Népszava, 1993. szeptember (121. évfolyam, 203–228. sz.)
1993-09-22 / 221. szám
Éles sajtótámadás a kubai katolikus egyház ellen Nyíltan agresszív, ellenforradalmi provokációnak minősíti a Trabajadores kubai szakszervezeti hetilap a katolikus püspöki kar hét végén közzétett üzenetét, amelyben az egyházvezetés az ország mély válsága miatti aggodalmától vezettetve gazdasági és politikai változásokat, átfogó nemzeti párbeszédet sürget. A lap két teljes oldalt kitöltő írása rendkívül éles, megsemmisítő hatásúnak szánt támadást indít a papság ellen. A fő vádpont: a katolikus egyház követelései megegyeznek az Egyesült Államoknak a kubai forradalom megbuktatására törekvő kormánypolitikájával, s egyenesen az amerikai titkosszolgálatok Kuba-ellenes összehangolt felforgató kampányába illeszkednek. A cikk szerint a kubai egyház történelme során mindig a spanyol gyarmatosítók, majd a neokolonialisták és az (amerikai) imperializmus oldalán állt. Ennek ellenére — állítja a szerző — a szocialista rendszer megfelelő rugalmassággal, pozitív módon közeledett az egyházhoz, amelynek vezetői azonban „nem viszonozták ezt hasonló megértéssel, hanem tisztességtelen és rosszindulatú alapállásból fogalmazták meg politikai modelljüket”. (Valójában a Castro hatalomra kerülése utáni években a papságot üldöztetések érték, s a szabad vallásgyakorlás lehetőségeit sokáig erősen korlátozták.) (MTI) NÉPSZAVA 1993. SZEPTEMBER 22., SZERDA Kompromisszum a GATT-előmegállapodás ügyében Újratárgyalás helyett tisztázás Az Európai Közösség szakminiszterei kedden hajnalban véget ért ülésükön elvetették a tavalyi EK- USA GATT-előmegállapodás újratárgyalásának lehetőségét, ehelyett felhatalmazták a közösség bizottságát, hogy folytasson konzultációkat Washingtonnal az egyezmény vitatott — illetve egyes tagországok, mindenekelőtt Franciaország által sérelmesnek vélt — elemeinek tisztázása érdekében. Bár az ülésen, a francia delegáció kezdettől fogva igen határozottan szembeszállt az előmegállapodás egészével, s a vétó lehetősége semmilyen formában nem merült fel. A közel negyven miniszter — a külügyi, agrár- és kereskedelmi tárcák vezetői, bár Párizsból például öt miniszter is érkezett — pontosan tizenkét órás maratoni ülésén hajnali három órára véglegesítették azt a kompromisszumos belga javaslatot, amely egyfelől határozottan, kiáll az Uruguayi Forduló december 15-éig történő befejezése mellett, másfelől újratárgyalás helyett „irányvonalat” fektet le a bizottság számára, hogy milyen szellemben tudassa Washingtonban az európai aggályokat. Erre egyébként hamarosan mód is nyílhat, lévén, hogy Sir Leon Brittan, a bizottság külkereskedelmi felelős alelnöke 26-án az amerikai fővárosba utazik. Mint az várható volt, az ülésen a leghatározottabban a francia delegáció támadta az egyezményt, mellette azonban a mediterrán országok és Belgium is éreztették a francia állásponttal való több-kevesebb egyetértésüket. Velük szemben a szabadkereskedelem közismert hívei — Nagy-Britannia, Dánia és jelentős részt Hollandia — érveltek a legerőteljesebben a GATT-dossziék mielőbbi lezárásának fontossága mellett. Értesülések szerint Németország részben e két álláspont között igyekezett manőverezni, különös tekintettel a francia érdekek tiszteletben tartására, de a német delegáció sem hagyott kétséget afelől, hogy minden szempontból elfogadhatatlannak tartaná a GATT- folyamat