Népszava, 1996. január (124. évfolyam, 1–26. sz.)

1996-01-04 / 3. szám

12 1996. JANUÁR 4., CSÜTÖRTÖK KULTÚRA Újra tanultam élni Gondolattöredékek a márványkemény Berek Katitól Naponta győzedelmeskedik tehetetlenségén. Nem engedi meg magának a gyengeséget. Agy­vérzés következtében mozgásképtelenné vált tagjait tornáztatja emberfeletti erővel - küzd mindazok helyett is, akiknek nincs miből tölte­­kezniük, naponta bizonyítani akarja, hogy van mindenható. Kevevári M. Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK - Miért lesz valaki be­teg? - kérdeztem kissé együgyűen Berek Katitól, aki két év után ismét ját­szott, Synge: Szentek kút­ja című darabjában alakí­totta a néma koldus­asszonyt. Sejtelmesen mosolyog. Alig észrevehetően segít a még tehetetlen jobb kezét ölbe tenni. Áradó bölcses­ségét osztom meg olva­sóinkkal: - Viselős betegséget kaptam, mely megállított és figyelmeztetett: ne to­vább!... És megnémultam, megvakultam, lebénul­tam. Hát mit tehettem, új­ra tanultam élni, de már körültekintőbben, alapo­sabban. Ma nincs ember, akihez ne fordulnék jó szívvel. Szerencsém van persze, mert gyilkosokkal még nem találkoztam. Ki­tolódott a toleranciaszin­tem. Most mélyebben megélem az érzéseket. Tu­lajdonképpen mindig is az alaposságra törekedtem. Emlékszem hétéves, vé­kony, csúnya magamra. Az árvaházban állandóan azon gondolkoztam, ha ülés közben kivesszük a széket a fenekünk alól, miért nem maradunk úgy, miért esünk a földre? Még nem ismertem a föld vonz­erejét. Hatévesen meg majd’ beleőrültem a pa­­pírtépkedésbe. Eltéptem egy lapot ketté, eldobtam a felét. A maradékot ismét feleztem, eldobtá­k a felét és így tovább. De egyszer csak nem volt felezhető papír. Nem értettem, miért fogy el a lap, hisz ami fölfelé végtelen, az le­felé is végtelen. Minden­nek a végére akartam jár­ni, mindent megérteni, megtudni. A költészet és színművészet kapcsolata szembesülés volt életem lényegével, a sorsommal, amely felcserélhetetlen; a hitemmel, amely elveszít­­hetetlen. Ezek a felisme­rések megoszthatóak má­sokkal, kivéve a némaság és fájdalom. Az csak a tied, csak az enyém. De nem­­elég elviselni a fájdalmain­kat, az igazi nagy próba: ■vajon1 van-e erőm legyőz­ni, újjászületni? Vagy to­lókocsis, másokra rászo­ruló, tehetetlen lény le­szek most már mindvé­gig?... Persze mindenki meghal, én is - de aki hol­nap fogan, az is. Az élet lényegét nem ismerjük. Az én, a szív, a lélek összeke­veredik. Csak az elmét nem lehet összekeverni. Az elmém azt mondja az agyamnak, hogy nem tud­juk, nem tudhatjuk meg mi a végtelen, mert nem értenénk meg itt és most. Ott, ahol vége van éle­tünknek, valahol ott van elbújva az Isten. De nem ám a kaporszakállúra for­mázott! Valahol a kozmi­kus semmiben ott van a lényeg, a lény. És mi. Már nem is nagyon em­lékszem a betegségemre. Talán túljutottam a nehe­zén. Ez az ujjam én va­gyok, a középső. Előttem az ifjúságom, utána a ha­lálom. Úgy érzem, rohan­­vást közelítenek hozzám mindketten. Az ifjúságról már tudom, hogy milyen, a halálom még titok. Addig rengeteg dolgom van még. Megváltoztatott a beteg­ség. Már csak előre nézek. Tapasztalásaim közepette kidolgoztam néhány mód­szert beteg gyerekek gyó­gyításához. Szívesen fog­lalkoznék például vak gyerekekkel, csak még a jobb kezemet is meg kell erősíteni. Aztán szívesen rendeznék akár amatőr színjátszókat is. Van mit mondanom, van mit átad­nom. És addig... „ Csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram i­att, remek ölelésre a