Népszava, 1995. április (123. évfolyam, 77–100. sz.)
1995-04-28 / 99. szám
, 1995. ÁPRILIS 28., PÉNTEK VÉLEMÉNY Kertész Ákos író Prológ. Betegesen allergiás vagyok a tv-reklámokra. Ülök a készülék előtt, már tíz perce mennie kéne annak a filmnek, amiért bekapcsoltam... semmi. Egyik reklám a másik után. Fogyassz! (A financiális politika korlátozni akarja a lakossági fogyasztást.) Oda se neki, te fogyassz! Akármit! Nézd, a fogyasztó boldog. Szép. Bronzszínű a bőre, aranyszőke a haja, szexis, ha nő, izmos, ha férfi. A fogyasztó a menő! Filmet akarsz nézni? Hülyeség! Fogyassz! Gyermekkórház, Tűzoltó utca 7-9. Ismerem, sajnos, túlságosan is jól. A régi Tűzoltó utcai kaput éppúgy, mint a nemrég épült új bejáratot, az Angyal utcai modern, derűs, tágas portát, amelytől nem kap azonnal kórházfrászt a beteg gyerek, de még a riadt szülőt is megnyugtatja. Koncert. A Járdányi Pál Zeneiskola növendékei eljöttek, hogy koncertet adjanak a leukémiás gyerekeknek itt, a tágas előcsarnokban. Tizenkét-tizenhárom éves lehet az egyik fuvolás, már nagylány, ővele bírok néhány szót váltani a taps után. Te tudod, kiknek muzsikáltatok? Tudja. A leukémiás gyerekeknek. Leukémia? Mi az? Gyanakvón néz rám: ez most vizsgáztat, vagy tényleg ilyen hülye? Gyorsan el kell mondanom, hogy én olyan újságíróféle vagyok, és ez egy olyan riportféleség... lenne... De a nevemet nem tetszik kiírni. A riportalany kérése parancs, kislányom, és azt szeretném tudni, mit tudsz te erről a leukémiáról. Hogy sokszor halálos, mondja. És ezt ők is tudják? Persze. És mit gondolsz, nem esik rosszul nekik, hogy idejönnek a makkegészséges gyerekek a külvilágból, amit, könnyen lehet, némelyikük nem lát viszont többé, idejönnek a csillogó zeneszerszámaikkal, és szánalomból egy kis koncertet adnak a halálraítélteknek? Ez kemény kérdés, gondolkodik. (Ez a kislány még gondolkodik, még nem fölnőtt!) Aztán dacosan fölszegi a fejét. Mi azért jöttünk, hogy ők érezzék, hogy nem feledkeztünk meg róluk. És mit gondolsz, provokálok tovább, ezt ők is így érzik? Lassan rám emeli tiszta tekintetét, és azt mondja, nagyon egyszerűen (a nagy dolgok mindig egyszerűek, elmondhatók egyetlen tőmondatban). Én ezt tudom adni nekik. A Kép-Világ Alapítvány azért jött lére, hogy munkalehetőséget teremtsen a filmoperatőröknek, és ez az eredeti szándékainktól távol álló feladat egyszer csak ott volt az asztalon Hungler Zsuzsa, az alapítvány ügyvezető titkárnője jóvoltából. A kuratóriuma azonnal és egyhangúlag az ÜGY fölkarolása mellett döntött. Persze a munka, a szervezés Hungler Zsuzsára várt, ő megtett és meg is tesz mindent, amit lehet, ma már évente három-négy koncertet sikerül megszerveznie, amelyekben mindenki, művészektől az intézmény (színház stb.) valamennyi dolgozójáig ingyen vesz részt, hogy minél többet adhassunk a kórháznak. És számottevő segítséget jelent önöknek az a kis pénz, amit mi összekaparunk? - kérdezem dr. Fekete György professzor urat. A nagy dolgok mindig egyszerűek, itt is. Minden fillér számít. Több mint 20 éve, amikor ez a team elkezdte a munkát, a leukémiás gyerekek két-három százalékát tudták megmenteni. Ma jóval 50 százalék fölött van a gyógyultak száma. Mára országos hálózatot sikerült kiépíteniük, melynek itt van a módszertani központja. Engem a pénz érdekel. Én havonta ezreket hagyok a patikában. Ha nem lennének orvos barátaim, már rég nem élnék. A kórház nem termelőüzem, a kormányzat nem preferálja. A tb fejkvótákban számol. Ezek nem konkrét számok, csak a nagyságrendeket jelzik: ha egy leukémiás gyerekre a fejkvóta kettőszázezer, akkor a gyógyulására fordított valós költség kétmillió. Ezt eddig az Egészségügyi Pénztár pótlólag fedezte. És ha nem fedezi tovább? Akkor... hát... A professzor nem bírja kimondani. Meghalnak? Csak