veszélyeztetését. (MTI) FFSZE — békekötés után Kémek emlékeznek Úgy tűnik, mindenki jól járt az Izrael és a PFSZ által kötött egyezséggel. Nyugat-Európában most az a hír járja, hogy nem csupán a két szerződő fél húzhat hasznot a dologból, hanem a „nagy közvetítő”, az Egyesült Államok is. Mégpedig azért, mert titkosszolgálata remekül használhatja majd a jövőben a palesztinok kitűnően kiépített információs hálózatát. Az ellenségeskedés ugyan már a múlté, nem létezik sem a Szovjetunió, sem annak egykori államvédelmi szervezete, a KGB. Egy volt orosz titkos ügynök mégis szükségét látta annak, hogy az olasz sajtó hasábjain felfedje a közös „rovott múlt” néhány sötét epizódját. Leonyid Sebarsin, a szovjet hírszerzés volt vezetője, aki különösen hosszú időt töltött a Közel-Keleten, lényegében arról beszélt: a szovjet titkosszolgálat és a PFSZ között kifejezetten szoros együttműködés bontakozott ki annak idején. A volt kémfőnök szerint ez a munkakapcsolat minden szinten érvényesült, a szovjetek gyakran használták fel a palesztinok szervezetét bizonyos információk megszerzésére. Értékes tájékoztatást adtak a palesztinok különféle izraeli és amerikai személyekről, vagy olyan pontos politikai eseményekről, mint amilyen az iráni khomeinista forradalom volt. Az információit kölcsönös áramlása mindkét félnek segítségére volt. A palesztinok tevőlegesen is közvetítő szerepet vállaltak, amikor szélsőséges elemek Libanonban elraboltak négy szovjet túszt. Ennek az együttműködésnek köszönhetően sikerült közülük hármat kiszabadítani. (Az egyik túszt rögtön fogságba ejtése után kivégezték.) A szovjet partner sem volt hálátlan, hiszen az ezer puska csövétől fenyegetett Jasszer Arafat testi épségét nemegyszer sikerült megmentenie. Igaz, nem közvetlen testőri védelem, hanem értékes információk révén: így 1990-ben a PFSZ vezetőjének megadták azoknak a személyeknek a listáját, akik tuniszi látogatása idején merényletet terveztek ellene. Megtörtént az is, hogy a palesztin hálózatot a szovjetek felhasználták saját akcióik számára. Egy időben a KGB lejáratási kampányt szervezett Anvar Szadat volt egyiptomi elnök ellen. Mivel a palesztinok szervezete mindenünnen begyűjtötte a pletykákat, ezek kapóra jöttek a szovjet titkosszolgálatnak. Meglehetősen kényes kérdés merül fel ezek után: volt-e köze a KGB-nek a különféle palesztin terrorakciókhoz? Sebarsin határozottan tagadja, hogy a palesztinok bármikor is egyeztettek volna a szovjetekkel egy-egy fegyveres akciójuk előtt. Az viszont igaz, hogy ilyen esetekben Moszkvától kértek bizonyos hadi felszereléseket. Haddad palesztin vezető, aki különösen repülőgépeltérítései révén vált hírhedtté, 1974-ben különleges fegyvereket, elsősorban hangtompítós géppisztolyokat igényelt a szovjet féltől. Ez a kapcsolat persze, fékező hatású is volt a szélsőséges palesztinokra nézve. Amikor például Gorbacsov elhatározta, hogy eltörli a zsidók kivándorlása elé állított korlátokat, a KGB-nek pontos információi voltak Bécsben és Budapesten (e két tranzitállomáson) tervezett merényletekről. A szovjetek megfelelő csatornákon a PFSZ minden szárnyát, s magát Arafatot is határozottan figyelmeztették : ha bármi történik a zsidó kivándorlókkal, az a jól bevált, több évtizedes együttműködést ásná alá. Most új idők jönnek, a Szovjetunió és a KGB már nem létezik, a PFSZ is arcot, stílust, létformát váltott. Mindaz, amit