sugallatot, nagy fejű rózsán egy puli haját - ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát. ” Berek Kati: Az ifjúságról már tudom, hogy milyen, a halálom még titok Kováts Zsolt felvétele Bársony Éva NÉPSZAVA Nincs a Georgia című film­ben az égvilágon semmi más, mint egy egészen kivá­ló színészi alakítás, jó pár egészen kiváló dal, vala­micske látnivaló Seattle­­ből, hozzá kevéske a legen­dás város (Twin Peaks!) at­moszférájából. Épp annyi tehát, hogy az ember kelle­mesen izgatott hangulatban nézze végig a történetet, hogy azután ugyanolyan kellemesen izgatott hangu­latban állapítsa meg a vé­gén, hogy ezzel a történettel bizony nem sokra megy. És az a furcsa, hogy ezt az ember nem is érzi baj­nak. A Georgiában csak úgy történnek a dolgok, mintha semmi céljuk nem lenne azon túl, mint hogy megtörténnek. Tisztára mint a filmdramaturgok nélkül működő életben. Belép a képbe Jennifer Ja­son Leigh (tőle látjuk majd az egészen kiváló színészi alakítást), teszt­­veszi magát a bárok és klubok cigarettafüstjében, csörgeti magán a rengeteg hippis mütyürt, sűrűn meghúzza a legkülönbö­zőbb piákkal (félig) teli üvegeket, haverkodik a zenészsrácokkal, van, ame­lyikkel le is fekszik (nincs mutogatás, itt a lényeg a lényeg, a dolgok esetleges­sége és súlytalansága), né­ha hazavetődik a húgá­hoz, idétlenkedik kicsit a többgyermekes család külsőre idilli tűzhelymele­génél, aztán megint vető­dik erre meg amarra, fő­ként arra, ahol zene van, s ahol felállhat a színpadra és énekelhet. Legszíveseb­ben mindig ott állna a mikrofon előtt. Hangja nincs, tehetsége semmi az énekléshez. A húgának van hangja, van tehetsége, óriási sike­re, nagy rajongótábora. A húgának türelme is van Jason Leight istápolni, ha igényt tart rá, főként lelki­leg, ami pokolbéli idegőr­lést jelent, nem is lehet hosszan bírni cérnával. Marc Winnigham (ő játssza Georgiát, a húgot, és csodálatosan szép a hangja) bírja cérnával, pénzzel, legfeljebb fojtott hangja árulkodik a kitörni készülő hisztériáról, de so­ha nem tör ki, akkor sem, amikor a végül koszlott, lestrapált rongybabaként megtérő nővérét kell nar­­kóelvonóba menekítenie. Elvonás oké, Jason Leigh újra a mikrofon mögött, húga legnagyobb sikerű dalát énekli. Hallottuk már Mare-től, az őrjöngő tapsvihart is utána. Most két tenyér ha csattan... Ennyi. Az ember hinni sem akarja, hogy ez is amerikai film. Ulu Grosbard nyitott fil­met rendezett, értelmezhe­ti mindenki a saját szájíze szerint. Kérdés, érde­­mes-e. Motyog az ember néhány közhelyet, aztán szégyellheti, pedig hát mégiscsak az élet értelmé­ről kéne kiokoskodni vala­mi bölcset, de a legböl­­csebb, amit a néző tehet, hogy élvezi a színészeket, a jó zenéket, és közben na­gyon odafigyel a dalok szövegére. Fontosak! A HÉT FILMJE Georgiát hallani és... Erdélyi művészek kiállítása NÉPSZAVA-információ Gyakran éri az a vád a szo­cialista pártot, hogy kevés figyelmet szentel a határon túl élő magyaroknak. Ma délután öt órakor azonban a József Attila Művészeti Centrum Alapítvány és a Szegfű Klub rendezésében érdekes kiállítás nyílik, amely cáfolni igyekszik ezt a feltételezést. Az I. Kárpát-medencei (Erdély) Képzőművészeti Kiállítás megnyitójához műsoros est is kapcsoló­dik, aminek házigazdái Baranyi Ferenc József At­­tila-díjas költő és Sipos József, az MSZP Társa­dalmi Kapcsolatok Tit­kárságának vezetője. A kiállítást Lábody László, a Határon Túli Ma­gyarok Hivatalának elnö­ke nyitja meg a Köztársa­ság tér 26. szám alatti épü­let földszintjén. A