Népszava, 1996. február (124. évfolyam, 27–51. sz.)
1996-02-10 / 35. szám
FILMSZEMLE Átadták a film - és tévékritikusok díjait B. Nagy László-díjat Gothár Péternek, A részleg című játékfilm rendezéséért. Különdíjat Szirtes Andrásnak a Lumiére tekercsek című produkcióért. A legjobb első filmért Pacskovszky Józsefnek az Esti Kornél csodálatos utazása című játékfilmért. A legjobb tévéjátékért Bezerédy Zoltánnak, a Mirád című tévéjáték rendezéséért. A legjobb dokumentumfilmért Schiffer Pálnak, az Elektra Kft. című filmért. A legjobb operatőri munkáért Vivi Dragán Vasnevnek, A részleg című film fényképezéséért. A legjobb női alakításért Nagy Marinak A részleg című filmben nyújtott játékért. A legjobb női epizódszerepért Hernádi Juditnak A brooklyni testvér című filmben nyújtott alakításért. A legjobb férfialakításért Máté Gábornak az Esti Kornél csodálatos utazása című filmben nyújtott játékért. A legjobb férfi epizódszerepért Szarvas Józsefnek A részleg című filmben nyújtott alakításért. A kitüntetettek egy csoportja: Szarvas József, Vivi Drágán Vaszile, Gothár Péter, Nagy Mari és Hernádi Judit Marton Szilvia felvétele Két művész a legjobbak közül Bársony Éva NÉPSZAVA A siker nálunk sem biztosíték semmire. Nagy Mari tavaly ilyentájt nem szűkölködött az elismerésben, a filmsajtó Gothár Péter szemledíjas filmje, A részleg főszereplőjében lelkesen fedezte fel a különöset: a tehetségét, az érzékenységét, átélt, hiteles játékát. Aztán csend lett körülötte. Nem jöttek hírek újabb ajánlatokról, felkérésekről. Nagy Mari most a filmkritikusoktól vehette át a legjobb színésznőnek járó díjat, amelyet a filmújságírók egy év bemutatott magyar játékfilmjeit mérlegelve ítéltek oda. A részleg főszereplője mit sem változott az egy év alatt, egyszerű, szerény és boldog a feléje irányuló figyelem legkisebb jeleiért is. Hogy mi újság vele? Esetleg újabb filmszerep? Nem, semmi, mondja, és még eközben is mosolyog. De színpadon játszik. A Radnóti Színházban kapott feladatot, a Gothár Péter rendezte Nem félünk a farkastól című Albee-darabban. Egyébként pedig otthon ül... Vivi Dragan Vaszile a legjobb operatőr díját kapta meg a filmkritikusoktól, szintén A részleg című filmért. Dragant, a bukaresti filmfőiskola operatőri tanszaka vezetőjét Vivinek emlegeti mindenki a magyar filmesek között. (A valódi keresztneve Vaszile, ő találta ki magának a különös sorrendet, középen a családi nevével.) Nem először dolgozott magyar rendezővel, ő fényképezte Mihályfi Sándor Ábel a rengetegben című filmjét. Gothárral dolgozni könnyű is volt, meg nehéz is, mondja, egyazon okból. - Sokat követelt, de ne úgy értse, hogy szóban. Nem, úgy dolgozott, hogy magától is a legtöbbet követelte meg, és szavak nélkül értettem-éreztem a követelményt a magam munkájában is, így nagyon könnyű dolgozni, még ha nehéz is, mert érzem, a legtöbbre van r szükségem, amit tudok. És akkor tudom, adom a legtöbbet. Minél többre van szükség, annál többet akarok adni. Igazából nem is könnyű vagy nehéz ilyenkor a munka, hanem szép. Romániában e pillanatban nem forgat, mondja, elképzelések vannak, pénz nincs. - Talán újra Péterrel dolgozunk, a Jancsi és Juliska című meséből szeretne filmet készíteni. De ez még csak terv... Pénz kell hozzá, mondja még, mert ami a csillagok állását illeti, hát abban abszolút egyformák Gothár Péter meg ő: nem csak évre, napra, hanem órára is pontosan megegyező időben születtek, mindketten 1947. augusztus 28-án déli 12 órakor. Székfoglaló