Népszava, 1995. május (123. évfolyam, 101–126. sz.)

1995-05-22 / 118. szám

12 1995. MÁJUS 22., HÉTFŐ KULTÚRA Minden más táján a világnak Három olyan emberről lesz szó, aki nagyon érti a dolgát, aki a maga szakmájában - ha tetszik, művészetében - a tökéletesség határát súrolja. Közülük kettő világhírű. Benedikty Béla a har­madikat is figyelmükbe ajánlja. Lehetne ő is világsztár... Majd egyszer A hatvanas évek elején már nem szerettem a cikizenét. Nem emlék­szem, melyikünk nevezte így ezt a műfajt, mindenesetre szűkebb ba­ráti körömben máig ez az egyetlen olyan meghatározás, amely össze­foglal valamit, amiről különben nem lehet tudni, micsoda. A Beatles akkora szenzáció volt, hogy meghallgattam egy-két nótá­jukat. Sajnáltam is a rászánt időt, mondván: ugyanazt próbálják, amit a Shadows már évek óta csinál, csak nem tudnak úgy gitározni - legföljebb a hajuk nagyobb. Ha ma visszagondolok ifjonti nagyképűsé­geim eme szép megnyilvánulására, meg kell állapítanom: volt benne valami, a korai Beatles zeneileg va­lóban lényegesen gyengébb eresz­­tés, mint a Shadows, de hát kit ér­dekel ez ma már. Oda akarok kilu­kadni, hogy a honi jazz őskorában, Kertész Kornél, Garay Attila, no meg az itthon rajtuk kívül hallható cseh muzsikusok: Velebuy, Konopa­­sek játéka kizárta, hogy a mi arisz­tokratikus ízlésű köreinkben bárki betörhessen holmi cikizenével. Ehhez tartottam magam egészen addig, amíg a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola egyik gólyabálján meg nem hallottam egy kisegyüttes játékát. Ez hatvanvalahányban volt, a pontos évszámra már nem emlék­szem, lényeg az, hogy az akkor még nevenincs zenekart egy Zorán nevű srác vezette, a másik nevét nem le­hetett kimondani. Akkortájt az egyetem mellett ope­­ratőrködtem a Televízióban, egyik nap valaki betuszkolt az operatőr­szobába egy új fiút, én jelöltettem ki a feladatra: mutatnám meg neki, mi merre van, mi a teendő a sötétkam­rában és így tovább. A fiú Dusán néven mutatkozott be, a másik ne­vét nem lehetett kimondani... Hát így kezdődött visszatérésem a cikizenéhez, és hogy Zorán iránt némileg elfogult vagyok, talán ért­hető. De minden elfogultság nélkül, felelősségem tudatában állítom: ez az új lemez megint remekül sike­rült. Minden nóta olyan, mint az eddigiek: többször meghallgatható, és amikor már eldöntötte az ember, hogy ez a kedvence, akkor rájön, hogy mégis inkább az. A popsztár Meggyőződésem, hogy kevés ember tett annyit a zene népszerűsítéséért, mint Pavarotti. Csak rá kell nézni er­re a lemezborítóra, vagy minek hív­ják mostanában ezt a „címlapfotót”, ami a CD elején van. Pavarotti mel­lett Bryan Adams látható. Együtt éneklik a O sole miót. A „friends” - az­az barátok - névsorában szerepel többek között egy új olasz popsztár, bizonyos Georgia, aztán egy Wag­­ner-énekesnek is kiváló hölgy, Nancy Gustafson, a kiváló hárfaművész, Andreas Vollenweider, a zeneszerző és karmester Michael Kamen­­ ő ír­ta (egyebek között) a Halálos fegy­ver című film zenéjét. Lehet egy ilyen élményt kihagyni? Folyó szeli ketté Ez egy filmnek a címe. Egy olyan filmé, amelyet Robert Redford neve fémjelez, de ő nem látható a filmen. Merthogy ő rendezte. Előbb-utóbb majdnem minden szí­nészt elkap a gépszíj, színházban is, filmen is, úgy dönt, hogy megpróbál­kozik a rendezéssel. Nem sokuknak sikerül megkapni a lehetőséget, azok közül pedig, akiknek összejön, igen kevesen maradnak ennél a szakmá­nál, más ám ott a kamera mögött, túlságosan sok mindent illik tudni ah­hoz, hogy valaki jó rendező legyen. Körülbelül annyit, mint Robert Redford tud. Az idei Oscar-jelöltek között volt egy film, ő rendezte, végül is nem futott be. Amikor most megnéztem a Folyó szeli ketté címűt, felhábo­rodtam, hogyan ítélhetnek jobbnak bármit is ennél a filmnél. Aztán a főcím végén olvastam az évszámot: 1992-ben