NÉPSZAVA könyvvására A „NeszeNeked”-sorozat egyik legújabb kötetében (lásd még: Nesze neked neo­­avantgarde!) most Freud doktor a céltáb­la. Pontosabban a bemutatni kívánt sze­mély. A bécsi orvosról szóló könyv erede­ti címe: Freud kezdőknek, de a képregé­nyek mintájára készült összeállítást nyu­godtan ajánlhatjuk olyan haladóknak is, akik szeretnének egy rövid, de minden részletre kiterjedő, összefüggő művet a nagy lélekbúvár munkásságáról. Olyat, amit zseblexikon-szerűen is használhat­nak, ha netán elfelejtenének valamit. A könyv tiszteletlenül és szellemesen vezet végig Freud életén és pályáján, a tizenkilencedik századi Bécs korrajzától kezdve a doktor kokainnal való megis­merkedésén, valamint a tudattalan, az álmok és a szexualitás teóriáinak kifej­tésén keresztül egészen a tanítványokig. Az illusztrációk is rendkívül szelleme­sek, csak az a kérdés, ajánlható-e a nyíl­tan szexuális tartalmú, olykor obszcén­­nek is nevezhető rajzok nézegetése a gimnazistáknak, hiszen a kiadvány első­sorban nekik készült. Persze Freudot is éppen ezért támadták oly sokan már száz évvel ezelőtt. Azt viszont minden­képpen meg kell jegyezni, hogy minden előnyös tulajdonsága mellett egy nagyon fontos dolog azért csak kimaradt a könyvből. Mégpedig annak kinyilvání­tása, hogy ezek az elméletek (pl.: Ödi­­pusz-komplexus stb.) elsősorban a neu­rotikus, a lelki beteg emberek jellemzői. Mert ha Freud tanaiban mindent szó szerint veszünk, akkor esetleg úgy jár­hatunk, mint a néhai thébai király, aki bűnei fölötti iszonyatában kivájta a sa­ját szemét! Nesze neked Freud! írta: Richard Ap­­pignanesi. A rajzokat Oscar Zarate ké­szítette. (Ikon Kiadó) Gáspár Ferenc Mary csodás átalakulása Ez a könyv egyszerűen gyönyörű. A szá­mítógépek és számító emberek alapjá­ban véve kiszámítható világában üde fu­vallat megérezni a titkos kert illatát, el­gyönyörködni ennek a mesekönyvnek csodás, sajátos hangulatú illusztrációi­ban. A Ciceró Könyvkiadó érdeme, hogy a magyar olvasók is megvehetik gyerme­keiknek ezt a szép, klasszikus mese­könyvet eredeti formájában. És nem kell legyinteni, ha megtudják, hogy e történet főhőse, a mogorva, sen­kit sem szerető árva kislány, Martha már 1911 óta elvarázsolja az egymást követő nemzedékek gyermekolvasóit, mert nem ódivatú meséről van szó, ha­nem gyermeklélegzet-visszafojtó kalan­dokról, titkos tárgyakról és események­ről, magányról és barátságról. Meg vala­mi olyasmiről, amire a gyermekek csak felnőttkorukban ébrednek rá: hogy az ember „menet közben” változhat, önma­gát és kapcsolatait maga alakíthatja. Frances Hodgson Burnett: A titkos kert (Ciceró Könyvkiadó) Székely Anna Egymásnak háttal felakasztva... Ezt az egy kegyelmet kérte volna magá­nak gróf Széchenyi István 1848-ban, „ha egyébiránt rosszra fordul a dolog, és annyira jutunk, hogy felakasztanak bennünket...” És hogy ki az a személy, akivel egymásnak hátat fordítva akart felakasztva lenni a legnagyobb magyar? Természetesen Kossuth Lajos pénzügy­­miniszter úr. Mindezt Spira György tör­ténésznek a televízió számára még 1980- ban írt forgatókönyvéből tudhatjuk meg, melynek kissé terjedelmes címe: Az újjáéledő Széchenyi vagy a legnagyobb magyar szatirikus. A cím első fele, Az újjáéledő Széchenyi teljesen érthető, hiszen akkor jelent meg 1945 után első ízben a „Napló” (1978), majd egy évre rá a „Hitel” hasonmás ki­adása. A Széchenyi-műnek és a róla szó­ló könyvnek máig tartó reneszánszát ép­pen a szerző Spira György írása példáz­za, nem beszélve a szintén az