Népszava, 1996. január (124. évfolyam, 1–26. sz.)
1996-01-04 / 3. szám
12 1996. JANUÁR 4., CSÜTÖRTÖK KULTÚRA Újra tanultam élni Gondolattöredékek a márványkemény Berek Katitól Naponta győzedelmeskedik tehetetlenségén. Nem engedi meg magának a gyengeséget. Agyvérzés következtében mozgásképtelenné vált tagjait tornáztatja emberfeletti erővel - küzd mindazok helyett is, akiknek nincs miből töltekezniük, naponta bizonyítani akarja, hogy van mindenható. Kevevári M. Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK - Miért lesz valaki beteg? - kérdeztem kissé együgyűen Berek Katitól, aki két év után ismét játszott, Synge: Szentek kútja című darabjában alakította a néma koldusasszonyt. Sejtelmesen mosolyog. Alig észrevehetően segít a még tehetetlen jobb kezét ölbe tenni. Áradó bölcsességét osztom meg olvasóinkkal: - Viselős betegséget kaptam, mely megállított és figyelmeztetett: ne tovább!... És megnémultam, megvakultam, lebénultam. Hát mit tehettem, újra tanultam élni, de már körültekintőbben, alaposabban. Ma nincs ember, akihez ne fordulnék jó szívvel. Szerencsém van persze, mert gyilkosokkal még nem találkoztam. Kitolódott a toleranciaszintem. Most mélyebben megélem az érzéseket. Tulajdonképpen mindig is az alaposságra törekedtem. Emlékszem hétéves, vékony, csúnya magamra. Az árvaházban állandóan azon gondolkoztam, ha ülés közben kivesszük a széket a fenekünk alól, miért nem maradunk úgy, miért esünk a földre? Még nem ismertem a föld vonzerejét. Hatévesen meg majd’ beleőrültem a papírtépkedésbe. Eltéptem egy lapot ketté, eldobtam a felét. A maradékot ismét feleztem, eldobták a felét és így tovább. De egyszer csak nem volt felezhető papír. Nem értettem, miért fogy el a lap, hisz ami fölfelé végtelen, az lefelé is végtelen. Mindennek a végére akartam járni, mindent megérteni, megtudni. A költészet és színművészet kapcsolata szembesülés volt életem lényegével, a sorsommal, amely felcserélhetetlen; a hitemmel, amely elveszíthetetlen. Ezek a felismerések megoszthatóak másokkal, kivéve a némaság és fájdalom. Az csak a tied, csak az enyém. De nemelég elviselni a fájdalmainkat, az igazi nagy próba: ■vajon1 van-e erőm legyőzni, újjászületni? Vagy tolókocsis, másokra rászoruló, tehetetlen lény leszek most már mindvégig?... Persze mindenki meghal, én is - de aki holnap fogan, az is. Az élet lényegét nem ismerjük. Az én, a szív, a lélek összekeveredik. Csak az elmét nem lehet összekeverni. Az elmém azt mondja az agyamnak, hogy nem tudjuk, nem tudhatjuk meg mi a végtelen, mert nem értenénk meg itt és most. Ott, ahol vége van életünknek, valahol ott van elbújva az Isten. De nem ám a kaporszakállúra formázott! Valahol a kozmikus semmiben ott van a lényeg, a lény. És mi. Már nem is nagyon emlékszem a betegségemre. Talán túljutottam a nehezén. Ez az ujjam én vagyok, a középső. Előttem az ifjúságom, utána a halálom. Úgy érzem, rohanvást közelítenek hozzám mindketten. Az ifjúságról már tudom, hogy milyen, a halálom még titok. Addig rengeteg dolgom van még. Megváltoztatott a betegség. Már csak előre nézek. Tapasztalásaim közepette kidolgoztam néhány módszert beteg gyerekek gyógyításához. Szívesen foglalkoznék például vak gyerekekkel, csak még a jobb kezemet is meg kell erősíteni. Aztán szívesen rendeznék akár amatőr színjátszókat is. Van mit mondanom, van mit átadnom. És addig... „ Csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram iatt, remek ölelésre a sugallatot, nagy