bólint. Meghalnak. A vasutassztrájk mennyibe is került naponta? Úgy hallottam, hétszázmillióba. Mennyit ér egy emberélet, hány milliót? A pápa küzd a magzat polgárjogáért, küzd az abortusz ellen. Az élve halálra ítéltekre menynyit áldozott az egyház? Menynyit áldoztak az egyházak? A professzor széttárja karját, és szomorúan mosolyog. Az alapítvány pedig kilincsel, szponzorokat keres, és zárt ajtókat talál. Az alapítványok eleve gyanúsak, és okkal. Amíg néhány valóban sáros alapítványra keményen le nem csap a törvény, és föl nem göngyölíti a bűnszövetkezetet, addig a tisztességes alapítványok hiába rimánkodnak, hiába érvelnek. A leukémiás gyerekek ügye nem érdekel senkit, de tv-reklámra gondolkodás nélkül kifizetnek öt-tíz milliót. (Van önöknek reklámpszichológusuk? Csak kérdem...) Az én idegeimet kikészítik az egy kaptafára vert, fantáziátlan és ízléstelen tévéreklámok, és talán nem vagyok ezzel egyedül. Sosem veszek olyan terméket, amit reklámoznak. De ha egy cégről megtudnám, hogy a leukémiás gyerekekért megnyitotta a bukszát, arra fölfigyelnék. És mondják, uraim, önök, akik vezetői jogosítványukat tőlünk, választópolgároktól kapták, gondolkoztak-e már azon, hogy a termelőágazatok működéséhez mi kell még a dologi tényezőkön kívül? Egészséges, munkabíró, becsületes, széles körű általános műveltséggel és korszerű szakmai ismeretekkel rendelkező, kreatív elméjű ember nem kell? Kórházak, bölcsődék, óvodák, iskolák, egyetemek nélkül is lesz alanyi tényező, vagyis EMBER, aki működteti majd önöknek a termelőágazatokat? Mi koncerteket, képzőművészeti aukciókat szervezünk, teszszük a magunk dolgát. De önök? Pénzemberek és politikusok! Mikor látnak már tovább az orruknál?! : /■ Kertész Ákos Hány millió egy emberélet? Gárdos Miklós A két tábornok... Most már nemcsak a horgászbüszkeségről, a legnagyobb kifogott halról vagy a leghoszszabb, fél lábon megtett sétáról tudhatunk, ha szorgalmasan lapozzuk a Guinness-féle rekordok könyvét. Egy angol történész, Geoffrey Regan egyszerre két újabb Guinness-kötettel örvendeztette meg a kíváncsi emberiséget. Mindkettő a töténelem katonai melléfogásairól ad bőséges áttekintést, elbeszélve, hogy egy-egy hadvezér, parancsnok korlátoltsága miként okozta katonák ezreinek vagy tízezreinek szenvedését, halálát. Ügyetlen, ostoba, buta, kelekótya tábornokok egész regimentje vonul fel a két kötetben - hibák, melléfogások, botlások sorával. Regan nem kíméli honfitársait sem. Az egyik kiáltó példa a parancsnoki felelőtlenségre Hunter-Weston angol tábonok viselkedése. Ez az út 1915-ben három hadosztályt küldött egymás után rohamra Gallipolinál egy egyszerűen bevehetetlen sziklafal ellen. Amikor valaki vezérkarából szóvá tette, hogy a török ágyúk tüzében megdöbbentően sok a halott, Hunter-Weston így felelt: „Halottak? Mit érdekelnek engem a halottak!” Egy másik angol tábornok, Redvers Buller, akit a szülei mészárosnak szántak és mégis katonatiszt lett belőle, olyan parancsnok volt, akitől jobban féltek beosztottjai, mint az ellenségtől. Ez az úr 1899-ben az angol-búr háború brit főparancsnokaként is úgy viselkedett, mint előbb megszokta: a legostobább haditerveket ötlötte ki, aztán zabáit, zabáit megállás nélkül, s amikor elérkezett a csaták ideje, természetesen szüntelenül a tábori latrinánál tartózkodott. Egyébként Regan könyveinek címében a „military blunders”, azaz katonai baklövések kifejezést használja - talán elnézően, mert ezek már katonai bűnök. A két Regan-kötetet ismertető, tárgyaló lapok felidézve az elképesztőbbnél elképesztőbb „...védelmükben, szükség esetén, Moszkva nem habozna katonai erőt is bevetni...” katonai melléfogásokat felteszik ezt a kérdést is: potenciális idióták lennének a tábornokok? Más összefüggésben az életkori sajátosságokra utalnak a könyv ismertetői: nincs-e szerepe a persze nem mindenkinél jelentkező öregkori emlékezetkiesésnek, szellemi leépülésnek a magas rangú (és általában idős) katonatisztek hibás döntéseiben? Felbukkan itt a példák között az a döbbenetes tragikomikus félelem, amely a porosz Blücher tábornokot kínozta - attól rettegett, hogy állapotos lesz egy elefánttól, az elefántot egy francia katona szabadítja majd rá. Még Napóleon (és más hadvezérek) aranyérfájdalmai is ott szerepelnek az ostobaságokat kiváltó lehetséges okok között. Elgondolkodtam a történelmi példákon, s máris a keserves jelenhez kanyarodtam. Mert tábornokokkal, hadvezérekkel 1995 tavaszának napi híreiben is szinte az elviselhetőnél többször találkozunk. A bolíviai rendkívüli állapotot „a hadsereg térnyerését szolgáló eseménynek” minősítő latin-amerikai, a kurdok ellen szabályos, idegen állam területére is átcsapó török, a balkáni háború befejezhetetlenségét bizonygató szerb (és horvát és mindkét bosnyák táborba tartozó muzulmán), meg az orosz erőt és elszántságot mostanában oly gyanús harsánysággal hirdető orosz tábornokokra gondolok - a felsorolás persze folytatható lenne. Maradjunk az oroszoknál. A tervezett NATO- bővítés, új tagok, azaz több közép- és keleteurópai állam felvétele az Atlanti Szövetségbe olyan nyugtalanná teszi például Gracsov hadügyminisztert vagy Lebegy tábornokot (aki egyre gyakrabban szerepel kremlinológusok elemzéseiben, mint egy jövendő, sajnos elképzelhető katonai hatalomátvétel egyik kulcsfigurája), hogy szükségesnek látják fenyegető hangon felemlegetni az orosz nagyhatalom változatlan katonai ütőképességét, lehetőségeit, elszántságát. Amikor Kozirev külügyminiszter a FÁK tagországaiban és a Baltikumban élő orosz milliók helyzetével kapcsolatban azt mondta: védelmükben szükség esetén Moszkva nem habozna katonai erőt is bevetni, a tábornokok körében elégedett helyeslés hangzott el. Amikor Csernomirgyin kormányfő a második világháborúban aratott győzelem 50. évfordulójának ünnepére hivatkozva azonnali és feltétel nélküli tűzszünetet ígért a csecsenföldi háborúban, a Groznij tájékán parancsnokló tábornokok úgy tettek, mintha nem hallanák a messzi Moszkvából érkező szavakat. A tádzsik-afgán határon zajló harcokban részt vevő orosz határőrök tábornokainak fejéből nyilván kifújta a szél azokat a keserű tapasztalatokat, amelyeket odaát, Afganisztánban szerzett egy végül vereséggel végződött véres kalandban még a szovjet hadsereg. Persze tudom, hogy az említett orosz tábornokok átlagéletkora alacsonyabb, mint, a két új Guinness-kötetben ostobaságaik okából emlegetett egykori francia, brit, német és amerikai, vörös lampaszos nadrágot viselt katonatiszteké, s azt sem felejtem el, hogy az idézett Kozirev (szintén fiatal) nem katona. De a brit szerző kérdései mégiscsak újra felbukkannak a jelenre is érvényesen. Vajon életkori sajátosság a tábornokok egyikének-másikának egetverő ostobasága? Vagy a magas beosztás és a fegyveres erőknél világszerte meghonosodott ártalmas nézet: „akinek magasabb a rangja, annak mindig igaza van” zárja ki a józan mérsékletet igénylő mérlegelést nehéz döntések előtt? És végül: egyáltalán szabad-e a tegnapi tábornokok tragikus tévedéseiről, bűnös balfogásairól, ordító otrombaságairól szóló egyszerre két könyvet megtöltő összefoglalás után azonnal a mai tábornokokra gondolni? A kérdésekre mindenki maga megfelelhet - én az elsőre nemet, a másik kettőre igent mondok. Gárdos Miklós újságíró Antall István Amnézia Végre valaki kimondta! Meg kell szüntetni a Magyarok Világszövetségét! Ahogyan megszűnt a Béketanács, a Hazafias Népfront és a többi hasonló sóhivatal. Meg kell szüntetni, mielőtt még az összes alapszerződés megköttetne, mert ezek a határon túliak még képesek fórumra találni, és beledumálnak - egy civil szervezeten keresztül - saját életükbe. De nem is jó a megszűnés. Van jobb: be kell tiltani! Hatóságilag. Rendőrileg. És talán nem ártana a tagjait is lecsukatni... Igaz, hogy a hatvanmillió, amit Csoóri egy szatyorban külföldre csempészett, nem igaz. Kit érdekel?! Inkább ragozzuk tovább. A csempészett pénzen a legfőbb bajkeverővel, Tőkés Lászlóval osztoztak. De ott lehetett Teller Ede is, hogy valami nacionalista összeesküvés összejöjjön... S ha már minden lap erről a diktátorhajlamú civil juntáról ír, akkor biztos igaz is minden nyomtatott sor! Hiszen a sajtó szabad! Egy szó mint száz, a világszövetség vezetőit le kell csukatni! Szélsőséges, gyanús, jobboldali bagázs! Le a feketézőkkel! (Hány cukorral kéred...? Na, ugye, mondtam!) Dutyiba velük! Ja, hogy ezt Rákosiék csinálták? Hát ez baj. Minden jó ötletet lelegeltek előlünk... Pech. De akkor miért is írtam, hogy a többi kádárista szervezettel ezt is be kell tiltani? - tamáskodik önmagával Barabás úr. Talán próbáljunk helyette is válaszolni. Először arról sikerült megfeledkeznie, hogy a Magyarok Világszövetségét nem Kádár János alapította. Már 1938-ban megvolt... (Fene vigye, ez sem jött be!) ő csak jól felfogott politikai érdekei szerint újra életre lehelte. Való igaz: a külügy és a belügy fiókszervezeteként. De hogy ezt most miért is kell laza ecsetvonásokkal a mai szervezettel összemosni? - kérdezheti a Népszava kitűnő tollú jegyzetírója önmagától. Megvan! Mert így eltagadhatja, hogy a világszövetség a magyar polgári törvénykönyv szabályai szerint a rendszerváltással egy időben megújult. Legitim vezetőséget választott, s a kor kihívásainak megfelelően, feladatait szem előtt tartva átszervezte működését. S tette mindezt úgy, hogy a boszorkányüldözésnek még csak az árnyéka sem vetült a szervezetre. Mert akik évtizedek óta - az emigrációban is - a világszövetség és szervezeteinek színeiben a magyar műveltséget, művészeteket népszerűsítették, s a közszereplésben is tiszták maradtak, azok maradtak. Mi is eshetett még ki az emlékezetből? - mélázhat a mi Tamásunk. Ja, az angolok, olaszok, németek... Akik szintén szét vannak szóratva, oszt még sincsen nekik ilyen tök fölösleges világszervezetük. Valóban? Az amerikai olaszok nem lobbyznának? A Brit Nemzetközösség nincs ott minden angolszász országban? A kitelepített németeknek nincsenek németországi szervezeteik? Na jó, ezek nem világszövetségek. De azoknak az ütődött lengyeleknek meg van! Nem ugyanolyan, mint nekünk: sokkal jobb körülmények között működő. Ők is kádáristák! Pfuj! És persze van ilyen vagy ehhez hasonló szervezete a szlovákoknak, a cseheknek, litvánoknak, az örményeknek és nem utolsósorban a zsidóknak is. (Mint a szita, olyan a fejem... - mondá a mi Barabásunk...) De amikor előszámlálja nekünk, hogy kinek nincsen, arról is elfedekezik, hogy Európában egyetlen ország sincsen, amely egy vesztes háború igazságtalan békekötése során lakosságának egyharmadát, területének kétharmadát veszítette. Hogy ha már a földért nem pörölhetünk, legalább elveszített honfitársaink érdekeit képviselnünk kellene. De legalább az esélyt megteremteni a képviseletre. Mert amikor a mi Barabás Tamásunk a kádári világszövetségről ír, nem véletlenül feledkezik meg az elszakítottakról. Mert az elmúlt évtizedek világszövetségében velük foglalkozni valóban tilos volt. Ebben nem téved az emlékezete. A Béketanáccsal, a Hazafias Népfronttal, a Nőtanáccsal eltűnt egy kor, és eltűnt a kor világszervezete. De nem tűnt el a közírók azon korlátoltsága, mely a nemzeti érdek mögött gyanús nacionalizmust lát. Nem tűnt el az előítélet, mely a másként gondolkodókat, a másként cselekvőket nemcsak címkézni, de megszüntetni akarja. Antall István a Magyarok Világszövetségének sajtótitkára