készült a Folyó szeli ket­té, úgyhogy ez talán mégsem az idén kirostált Redford-mozi. Mel­lesleg Brad Pitt a főszereplő. Ilyen gyönyörű, ilyen tökéletesen „megcsinált” munkát nem sokat láttam életemben. Nem tudom, Ro­bert Redford előfizetője-e a Nép­szavának, ha nem túlságosan későn kapná meg ezt a számot, üzenem: tartson ki, ne törődjön a fafejű Os­­car-ítészekkel, aki ilyen filmet tud készíteni, annak rendezőként is a legnagyobbak között a helye. PÁHOLYBÓL Pécsi Boldogtalanok Magyar Judit Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK A pécsi Harmadik Színház Füst Milán előadását méltán válogatták be a XIV. Országos Színházi Találkozó program­jába, így június 13-án a Pesti Színház­ban is megtekinthető majd. Vincze János a legújabb színházi diva­toktól eltérő, hagyománytörően hagyo­mányos előadásban állította színpadra a Boldogtalanokat. Rendezése mentes az önmutogató ötletparádéktól, a puritán tiszta olvasat érvényesülni engedi a mű fojtogatóan tragikus világát. Füst Milán drámájában egyetlen em­berre mondják, hogy boldog: arra a két­éves kisfiúra, aki tüdőgyulladásban hal meg kiadott gyerekként. A szereplők két­ségbeesetten próbálják megállítani zuha­násukat a magányba, eközben görcsösen kapaszkodnak valakibe, míg másokat kölöncként löknek el maguktól. Valami­kori életük gellert kapott, s az alacso­nyabb nívójú életért emberi kapcsolatok­kal igyekeznek kárpótolni magukat. A szeretet-szerelem sóvárgás közép­pontjában Huber Vilmos áll. A férfi nem tanulhatott tovább anyja közömbössége miatt, így lett belőle a papok nyomdá­sza, aki az állandó „drogatórium” ellen­ére túlhajszolt Don Juanként keres me­nedéket a nőknél. Orvossá lett egykori osztálytársának látogatása felidézi ben­ne az ifjúkor kudarcát, fokozódó önmeg­vetését pedig öt év után felbukkanó any­ja és kétes foglalkozású húga is erősíti. Derzsi János félig öltözötten járkáló, ■vagy az ágyon kucorgó Húber Vilmosa szenvtelenül viseli a régi barát és a tőle gondoskodást, gyengédséget váró nők közeledését. Idegességről, szégyenérzet­ről csak fizikai rosszulléte árulkodik. Vári Éva özvegy Húbernéja egyszerre komikus tettetett süketségével, embere­ket egymás ellen kijátszó ravaszkodása­ival, ám szánalmasan elesett, szeretetre éhes lény, aki a halálba menekül a meg­szégyenítés elől. A megkeseredett, minden nélkülözést, megalázást elviselő Róza (Töreky Zsuzsa) még arra is hajlandó, hogy megosztozzon lakásán és élettársán fiatalabb vetélytár­­sával (Dér Denise üde alakításában). Csak egyet képtelen megérteni, hogy Hubert olyannak kell szeretni, amilyen. Elkesere­dett szabadulási kísérlete a szövetséges­ként kerített tizenhét éves lány életébe került így a férfi és a nő ismét egyedül ma­rad. Üres tekintettel merednek egymásra a sivár alkóvban, ahol mindössze két szék van. Másnak már nincs hely. Füst Milán: Boldogtalanok. Rendez­te: Vincze János. Díszlet, jelmez: Csík György. Konzultáns: Duró Győző. A rendező munkatársa: Muschberger Ágnes. Szereplők: __ Töreky Zsuzsa, Derzsi János, Vári Éva, Füsti Molnár Éva, Dér Denisa, Pilinczes József, Bánky Gábor, Héjja Sándor, Barkó György, Bódis Irén, Steiner Zsolt, Hasznos Ákos, Gáti Erika. Egy zsidó költő Testamentuma Parcsami Gábor NÉPSZAVA Hogyan lehet túlélni egy olyan korszakot, amelyre leginkább az üldözés, meg­alázás, szenvedés a jel­lemző? Talán úgy, ahogy a Nobel-békedíjas Elie Wie­sel Egy meggyilkolt zsidó költő testamentuma című művében a főszereplő özvegye mondja: „...apád más volt, mint a többi em­ber, másképp élt, álmo­dott, szenvedett, szeretett. Számára egy dal volt az élet. Azt hitte, hogy sza­vakkal mindent meg lehet oldani.” Elie Wiesel művében egy zsidó költő életútját kísérhetjük végig, első emlékétől, a krasznográdi - régi nevén Barsi - zsidó negyedben elkövetett prog­ramtól, a romániai Lia­­novban eltöltött