Népszava, 1993. november (121. évfolyam, 254–279. sz.)

1993-11-24 / 274. szám

Remények és esélyek Valami készül Észak-Íror­­szágban. Mintha minden eddiginél jobb lehetőség érlelődne arra, hogy vége szakadjon a csaknem ne­gyedszázada folyó öldök­lésnek. Dublin és London béketerveket szellőztet. Nyilatkozatok, cáfolatok és ellencáfolatok látnak napvilágot titkos tárgya­lásokról. S ami különösen biztatónak látszik: a brit és az ír miniszterelnök, október végi brüsszeli csúcstalálkozója folytatá­saként, a közeli napokban ismét találkozik. Az Ír Köztársasági Had­sereg (IRA) vezetésével 1969-ben lángolt fel újult erővel az ulsteri katolikus kisebbség évszázados füg­getlenségi harca. London katonaságot vetett be, majd 1972-ben átvette a teljes kormányzati és rend­­fenntartási felelősséget Észak-Írországban. Azóta több mint háromezer ha­lálos áldozatot követeltek a törvényen kívül helye­zett IRA és az ugyancsak illegális protestáns félka­tonai szervezetek merény­letei. Az elmúlt két és fél évti­zedben rendezési kísérletei közül az 1985-ben megkö­tött brit—ír egyezmény volt a legjelentősebb. A megállapodást mindkét aláíró, Margaret Thatcher akkori brit és Garret Fitz­Gerald ír kormányfő „tör­ténelmi jelentőségűnek” minősítette. Olyan kompromisszum volt ez, amelynek értelmé­ben ugyan nem törölték Írország alkotmányából a sziget újraegyesítésének célkitűzését, de London­nal együtt, Dublin is kö­telezettséget vállalt rá, hogy elfogadja: Észak-Ír­­ország mindaddig Nagy- Britannia része marad, amíg a lakosság többsége másként nem dönt. A meg­állapodás politikai kerete­ket biztosított a megoldás­ra, de ezeket nem sikerült igazi tartalommal megtöl­teni. Minden erőfeszítés, próbálkozás megbukott az IRA és „politikai karja”, a Sinn Féin Párt, vala­mint az unionisták kőke­mény ellenállásán. A mé­szárlás mindmáig tart. A lakosság túlnyomó többsége — katolikusok és protestánsok egyaránt — mind hangosabban juttat­ják kifejezésre, hogy vég­­re-valahára békében sze­retnének élni. Erre a köz­hangulatra reagálva fo­galmazta meg valóban tör­ténelmi engedményeket tartalmazó rendezési ter­vét előbb Albert Reynolds ír, majd John Major brit kormányfő. Dublin hajlandónak mu­tatkozott arra, hogy fel­adja Észak-Írország „ha­zatérésére” vonatkozó igé­nyét. Ennek fejében Lon­donnak hozzá kellene já­rulnia, hogy valamennyi érdekelt bevonásával tár­gyaljanak, és népszavazá­son döntenének Ulster jö­vőjéről. John Major megerősítet­te ír kollégája helyzet­­megítélését, amely szerint hosszú évek óta most kí­nálkozik a legjobb esély a béke megteremtésére. A brit kormányfő nagy en­gedménye: a Sinn Fein is részt vehet az Ulster jö­vőjét megalapozó tárgya­lásokon, ha az IRA tartó­san bizonyítja, hogy vég­legesen felhagy az erő­szakkal. Az IRA és az unionista pártok, szervezetek ke­mény magja, mint eddig, most is ellenáll. A lakos­ság hangulata azonban nem nekik kedvez. Lon­doni szakértők és szemle­írók komoly esélyt adnak annak, hogy most való­ban megkezdődhet valami­féle békefolyamat Észak- Írországban. Köves Judit Pártcsaták — pártok nélkül II. Miklós Cárnak kevesebb jogköre volt, mint Borisz Jelcinnek — állítja a Komszomolszkaja Pravda az új orosz alkotmány ter­vezetét elemezve. Ha az emberek a december 12-i népszavazáson áldásukat adják rá, az elnök nemcsak a kormány tagjainak kine­vezésére, a hadsereg-pa­rancsnokságra, a kül-, a bel-, és a katonapolitika meghatározására, de még a parlament feloszlatására is jogot kap. Ez a fajta hatalomössz­pontosítás egyeseket a cá­ri időkre emlékeztet, má­sokat viszont a szocialista demokráciára. Ha a­ ha­sonlatokban nem is, abban a bírálók véleménye egy­becseng, hogy olyan hata­lom kerül a mindenkori orosz elnök kezébe, amely­­lyel nemcsak élni könnyű, de visszaélni is. A nevé­ben is független moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta­ so­kak