Népszava, 1993. szeptember (121. évfolyam, 203–228. sz.)

1993-09-22 / 221. szám

­ Éles sajtótámadás a kubai katolikus egyház ellen Nyíltan agresszív, ellen­­forradalmi provokációnak minősíti a Trabajadores kubai szakszervezeti heti­lap a katolikus püspöki kar hét végén közzétett üzene­tét, amelyben az egyházve­zetés az ország mély vál­sága miatti aggodalmától vezettetve gazdasági és po­litikai változásokat, átfogó nemzeti párbeszédet sür­get. A lap két teljes oldalt kitöltő írása rendkívül éles, megsemmisítő hatásúnak szánt támadást indít a pap­ság ellen. A fő vádpont: a katolikus egyház követelé­sei megegyeznek az Egye­sült Államoknak a kubai forradalom megbuktatására törekvő kormánypolitikájá­val, s egyenesen az ameri­kai titkosszolgálatok Ku­­ba-ellenes összehangolt fel­forgató kampányába illesz­kednek. A cikk szerint a kubai egyház történelme során mindig a spanyol gyarma­tosítók, majd a neokolonia­­listák és az (amerikai) im­perializmus oldalán állt. Ennek ellenére — állítja a szerző — a szocialista rendszer megfelelő rugal­massággal, pozitív módon közeledett az egyházhoz, amelynek vezetői azonban „nem viszonozták ezt ha­sonló megértéssel, hanem tisztességtelen és rosszin­dulatú alapállásból fogal­mazták meg politikai mo­delljüket”. (Valójában a Castro hatalomra kerülése utáni években a papságot üldöztetések érték, s a sza­bad vallásgyakorlás lehető­ségeit sokáig erősen korlá­tozták.) (MTI) NÉPSZAVA 199­3. SZEPTEMBER 2­2., SZERDA Kompromisszum a GATT-előmegállapod­ás ügyében Újratárgyalás helyett tisztázás Az Európai Közösség szak­miniszterei kedden hajnal­ban véget ért ülésükön el­vetették a tavalyi EK- USA GATT-előmegállapo­­dás újratárgyalásának le­hetőségét, ehelyett felha­talmazták a közösség bi­zottságát, hogy folytasson konzultációkat Washing­tonnal az egyezmény vita­tott — illetve egyes tag­országok, mindenekelőtt Franciaország által sérel­mesnek vélt — elemeinek tisztázása érdekében. Bár az ülésen, a francia delegá­ció kezdettől fogva igen határozottan szembeszállt az előmegállapodás egé­szével, s a vétó lehetősége semmilyen formában nem merült fel. A közel negyven minisz­ter — a külügyi, agrár- és kereskedelmi tárcák veze­tői, bár Párizsból például öt miniszter is érkezett — pontosan tizenkét órás maratoni ülésén hajnali három órára véglegesítet­ték azt a kompromisszu­mos belga javaslatot, amely egyfelől határozot­tan, kiáll az Uruguayi For­duló december 15-éig tör­ténő befejezése mellett, másfelől újratárgyalás he­lyett „irányvonalat” fek­tet le a bizottság számá­ra, hogy milyen szellem­ben tudassa Washington­ban az európai aggályokat. Erre egyébként hamaro­san mód is nyílhat, lévén, hogy Sir Leon Brittan, a bizottság külkereskedelmi felelős alelnö­ke 26-án az amerikai fővárosba utazik. Mint az várható volt, az ülésen a leghatározottab­ban a francia delegáció tá­madta az egyezményt, mellette azonban a medi­terrán országok és Belgium is éreztették a francia ál­lásponttal való több-keve­sebb egyetértésüket. Velük szemben a szabadkereske­delem közismert hívei — Nagy-Britannia, Dánia és jelentős részt Hollandia — érveltek a legerőteljeseb­ben a GATT-dossziék mi­előbbi lezárásának fontos­sága mellett. Értesülések szerint Németország rész­ben e két álláspont között igyekezett manőverezni, különös tekintettel a fran­cia érdekek tiszteletben tartására, de a német de­legáció sem hagyott kétsé­get afelől, hogy minden szempontból elfogadhatat­lannak