idei kará­csonyra megjelent „Buda-Pesti por és sár”-ról (írta Széchenyi István), de hogy a Lánchíd, az MTA megalapítója, a du­nai gőzhajózás szervezője, a lóverseny meghonosítója a legnagyobb magyar szatirikus is lenne egy személyben, ab­ban kételkedem. (Hacsak nem: A legna­gyobb magyar­ szatirikus). Még akkor is, ha Spira György Széchenyi 1857-ben megírt, valóban szatirikus hangvételű „Önismeret”-ére gondol, amelyben a gróf a Habsburg-birodalomban a levert szabadságharcok után létrejött Bach­­rendszer könyörtelen kritikáját fogal­mazza meg. A jeles történész forgatókönyve nem erről szól. Hogy akkor miről? Egy fan­tasztikusan érdekes dologról: a Széche­­nyi-Kossuth vitáról, új megközelítésben. Ugyanis nem volt vita. Csak látszólag, csak a nem lényegi kérdésekben. És csak a Batthyány-kormány megalakulásáig. A két új miniszter azután vállt vállnak vetve küzd közös eszményekért. Egy olyan polgári Magyarországért, amely­ben a nemességé marad a vezető szerep. És az akasztás? Úgy tűnik, az csak olyan vitriolos kiszólás lehetett, mint amilyeneket ma is hallunk képviselőink­től a hosszúra nyúlt parlamenti csatáro­zások során. Spira György: Az újjáéledő Széchenyi vagy a legnagyobb magyar szatirikus (Széphalom Könyvműhely) Gáspár Ferenc György AZ UJJAELEDO VIcC fil­M! VAGY A LEGNAGYOBB MAGYAR SZATIRIKUS Lóopera rézfúvósokra Tenczer Gábor NÉPSZAVA Január 22-én a Budapest Kongresszusi Központban lép fel a Canadian Brass fúvósötös. Koncertjeik sa­játos hangulatát mindig briliáns technikájuk és a közönséggel való komédiá­­zás ötvözete teremti meg. Peter Schickele, a zenei humor őstehetsége szá­mukra komponálta az első „lóoperát fúvósötösre”. A Canadian Brass (Charles Daellenbach - tu­ba, Frederic Mills - trom­bita, David Ohanian - kürt, Ronald Romm - trombita és Eugene Watts - harsona) 1970-ben alakult, munkál­kodásuk nyomán megújult a fúvószene. Előadásuk kulcsa a művészek és a kö­zönség közötti kommuni­káció, amit vezetőjük, Daellenbach így fogalmaz meg: „Fontos, hogy az em­bereket bevonjuk a zené­lésbe. Felelősségünknek érezzük, hogy a publikum jól mulasson. Egy jó elő­adás nem elég - boldogan kell elhagyniuk a termet.” Az amerikai Kennedy centerben fellépésük után így írt róluk a Washington Post kritikusa: „A ragyogó virtuozitás, zenei érzék, komédiázás és humor egyaránt kiváltja a nézőtér felszabadult nevetését és csodálatát, valamint telje­sen megérdemelten a befe­jező vastapsot.” Legutóbbi (’94-es) CD-jükön Gabrie­li-, Monteverdi- és Schütz­­darabokat játszanak. NÉPSZAVA Kiszámíthatatlan önkény, vagy céltudatosság? Műsorváltozások nyomában a televízióban 1996 januárjától a Szabadság téren is új életet kezd­tek. Az előző hónapok szívós szervez(ked­ései követ­kezményeként számos műsort eltöröltek a föld színé­ről, másokat új időpontra tettek át, húztak-vontak, rövidítettek. S miközben vadonatúj programok buk­kantak elő a semmiből, egyes régiekre (vagy az alko­tók fejére) alaposan ráütögettek, gondolván, alakul majd, mint púpos gyerek a prés alatt. Az elkövetkező napokban ezen változások nyo­mába eredünk, hogy kiderítsük, vajon a nézői igé­nyek és elvárások szerint alakították-e a televízió új műsorrendjét? Első információnk: ezentúl kissé más időpontok­ban találkozhatnak Híradóval, mint eddig. Az első kiadás a régi időpontban, az egyesen 19.30-kor jelentkezik, huszonöt percben. Másodszor a kettesen, 21 órakor 10 percben. Harmadszor az egyes adásának végén, a BBC-hír­­adó előtt, valamikor 23 és 24 óra között.

Next