Népszava, 1994. február (122. évfolyam, 26–49. sz.)

1994-02-11 / 35. szám

N­e­tó:PSZAVA 994. FEBRUÁR 11., PÉNTEK Sok kicsi együtt Pályázatokról, kuratóriumokról, frekvenciákról szólnak a hírek, csupa olyan, szakmainak tűnő szöveggel, ami nem nagyon kelti fel az olvasó figyelmét. Pedig jó lenne, ha so­kan kapnák fel a fejüket, mert nagy a tét. Egy néhány hónapja meghozott rendelet alapján a Kul­turális Minisztérium megkezdte a helyi rádió- és a tele­víziósugárzási engedélyek kiadását. Nem véletlen, hogy nagyon sokan adtak be pályázatot, hiszen ebben nagy pénzek s talán még nagyobb politikai lehetőségek vannak. Szinte minden településen működnek már kisebb-na­­gyobb rádió- és televízióstúdiók, amelyek lakások százez­reibe viszik el a híreket a szűkebb közösséget érintő ese­ményekről. Azok, akik most megkapják a sugárzási en­gedélyeket, lehetőséget szereznek arra, hogy naponta megjelenjenek a képernyőn, megszólaljanak a rádióban, s beszéljenek arról, hogy hol van csőtörés, mit csinál a pol­gármesteri hivatal, lesz-e útépítés, s merre megy az új au­tóbuszvonal. Ha akarja - s miért ne akarhatná a vállalkozó stúdiótulajdonos, ha a saját pénzét kockáztatja? -, be­szélhet politikáról, reklámozhat pártokat, képviselőjelölte­ket is. S itt van a probléma gyökere. Külön-külön nem túlságosan jelentősek ezek a kis stúdi­ók, bár a helyi információk iránti igény állandóan növekszik, és a központi médiák általános unalma miatt is egyre többen keresik a szórakozást és a hiteles tájékoztatást szűkebb kör­nyezetükben. Együttesen viszont hatalmas erő rejtezik ezekben a rádiókban, televíziókban. Sok millió hallgatót, né­zőt képesek elérni, nagyon olcsón. A Magyar Televízióban egy perc reklám sugárzási díja ma már az egymillió forintot közelíti. Ugyanez egy kábeltévében néhány tízezerből kijön. A központi adókat lehet etikai megállapodásokkal, törvé­nyekkel szabályozni. A helyi stúdiókat nem. Ráadásul ezek többsége nagyon is szegény. Nagy tehát a csábítás! Azért folyik a harc négy éve a hírközlő eszközöket szabá­lyozó törvény körül, mert minden párt szeretné megakadá­lyozni, hogy a másik túlsúlyra juthasson a képernyőn vagy a mikrofon előtt. Az egységes szabályozásból a kormány ki­vette a több százra tehető helyi műsorközlő intézményt, s az engedélyek elosztását a maga ízlése szerint szabályozta. Egyebek között úgy, hogy folyamatosan ellenőrzi majd a működésüket, s ha úgy találja, hogy a nemzeti értékeket nem a kellő módon képviselik, akkor elveszi az engedélyü­ket. Azt, hogy melyek ezek az értékek, és mikor elég az ok a tiltásra, természetesen majd a kormány hivatalnokai mond­ják meg. A választások közeledtével nagy a veszélye annak, hogy jelentős propagandaerők kikerülnek a nyilvánosság ellen­őrzése alól, félő, hogy a lehetőségek megszerzését a gazdaságon túli, politikai szempontok fogják végzetesen befolyásolni. Házomlások Az Ó utcai házomlás kapcsán elkerülhetetlenül eszünkbe jut egy másik házkatasztrófa, a Jós utcai pokoltűz. A panelház egy kísérletező feltaláló miatt vált hét ember halálcsapdájává. Az eset napokig címlapon szerepelt, csak úgy dőltek a részvétnyilvánítások és a segélyek. Az egyelőre tisztázatlan okokból bekövetkezett Ó utcai omlás „csupán” egyetlen áldozatot követelt, s egyetlen napig volt a címlapon. Részvétnyilvánítás alig, segélyek talán még annyira sem jöttek, jönnek. Legfeljebb propaganda- és kampánycélból. Mi több, a ledőlt házért senki sem fizet, sőt a lakóknak saját költségükre kell majd az épületet helyreállítaniuk. Bár a két háztragédia ránézésre hasonló, az Ó ut­cai omlásnak arra kellene felhívnia a figyelmet, hogy bármikor, bárkire, bármelyik régi ház rádől­het. És senki sem fog a lakóknak fizetni. És senki sem lesz felelős. Úgy látszik, fontosabb, hogy az önkormányzatok minél előbb túladjanak régi, sok karbantartást igénylő, lepusztult bérházaikon, mint az, hogy sza­bad-e bennük lakni. Mert ha a szükséges állapotfel­mérést az eladáskor nem végzik el, ha a lakásprivati­záció során senki sem tartatja be a szabályokat, ak­kor az Ó utcai tragédia felkiáltójele a semmiért áll. Lénárt Attila NÉPSZAVA ill­.A"HI­1 "­ Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: HORVÁTH KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), TAR ANDRÁS (autóvilág) Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kiadó Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Hirdetési igazgató: SZŐCS ANDRÁS Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71,115-4039 Terjeszti a Magyar Posta, és alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Ez a lap elfogadta a választási etikai szándéknyilatkozatot. Szedés, tördelés: VICO Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 Pallagi Ferenc Vesztesek nélkül Úgy néz ki, hogy az előttünk álló parla­menti választások­nak nem lesz győz­tese. Azért mondom ezt, mert győztes csak úgy lehet, ha valaki ugyanakkor veszít is. Vesztes pedig már most sin­csen. Nem várható, hogy az eredményhirdetés pillanatá­ban bárki is kiáll majd, s azt mondja, hogy veszítettünk, mert a választók többsége nem minket akart a hatalom­ban látni, mert programunk helyessé­géről nem tudtuk meggyőzni a polgá­rokat. Ennek a választásnak pedig ebben lehetne a legnagyobb ereje, tudomásul venni, “kihangsúlyozni, hogy a polgárok akarata érvényesült, bármi is az ered­mény. Ilyen emelkedettséget várni mostani pártjainktól szinte botorság, különösen, hogy látjuk, miként készül­nek már előre a magyarázatok. Ha a szélsőjobb veszít, bizonnyal ab­ban látja majd az okát, hogy a liberá­­lis-plutokrata-bolsevista erők össze­fogtak ellene, kitúrták a nyilvánosság­ból, megtévesztették a népet, eltörték a nemzet gerincét, s az anyapárt kifor­gatta őket a vagyonból. Az biztos azon­ban, hogy az igazság egyedüli letéte­ményesének továbbra is magukat tart­ják majd. Ha a jelenlegi koalíció veszít, biz­tos, hogy mennyire meneszti önmagát. Azt a hősi vállalást fogja majd hang­súlyozni, amellyel mintegy feláldozta népszerűségét, amikor elsőként állt a haza kormányrúdjához, engedelmes­­kedve a lélekből fakadó belső pa­rancsnak, s betöltve hivatását. Azt halljuk majd tőlük, hogy könnyű volt az ellenzéknek, mert nem viselt fele­lősséget - ebben persze van is valami most pedig beleül a készbe. Ha készen lesz valami addigra, közös öröm lesz az aratás, ha nem lehet új érv után nézniük. Kisgazdáéknál egészen más a hely­zet: ott lesz összeesküvés meg titkos­rendőri akció, hazaárulás meg ami csak kell. Legtöbb talán az egységbom­lasztó kisgazdából, az ügy hátba szúrá­sából meg hasonló képzavaros szóvi­rágból, csak a patakvér elmaradjon. Az ellenzéknek viszonylag egyszerű lesz a dolga. Ha veszít, csak azt kell mondani, hogy a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó koalíció kormányzati pozí­cióját felhasználta a választási kam­pányban, visszaélt erejével, bevetette a rendőrséget, a hadsereget és a finánco­kat, felhasználta a tűzoltókat és az idő­közben államosított bélyeggyűjtőket. Hivatkozhatnak a megvesztegetett, a kliensrendszerbe betagolt, megfélem­lített tisztviselői karra, az állami pén­zek pártkasszákba csorgatására, és a választók éretlenségére. A szocialisták a pufajkázásra, a libe­rálisok a demagógiára panaszkodnak egy sort, s a dolgok mennek a maguk út­ján tovább. Nem akarom persze azt a hamis lát­szatot kelteni, hogy másutt, a régebben működő demokráciákban nincs ilyesfé­le magyarázkodás. Ott is rosszkor van a választás mindenkinek, aki veszít, ott is visszaélnek a lehetőségekkel a kormá­nyon lévők, felhasználják befolyásukat a politikailag elkötelezett pénzembe­rek, ott is ide húz meg oda húz a sajtó, de egyvalami nincs: a választói akarat tiszta érvényesülését nem vonja két­ségbe senki. A végén feláll, magyaráz­kodik egy kicsit, anyázza kicsit a győz­teseket, majd elkezd készülni a követ­kező menetre. Ami előttünk van, nemcsak egyszerű jogi aktus, amely során kinyilvánítjuk politikai akaratunkat. Mindez egy tanu­lási folyamat része, iskola, ami generá­ciók hasonló tapasztalatain keresztül elvezet majd egyszer a demokráciához. Nem ahhoz, amely a törvényekben, az intézményekben van, hiszen annak többsége már létezik. Ahhoz, amely a gondolkodásunkban, az ízlésünkben, a köznapi ítéleteinkben, a jog- és igaz­ságérzetünkben van. Azok, akik a fentebb vázolt mosako­dásokat tagadják majd a választói akarat szabad kinyilvánulását, éppen ezt az alapvető demokráciát hátráltat­ják. A