félelmét fogalmazta meg, amikor az alkotmány tervezetében a tekintély­uralmi rendszer bevezeté­sének a kísérletét vélte fel­fedezni. Jelcin és a reformok hí­vei sem tagadhatják, hogy az új alkotmány az ország első számú vezetőjét a tör­vényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszol­gáltatás fölé helyezi. Ér­veikben viszont arra he­lyezik a hangsúlyt, hogy a jogállamiság iránt elkö­telezett elnök a demokrá­cia rögös ösvényének ki­­taposásához fogja felhasz­nálni rendkívüli hatalmát. Okkal emlékeztetnek arra, milyen károkat okozott az elmúlt hónapokban az el­nök és a parlament viszá­lya. Jelcin törvényekkel korlátozott hatalma és szűk mozgástere. Csa­k egy valamiről nem beszél senki. Ki fogja el­lenőrizni, korlátozni Jel­cint, ha önszántából nem törekszik majd a demok­ratikus játékszabályok be­tartására, s ki korlátozza majd utódát, ha a történel­mi viharok új politikust koronáznak naggyá. Egy olyan országban, amelyik a demokráciát még csak történelemkönyvekből ta­nulja és a napi gyakorlat iszonyatosan kiábrándító, biztosíték-e egy olyan al­kotmány, amely a pilla­natnyi politikai helyzet kényszerű terméke? Az a tény, hogy Jelcin, még az elnökválasztás jö­vő évi előrehozatalától is viszolyog, jól tükrözi fé­lelmét. Ha betartja ígéretét és a választókra bízza a döntést, meglehet, hogy jövőre új elnöke lesz Orosz­országnak. Méghozzá olyan alkotmánnyal a tarsolyá­ban, amelyet a demokrata Jelcinre szabtak. A decemberi parlamenti választási előkészületek ag­godalommal töltik el azo­kat, akik szeretnének vég­re olyan pártok közül vá­lasztani, amelyek jó irány­ba vezetik az országot. Az egymással viaskodó, ellen­ségeskedő, kétes pénzügyi háttérrel rendelkező poli­tikusok azonban nem sok bizalmat gerjesztenek. Már önmagában az is kérdéses, egyáltalán léteznek-e pár­tok Oroszországban. Az olyan, őszinteséggel megáldott politikusok, mint amilyen például Roj Med­­vegyev, a Dolgozók Szocia­lista Pártja alapítója, meg­­valljá­k, fogalmuk sincs ar­ról, mekkora a pártjuk be­folyása. Mások kevesebb eleganciával, vágyálmokat kergetve, milliós tömege­ket vallnak maguk mögött. Az egész kampány szép­séghibája, hogy senki nem tudja igazán, kit és mit vezet. Hiszen a parlamenti választások kiírását éppen olyan pillanatnyi politikai szükség diktálta, mint az alkotmánytervezet elkészí­tését. Ezért aztán úgy vá­laszt pártot az orosz em­ber, hogy igazi pártot fel sem tételez. Gorbacsov azt állítja: úgy időzítették a szava­zást, hogy csak egy politi­kai tömb álljon készen a megmérettetésre. Ez pedig a Jegor Gajdar vezette Oroszországi Választás ne­vű csoport. Még ez a meg­állapodás is túlzásnak tűn­het, hiszen a Jelcinhez hű miniszterelnök-helyettes tömbje is csak október kö­zepén alakult meg hivata­losan. Az viszont minden­képpen az esélyeit növeli, hogy a hatalom támogatá­sát élvezi, maga mögött tud­hatja a megregulázott tö­megtájékoztatást és kortes­­hadjáratában gondtalanul felhasználhatja az állam pénzét. És még ez sem biz­tos, hogy elég a gondtalan győzelemhez! A kétes értékű közvéle­mény-kutatásokból egyva­lami körvonalazódni lát­szik. Mégpedig az, hogy az orosz ember politikai han­gulata nagyon ingadozó. Nem biztos, hogy imponáló többséggel azok mögé áll, akiknek a győzelméért teg­nap még drukkolt. Barabás Péter A The Independent tegnapi rajza megint aktuális: sokan vetélkednek Oroszország ha­jójának irányításáért WASHINGTON HAJLÉKTALANJAI Amikor először elmentem egyikük-másikuk mellett, féltem kicsit. Ott tanyáz­tak a szupermarketek be­járatánál, a metróállomá­soknál, a messziről barát­ságosnak tűnő parkokban, még a Fehér Házzal szem­közti Lafayette téren is. Washington hajléktalan­jai, ahogy angolul hívják őket: „homeless”-ek. So­­kadszorra már átsiklott rajtuk a tekintetem, tud­tam, nem bántanak, ha szelíd erőszakkal az orrom alá dugják is műanyag po­haraikat, aprópénzt