tartaná a GATT- folyamat veszélyeztetését. (MTI) FFSZE — békekötés után Kémek emlékeznek Úgy tűnik, mindenki jól járt az Izrael és a PFSZ által kötött egyezséggel. Nyugat-Európában most az a hír járja, hogy nem csupán a két szerződő fél húzhat hasznot a dolog­ból, hanem a „nagy köz­vetítő”, az Egyesült Álla­mok is. Mégpedig azért, mert titkosszolgálata re­mekül használhatja majd a jövőben a palesztinok kitűnően kiépített infor­mációs hálózatát. Az ellenségeskedés ugyan már a múlté, nem létezik sem a Szovjetunió, sem an­nak egykori államvédelmi szervezete, a KGB. Egy volt orosz titkos ügynök mégis szükségét látta an­nak, hogy az olasz sajtó hasábjain felfedje a közös „rovott múlt” néhány sö­tét epizódját. Leonyid Se­­barsin, a szovjet hírszerzés volt vezetője, aki különö­sen hosszú időt töltött a Közel-Keleten, lényegében arról beszélt: a szovjet tit­kosszolgálat és a PFSZ között kifejezetten szoros együttműködés bontako­zott ki annak idején. A volt kémfőnök szerint ez a munkakapcsolat min­den szinten érvényesült, a szovjetek gyakran használ­ták fel a palesztinok szer­vezetét bizonyos informá­ciók megszerzésére. Érté­kes tájékoztatást adtak a palesztinok különféle iz­raeli és amerikai szemé­lyekről, vagy olyan pontos politikai eseményekről, mint amilyen az iráni kho­­meinista forradalom volt. Az információit kölcsö­nös áramlása mindkét fél­nek segítségére volt. A pa­lesztinok tevőlegesen is közvetítő szerepet vállal­tak, amikor szélsőséges elemek Libanonban elra­boltak négy szovjet túszt. Ennek az együttműködés­nek köszönhetően sikerült közülük hármat kiszaba­dítani. (Az egyik túszt rög­tön fogságba ejtése után kivégezték.) A szovjet partner sem volt hálátlan, hiszen az ezer puska csövé­től fenyegetett Jasszer Arafat testi épségét nem­egyszer sikerült megmen­tenie. Igaz, nem közvetlen testőri védelem, hanem ér­tékes információk révén: így 1990-ben a PFSZ veze­tőjének megadták azoknak a személyeknek a listáját, akik tuniszi látogatása idején merényletet tervez­tek ellene. Megtörtént az is, hogy a palesztin hálózatot a szov­jetek felhasználták saját akcióik számára. Egy idő­ben a KGB lejáratási kam­pányt szervezett Anvar Szadat volt egyiptomi el­nök ellen. Mivel a paleszti­nok szervezete mindenün­nen begyűjtötte a pletyká­kat, ezek kapóra jöttek a szovjet titkosszolgálatnak. Meglehetősen kényes kér­dés merül fel ezek után: volt-e köze a KGB-nek a különféle palesztin terror­akciókhoz? Sebarsin hatá­rozottan tagadja, hogy a­ palesztinok bármikor is egyeztettek volna a szovje­tekkel egy-egy fegyveres akciójuk előtt. Az viszont igaz, hogy ilyen esetekben Moszkvától kértek bizo­nyos hadi felszereléseket. Haddad palesztin vezető, aki különösen repülőgép­eltérítései révén vált hír­hedtté, 1974-ben különle­ges fegyvereket, elsősorban hangtompítós géppisztolyo­kat igényelt a szovjet fél­től. Ez a kapcsolat persze, fékező hatású is volt a szélsőséges palesztinokra nézve. Amikor például Gorbacsov elhatározta, hogy eltörli a zsidók ki­vándorlása elé állított kor­látokat, a KGB-nek pontos információi voltak Bécs­­ben és Budapesten (e két tranzitállomáson) terve­zett merényletekről. A szovjetek megfelelő csator­nákon a PFSZ minden szárnyát, s magát Arafatot is határozottan figyelmez­tették : ha bármi történik a zsidó kivándorlókkal, az a jól bevált, több évtizedes együttműködést ásná alá. Most új idők jönnek, a Szovjetunió és a KGB már nem létezik, a PFSZ is