népfelség ugyanis nem a törvé­nyekben él. Onnan csak elindul, ott csak bevetésre vár. Működni, igazán megnyilvánulni csak abban a mélyen emberi gesztusban képes, hogy elis­merjük, valaki, valakik a nép akaratá­ból tehetnek szolgálatokat megbízó­juknak, a választónak, mások pedig ugyanennek a népnek az akaratából elesnek ettől a lehetőségtől. " Tóni, az osztálytársam, meg­állít az utcán. Együtt jár­tunk az inasiskolába 1962- ben, esztergályos tanulók voltunk. Miénk a jövő, mondta Blázer Jani bácsi, a szakoktatónk. Kivitt ben­nünket az épülő műszer­gyárhoz, s azt mondta: „Na, fiúk! Ez lesz a ti gyáratok. Lehet, hogy közületek kerül ki majdan az igazgató”. Fe­nemód büszkék voltunk a mi gyárunkra. Tóni, az osztálytársam nem ezért mondja a magáét. Hanem, mert jött az új kor és ő azt hallja, hogy a ma­gyar munkás alkalmatlan arra, hogy felvegye a nyuga­ti munkással a versenyt. Mondanám, hogy én ilyes­mit nem hallottam, de ő bi­zonyítani akarja: a magyar munkás egyenrangú a világ minden munkásával. Évek óta járunk át a sógorokhoz, mondja, hol munkavállalási engedéllyel, hol anélkül. Hát bizony, mi képesek va­gyunk olyan értékű munkát végezni, mint bárki más. Sőt! A gyárból kint dolgozik az egyik szerszámkészítő brigád már két éve, de nem Hazafi József újságíró akarják hazaengedni őket, mert jobban értenek a szak­mához, mint az ottaniak. Tudom, most azt hiszed, hogy a büszkeség beszél belőlem, mondja. Nem. Pe­dig ott kint szükségem van rá, hogy büszke legyek ma­gyarságomra, mert a német is az, az osztrák is az az ő nemzetiségére. Ha én meg­­hunyászkodok, akkor to­vábbra is idegennek néz en­gem. Hát nem! Aki tud esz­tergálni, az tud, aki nem, nem. Hogy ki a magyar és ki az osztrák, az nem érdekes. Keserű volt ez a lecke. Az első hónapokban lenéztek bennünket, koldusnak tar­tottak. Persze mi nem tud­tunk arról, hogy a főnök, aki leszerződtetett bennünket, az jóval olcsóbban adott el minden magyart, mint amennyibe az osztrák mun­kaerő kerül. Később kinyílt a csipánk, mi is annyit kér­tünk, amennyi jár - azt nem mondom meg, hogy mennyit, mert az adóhivatal tudomása szerint én sehol sem dolgozom­­, azután az ottani szakik is másképpen néztek ránk. Fél évet dolgoztam a né­meteknél is. Az már kemé­nyebb tészta. Precízebbek. Talán kicsit gőgösebbek is. Fel kellett kötnünk a fehér­neműt. Nem lennénk ma­gyarok, ha ott is nem vívtuk volna ki a megbecsülést. Versenyre hívtuk az ottani legjobb drehást: aki legelő­ször esztergál egy gömbbe kockát, az a jó szaki. Nem is kell mondani, ki nyert. En­nek ellenére mégiscsak mi voltunk a szalámizabálók. Ők esténként mentek haza a családjukhoz - nem Trabi­­val -, mi meg maradtunk a gyárban sebtiben kialakí­tott munkásszállón, és ettük a hazulról vitt hideg kaját. Szalonnát, szalámit, zsírt, oldalast meg mindenféle fa­lusi kosztot. Nem érte ám meg, ha ott vesz az ember magának élel­met. Vagy ha még a szállá­sért is fizetnie kell. A mara­dékból nem sok jutna a családnak. Ez így jó: ott ke­resni a pénzt és itthon elköl­teni Sokan irigyelnek bennün­ket. Mi lettünk a munkás­arisztokrácia. Képzeld el: Magyarországon te vagy az irigyelt ember, Németor­szágban meg gyüttmentnek tartanak. El­ kell tűrnünk ezt. Csak így tudunk a gyere­keinknek lakást szerezni, meg így jutunk néhány jobb cucchoz. Seftelünk is, pénz­zel, áruval és természetesen magunkkal is. Ha kell, túl­órázunk feleannyi pénzért, mint a német munkás. Egyet nem értek. Ha mi, ott kint, sok ezren megfelelünk a tőkének, vagyis piacképesek vagyunk, akkor itthon miért kell munkanélküliként állni sok százezer embernek. Ha nem a magyar munkás az alkalmatlan, hanem a ma­gyar munka, vagyis a me­nedzsment, a szemlélet és minden más, akkor miért nem változtatnak ezen. Nehogy azt higgye valaki, hogy nekünk kimondottan öröm a családtól távol élni, hogy felvet a büszkeség, mert megtudtam: egyenrangú munkát vagyok képes végez­ni azokkal, akik a világ sze­rencsésebb térfelén élnek. Tóni, az osztálytársam mondja a magáét. Hallgatom megadón, de alig tudom le­gyűrni enyhe irigységem: a parkolóban ott áll egy BMW, ami az övé, mellette pedig az én kis Polskim... Egy biztos: gyárigazgató egyikünkből sem lett. Hazafi József Drehásmonológ

Next