Népszava, 1993. augusztus (121. évfolyam, 178–202. sz.)

1993-08-19 / 193. szám

6 A SZABADSÁG VÁLTOZATAI A hatvannyolcas nemzedék ideológusa, Herbert Marcuse állítólag még hitt abban, hogy az erőszak- és elnyomásmentes világrendben még a cápák sem jelentenek veszélyt a nagy vizek élőlényeire. Táplálékként csupán az algákat ropogtatják. Na és az algák? Mit szólnának mindehhez az algák? Úgy tetszik tehát, a legtökéletesebb paradicsom (demokrácia és szabadság) sem lehet tökéletes. De nincs más alternatíva. Hankiss Elemér szociológus Ahol például az államok csupán a hatalom megragadására és megtartására koncentrálnak, és a gazdasági nacionalizmusban látják a jövőt, ott a helyzet előbbutóbb balkanizálódik. Egyébként — azt hiszem —, polikai szabadság nincs gazdasági szabadság nélkül. És megfordítva. Erre a gondolatra rímelnek a megkérdezett hazai értelmiségek, művészek válaszai is. Nem szabadságról, hanem szabadságokról kell beszélni. 1. Politikailag szabadabbak lettünk, mert: a) 1989-ben összeomlott a szabadságunkat megsemmisítő, erősen korlátozó, diktatórikus, oligarchikus uralmi rendszer; sb) meghonosodott nálunk a demokrácia úgynevezett technikáinak egy jelentős hányada: szabad választások, parlamenti rendszer, a hatalmi ágak bizonyos fokú elválasztása stb. Az, hogy nálunk a demokrácia központosított, tekintélyelvű, patrícius változata épült ki, és az, hogy a társadalom többsége nem tudott bekapcsolódni a politikai-közéleti erők játékába (mert az ezt lehetővé tevő „technikák” még nem működnek), az mindannyiunk szabadságát erősen korlátozza. 2. Nagyjából ugyanez vonatkozik a gazdasági cselekvés szabadságára is. 3. Gondolati-tudati szabadság. Itt nem látványos a szabadság. Sokan már 1989 előtt is szabadon gondolkoztak — másfelől — túlontúl sokan ma is rabjai még előítéleteknek, rossz beidegződéseknek, gondolati lustaságnak, avítt ideológiáknak. 4. A személyiség a lélek szabadsága. Ez nem forradalmakon múlik. Itt mindannyiunknak meg kell vívnunk nap mint nap a magunk szabadságharcát. Petrovits Emil zeneszerző A diktatúra évtizedeiben nagy akarással küszködtünk a több szabadságért; az ideológia hajszálrepedéseit feszegettük türelmesen és reménykedve. Tudtuk, hogy mi a szabadság, legalábbis azt hittük, hogy tudjuk. Az elérkezett szabadság éveiben minden erőmet összeszedve próbálok megmaradni. Mint ember, mint zeneszerző, mint pedagógus. Egyedül. A pénz hatalmas börtönfalain nem találok még csak hajszálrepedéseket sem. Már nem tudom, hogy mi a szabadság. Annyi bizonyos, hogy ez a parlamentarizmus még nem demokrácia, hogy ez a demokrácia még nem szabadság, és hogy ez a szabadság még csak féltérdre emelkedett. Lassan elveszítjük barátainkat, de még ellenségeinket is. Már nem vagyunk fontosak senkinek. Ascher Tamás színházi rendező „Óh, azok a csipkével bélelt mártírglóriák!” — gúnyolódott Aczél György elvtárs, egyetlen találkozásunk alkalmával, amikor a nemzedékemet ért méltánytalanságokat igyekeztem felsorolni. Azért hangzott ez a mondat gonoszul, mert volt benne igazság. Valóban nem volt mártírium, amit folyamatosan átéltünk, csak mérgezte a hétköznapjainkat. Az állam korlátozó szerepe számomra a cenzúrában testesült meg. Elsősorban sorozatosan meggátolta, hogy azokat a darabokat rendezzem, amiket akarok. Ha a díszlet ideológiai okokból nem tetszett, belügyi dolgozók vonultak ki, hogy előadásonként ellenőrizzék, végrehajtották-e a szükséges korrekciókat. Nem láthattam azokat a darabokat és filmeket, nem olvashattam azokat a könyveket, amelyek szellemi épülésemhez hozzájárulhattak volna. Ezek a bornírt akadályok elhárultak , és nem kell azt éreznem, hogy valami totális hülyeség ellenőrzi, mire vagyok kíváncsi és mit szeretnék csinálni. Ez rendkívüli megelégedéssel tölt el. Mindazokat a hivatali, adminisztratív és pénzügyi huncutságokat, amelyek ma akadályozzák munkámat, átmenetinek tekintem. Bár az a közeg és az a földrajzi elhelyezkedés, amelyben élnem adatott, gyanúra szoktatott, bizakodom. Óvatos derűlátással nézek az elkövetkezendő évek felé. Fischer Iván karmester Mindig nagy nosztalgiával gondoltam a francia forradalmárokra, akik a testvériség mellett az