ar­cot, stílust, létformát vál­tott. Mindaz, amit most tud, azt a CIA hasznosít­hatja a jövőben, legalább­is, ha hinni lehet a „rossz nyelveknek”. Garzó Ferenc 1970., Amman. Palesztin szélsőségesek egy általuk megtámadott utasszállító gép roncsain A Der Spiegel felvétele A magántulajdon mutáns rendszere A kelet-európai vállalatve­zetési struktúrát okolta a privatizációk problémáiért a londoni Európai Újjáépí­­tési és Fejlesztési Bank (EBRD) kedden megjelent tanulmányában. A bank működési terü­letének kilátásait elemző éves összefoglalóban ez ol­vasható : egyes országok­ban olyan a vállalat­­vezetés, hogy a legki­terjedtebb privatizáció nyomán is csak a ma­gántulajdonosi rendszer mutáns változata jöhet lét­re, amely a belső vállalati emberek nagy tulajdonosi és politikai hatalmán ala­pul, nem pedig a külső tu­lajdonosok és hitelezők el­lenőrzésén. Ez a mutáns rendszer meg sem közelít­heti a normális kapitalista rendszer gazdasági telje­sítményét — írták az EBRD elemzői. Hozzátették: a kelet­európai országok persze folytathatják a gyors pri­vatizációt, remélve, hogy idővel kialakul a vállalati ellenőrzés megfelelő rend­szere, csak éppen az a veszély fenyeget, hogy a bennfentesek uralta ma­gánvállalatoknál nincs elég ösztönzés a szerkezetváltás­ra, és mire megszületik a megfelelő ellenőrzési rend­szer, addigra nem sok ma­rad az értékes munkaerőből és a vállalati vagyonból. Az EBRD tanulmányá­nak készítői szerint a ke­let-európai országok számá­ra biztonságosabb, ha már a privatizáció folyamatában megteremtik, illetve erősí­tik a külső ellenőrzés mód­szereit, amilyen a tőzsde, az egyenlő versenyfeltéte­lek, a külső pénzügyi be­fektetők számottevő bevo­nása és a hitelpolitika. 3 NAPRÓL NAPRA M­állaffi Ferenc: Sajtó­ sasszéi Orbán Viktor szerint azok az újságírók bírálják mostanában őt és pártját, akik a Fidesz, az SZDSZ és a Szocialista Párt összefogását látnák szívesen. Én magam nem tartozom ezek közé, mert nem tudnék örülni egy ilyen szövetségnek, pláne nem egy így felálló koalíciónak. Egyfelől azért, mert úgy hiszem, rendjén való a bibliai történet, amely szerint Mózes, aki mégiscsak a fáraó kegyence volt, csak kivezethette népét a rabságból, csak elkísér­hette őket Kánaán kapujáig, de az ígéret földjére már nem tehette be a lábát. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy egy ilyen összefogás lehetetlenné tenné, hogy a liberális vagy a korunkhoz illeszkedő szocialista, szociáldemokrata gazdasági, politikai szisztéma megmutathassa valóságos értékeit vagy gyengéit. Nem szeretnék sem nagykoalíciót, sem ellenzéki egységfrontot, mégsem tudok mostanában mindig egyetérteni Orbán Viktor politizálásával. Ez persze, bátran megmaradhatna a magánügyem, ha nem tapasztalnám magam körül szélesebb körben is azokat a változásokat, amelyek a fiatal demokraták közszerepléseit illetően rendre megmutatkoznak, s mert az én privát benyomásaimnál pontosabban mutatnak a közvélemény-kutatások is, sőt azt hi­szem, hogy még a sajtó változott magatartása is utalhat erre. Azt a lehetőséget ugyanis nem szabadna elvetni, hogy az újságírók nemcsak magánmániáiknak ad­nak hangot, nemcsak a politikai kinyilatkoztatáso­kat közvetítik lefelé, hanem fordítva is működhet­nek. Sugározhatják olykor azt is, amit szűkebb, tá­­gabb környezetünkben maguk tapasztalnak, leír­hatják azokat a mozgásokat is, amelyek az úgyne­vezett közvéleményben végbemennek. A polgároknak nagyon fontos tudni, hogy Orbán