A millecentenárium évének első e témával kapcsolatos tudományos előadása február 12-én hétfőn délután 15 órakor lesz a Magyar Tudományos Akadémián, ahol Róna-Tas András, az MTA rendes tagja, az Országos Akkreditációs Bizottság elnöke tartja székfoglalóját. KULTÚRA 1996. FEBRUÁR 10., SZOMBAT 13 Nélkülük nincs többé nyár Egy bárzongoristának napi 30 forint volt annak idején a gázsija, Cziffra György is így kezdte Barabás Tamás és Gáspár Ferenc írása a NÉPSZAVÁNAK Egyik este az újságíró-szövetség klubjában adtunk egymásnak találkozót, három idősebb férfi, három régi barát és a hozzánk tartozó hölgyek, persze. Meglepetésünkre és nagy örömünkre, egy negyedik régi ismerős és idősebb férfi, Orosz János zongorázott. Örökzöldeket, régi és új slágereket, operettzenét, táncmuzsikát, mindenfélét, mert ő ma is, mint régen, mindent tud. Kiderült, szerencsésen választottuk meg a napot, jó, hogy éppen pénteken vetődtünk ide, mert ő hetenként egyszer zongorázik itt, minden pénteken. - Hát létezik még ilyen? Klub vagy bár, halk, de jó muzsikával, esetleg tánccal is, mint azelőtt? - kérdeztem. - Sokkal kevesebb ilyen hely működik, mint azelőtt, de azért még előfordul. A múltkor is rumliznom kellett a Szerzői Jogvédő Hivatalban, mert megtudtam, hogy az egyik szálloda bárjában játsszák a számaimat, de nem jelentik be, és nem fizetnek. A jogvédő azelőtt minden este ellenőröket küldött az éjszakába - mondta Szenes Iván, akinél alaposabb ismerője és főleg tehetségesebb képviselője a slágerszakmának aligha akad Magyarországon. A társaság harmadik férfi tagja Székely István, mérnök és amatőr muzsikus. A forradalom után New Yorkba távozott, látta, hogy kint nehezen tudják kiejteni a nevét, megangolosította hát Stephen Shelleyre. Ügyes! Mintha egy angol, mondjuk mister Stonehedge, nálunk telepednék le s mikor érzi, hogy neve kiejtésekor kibicsaklik a nyelvünk, magyarosítja Petőfire! Pista barátunk (úgyis, mint Székely, úgyis mint Shelley) hat-hét éve hazatelepült, és éli itthon az egyszerű kettős állampolgárok nyugdíjas életét, ezt mondta: - Talán emlékeztek rá: ’49-ben, egészen az államosításig egy darabig magam is zongoristaként kerestem a kenyerem. Este 9-től 12-ig a Kisfórumban működtem, ez a fórum (később Puskin) mozival szévizavi volt, a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, a felső teraszon. Barna István, nemrég meghalt barátom, minden idők egyik legzseniálisabb vendéglátó- és szórakoztatóipari főnöke fogott meg séta közben a Rákóczi úton: gyere el játszani, most nyitok! Karmestervizsgám van, egyszer-egyszer vezényeltem, olykor kompongálgattam is, zongorázni „perfektül” tudtam, miért ne vállaltam volna? - Jól ment az üzlet? - Remekül. Napi 30 forint volt a gázsim, plusz 5 százalék zenedíjként a forgalomból, ez napi 180, vagyis havi 4500 forint. Szünnapom nem volt, minek szünnap, amikor az embernek háromórás a munkanapja. Csak apám szégyellt engem, a Ganz gyár főmérnöke, mérnöki diplomám van, miért ilyen léhasággal foglalkozom? Egyszer mégis eljött, hallotta, hogy a slágerek mellett még Beethovent, Lisztet is játszom és megenyhült. Neonbetűkkel ki volt írva a nevem a lokál homlokzatára: „Minden este Székely István játszik.” Te, azt mondja, a Ganz homlokzatára nem írták ki, hogy Minden délelőtt Székely József mérnökösködik. A „léhasággal” többet kerestem, mint tekintélyes állásával ő. - Micsoda nevek „léháskodtak” akkor az éjszakában! - Bizony. Emlékszem, amikor az Annában Vécsey Ernő