Népszava, 1993. augusztus (121. évfolyam, 178–202. sz.)

1993-08-19 / 193. szám

6 199 3. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK NÉPSZAVA A SZABADSÁG VÁLTOZATAI A hatvannyolcas nemzedék ideológusa, Herbert Mar­cuse állítólag még hitt abban, hogy az erőszak- és el­nyomásmentes világrendben még a cápák sem jelen­tenek veszélyt a nagy vizek élőlényeire. Táplálékként csupán az algákat ropogtatják. Na és az algák? Mit szólnának mindehhez az algák? Úgy tetszik tehát: a legtökéletesebb paradicsom (demokrácia és szabad­ság) sem lehet tökéletes. De nincs más alternatíva. Hankiss Elemér szociológus Ahol például az államok csupán a hatalom megraga­dására és megtartására koncentrálnak, és a gazdasá­gi nacionalizmusban látják a jövőt, ott a helyzet előbb- utóbb balkanizálódik. Egyébként — azt hiszem —, po- likai szabadság nincs gazdasági szabadság nélkül. És megfordítva. Erre a gondolatra rímelnek a megkérde­zett hazai értelmiségek, művészek válaszai is. Jancsó Miklós filmrendező Nem szabadságról, hanem szabadságokról kell beszél­ni. 1. Politikailag szabadab­bak lettünk, mert: a) 1989-ben összeomlott a szabadságunkat meg­semmisítő, erősen korláto­zó, diktatórikus, oligarchi­kus uralmi rendszer; Ib) meghonosodott ná­lunk a demokrácia úgyne­vezett technikáinak egy je­lentős hányada: szabad választások, parlamenti rendszer, a hatalmi ágak bizonyos fokú elválasztása stb. Az, hogy nálunk a de­mokrácia központositott, tekintélyelvű, patrícius változata. épült ki, és az, hogy a társadalom többsé­ge nem tudott bekapcso­lódni a politikai-közéleti erők játékába (mert az ezt lehetővé tevő „techni­kák” még nem működnek), az mindannyiunk szabad­ságát erősen korlátozza. 2. Nagyjából ugyanez vonatkozik a gazdasági cse­lekvés szabadságára is. 3. Gondolati-tudati sza­badság. Itt nem látványos a szabadság. Sokan már 1989 előtt is szabadon gon­dolkoztak — másfelől — túlontúl sokan ma is rab­jai még előítéleteknek, rossz beidegződéseknek, gondolati lustaságnak, avítt ideológiáknak. 4. A személyiség a lélek szabadsága. Ez nem forra­dalmakon múlik. Itt mind- annyiunknak meg kell vív­nunk nap mint nap a ma­gunk szabadságharcát. Petrovits Emil zeneszerző A diktatúra évtizedeiben nagy akarással küszköd­tünk a több szabadságért; az ideológia hajszálrepedé­seit feszegettük türelme­sen és reménykedve. Tud­tuk, hogy mi a szabadság, legalábbis azt hittük, hogy tudjuk. Az elérkezett szabadság éveiben minden erőmet összeszedve próbálok meg­maradni. Mint ember, mint zeneszerző, mint pedagó­gus. Egyedül. A pénz hatal­mas börtönfalain nem ta­lálok még csak hajszálre­pedéseket sem. Már nem tudom, hogy mi a szabad­ság. Annyi bizonyos, hogy ez a parlamentarizmus még nem demokrácia, hogy ez a demokrácia még nem sza­Ascher Tamás színházi rendező „Óh, azok a csipkével bé­lelt mártírglóriák!” — gú­nyolódott Aczél György elvtárs, egyetlen találkozá­sunk alkalmával, amikor a nemzedékemet ért mél­tánytalanságokat igyekez­tem felsorolni. Azért hangzott ez a mon­dat gonoszul, mert volt benne igazság. Valóban nem volt mártirium, amit folyamatosan átéltünk, csak mérgezte a hétköz­napjainkat. Az állam kor­látozó szerepe számomra a cenzúrában testesült