egyenlőséget és a szabadságot is hirdették. Azóta úgy tűnt, hogy az egyenlőség hívei más táborban vannak, mint a szabadság hívei. Például az elmúlt rendszer egész gondolatkörében olyan mértékben csak az egyenlőséget akarták érvényesíteni, hogy ennek érdekében súlyos szabadságkorlátozásokat is megengedtek maguknak. Most, mivel úgy tűnik, hogy a szabadság mindenek előtt, nem nagyon törődünk azzal, hogy az erősebb elnyomja a gyengét, és olyan nehéz helyzetbe hozza, ami már nem emberhez méltó. Ezért én igazán nem merem állítani, hogy a szabadság híve volnék. Csak az olyan szabadságnak vagyok híve, amely bizonyos korlátozásokkal jár, mégpedig aszerint, hogy az emberek mennyire jók vagy gonoszak. Minél jobbak az emberek, annál több szabadság engedhető meg, és minél gonoszabb, rosszabb, megromlottabb egy társadalom, annál több szabadságkorlátozásra van szükség. 1993. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK NÉPSZAVA Jancsó Miklós filmrendező A szabadság közéleti pozíció. Túl a hetvenen, sok mindent megéltem, de — a háború után egy rövid időszakot leszámítva — most először élem át azt, hogy ebben az országban bármi szabadon kimondható. Anélkül, hogy a kimondónak baja esnék. A kimondás szabadságát is elfojtó rendszerek után most először élvezhetjük közéleti pozíciónkban a személyes biztonságot. Még ha fenyegetik is ... Az Árpád-sávos lobogó, tudjuk, nem az Árpádokat jelenti, nem a hagyományt. Egészen mást jelent. Zavar az is, hogy honatyáink a Kossuth-címerre rátették a koronát. A Kossuth-címer a függetlenség és a haladás jelképe. A koronás címer a konzervatizmusé. A szabadság visszája az, hogy a beérkezetteknek, az erőseknek, a hatalomban pozicionáltaknak mindent szabad, azt is, amit másnak nem. Szabad több nemzedékre előre gazdagságot és előnyöket gründolni, az utódoknak is. Úgy, hogy az itt élő tízmillió munkájából, ki nem fizetett béréből összegyűlt vagyont a gazdasági bűnözést súrolva marcangolhatják szét maguknak a politikailag cinkosok. Tízéves voltam, amikor az oroszok bejöttek az országba. Gyerekfejjel éltem át, és attól fogva meg kellett tapasztalnom a szabadság elvesztését, mindenütt, amihez csak közöm volt. Magánéletben, közéletben, szakmában. Meg kellett élnem Illyés súlyos igazát, amit az Egy mondat a zsarnokságról sora így mond ki: „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van.” Boldog vagyok, mert megéltem azt is, hogy kimentek az oroszok. Attól fogva, hogy kimentek, nem panaszkodhatunk és nem mutogathatunk többé másra. Ettől kezdve ránk van bízva, hogy milyen lesz ez a szabadság. Tőlünk függ, milyenné tesszük. Azt hiszem, egy ország történelmében kevés ehhez fogható páratlan lehetőség adódik. Tudom, az ember szabadság visszája a gazdasági nyomor és a gátlástalan szabadosság. Jobboldali radikalizmussal fenyegető feszültségeket szül az, hogy akik a gazdasági pozíciókat sajátítják ki politikailag, azok gazdaságilag tönkreteszik az országot. Hacsak egy józan törvényhozás nem szab ennek gátat. Mihail Bakunyin aranymondását idézem: „A szabadság szocializmus nélkül az előjogok és az igazságtalanság uralma; a szocializmus szabadság nélkül a primitív erőszak és rabszolgaság uralma.” Hogy élhessük is a szabadságunkat, ahhoz olyan szociális mozgalom kell, amely a gazdaságban a szegény embert részesíti előnyben, a politikában pedig a liberális nézeteket.zek ma nem így élik meg a szabadságot. Ez a szabadság visszája. A szabadságból azt érzik, hogy irtózatos terheket kell cipelni. Igen, ez igaz. Ez a szabadság ma irtózatos terhekkel jár, de nekünk győznünk kell elviselni. Makovecz Imre építész HALLOMÁSAIM Bírthtt kulcsa Elrabolt lelkek Debrecen utcáit fényképes plakátokkal ragasztotta tele egy kétségbeesett anya, aki a 16 éves fiát keresi. A fiú transzcendentális meditációban vett részt, aztán egy szekta magával csalta. Eleinte a szekta autószereldéjében dolgozott lakásért, kosztért, aztán eltűnt onnan. A család jót-fut, nyomoz, telefonál, segítségért könyörög a hatóságoknak, de ugye nálunk most demokrácia van, így nemcsak lelkeket lehet szerezni, rabolni, hanem a lélek „csomagolását” is, a fiatal korpuszt. A kétségbeesett anya először csak