fejű rózsán egy puli haját - ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát. ” Berek Kati: Az ifjúságról már tudom, hogy milyen, a halálom még titok Kováts Zsolt felvétele Bársony Éva NÉPSZAVA Nincs a Georgia című filmben az égvilágon semmi más, mint egy egészen kiváló színészi alakítás, jó pár egészen kiváló dal, valamicske látnivaló Seattleből, hozzá kevéske a legendás város (Twin Peaks!) atmoszférájából. Épp annyi tehát, hogy az ember kellemesen izgatott hangulatban nézze végig a történetet, hogy azután ugyanolyan kellemesen izgatott hangulatban állapítsa meg a végén, hogy ezzel a történettel bizony nem sokra megy. És az a furcsa, hogy ezt az ember nem is érzi bajnak. A Georgiában csak úgy történnek a dolgok, mintha semmi céljuk nem lenne azon túl, mint hogy megtörténnek. Tisztára mint a filmdramaturgok nélkül működő életben. Belép a képbe Jennifer Jason Leigh (tőle látjuk majd az egészen kiváló színészi alakítást), tesztveszi magát a bárok és klubok cigarettafüstjében, csörgeti magán a rengeteg hippis mütyürt, sűrűn meghúzza a legkülönbözőbb piákkal (félig) teli üvegeket, haverkodik a zenészsrácokkal, van, amelyikkel le is fekszik (nincs mutogatás, itt a lényeg a lényeg, a dolgok esetlegessége és súlytalansága), néha hazavetődik a húgához, idétlenkedik kicsit a többgyermekes család külsőre idilli tűzhelymelegénél, aztán megint vetődik erre meg amarra, főként arra, ahol zene van, s ahol felállhat a színpadra és énekelhet. Legszívesebben mindig ott állna a mikrofon előtt. Hangja nincs, tehetsége semmi az énekléshez. A húgának van hangja, van tehetsége, óriási sikere, nagy rajongótábora. A húgának türelme is van Jason Leight istápolni, ha igényt tart rá, főként lelkileg, ami pokolbéli idegőrlést jelent, nem is lehet hosszan bírni cérnával. Marc Winnigham (ő játssza Georgiát, a húgot, és csodálatosan szép a hangja) bírja cérnával, pénzzel, legfeljebb fojtott hangja árulkodik a kitörni készülő hisztériáról, de soha nem tör ki, akkor sem, amikor a végül koszlott, lestrapált rongybabaként megtérő nővérét kell narkóelvonóba menekítenie. Elvonás oké, Jason Leigh újra a mikrofon mögött, húga legnagyobb sikerű dalát énekli. Hallottuk már Mare-től, az őrjöngő tapsvihart is utána. Most két tenyér ha csattan... Ennyi. Az ember hinni sem akarja, hogy ez is amerikai film. Ulu Grosbard nyitott filmet rendezett, értelmezheti mindenki a saját szájíze szerint. Kérdés, érdemes-e. Motyog az ember néhány közhelyet, aztán szégyellheti, pedig hát mégiscsak az élet értelméről kéne kiokoskodni valami bölcset, de a legbölcsebb, amit a néző tehet, hogy élvezi a színészeket, a jó zenéket, és közben nagyon odafigyel a dalok szövegére. Fontosak! A HÉT FILMJE Georgiát hallani és... Erdélyi művészek kiállítása NÉPSZAVA-információ Gyakran éri az a vád a szocialista pártot, hogy kevés figyelmet szentel a határon túl élő magyaroknak. Ma délután öt órakor azonban a József Attila Művészeti Centrum Alapítvány és a Szegfű Klub rendezésében érdekes kiállítás nyílik, amely cáfolni igyekszik ezt a feltételezést. Az I. Kárpát-medencei (Erdély) Képzőművészeti Kiállítás megnyitójához műsoros est is kapcsolódik, aminek házigazdái Baranyi Ferenc József Attila-díjas költő és Sipos József, az MSZP Társadalmi Kapcsolatok Titkárságának vezetője. A kiállítást Lábody László, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke nyitja meg a Köztársaság tér 26. szám alatti épület földszintjén. A