meg. Elsősorban sorozatosan meggátolta, hogy azokat a darabokat rendezzem, ami­ket akarok. Ha a díszlet ideológiai okokból nem tetszett, belügyi dolgozók vonultak ki, hogy előadá­sonként ellenőrizzék, vég- rehajtottuk-e a szükséges korrekciókat. Nem láthat­tam azokat a darabokat és filmeket, nem olvashattam azokat a könyveket, ame­lyek szellemi épülésemhez hozzájárulhattak volna. Ezek a bomírt akadá­lyok elhárultak — és nem kell azt éreznem, hogy va­lami totális hülyeség ellen­őrzi, mire vagyok kíván­csi és mit szeretnék csinál­ni. Ez rendkívüli megelé­gedéssel tölt el. Mindazo­kat a hivatali, adminiszt­ratív és pénzügyi huncut­ságokat, amelyek ma aka­dályozzák munkámat, át­menetinek tekintem. Bár az a közeg és az a föld­rajzi elhelyezkedés, amely­ben élnem adatott, gya­núra szoktatott, bizako­dom. Óvatos derűlátással nézek az elkövetkezendő évek felé. A szabadság közéleti po­zíció. Túl a hetvenen, sok mindent megéltem, de — a háború után egy rövid időszakot leszámítva — most először élem át azt, hogy ebben az országban bármi szabadon kimondha­tó. Anélkül, hogy a ki­mondónak baja esnék. A kimondás szabadságát is elfojtó rendszerek után most először élvezhetjük közéleti pozíciónkban a személyes biztonságot. Még ha fenyegetik is ... Az Árpád-sávos lobogó, tudjuk, nem az Árpádokat jelenti, nem a hagyományt. Egészen mást jelent. Za­var az is, hogy honatyáink a Kossuth-címerre rátették a koronát. A Kossuth-cí- mer a függetlenség és a haladás jelképe. A koronás címer a konzervatizmu- sé. A szabadság visszája az, hogy a beérkezetteknek, az erőseknek, a hatalom­ban pozicionáltaknak min­dent szabad, azt is, amit másnak nem. Szabad több nemzedékre előre gazdag­ságot és előnyöket grün- dolni, az utódoknak is. Ügy, hogy az itt élő tíz­millió munkájából, ki nem fizetett béréből összegyűlt vagyont a gazdasági bűnö­zést súrolva marcangolhat­ják szét maguknak a poli­tikailag cinkosok. A szabadság visszája a gazdasági nyomor és a gátlástalan szabadosság. Jobboldali radikalizmussal fenyegető feszültségeket szül az, hogy akik a gazda­sági pozíciókat sajátítják ki politikailag, azok gazda­ságilag tönkreteszik az or­szágot. Hacsak egy józan törvényhozás nem szab ennek gátat. Mihail Baku­nyin aranymondását idé­zem: „A szabadság szocia­lizmus nélkül az előjogok és az igazságtalanság ural­ma; a szocializmus szabad­ság nélkül a primitív erő­szak és rabszolgaság ural­ma.” Hogy élhessük is a szabadságunkat, ahhoz olyan szociális mozgalom kell, amely a gazdaságban a szegény embert részesíti előnyben, a politikában pedig a liberális nézeteket. Makovecz Imre építész badság, és hogy ez a sza­badság még csak féltérdre emelkedett. Lassan elve­szítjük barátainkat, de még ellenségeinket is. Már nem vagyunk fontosak senkinek. Tízéves voltam, amikor az oroszok bejöttek az ország­ba. Gyerekfejjel éltem át, és attól fogva meg kellett tapasztalnom a szabadság elvesztését, mindenütt, ami­hez csak közöm volt. Ma­gánéletben, közéletben, szakmában. Meg kellett él­nem Illyés súlyos igazát, amit az Egy mondat a zsar­nokságról sora így mond ki: „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van.” Boldog vagyok, mert megéltem azt is, hogy