kamasz­éveken keresztül, a berli­ni, majd a párizsi évekig, amikor megszilárdul poli­tikai meggyőződése, egé­szen a spanyol polgárhá­ború és a sztálini fajgyű­lölet időszakáig, ahol őt is utóléri a végzet. A főhősnek a sztálini börtönben lehetősége nyí­lik testamentumának meg­írására, amelyben végre szembenézhet múltjával, levonhatja annak tanul­ságait: csak egy népet sze­rettem, a saját népemet, amely csak Istennek enge­delmeskedik. Az izgalommal és szív­szorító történetekkel át­szőtt mű nem egyszerűen testamentum, hanem iga­zi regény, amely teli van váratlan fordulatokkal és cselekménnyel. A regény olvasása közben akaratla­nul is felmerült bennem, hogy minden egyes sze­replője, Paltiel néma fia éppúgy, mint a feleség Raisza és Zupanyev, az ír­nok élete is annyira egye­di és izgalmas, hogy kü­­lön-külön is alapja lehet­ne újabb regényeknek. Szégyenlős miniszter NÉPSZAVA-információ A Zeneakadémián péntek este telt ház előtt ünnepel­te a MÁV Szimfonikus Ze­nekar 50 éves jubileumát. Eredetileg úgy volt, hogy Lotz Károly közlekedési, Hírközlési és Vízügyi mi­niszter nem tud résztvenni a születésnapi bulin, de a sors úgy hozta, hogy a koncert előtt pár nappal Hollandiában összetalál­kozott Kovács Gézával a zenekar igazgatójával, aki külön felkérte: ha egy mód van rá tisztelje meg jelen­létével az ünnepséget. Lotz Károly vallomása szerint elszégyellte magát, átszer­vezte programját, s alig egy órával a koncert előtt hazarepült Kijevből. A minisztertől megtud­tuk, hogy tizenéves korá­ban első bérletét éppen a vasutas zenekar koncert­jeire váltotta. A köszöntő után Lotz Károly több alapító tagnak Széchenyi­­emlékérmet és emlék­pla­kettet adományozott, köz­tük Szőke Tibornak, az alapító karmesternek és Gál Tamásnak, a jelenlegi művészeti vezetőnek. Török András, a Műve­lődési és Közoktatási Mi­nisztérium helyettes ál­lamtitkára külön köszö­netet mondott a zenekar minden egyes tagjának, hogy ezekben a nehéz idők­ben sem adják fel, hogy idehaza és külföldön, is újabb híveket szereznek a komoly­zenének. A helyet­tes államtitkár Pro Cultura Hungarica emlékplakettet adományozott Szőke Ti­bornak. A köszöntők után rövid csönddel emlékeztek mind­azokra a tagokra, akik már nem érhették meg a jubileumot. Majd Szőke Tibor vezényletével Bar­tók Béla Allegro Barbara című műve, utána Gál Ta­más dirigálásával Farkas Ferenc alkalomi Ünnepi nyitánya, Kodály Zoltán Galántai táncok című mű­ve és Brahms I. Szimfóni­ája csendült fel. Lehet egy kérdéssel több? Egri Jánosnak nem hiányzik a mindennapi szereplés Szabó Z. Levente NÉPSZAVA Tulajdonképpen minden kérdés felesleges. Hiszen Egri János szerint élete nyitott könyv. De egyetlen kérdésre is kimerítő vá­laszt ad, ha kell. Például arra, miként dolgozta fel magában, hogy korábban sikeres televíziós szemé­lyiség volt, mostanában vi­szont csak ritkán lehet a képernyőn látni. - Aránylag jól dolgoz­tam fel - mondja moso­lyogva, - hiszen most is van futó műsorom, a Kérdezz, felelek. Nem hiányzik a mindennapi szereplés, nem zavar a megváltozott mű­soridő. Millió egyéb dolog érdekel. Arról nem is be­szélve, hogy a televízió három-négy éves iszonyú periódus után van, ebben az intézményben devalvá­lódtak az értékek. Az én műfajomnál maradva­­ akad olyan vetélkedő is, ahol a játékvezető hozzá­vetőlegesen százhúsz sza­vas „szókinccsel” gazdál­kodik. Az is elgondolkod­tató, hogy a képernyőre kerülő vetélkedők egy­­egy kivételtől eltekintve ugyanannál a kft.-nél ké­szülnek. Az egyetlen „mű­vészi” szempont, hogy harminc másodpercre mennyi reklámbevétel jut.