most tud, azt a CIA hasznosíthatja a jövőben, legalábbis, ha hinni lehet a „rossz nyelveknek”. Garzó Ferenc 1970., Amman. Palesztin szélsőségesek egy általuk megtámadott utasszállító gép roncsain A Der Spiegel felvétele A magántulajdon mutáns rendszere A kelet-európai vállalatvezetési struktúrát okolta a privatizációk problémáiért a londoni Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) kedden megjelent tanulmányában. A bank működési területének kilátásait elemző éves összefoglalóban ez olvasható : egyes országokban olyan a vállalatvezetés, hogy a legkiterjedtebb privatizáció nyomán is csak a magántulajdonosi rendszer mutáns változata jöhet létre, amely a belső vállalati emberek nagy tulajdonosi és politikai hatalmán alapul, nem pedig a külső tulajdonosok és hitelezők ellenőrzésén. Ez a mutáns rendszer meg sem közelítheti a normális kapitalista rendszer gazdasági teljesítményét — írták az EBRD elemzői. Hozzátették: a keleteurópai országok persze folytathatják a gyors privatizációt, remélve, hogy idővel kialakul a vállalati ellenőrzés megfelelő rendszere, csak éppen az a veszély fenyeget, hogy a bennfentesek uralta magánvállalatoknál nincs elég ösztönzés a szerkezetváltásra, és mire megszületik a megfelelő ellenőrzési rendszer, addigra nem sok marad az értékes munkaerőből és a vállalati vagyonból. Az EBRD tanulmányának készítői szerint a kelet-európai országok számára biztonságosabb, ha már a privatizáció folyamatában megteremtik, illetve erősítik a külső ellenőrzés módszereit, amilyen a tőzsde, az egyenlő versenyfeltételek, a külső pénzügyi befektetők számottevő bevonása és a hitelpolitika. 3 NAPRÓL NAPRA Mállaffi Ferenc: Sajtó sasszéi Orbán Viktor szerint azok az újságírók bírálják mostanában őt és pártját, akik a Fidesz, az SZDSZ és a Szocialista Párt összefogását látnák szívesen. Én magam nem tartozom ezek közé, mert nem tudnék örülni egy ilyen szövetségnek, pláne nem egy így felálló koalíciónak. Egyfelől azért, mert úgy hiszem, rendjén való a bibliai történet, amely szerint Mózes, aki mégiscsak a fáraó kegyence volt, csak kivezethette népét a rabságból, csak elkísérhette őket Kánaán kapujáig, de az ígéret földjére már nem tehette be a lábát. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy egy ilyen összefogás lehetetlenné tenné, hogy a liberális vagy a korunkhoz illeszkedő szocialista, szociáldemokrata gazdasági, politikai szisztéma megmutathassa valóságos értékeit vagy gyengéit. Nem szeretnék sem nagykoalíciót, sem ellenzéki egységfrontot, mégsem tudok mostanában mindig egyetérteni Orbán Viktor politizálásával. Ez persze, bátran megmaradhatna a magánügyem, ha nem tapasztalnám magam körül szélesebb körben is azokat a változásokat, amelyek a fiatal demokraták közszerepléseit illetően rendre megmutatkoznak, s mert az én privát benyomásaimnál pontosabban mutatnak a közvélemény-kutatások is, sőt azt hiszem, hogy még a sajtó változott magatartása is utalhat erre. Azt a lehetőséget ugyanis nem szabadna elvetni, hogy az újságírók nemcsak magánmániáiknak adnak hangot, nemcsak a politikai kinyilatkoztatásokat közvetítik lefelé, hanem fordítva is működhetnek. Sugározhatják olykor azt is, amit szűkebb, tágabb környezetünkben maguk tapasztalnak, leírhatják azokat a mozgásokat is, amelyek az úgynevezett közvéleményben végbemennek. A polgároknak nagyon fontos tudni, hogy Orbán Viktor miként vélekedik