ki­mentek az oroszok. Attól fogva, hogy kimentek, nem panaszkodhatunk és nem mutogathatunk többé másra. Ettől kezdve ránk van bízva, hogy milyen lesz ez a szabadság. Tőlünk függ, milyenné tesszük. Azt hiszem, egy ország törté­nelmében kevés ehhez fog­ható páratlan lehetőség adódik. Tudom, az embe­rek ma nem így élik meg a szabadságot. Ez a szabad­ság visszája. A szabadság­ból azt érzik, hogy irtóza­tos terheket kell cipelni. Igen, ez igaz. Ez a szabad­ság ma irtózatos terhekkel jár, de nekünk győznünk kell elviselni. Fischer Iván karmester Mindig nagy nosztalgiával gondoltam a francia for­radalmárokra, akik a test­vériség mellett az egyenlő­séget és a szabadságot is hirdették. Azóta úgy tűnt, hogy az egyenlőség hívei más táborban vannak, mint a szabadság hívei. Például az elmúlt rendszer egész gondolatkörében olyan mértékben csak az egyenlő­séget akarták érvényesíte­ni, hogy ennek érdekében súlyos szabadságkorlátozá­sokat is megengedtek ma­guknak. Most, mivel úgy tűnik, hogy a szabadság mindenek előtt, nem na­gyon törődünk azzal, hogy az erősebb elnyomja a gyengét, és olyan nehéz helyzetbe hozza, ami már nem emberhez méltó. Ezért én igazán nem merem állí­tani, hogy a szabadság hí­ve volnék. Csak az olyan szabadságnak vagyok híve, amely bizonyos korlátozá­sokkal jár, mégpedig asze­rint, hogy az emberek mennyire jók vagy gono­szak. Minél jobbak az em­berek, annál több szabad­ság engedhető meg, és mi­nél gonoszabb, rosszabb, megromlottabb egy társa­dalom, annál több szabad­ságkorlátozásra van szük­ség. HALLOMÁSAIM Bfrthtt liulrsu Elrabolt lelkek Debrecen utcáit fényképes plakátokkal ragasz­totta tele egy kétségbeesett anya, aki a 16 éves fiát keresi. A fiú transzcendentális meditációban vett részt, aztán egy szekta magával csalta. Eleinte a szekta autószereldéjében dolgozott lakásért, kosz­tért, aztán eltűnt onnan. A család lót-fut, nyomoz, telefonál, segítségért könyörög a hatóságoknak, de ugye nálunk most demokrácia van, így nemcsak lel­keket lehet szerezni, rabolni, hanem a lélek „csoma­golását” is, a fiatal korpuszt. A kétségbeesett anya először csak a fia átgyúrt lelkét akarta visszaszerez­ni, aztán testi valójában az egész gyereket. Pilla­natnyilag se test, se lélek. Minderről Bálint István riportjából értesülhettünk, ami a Hírvidék összeál­lításában kiemelt helyen szerepelt. Évtizedekig, még az elmúlt években is arról hal­lottunk, hogy a fiatalság cinikus, az erkölcsi nor­mákhoz nem szívesen alkalmazkodik, hitetlen, a maga külön, popzenével bélelt szubkultúrájában él. Ha ennek a vélekedésnek volt valamilyen valóság­alapja, alig hihető, hogy ezeket a fiatalokat a szek­ták néhány nap alatt képesek beszervezni, kiszakí­tani a családból, baráti körből, s még azt is elérik náluk, hogy ingyen dolgozzanak. De egyre több gyerek tűnik el, értelmes lányok otthagyják az egyetemet, hogy valahol egy pajtában a szekta kö­zösségében együtt imádják az új istent. A kárval­lott szülők szerint a gyerekeken agymosást hajta­nak végre a szektafőnökök. Minden lehetséges. Az az érzésem, nemcsak a szektákról, de saját magunkról és gyermekeinkről sem tudunk eleget. Nem olyanok vagyunk, mint amilyennek képzeljük magunkat, s