NÉPSZAVA könyvvására A „NeszeNeked”-sorozat egyik legújabb kötetében (lásd még: Nesze neked neoavantgarde!) most Freud doktor a céltábla. Pontosabban a bemutatni kívánt személy. A bécsi orvosról szóló könyv eredeti címe: Freud kezdőknek, de a képregények mintájára készült összeállítást nyugodtan ajánlhatjuk olyan haladóknak is, akik szeretnének egy rövid, de minden részletre kiterjedő, összefüggő művet a nagy lélekbúvár munkásságáról. Olyat, amit zseblexikon-szerűen is használhatnak, ha netán elfelejtenének valamit. A könyv tiszteletlenül és szellemesen vezet végig Freud életén és pályáján, a tizenkilencedik századi Bécs korrajzától kezdve a doktor kokainnal való megismerkedésén, valamint a tudattalan, az álmok és a szexualitás teóriáinak kifejtésén keresztül egészen a tanítványokig. Az illusztrációk is rendkívül szellemesek, csak az a kérdés, ajánlható-e a nyíltan szexuális tartalmú, olykor obszcénnek is nevezhető rajzok nézegetése a gimnazistáknak, hiszen a kiadvány elsősorban nekik készült. Persze Freudot is éppen ezért támadták oly sokan már száz évvel ezelőtt. Azt viszont mindenképpen meg kell jegyezni, hogy minden előnyös tulajdonsága mellett egy nagyon fontos dolog azért csak kimaradt a könyvből. Mégpedig annak kinyilvánítása, hogy ezek az elméletek (pl.: Ödipusz-komplexus stb.) elsősorban a neurotikus, a lelki beteg emberek jellemzői. Mert ha Freud tanaiban mindent szó szerint veszünk, akkor esetleg úgy járhatunk, mint a néhai thébai király, aki bűnei fölötti iszonyatában kivájta a saját szemét! Nesze neked Freud! írta: Richard Appignanesi. A rajzokat Oscar Zarate készítette. (Ikon Kiadó) Gáspár Ferenc Mary csodás átalakulása Ez a könyv egyszerűen gyönyörű. A számítógépek és számító emberek alapjában véve kiszámítható világában üde fuvallat megérezni a titkos kert illatát, elgyönyörködni ennek a mesekönyvnek csodás, sajátos hangulatú illusztrációiban. A Ciceró Könyvkiadó érdeme, hogy a magyar olvasók is megvehetik gyermekeiknek ezt a szép, klasszikus mesekönyvet eredeti formájában. És nem kell legyinteni, ha megtudják, hogy e történet főhőse, a mogorva, senkit sem szerető árva kislány, Martha már 1911 óta elvarázsolja az egymást követő nemzedékek gyermekolvasóit, mert nem ódivatú meséről van szó, hanem gyermeklélegzet-visszafojtó kalandokról, titkos tárgyakról és eseményekről, magányról és barátságról. Meg valami olyasmiről, amire a gyermekek csak felnőttkorukban ébrednek rá: hogy az ember „menet közben” változhat, önmagát és kapcsolatait maga alakíthatja. Frances Hodgson Burnett: A titkos kert (Ciceró Könyvkiadó) Székely Anna Egymásnak háttal felakasztva... Ezt az egy kegyelmet kérte volna magának gróf Széchenyi István 1848-ban, „ha egyébiránt rosszra fordul a dolog, és annyira jutunk, hogy felakasztanak bennünket...” És hogy ki az a személy, akivel egymásnak hátat fordítva akart felakasztva lenni a legnagyobb magyar? Természetesen Kossuth Lajos pénzügyminiszter úr. Mindezt Spira György történésznek a televízió számára még 1980- ban írt forgatókönyvéből tudhatjuk meg, melynek kissé terjedelmes címe: Az újjáéledő Széchenyi vagy a legnagyobb magyar szatirikus. A cím első fele, Az újjáéledő Széchenyi teljesen érthető, hiszen akkor jelent meg 1945 után első ízben a „Napló” (1978), majd egy évre rá a „Hitel” hasonmás kiadása. A Széchenyi-műnek és a róla szóló könyvnek máig tartó reneszánszát éppen a szerző Spira György írása példázza, nem beszélve a szintén