a fia átgyúrt lelkét akarta visszaszerezni, aztán teszi valójában az egész gyereket. Pillanatnyilag se test, se lélek. Minderről Bálint István riportjából értesülhettünk, ami a Hírvidék összeállításában kiemelt helyen szerepelt. Évtizedekig, még az elmúlt években is arról hallottunk, hogy a fiatalság cinikus, az erkölcsi normákhoz nem szívesen alkalmazkodik, hitetlen, a maga külön, popzenével bélelt szubkultúrájában él. Ha ennek a vélekedésnek volt valamilyen valóságalapja, alig hihető, hogy ezeket a fiatalokat a szekták néhány nap alatt képesek beszervezni, kiszakítani a családból, baráti körből, s még azt is elérik náluk, hogy ingyen dolgozzanak. De egyre több gyerek tűnik el, értelmes lányok otthagyják az egyetemet, hogy valahol egy pajtában a szekta közösségében együtt imádják az új istent. A kárvallott szülők szerint a gyerekeken agymosást hajtanak végre a szektafőnökök. Minden lehetséges. Az az érzésem, nemcsak a szektákról, de saját magunkról és gyermekeinkről sem tudunk eleget. Nem olyanok vagyunk, mint amilyennek képzeljük magunkat, s még csak olyanok sem, mint amit a szociológusok tudni vélnek rólunk. A cinikus gyermekről hirtelen kiderül, hogy hinni akar valamiben, a szülőkről, hogy fogalma sincs fia hajlamairól, s a szekták előtti időkben nem sejtette, hogy kétségbeesik majd gyermeke felszívódása miatt. A sodródásra hajlamos embereket bizony elragadják a szekták, ilyen-olyan egyesületek, szélsőséges pártok, vagy pártszerű szerveződések. Az életideálokkal rendelkező embernek sem könnyebb a helyzete, mert általában nem ott és úgy él, ahol szeretne. Boldogsága, ha van, mindig viszonylagos. A mérnökséget elhagyja az erdei barangolásokért, a patikusságot a festészetért, falura költözik, majd újra nagyvárosba, mert nem találja a helyét. A hét rádióműsoraiban erre is találtunk szemléletes illusztrációkat. Kondor Katalin és Kádasz Csaba Balatonszabadiban, a Makovecz iroda által tervezett mintafaluban jártak, aminek az elképzelések szerint, mindenben különbözni kellett a fantáziátlan típustervek alapján létrehozott településektől. Az ember is, akit a házakba álmodtak, új típusú volt, egy korszerű termelésben, munkamegosztásban részt vevő élőlény. Hajdan a telkeket a tanács adta, mivel arról volt szó, hogy a falu lakói ott maradtak, ahol voltak, a mintatelep házaiba városiak költöztek, néhány értelmiségi és ügyes üzletember. A házak építése közben eltértek a Makovecz iroda terveitől, olcsóbb megoldásokat választottak, s olyanok is akadtak, akik ólakat telepítettek a ház végébe. Az életforma, amihez a tervek készültek, valahol elveszett a történelmi kanyarokban. Az emberek az esztétikus, ideális otthonokhoz nem tudták „szállítani” a korszerű, legideálisabb életformát. Kiszolgáltatott emberek maradtak, s ahogy a gazdasági lehetőségek változtak körülöttük, tovább zsugorítgatták maradék idealizmusukat is. Van, aki disznót, baromfit tart, mások kitették a Zimmer frei táblát, és keleti németeknek adnak ki szobákat. Az élelmesebbek kocsmát nyitottak. Az épületek, a sok toldozgatás, átépítés után már nem is emlékeztetnek arra az ideális falura, amit Makovecz fiatal mérnökei megálmodtak. Balatonszabadi falusi népe pedig, akiknek eredetileg készültek a tervek, gyanakodva figyeli az új telep életét. Ki nem szeretne egy olyan szép fürdővárosba költözni, mint Keszthely? Venczeli Dénes, nyugalmazott erdész pedig sóhajtozva üldögél családi házában, és visszavágyakozik az erdőbe, ahol negyven évig szolgált. Ott komfort nélkül élt, se villany, se víz, se gáz. Petróleumlámpával világított magának a család a téli estéken. — „Ha fúj a szél, úgy érzem, nekem üzen az erdő . .. Mint a templomba, úgy léptem be a fenyvesekbe, bükkösökbe” — mondta az öreg erdész Papp Máriának és Balla Ferencnek, a Csavargások műsorában. De nincs visszaút. A tarvágás eltüntette az erdőket, az erdészházat, amiben Venczeli Dénes lakott, lebontották. Vadászíró lévén, a riportban is jól tudta érzékeltetni az új helyzetet. Tele a környék szeméttel, tejeszacskók, bádogdobozok, rozsdás frizsiderek hevernek az erdei utak mentén. Hogyan éljünk akkor? Mint a faluban, erdőben, városban, hittel, hit nélkül?