kérve. Volt, aki megdolgozott az odavetett centekért. A szaxofonos például, vagy a műanyag vödrökből for­ró ritmusokat előcsaloga­tó vézna kamasz, meg az öblös hangú énekes, aki néha mosolyt varázsolt a reggel munkába sietők gé­piesen kötelességtudó ar­cára. „Péntek van, jön a hétvége, lazítsatok!” — énekelte. A hajléktalanok gond­jával nem tud megbirkóz­ni az Egyesült Államok sem, több mint 400 ezren kószálnak a nagyvárosok utcáin fedél és remény nél­kül. A szinte tehetetlen szociális gondozók szerint a többségük alkoholista, kábítószerfüggő, elmebe­teg, vagy egyszerűen csak beilleszkedni képtelen, sé­rült lélek. Ilyentájt, a hálaadás ün­nepe (november utolsó csütörtökje), majd kará­csony közeledtével nagy konténereket raknak ki az utcára: ott gyűjtik az étel­­konzerv-adományokat a hajléktalanoknak. Ahogy hidegebb lesz, úgy válnak egyre zsúfoltabbá az éj­szakai szállások, az egy­házak ingyenkonyhái. Akik kívülrekednek, kartonpa­­pírkötegekből, felismer­hetetlen színű és állagú rongycsomókból vackolnak téli szállást. Washington hajléktalanjaihoz idén ke­gyes volt az időjárás, még múlt héten is tavaszias napsütésben sütkérezhet­tek. De hamarosan ott is beköszönt a tél. Elekes Éva VILÁGABLAK E3 Titkos dokumentumok (Svédországi tudósítónktól) Raoul Wallenberg sok ezer magyar zsidó életét mentette meg a világhábo­rú tébolyában. A svéd nagykövetség által vásá­rolt házakban rengeteg oda menekült magyar zsidó ta­lált menedéket. Rég volt. A téma most mégis ismét előkerült Svéd­országban. Milyen is volt az ország viszonya a fasisz­ta Németországhoz, a zsi­dókérdéshez? A svéd tv sugárzott műsort erről, az egyik legnagyobb napilap, a Dagens Nyheter pedig cikkeket jelentetett meg a témáról. Megdöbbentő dolgok de­rültek ki. 1938 januárjában elhatározták, hogy a zsidók nem kaphatnak politikai menedékjogot, mert csak gazdasági okokból akarnak letelepedni. Ebben az idő­ben a zsidók még hozzá­juthattak útlevélhez Né­metországban. Svédország és Svájc viszont azt köve­telte, hogy az útlevelükbe pecsételt J betűvel jelez­zék faji hovatartozásukat. Miután ezt a kérést a né­metek teljesítették, 1938 októberében a svéd határ­őrség olyan utasítást ka­pott, hogy ne engedje be az ország területére azokat a németeket, akiknek az út­levelébe be van pecsételve a J betű. Janne Flygheds történész szerint „a ható­ságok ezt a döntést 1941- ben megváltoztatták, de ez túl későn jött a német zsi­dóság számára”. Bizonyossággal tudjuk ma azt is, hogy az ipari méretű gyilkosságról, a holocaustról tudomásuk volt a svéd vezetőknek is. A kérdés kutatója, Josef Lewandowski úgy véli, hogy a berlini svéd katonai attasé akkoriban mindent megtett annak érdekében, hogy a mészárlásokról a hír ne terjedjen el. Az egészet túlzásnak tartotta és nem akarta, hogy a német had­erő tekintélye károsodjon. Svédország szállította ugyanis a vasércet Német­országba, s megengedte, hogy német reguláris ala­kulatok vasúton áthalad­janak az országon a meg­szállt Norvégiába. Sztálingrád után meg­változott­­a helyzet. A dán példa is hatott. A dán és svéd halászok 8000 dán zsi­dót egyetlen éjszakán ro­zoga és túlterhelt hajóikon Svédországba mentettek. A háború után a legen­dás fehér autóbuszok tö­megével hozták Svédor­szágba a koncentrációs tá­borok túlélőit. A gondos kezelés következtében so­kan maradtak életben és ma is sokan élnek közülük itt. De nemcsak ők ... A korábban titkosnak nyilvánított, úgynevezett Sandler-bizottsági jelentés 1946-ból arra utal, hogy az ország mintegy ezer, hábo­rús bűnökkel gyanúsított személynek adott menedék­jogot. „Ha Himmler felbuk­kanna Svédországban, ak­kor sem nyúlhatnánk hoz­zá” — nyilatkozta Efraim Zur­off, a jeruzsálemi Si­mon Wiesenthal Központ főnöke. A bűntettek elévü­lési ideje ugyanis Svédor­szágban 25 év. Kivételt még a háborús bűntettek sem képeznek.­­ Kolb János

Next