még csak olyanok sem, mint amit a szociológusok tudni vélnek rólunk. A cinikus gyer­mekről hirtelen kiderül, hogy hinni akar valami­ben, a szülőkről, hogy fogalma sincs fia hajlamai­ról, s a szekták előtti időkben nem sejtette, hogy kétségbeesik majd gyermeke felszívódása miatt. A sodródásra hajlamos embereket bizony elragadják a szekták, ilyen-olyan egyesületek, szélsőséges pár­tok, vagy pártszerű szerveződések. Az életideálokkal rendelkező embernek sem könnyebb a helyzete, mert általában nem ott és úgy él, ahol szeretne. Boldogsága, ha van, mindig vi­szonylagos. A mérnökséget elhagyja az erdei ba­rangolásokért, a patilkusságot a festészetért, falura költözik, majd újra nagyvárosba, mert nem találja a helyét. A hét rádióműsoraiban errev is találtunk szemléletes illusztrációkat. Kondor Katalin és Kádast Csaba Balatonszaba- diban, a Makovecz iroda által tervezett mintafalu­ban jártak, aminek az elképzelések szerint, minden­ben különbözni kellett a fantáziátlan típustervek alapján létrehozott településektől. Az ember is, akit a házakba álmodtak, új típusú volt, egy korszerű termelésben, munkamegosztásban részt vevő élő­lény. Hajdan a telkeket a tanács adta, mivel arról volt szó, hogy a falu lakói ott maradtak, ahol vol­tak, a mintatelep házaiba városiak költöztek, né­hány értelmiségi és ügyes üzletember. A házak épí­tése közben eltértek a Makovecz iroda terveitől, ol­csóbb megoldásokat választottak, s olyanok is akad­tak, akik ólakat telepítettek a ház végébe. Az élet­forma, amihez a tervek készültek, valahol elveszett a történelmi kanyarokban. Az emberek az esztéti­kus, ideális otthonokhoz nem tudták „szállítani” a korszerű, legideálisabb életformát. Kiszolgáltatott emberek maradtak, s ahogy a gazdasági lehetősé­gek változtak körülöttük, tovább zsugorítgatták maradék idealizmusukat is. Van, aki disznót, ba­romfit tart, mások kitették a Zimmer frei táblát, és keleti németeknek adnak ki szobákat. Az élelme­sebbek kocsmát nyitottak. Az épületek, a sok tol- dozgatás, átépítés után már nem is emlékeztetnek arra az ideális falura, amit Makovecz fiatal mérnö­kei megálmodtak. Balatonszabadi falusi népe pedig, akiknek eredetileg készültek a tervek, gya­nakodva figyeli az új telep életét. Ki nem szeretne egy olyan szép fürdővárosba költözni, mint Keszthely? Venczeli Dénes, nyugal­mazott erdész pedig sóhajtozva üldögél családi há­zában, és visszavágyakozik az erdőbe, ahol negyven évig szolgált. Ott komfort nélkül élt, se villany, se víz, se gáz. Petróleumlámpával világított magának a család a téli estéken. — „Ha fúj a szél, úgy érzem, nekem üzen az erdő . .. Mint a templomba, úgy lép­tem be a fenyvesekbe, bükkösökbe” — mondta az öreg erdész Papp Máriának és Bállá Ferencnek, a Csavargások műsorában. De nincs visszaút. A tar­vágás eltüntette az erdőket, az erdészházat, amiben Venczeli Dénes lakott, lebontották. Vadászíró lé­vén, a riportban is jól tudta érzékeltetni az új hely­zetet. Tele a környék szeméttel, tejeszacskók, bá­dogdobozok, rozsdás frizsiderek hevernek az er­dei utak mentén. Hogyan éljünk akkor? Mintafaluban, erdőben, városban, hittel, hit nélkül?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék