Népszava, 1995. április (123. évfolyam, 77–100. sz.)

1995-04-28 / 99. szám

, 1995. ÁPRILIS 28., PÉNTEK VÉLEMÉNY Kertész Ákos író Prológ. Bete­gesen aller­giás vagyok a tv-reklámok­­ra. Ülök a ké­szülék előtt, már tíz perce mennie kéne annak a film­nek, amiért be­kapcsoltam... semmi. Egyik rek­lám a másik után. Fogyassz! (A financiális politika korlátozni akarja a lakossági fogyasztást.) Oda se neki, te fogyassz! Akár­mit! Nézd, a fogyasztó boldog. Szép. Bronzszínű a bőre, arany­szőke a haja, szexis, ha nő, izmos, ha férfi. A fogyasztó a menő! Filmet akarsz nézni? Hülyeség! Fogyassz! Gyermekkórház, Tűzoltó utca 7-9. Ismerem, sajnos, túlságosan is jól. A régi Tűzoltó utcai kaput éppúgy, mint a nemrég épült új bejáratot, az Angyal utcai modern, derűs, tágas portát, amelytől nem kap azonnal kór­házfrászt a beteg gyerek, de még a riadt szülőt is megnyugtatja. Koncert. A Járdányi Pál Zene­iskola növendékei eljöttek, hogy koncertet adjanak a leukémiás gyerekeknek itt, a tágas elő­csarnokban. Tizenkét-tizenhá­rom éves lehet az egyik fuvolás, már nagylány, ővele bírok né­hány szót váltani a taps után. Te tudod, kiknek muzsikáltatok? Tudja. A leukémiás gyere­keknek. Leukémia? Mi az? Gyanakvón néz rám: ez most vizsgáztat, vagy tényleg ilyen hülye? Gyorsan el kell mondanom, hogy én olyan újságíróféle vagyok, és ez egy olyan riportféleség... lenne... De a nevemet nem tetszik ki­írni. A riportalany kérése pa­rancs, kislányom, és azt szeret­ném tudni, mit tudsz te erről a leukémiáról. Hogy sokszor halá­los, mondja. És ezt ők is tudják? Persze. És mit gondolsz, nem esik rosszul nekik, hogy idejönnek a makkegészséges gyerekek a kül­világból, amit, könnyen lehet, né­melyikük nem lát viszont többé, idejönnek a csillogó zeneszer­számaikkal, és szánalomból egy kis koncertet adnak a halálra­ítélteknek? Ez kemény kérdés, gondolkodik. (Ez a kislány még gondolkodik, még nem fölnőtt!) Aztán dacosan fölszegi a fejét. Mi azért jöttünk, hogy ők érezzék, hogy nem feledkeztünk meg róluk. És mit gondolsz, pro­vokálok tovább, ezt ők is így érzik? Lassan rám emeli tiszta tekintetét, és azt mondja, nagyon egyszerűen (a nagy dolgok min­dig egyszerűek, elmondhatók egyetlen tőmondatban). Én ezt tudom adni nekik. A Kép-Világ Alapítvány azért jött lére, hogy munkalehetősé­get teremtsen a filmoperatőrök­nek, és ez az eredeti szándéka­inktól távol álló feladat egy­szer csak ott volt az asztalon Hungler Zsuzsa, az alapítvány ügyvezető titkárnője jóvoltá­ból. A kuratóriuma azonnal és egyhangúlag az ÜGY fölkaro­lása mellett döntött. Persze a munka, a szervezés Hungler Zsuzsára várt, ő megtett és meg is tesz mindent, amit lehet, ma már évente három-négy kon­certet sikerül megszerveznie, amelyekben mindenki, művé­szektől az intézmény (színház stb.) valamennyi dolgozójáig ingyen vesz részt, hogy minél többet adhassunk a kórháznak. És számottevő segítséget je­lent önöknek az a kis pénz, amit mi összekaparunk? - kérdezem dr. Fekete György professzor urat. A nagy dolgok mindig egyszerűek, itt is. Minden fillér számít. Több mint 20 éve, amikor ez a team elkezdte a munkát, a leukémiás gyerekek két-három százalékát tudták megmenteni. Ma jóval 50 százalék fölött van a gyógyul­tak száma. Mára országos háló­zatot sikerült kiépíteniük, mely­nek itt van a módszertani köz­pontja. Engem a pénz érdekel. Én havonta ezreket hagyok a pati­kában. Ha nem lennének orvos barátaim, már rég nem élnék. A kórház nem termelőüzem, a kormányzat nem preferálja. A tb fejkvótákban számol. Ezek nem konkrét számok, csak a nagyságrendeket jelzik: ha egy leukémiás gyerekre a fejkvóta kettőszázezer, akkor a gyógyu­lására fordított valós költség két­millió. Ezt eddig az Egészség­­ügyi Pénztár pótlólag fedezte. És ha nem fedezi tovább? Akkor... hát... A professzor nem bírja kimondani. Meghalnak? Csak bólint. Meghalnak. A vasutassztrájk mennyibe is ke­rült naponta? Úgy hallottam, hétszázmillióba. Mennyit ér egy emberélet, hány milliót? A pápa küzd a magzat polgár­jogáért, küzd az abortusz ellen. Az élve halálra ítéltekre meny­nyit áldozott az egyház? Meny­nyit áldoztak az egyházak? A professzor széttárja karját, és szomorúan mosolyog. Az alapít­vány pedig kilincsel, szponzoro­kat keres, és zárt ajtókat talál. Az alapítványok eleve gyanú­sak, és okkal. Amíg néhány va­lóban sáros alapítványra kemé­nyen le nem csap a törvény, és föl nem göngyölíti a bűnszövet­kezetet, addig a tisztességes ala­pítványok hiába rimánkodnak, hiába érvelnek. A leukémiás gyerekek ügye nem érdekel sen­kit, de tv-reklámra gondolkodás nélkül kifizetnek öt-tíz milliót. (Van önöknek reklámpszicholó­gusuk? Csak kérdem...) Az én idegeimet kikészítik az egy kap­tafára vert, fantáziátlan és ízlés­telen tévéreklámok, és talán nem vagyok ezzel egyedül. So­sem veszek olyan terméket, amit reklámoznak. De ha egy cégről megtudnám, hogy a leukémiás gyerekekért megnyitotta a buk­szát, arra fölfigyelnék. És mondják, uraim, önök, akik vezetői jogosítványukat tőlünk, választópolgároktól kapták, gon­dolkoztak-e már azon, hogy a termelőágazatok működéséhez mi kell még a dologi tényezőkön kívül? Egészséges, munkabíró, becsületes, széles körű általános műveltséggel és korszerű szak­mai ismeretekkel rendelkező, kreatív elméjű ember nem kell? Kórházak, bölcsődék, óvodák, iskolák, egyetemek nélkül is lesz alanyi tényező, vagyis EMBER, aki működteti majd önöknek a termelőágazatokat? Mi koncerteket, képzőművé­szeti aukciókat szervezünk, tesz­­szük a magunk dolgát. De önök? Pénzemberek és po­litikusok! Mikor látnak már tovább az orruknál?! : /■ Kertész Ákos Hány millió egy emberélet? Gárdos Miklós A két tábornok... Most már nemcsak a horgász­büszkeségről, a legnagyobb kifogott halról vagy a leghosz­­szabb, fél lábon megtett sétáról tudhatunk, ha szorgalmasan lapozzuk a Guinness-féle re­kordok könyvét. Egy angol tör­ténész, Geoffrey Regan egy­szerre két újabb Guinness-kö­­tettel örvendeztette meg a kí­váncsi emberiséget. Mindkettő a töténelem kato­nai melléfogásairól ad bőséges áttekintést, el­beszélve, hogy egy-egy hadvezér, parancsnok korlátoltsága miként okozta katonák ezreinek vagy tízezreinek szenvedését, halálát. Ügyetlen, ostoba, buta, kelekótya tábornokok egész regi­mentje vonul fel a két kötetben - hibák, mellé­fogások, botlások sorával. Regan nem kíméli honfitársait sem. Az egyik kiáltó példa a pa­rancsnoki felelőtlenségre Hunter-Weston angol tábonok viselkedése. Ez az út 1915-ben három hadosztályt küldött egymás után rohamra Gal­­lipolinál egy egyszerűen bevehetetlen sziklafal ellen. Amikor valaki vezérkarából szóvá tette, hogy a török ágyúk tüzében megdöbbentően sok a halott, Hunter-Weston így felelt: „Halottak? Mit érdekelnek engem a halottak!” Egy másik angol tábornok, Redvers Buller, akit a szülei mészárosnak szántak és mégis katonatiszt lett belőle, olyan parancsnok volt, akitől jobban féltek beosztottjai, mint az ellenségtől. Ez az úr 1899-ben az angol-búr háború brit főparancs­nokaként is úgy viselkedett, mint előbb meg­szokta: a legostobább haditerveket ötlötte ki, aztán zabáit, zabáit megállás nélkül, s amikor elérkezett a csaták ideje, természetesen szünte­lenül a tábori latrinánál tartózkodott. Egyébként Regan könyveinek címében a „military blunders”, azaz katonai baklövések kifejezést használja - talán elnézően, mert ezek már katonai bűnök. A két Regan-kötetet ismertető, tárgyaló la­pok felidézve az elképesztőbbnél elképesztőbb „...védelmükben, szükség esetén, Moszkva nem habozna katonai erőt is bevetni...” katonai melléfogásokat felteszik ezt a kérdést is: potenciális idióták lennének a tábornokok? Más összefüggésben az életkori sajátosságokra utalnak a könyv ismertetői: nincs-e szerepe a persze nem mindenkinél jelentkező öregkori emlékezetkiesésnek, szellemi leépülésnek a ma­gas rangú (és általában idős) katonatisztek hibás döntéseiben? Felbukkan itt a példák között az a döbbenetes­ tragikomikus félelem, amely a po­rosz Blücher tábornokot kínozta - attól rette­gett, hogy állapotos lesz egy elefánttól, az ele­fántot egy francia katona szabadítja majd rá. Még Napóleon (és más hadvezérek) aranyérfáj­dalmai is ott szerepelnek az ostobaságokat kivál­tó lehetséges okok között. Elgondolkodtam a történelmi példákon, s máris a keserves jelenhez kanyarodtam. Mert tábor­nokokkal, hadvezérekkel 1995 tavaszának napi híreiben is szinte az elviselhetőnél többször találkozunk. A bolíviai rendkívüli állapotot „a hadsereg térnyerését szolgáló eseménynek” minősítő latin-amerikai, a kurdok ellen szabá­lyos, idegen állam területére is átcsapó török, a balkáni háború befejezhetetlenségét bizony­gató szerb (és horvát és mindkét bosnyák tá­borba tartozó muzulmán), meg az orosz erőt és elszántságot mostanában oly gyanús harsány­­sággal hirdető orosz tábornokokra gondolok - a felsorolás persze folytatható lenne. Maradjunk az oroszoknál. A tervezett NATO- bővítés, új tagok, azaz több közép- és kelet­európai állam felvétele az Atlanti Szövetségbe olyan nyugtalanná teszi például Gracsov had­ügyminisztert vagy Lebegy tábornokot (aki egyre gyakrabban szerepel kremlinológusok elemzéseiben, mint egy jövendő, sajnos elkép­zelhető katonai hatalomátvétel egyik kulcsfi­gurája), hogy szükségesnek látják fenyegető hangon felemlegetni az orosz nagyhatalom változatlan katonai ütőképességét, lehetőségeit, elszántságát. Amikor Kozirev külügyminiszter a FÁK tagországaiban és a Baltikumban élő orosz milliók helyzetével kapcsolatban azt mondta: védelmükben szükség esetén Moszkva nem ha­bozna katonai erőt is bevetni, a tábornokok körében elégedett helyeslés hangzott el. Amikor Csernomirgyin kormányfő a második világhá­borúban aratott győzelem 50. évfordulójának ünnepére hivatkozva azonnali és feltétel nélküli tűzszünetet ígért a csecsenföldi háborúban, a Groznij tájékán parancsnokló tábornokok úgy tettek, mintha nem hallanák a messzi Moszk­vából érkező szavakat. A tádzsik-afgán határon zajló harcokban részt vevő orosz határőrök tábornokainak fejéből nyilván kifújta a szél azokat a keserű tapaszta­latokat, amelyeket odaát, Afganisztánban szer­zett egy végül vereséggel végződött véres ka­landban még a szovjet hadsereg. Persze tudom, hogy az említett orosz tábor­nokok átlagéletkora alacsonyabb, mint, a két új Guinness-kötetben ostobaságaik okából emle­getett egykori francia, brit, német és amerikai, vörös lampaszos nadrágot viselt katonatiszteké, s azt sem felejtem el, hogy az idézett Kozirev (szintén fiatal) nem katona. De a brit szerző kérdései mégiscsak újra felbukkannak a jelenre is érvényesen. Vajon életkori sajátosság a tá­bornokok egyikének-másikának egetverő osto­basága? Vagy a magas beosztás és a fegyveres erőknél világszerte meghonosodott ártalmas nézet: „akinek magasabb a rangja, annak mindig igaza van” zárja ki a józan mérsékletet igénylő mérlegelést nehéz döntések előtt? És végül: egyáltalán szabad-e a tegnapi tábornokok tra­gikus tévedéseiről, bűnös balfogásairól, ordító otrombaságairól szóló egyszerre két könyvet megtöltő összefoglalás után azonnal a mai tá­bornokokra gondolni? A kérdésekre mindenki maga megfelelhet - én az elsőre nemet, a másik kettőre igent mondok. Gárdos Miklós újságíró Antall István Amnézia Végre valaki kimondta! Meg kell szüntetni a Magyarok Világszövet­ségét! Ahogyan megszűnt a Béketa­nács, a Hazafias Népfront és a többi hasonló sóhivatal. Meg kell szün­tetni, mielőtt még az összes alap­­szerződés megköttetne, mert ezek a határon túliak még képesek fó­rumra találni, és