zongorázott és Zsolnai Hédi énekelt, de volt ott Horváth Jenő-korszak is. Istenem, a háború utáni években úgyszólván minden slágert Horváth Jenő komponált, egyszer együtt mentünk az évi dohányért a jogvédőbe, mert nekem is volt valami szerzeményem. „Kisjogban” nekem összejött akkor 45 forint 50 fillér, Jenőnek 38 ezer forint! Temérdek pénz volt! Háber Frédi a Savoyban zongorázott. A Bristolban (később Duna Inter Continental) a bárban a Beamter Bubi-Solymosi Lulu duóval találkozott a vendég, a Bubi a dobnál, a zongoránál Lulut később Szabó Jóska váltotta fel. No és a legnagyobb ágyúk? Az ideiglenesen, „vallásossága” miatt színpadról letiltott csodálatos színésznő, Mezei Mária és partnere, a disszidálási kísérlete miatt félretett, később világhírűvé vált zongoraművész, Cziffra György. Együtt dolgoztak az éjszakában, a Café de Paris-ban, a Bécsi utcában. A nappal orvos, éjjel dobos Ilosvay Gusztáv Vécsey Dorisszal, majd Ács Ágival játszott a Pipacsban, aztán az Old Firenzében, majd egy harmadik budai bárban, Guszti sohase aludt, mert az injekciók adása és a dobolás között, ha volt egy kis szabadideje, zenét komponált Macskássy rajzos reklámfilmjeihez. A Fészek klub bárjában a kitűnő zeneszerző, Nádas Gábor zongorázott. Seres Rezsőé volt a Kulacs, majd hosszú ideig, haláláig a Kispipa. Aztán ott volt a mi Orosz Jancsi barátunk, aki mellett a felesége, Vadas Zsuzsa énekelt. S még hosszan sorolhatnám a neveket - folytatta Székely. - Egyetlen anekdotát hadd mondjak el még - így Székely - egyszer bementem a Café de Parisba és Cziffra egy közismert, C- Micsoda menő ing, micsoda „séró”! A hatvanas évek bársztárjai, Orosz János zongorista és felesége, Vadas Zsuzsa énekesnő a régi kép tanúsága szerint kirobbanó jókedvvel fényképezkedtek... Mint a mesében Az Atrium Hyatt teraszán Nagy Péter klarinétozik (Selmer, olyan, mint a kocsiban a BMW) és Lőrincz István zongorázik. (Bösendorfer!) Nagyon vidámak, és nagyon jól játszanak. István erdélyi. 1990- ben jött át, a vásárhelyi pogrom hatására. Csak egy takarítói állást talált, épp ebben a szállodában. „Porszívózás közben, mikor lenéztem ide, és láttam a zongorát, mintha ezer késsel hasogatták volna a szívemet” - mondja. Aztán egy délután lelopódzott az alagsori bútorraktárba és talált egy pianínót. Már javában skálázott, amikor észrevette, hogy ott áll mögötte az igazgató. Először azt hitte, menten kirúgják, de ehelyett hamarosan a bárban találta magát, próbajátékon a nagy zongorán. Az igazgatónak megtetszett, és beajánlotta a Novotelbe, így kezdődött Lőrincz István karrierje, aki jelenleg a Hyatt főállású zenésze Nagy Péterrel együtt, akinek annyi diplomája van (Zeneakadémia, klarinét szak, OSZK-vizsga szaxofonból), hogy ezzel a sok papírral „Amerikában már milliomos lehetnék. Itt éppen csak eltartom a kis családomat.” ✓ Álruhás állatidomár - Dinoszauruszszakma a miénk. Úgy látszik kihalásra ítéltetett - mondja Koczka István, az a zongorista, aki a Fórum Hotel Lilhoutte éttermében játszik egy hófehér Yamaha koncertzongorán. Ujjai alig érnek a hangszerhez, hiszen ennek hangerejét nem a bensőséges, kamara jellegű étteremhez méretezték. Ő is „mindent” tud, a Rómeó és Júlia filmzenéjétől kezdve a Jaj, cicáig bezárólag. - Csak ahol én dolgoztam az elmúlt tíz évben, azon helyek közül is jó néhányban megszűnt a zongora - emlékezik. - Nincs már zene a Moulin Rouge-ban, az Erzsike presszóban, az Old Firenzében, a Ballantines Clubban, a Gongban és szerintem a