az idei karácsonyra megjelent „Buda-Pesti por és sár”-ról (írta Széchenyi István), de hogy a Lánchíd, az MTA megalapítója, a dunai gőzhajózás szervezője, a lóverseny meghonosítója a legnagyobb magyar szatirikus is lenne egy személyben, abban kételkedem. (Hacsak nem: A legnagyobb magyar szatirikus). Még akkor is, ha Spira György Széchenyi 1857-ben megírt, valóban szatirikus hangvételű „Önismeret”-ére gondol, amelyben a gróf a Habsburg-birodalomban a levert szabadságharcok után létrejött Bachrendszer könyörtelen kritikáját fogalmazza meg. A jeles történész forgatókönyve nem erről szól. Hogy akkor miről? Egy fantasztikusan érdekes dologról: a Széchenyi-Kossuth vitáról, új megközelítésben. Ugyanis nem volt vita. Csak látszólag, csak a nem lényegi kérdésekben. És csak a Batthyány-kormány megalakulásáig. A két új miniszter azután vállt vállnak vetve küzd közös eszményekért. Egy olyan polgári Magyarországért, amelyben a nemességé marad a vezető szerep. És az akasztás? Úgy tűnik, az csak olyan vitriolos kiszólás lehetett, mint amilyeneket ma is hallunk képviselőinktől a hosszúra nyúlt parlamenti csatározások során. Spira György: Az újjáéledő Széchenyi vagy a legnagyobb magyar szatirikus (Széphalom Könyvműhely) Gáspár Ferenc György AZ UJJAELEDO VIcC filM! VAGY A LEGNAGYOBB MAGYAR SZATIRIKUS Lóopera rézfúvósokra Tenczer Gábor NÉPSZAVA Január 22-én a Budapest Kongresszusi Központban lép fel a Canadian Brass fúvósötös. Koncertjeik sajátos hangulatát mindig briliáns technikájuk és a közönséggel való komédiázás ötvözete teremti meg. Peter Schickele, a zenei humor őstehetsége számukra komponálta az első „lóoperát fúvósötösre”. A Canadian Brass (Charles Daellenbach - tuba, Frederic Mills - trombita, David Ohanian - kürt, Ronald Romm - trombita és Eugene Watts - harsona) 1970-ben alakult, munkálkodásuk nyomán megújult a fúvószene. Előadásuk kulcsa a művészek és a közönség közötti kommunikáció, amit vezetőjük, Daellenbach így fogalmaz meg: „Fontos, hogy az embereket bevonjuk a zenélésbe. Felelősségünknek érezzük, hogy a publikum jól mulasson. Egy jó előadás nem elég - boldogan kell elhagyniuk a termet.” Az amerikai Kennedy centerben fellépésük után így írt róluk a Washington Post kritikusa: „A ragyogó virtuozitás, zenei érzék, komédiázás és humor egyaránt kiváltja a nézőtér felszabadult nevetését és csodálatát, valamint teljesen megérdemelten a befejező vastapsot.” Legutóbbi (’94-es) CD-jükön Gabrieli-, Monteverdi- és Schützdarabokat játszanak. NÉPSZAVA Kiszámíthatatlan önkény, vagy céltudatosság? Műsorváltozások nyomában a televízióban 1996 januárjától a Szabadság téren is új életet kezdtek. Az előző hónapok szívós szervez(kedései következményeként számos műsort eltöröltek a föld színéről, másokat új időpontra tettek át, húztak-vontak, rövidítettek. S miközben vadonatúj programok bukkantak elő a semmiből, egyes régiekre (vagy az alkotók fejére) alaposan ráütögettek, gondolván, alakul majd, mint púpos gyerek a prés alatt. Az elkövetkező napokban ezen változások nyomába eredünk, hogy kiderítsük, vajon a nézői igények és elvárások szerint alakították-e a televízió új műsorrendjét? Első információnk: ezentúl kissé más időpontokban találkozhatnak Híradóval, mint eddig. Az első kiadás a régi időpontban, az egyesen 19.30-kor jelentkezik, huszonöt percben. Másodszor a kettesen, 21 órakor 10 percben. Harmadszor az egyes adásának végén, a BBC-híradó előtt, valamikor 23 és 24 óra között.