­­ Nem a csökkenő néző­szám miatti féltékenység beszél Önből? - A nézőszámra nem pa­­naszkodhatom, pedig hol az egyes, hol a kettes csa­tornán jelentkezik a műsor, nem is a legjobb időben. Az persze igaz, hogy olyan sikert, amilyet az Elme­bajnokság vagy a Lehet egy kérdéssel többé aratott­­ hétvégén hamarabb in­dultak haza az emberek, hogy a kezdésre otthon le­gyenek­­, már nem lehet elérni. Amit az előbb a tévéről mondtam, ahhoz az is hozzátartozik, hogy az sem elszigetelt intézmény, ott is érvényesülnek a mai magyar közállapotok. Amikor néhány évvel ez­előtt az én vetélkedőmben színes televíziót lehetett nyerni, azt még sokan nem fogadták el, a bányá­szok tiltakozó levelet ír­tak a Kádár-titkárságnak. Ma már nem tartják igaz­ságtalannak, hogy több százezres értéket lehet nyerni azzal az egyetlen mondattal: A hármas ab­lakot választom. - Nem próbált új műsor­ral pályázni? - De igen. Az alelnöki vá­lasz az volt: nagyszerű, de a jelenlegi gazdasági helyzet­ben nem kivitelezhető. Majd visszatérünk rá. - Nincsenek illúzióim. - Említette, más dolgok foglalkoztatják. - Mostanában kevesebb idő jut az olvasásra. És a diákok nem is szívesen veszik kézbe a kötelező irodalmat. De a könyvet meg is lehet hallgatni. Ar­ra vállalkoztam, hogy ka­zettán és CD-n irodalmat adok ki. Az első „kötet” hamarosan elkészül, Gál­­völgyi János olvassa fel rajta Rejtő Jenő 14 kará­tos autó című regényét. Nincsenek illúzióim Hévízi Mónika felvétele Nincs hiba (a) Kréta körül Felfigyelhettünk a Rockszínház előadásain egy szép és széphangú lányra, aki a Dorian Grayben Xéniát, a Rock-Odüsszeiában Kirkét játssza, hogy csak a ma is futó darabokat említsük: ő Csengeri Ottilia. Épp tizedik éve tagja a társulatnak. D. Magyari Imre írása a NÉPSZAVÁNAK - Moldován Stefániától hallottam először a neved: fenntartások nélkül, lel­kesen dicsért, amire büsz­ke lehetsz. - Ritka, hogy valaki ilyen önzetlenül figyelje, segítse fiatalabb pálya­társa útját, nagyon hálás vagyok neki. Még Szeged­ről ismerjük egymást, ahol ő az opera tagja volt. Mi­kor a táncművészeti szak­­középiskola elvégzése után Pestre jöttem, hogy állást keressek, ő tanácsolta, nézzem meg a Rockszín­házat. Szerencsére sike­rült bejutnom. - Hűséges típus lehetsz, hogy tíz éven át ottma­radtál... - Remekül tudunk együtt dolgozni, nekem nagyon szimpatikus a színház ve­zetőinek évtizedes elszánt­sága és kitartása. Mindent megtesznek, hogy az egy­üttes talpon maradjon, és működhessen. De meg­kaptam azokat a szerepe­ket is, amelyekre vágytam. A legelső egy beugrás volt, Hámori Ildikó helyett kel­lett Thenardiernét énekel­nem a Nyomorultakban. Két napom volt a betanu­lásra, megmutathattam mindazt, amit tudok. - Fiatal, szép nő vagy, aki több darabban játszik, mégsem ismernek olyan sokan. Nem szeretnél sztár lenni? - Nem vagyok sztártí­pus, remélem, nincsenek allűrjeim sem. Szeretek főzni, kutyát sétáltatni, szeretem a szabadidőmet a barátaimmal, a szüleim­mel tölteni. Előadás után rögtön hazamegyek, főzök egy finom lecsót és elme­sélem, mi történt. - Szabad egy táncosnő­nek olyan későn enni? - Nem, de olyan jól esik! Az édességnek sem bírok ellenállni, csak az vigasz­tal, hogy tudom, le fogom dolgozni. Szóval, nem aka­rok „sztár” lenni, de to­vább lépni természetesen szeretnék. Meg is beszél­tük Várkonyiékkal, hogy az új évadban is tovább játszom a szerepeimet, de szabadúszóként, így több időm marad. Két CD-re való anyagom áll készen, tárgyalunk a kiadásról. Musicalslágereket - Má­ria Magdolnát, az Evitát - énekelek rajta, és régi, üzes slágereket, köztük a Sétáló Csizmákat, Nancy Sinatra egykori sikerét. Természetesen szeretnék önálló koncertet is tartani valamikor. - Hallom, mindeközben férjhez menni is jut ener­giád. - A boldog házassági háttér csak segítheti egy színésznő pályáját. Ta­valy ismertem meg a fér­jemet, méghozzá azon a repülőgépen, amivel Kré­tára mentem nyaralni. Nem véletlenül ült ott: ő volt az utazási iroda veze­tője, így a nászút helyén sem kellett sokat töpren­geni... Csengeri Ottilia: Az édességeknek nem bírok ellenállni Papp Dezső felvétele

Next