Körönd presszóban sem. (Tényleg nincs. - A szerk.) Konkza úr öt éve játszik itt. Ő is megjárta a „hadak útját”: zenélt Hollandiában, Németországban, Norvégiában. Cirkuszban is fellépett, állatidomárként jelentették be a hatóságoknak, hogy beutazhasson Hollandiába, ahol nagyon védik a hazai zenészeket. - Ezen a pályán soha nem lehetett nagy pénzt keresni - véli. - Legfeljebb annak, aki mindenféle fellépést elvállalt. Volt olyan kollégám, aki még katonazenekarban is játszott, utána rohant az Operettbe, aztán megint máshová. Az autója tele volt egyenruhával, frakkal, kottákkal, hegedűvel. Mindent vállal a magyar zongorista A Hyatt bárjába sokan csakis Nádasi Attila miatt járnak. Más szállodákból is átjönnek ide, és az is előfordul, hogy a vendég a müncheni taxisofőr üdvözletét hozza a már 13 éve itt játszó zenésznek, aki Nyugat-Európán kívül még Kenyában is járt, méghozzá háromszor. „1966-ban kezdtem a pályát, akkor fejeztem be a Bartók Béla Zeneművészeti Főiskolát” - emlékezik. Először 6-7 tagú zenekarokban játszott, de egyedül jobban érzi magát. „Azt csinálom, amit akarok.” Nádasi Attila úgy gondolja, hogy azért kezdték meg Nyugaton a zongoristák leépítését, mert például Németországban 5-6 ezer márkát kitermelni nagyon nehéz. Márpedig ott körülbelül ennyibe kerül egy zongorista. (Bruttó!) Svájcban pedig a frank úgy megemelkedett, hogy lecsökkent az amerikai turisták száma. Recesszió van mindenütt, és ennek az az eredménye, hogy kirúgják a zenészeket. Itthon meg követik a nyugati „divatot”. „Pedig a magyarokat kinn is nagyon szerették alkalmazni, szerintem azért is, mert a német muzsikus a hétvégét a családjával akarta tölteni, nem vállalt pluszmunkát. Életem első német szerződésén, Kölnben, heti hét napot kellett dolgozni, napi hét órát, kétszer húsz perc szünettel. Rettenetesen kemény volt, és a főnök rosszallóan nézett ránk, ha nem mosolyogtunk. De hát egy magyar zongorista, ha játszhat, mindent vállal. ” dúrban írt (az a legegyszerűbb hangnem) Liszt-művet játszott Desz-dúrban. (Ez a legnehezebb hangnem). Ezt miért csinálod Gyuri, kérdeztem tőle? „Mert nem bírok a roma véremmel, a C-dúr túl könnyű” - felelte. A nagy titok Kisposta eszpresszó áll a nagy posta tövében, a Krisztina körúton, a zongoránál egy szakállas fiatalember. - Újságíró vagyok és a zongoristákról szeretnék riportot készíteni. - Készítsen máshol. Itt nem. - Miért? Hiszen szólásszabadság van. - Az erre a vendéglátóhelyre nem vonatkozik... írtak már sokat. Elferdítik, amit az ember mond. - Honnan tudja, hogy én is? - Tudom. Vége volt a zongorista műsorának, utána megkértem Orosz Jánost, mint aki a legilletékesebb, mesélje el, hogy is van ez a bárzongorázás manapság? - Magam hosszú időn át a Várban, a Pierot Piano bárjában zongoráztam este 8-tól éjjel 1-ig. Idén abbahagytam, hetvenedik évembe léptem, sok ez már nekem, elég a heti egyszer itt, a klubban - mondja Orosz János - emellett az év két hónapjában, minden tavasszal, Wiesbadenben játszom egy lokálban, ez idén is megtörténik. Ez a műfaj kihalófélben van, több okból. Elsősorban azért, mert a diszkó átvette a hatalmat. Ott van zene is, tánc is, csak éppen semmi köze ahhoz, amit mi oly sokáig műveltünk. Nem mondom, hogy minket már senki nem hallgat meg, mert közönség azért mindig akad a mi műfajunkra is, de egyre kevesebb embernek van pénze arra, hogy lokálba járjon zenét hallgatni, műsort nézni. A fiatal közönség túlnyomó részét kizárólag a diszkó érdekli, semmi más.