Viktor miként vélekedik a világ dolgairól, milyen programot kínál, mit bírál, mivel ért egyet, s az a sajtó, amelyik ebben nem segít, nem lehet tisz­tességes. Viszont Orbán Viktornak is szükséges tudni, hogy miként vélekednek róla mások, mi nép­szerű az elképzelései közül, mi vált ki ellenérzést, s ha a sajtó nem segít neki megszerezni ezeket az információkat, akkor nem teljesíti kötelességét. Amikor a parlamentben a Fidesz a nyugdíjak­ nagyobb mérvű emelése ellen szavazott, a lapok azonnal közvetítették azt az ellenérzést, amelyet a fiatal demokraták „nem” szavazata kiváltott az érintett rétegekből. Amikor a Fidesz kétes erköl­­csiségű székházügyletbe bonyolódott az MDF-fel, nyomban jelezték a lapok, hogy a közvélemény nem tapsol örömében. Nem azért, mert az újságírók és szerkesztők a szocialista, liberális összefogást féltették, hanem azért, mert megroppanni látták azt az építményt, amit az előző évek nyílt és következetes politizálá­sával éppen Orbán Viktor és társai építettek fel. Az ő pozícióképüket féltette a közvélemény, s nyo­mában ezért aggódott a sajtó többsége is. A re­ményt látták/látják elveszni, amikor azt mondják, hogy Viktor legyőzi önmagát. Nem állítom persze, hogy egyetlen cikk, kommentár sem jelent meg az Orbán által az újságíróknak tulajdonított hátsó szándékkal. Azt viszont nagyon határozottan állí­tom, hogy az írások indítékainak nyilvános mérle­gelése, a bűnösök kutatgatása nem Orbán feladata. Neki jobban inkább az lenne a dolga, hogy a leírt véleményeket mérlegelje, megírásuk okait keresse saját tevékenységében. Éppen a Fidesz figyelmeztetett egykoron arra, többször is, hogy milyen olcsó és átlátszó fogás a sajtóra kenni a bajokat, az újságírók ellenséges beállítódására visszavezetni a hatalmon lévőkével ellentétes véleményeket. Most Orbán Viktor követi el ugyanezt a hibát? Azt nyilatkozta tegnap, hogy „Magyarországon az újságírók tekintélyes része nem úgy gondolja, hogy neki tudósítania kell az eseményekről, hanem a politikai koncepcióját akarja érvényre juttatni, a politikát kívánja alakítani.” Legutóbb ezt a vádat a rádió egyes műhelyeivel szemben hallottam han­goztatni, mondván, „politikacsinálók” akarnak len­ni. Orbán Viktor egy médiaalelnök szintjén? Ez még viccnek is rossz. Ám most megesett. Attól félek, hogy nem azért, mert fideszes poli­tikusunk olyan nagy hévvel óvja népünket az ellen­zéki egységfronttól. Sokkal inkább az lehet ennek az oka, hogy benne ifjú emberek hevülete fokról fokra átalakult görcsös akarássá, hogy a határo­zottság, magabiztosság mögül olykor kivillan az akarnokság is. Sem Orbán, sem tanácsadói nem akarják tudo­másul venni, hogy itt önmagában a ráció nem ele­gendő politikai sikerek eléréséhez. Úgy alakult en­nek a tájnak a történelme, olyan tapasztalatok hal­mozódtak fel a zsigerekben, hogy a kemény, a min­dentudó, a kétségek nélküli politikus nem élhet meg sokáig: vagy diktátor lesz belőle — ezt talán Orbán Viktor sem akarja —, vagy eltűnik a sül­lyesztőben. A polgárok többsége nem a liberálisok és a szo­cialisták összefogásától fél. Jobban attól, ha ma­rad az, mái most van. Fél tehát mindentől, ami szerinte csökkentheti a változások esélyeit. Ha Or­bán Viktor MDF-es sasszét ijesztgetik, akkor attól, ha Antall József-es pózai, akkor attól retten meg. Ez még akkor is így van, ha a választóknak nin­csen igazuk, ha a valóságos alternatívák másként festenek, ha nem elemez elég árnyaltan a köznép.

Next