a világ dolgairól, milyen programot kínál, mit bírál, mivel ért egyet, s az a sajtó, amelyik ebben nem segít, nem lehet tisztességes. Viszont Orbán Viktornak is szükséges tudni, hogy miként vélekednek róla mások, mi népszerű az elképzelései közül, mi vált ki ellenérzést, s ha a sajtó nem segít neki megszerezni ezeket az információkat, akkor nem teljesíti kötelességét. Amikor a parlamentben a Fidesz a nyugdíjak nagyobb mérvű emelése ellen szavazott, a lapok azonnal közvetítették azt az ellenérzést, amelyet a fiatal demokraták „nem” szavazata kiváltott az érintett rétegekből. Amikor a Fidesz kétes erkölcsiségű székházügyletbe bonyolódott az MDF-fel, nyomban jelezték a lapok, hogy a közvélemény nem tapsol örömében. Nem azért, mert az újságírók és szerkesztők a szocialista, liberális összefogást féltették, hanem azért, mert megroppanni látták azt az építményt, amit az előző évek nyílt és következetes politizálásával éppen Orbán Viktor és társai építettek fel. Az ő pozícióképüket féltette a közvélemény, s nyomában ezért aggódott a sajtó többsége is. A reményt látták/látják elveszni, amikor azt mondják, hogy Viktor legyőzi önmagát. Nem állítom persze, hogy egyetlen cikk, kommentár sem jelent meg az Orbán által az újságíróknak tulajdonított hátsó szándékkal. Azt viszont nagyon határozottan állítom, hogy az írások indítékainak nyilvános mérlegelése, a bűnösök kutatgatása nem Orbán feladata. Neki jobban inkább az lenne a dolga, hogy a leírt véleményeket mérlegelje, megírásuk okait keresse saját tevékenységében. Éppen a Fidesz figyelmeztetett egykoron arra, többször is, hogy milyen olcsó és átlátszó fogás a sajtóra kenni a bajokat, az újságírók ellenséges beállítódására visszavezetni a hatalmon lévőkével ellentétes véleményeket. Most Orbán Viktor követi el ugyanezt a hibát? Azt nyilatkozta tegnap, hogy „Magyarországon az újságírók tekintélyes része nem úgy gondolja, hogy neki tudósítania kell az eseményekről, hanem a politikai koncepcióját akarja érvényre juttatni, a politikát kívánja alakítani.” Legutóbb ezt a vádat a rádió egyes műhelyeivel szemben hallottam hangoztatni, mondván, „politikacsinálók” akarnak lenni. Orbán Viktor egy médiaalelnök szintjén? Ez még viccnek is rossz. Ám most megesett. Attól félek, hogy nem azért, mert fideszes politikusunk olyan nagy hévvel óvja népünket az ellenzéki egységfronttól. Sokkal inkább az lehet ennek az oka, hogy benne ifjú emberek hevülete fokról fokra átalakult görcsös akarássá, hogy a határozottság, magabiztosság mögül olykor kivillan az akarnokság is. Sem Orbán, sem tanácsadói nem akarják tudomásul venni, hogy itt önmagában a ráció nem elegendő politikai sikerek eléréséhez. Úgy alakult ennek a tájnak a történelme, olyan tapasztalatok halmozódtak fel a zsigerekben, hogy a kemény, a mindentudó, a kétségek nélküli politikus nem élhet meg sokáig: vagy diktátor lesz belőle — ezt talán Orbán Viktor sem akarja —, vagy eltűnik a süllyesztőben. A polgárok többsége nem a liberálisok és a szocialisták összefogásától fél. Jobban attól, ha marad az, mái most van. Fél tehát mindentől, ami szerinte csökkentheti a változások esélyeit. Ha Orbán Viktor MDF-es sasszét ijesztgetik, akkor attól, ha Antall József-es pózai, akkor attól retten meg. Ez még akkor is így van, ha a választóknak nincsen igazuk, ha a valóságos alternatívák másként festenek, ha nem elemez elég árnyaltan a köznép.