beledumálnak - egy civil szervezeten keresztül - saját életükbe. De nem is jó a megszűnés. Van jobb: be kell tiltani! Hatóságilag. Rendőrileg. És talán nem ártana a tagjait is lecsukatni... Igaz, hogy a hatvanmillió, amit Csoóri egy szatyorban kül­földre csempészett, nem igaz. Kit érdekel?! Inkább ragozzuk tovább. A csempészett pénzen a legfőbb bajkeverővel, Tőkés Lászlóval osztoztak. De ott le­hetett Teller Ede is, hogy valami nacionalista összeesküvés összejöjjön... S ha már minden lap erről a diktátorhajlamú civil juntáról ír, akkor biztos igaz is minden nyomtatott sor! Hiszen a sajtó sza­bad! Egy szó mint száz, a világszövetség vezetőit le kell csukatni! Szélsőséges, gyanús, jobboldali ba­­gázs! Le a feketézőkkel! (Hány cukorral kéred...? Na, ugye, mondtam!) Dutyiba velük! Ja, hogy ezt Rákosiék csinálták? Hát ez baj. Minden jó ötletet lelegeltek előlünk... Pech. De akkor miért is írtam, hogy­ a többi kádárista szervezettel ezt is be kell tiltani? - tamáskodik ön­magával Barabás úr. Talán próbáljunk helyette is válaszolni. Először arról sikerült megfeledkeznie, hogy a Magyarok Világszövetségét nem Kádár János alapította. Már 1938-ban megvolt... (Fene vigye, ez sem jött be!) ő csak jól felfogott politikai érdekei szerint újra életre lehelte. Való igaz: a külügy és a belügy fiókszervezeteként. De hogy ezt most miért is kell laza ecsetvonásokkal a mai szervezettel összemosni? - kérdezheti a Népszava kitűnő tollú jegyzetírója önmagától. Megvan! Mert így eltagadhatja, hogy a világszövetség a magyar polgári törvénykönyv sza­bályai szerint a rendszerváltással egy időben meg­újult. Legitim vezetőséget választott, s a kor kihí­vásainak megfelelően, feladatait szem előtt tartva átszervezte működését. S tette mindezt úgy, hogy a boszorkányüldözésnek még csak az árnyéka sem vetült a szervezetre. Mert akik évtizedek óta - az emigrációban is - a világszövetség és szervezeteinek színeiben a magyar műveltséget, művészeteket nép­szerűsítették, s a közszereplésben is tiszták maradtak, azok maradtak. Mi is eshetett még ki az emlékezetből? - mélázhat a mi Tamásunk. Ja, az angolok, olaszok, németek... Akik szintén szét vannak szóratva, oszt még sincsen nekik ilyen tök fölösleges világszervezetük. Való­ban? Az amerikai olaszok nem lobbyznának? A Brit Nemzetközösség nincs ott minden angolszász or­szágban? A kitelepített németeknek nincsenek né­metországi szervezeteik? Na jó, ezek nem világszö­vetségek. De azoknak az ütődött lengyeleknek meg van! Nem ugyanolyan, mint nekünk: sokkal jobb körülmények között működő. Ők is kádáristák! Pfuj! És persze van ilyen vagy ehhez hasonló szervezete a szlovákoknak, a cseheknek, litvánoknak, az örmé­nyeknek és nem utolsósorban a zsidóknak is. (Mint a szita, olyan a fejem... - mondá a mi Barabásunk...) De amikor előszámlálja nekünk, hogy kinek nin­csen, arról is elfedekezik, hogy Európában egyetlen ország sincsen, amely egy vesztes háború igazságta­lan békekötése során lakosságának egyharmadát, te­rületének kétharmadát veszítette. Hogy ha már a földért nem pörölhetünk, legalább elveszített hon­fitársaink érdekeit képviselnünk kellene. De leg­alább az esélyt megteremteni a képviseletre. Mert amikor a mi Barabás Tamásunk a kádári világszö­vetségről ír, nem véletlenül feledkezik meg az el­­szakítottakról. Mert az elmúlt évtizedek világszö­vetségében velük foglalkozni valóban tilos volt. Ebben nem téved az emlékezete. A Béketanáccsal, a Hazafias Népfronttal, a Nő­tanáccsal eltűnt egy kor, és eltűnt a kor világszer­vezete. De nem tűnt el a közírók azon korlátoltsága, mely a nemzeti érdek mögött gyanús nacionaliz­must lát. Nem tűnt el az előítélet, mely a másként gondolkodókat, a másként cselekvőket nemcsak cím­kézni, de megszüntetni akarja. Antall István a Magyarok Világszövetségének sajtótitkára

Next