Népszava, 1996. február (124. évfolyam, 27–51. sz.)

1996-02-10 / 35. szám

FILMSZEMLE Átadták a fi­l­m­ - és tévékritikusok díjait B. Nagy László-díjat Gothár Péternek, A részleg című játékfilm rendezéséért. Különdíjat Szirtes Andrásnak a Lumiére tekercsek című produkcióért. A legjobb első filmért Pacskovszky Józsefnek az Esti Kornél csodálatos utazása című játékfilmért. A legjobb tévéjátékért Bezerédy Zoltánnak, a Mirád című tévéjáték rendezéséért. A legjobb dokumentumfilmért Schiffer Pálnak, az Elektra Kft. című filmért. A legjobb operatőri munkáért Vivi Dragán Vasnevnek, A részleg című film fényképezéséért. A legjobb női alakításért Nagy Marinak A részleg című filmben nyújtott játékért. A legjobb női epizódszerepért Hernádi Juditnak A brooklyni testvér című filmben nyújtott alakításért. A legjobb férfialakításért Máté Gábornak az Esti Kor­nél csodálatos utazása című filmben nyújtott játékért. A legjobb férfi epizódszerepért Szarv­as Józsefnek A részleg című filmben nyújtott alakításért. A kitüntetettek egy csoportja: Szarvas József, Vivi Drágán Vaszile, Gothár Péter, Nagy Mari és Hernádi Judit Marton Szilvia felvétele Két művész a legjobbak közül Bársony Éva NÉPSZAVA A siker nálunk sem biztosí­ték semmire. Nagy Mari tavaly ilyentájt nem szű­kölködött az elismerésben, a filmsajtó Gothár Péter szemledíjas filmje, A rész­leg főszereplőjében lelke­sen fedezte fel a különöset: a tehetségét, az érzékeny­ségét, átélt, hiteles játékát. Aztán csend lett körülöt­te. Nem jöttek hírek újabb ajánlatokról, felkérésekről. Nagy Mari most a film­­kritikusoktól vehette át a legjobb színésznőnek járó díjat, amelyet a filmúj­ságírók egy év bemutatott magyar játékfilmjeit mér­legelve ítéltek oda. A rész­leg főszereplője mit sem változott az egy év alatt, egyszerű, szerény és bol­dog a feléje irányuló figye­lem legkisebb jeleiért is. Hogy mi újság vele? Eset­leg újabb filmszerep? Nem, semmi, mondja, és még eközben is mosolyog. De színpadon játszik. A Rad­nóti Színházban kapott feladatot, a Gothár Péter rendezte Nem félünk a far­kastól című Albee-darab­ban. Egyébként pedig ott­hon ül... Vivi Dragan Vaszile a legjobb operatőr díját kap­ta meg a filmkritikusok­tól, szintén A részleg című filmért. Dragant, a bukaresti filmfőiskola operatőri tan­szaka vezetőjét Vivinek emlegeti mindenki a ma­gyar filmesek között. (A valódi keresztneve Vaszile, ő találta ki magának a kü­lönös sorrendet, középen a családi nevével.) Nem elő­ször dolgozott magyar ren­dezővel, ő fényképezte Mi­hály­fi Sándor Ábel a ren­getegben című filmjét. Gothárral dolgozni könnyű is volt, meg nehéz is, mond­ja, egyazon okból. - Sokat követelt, de ne úgy értse, hogy szóban. Nem, úgy dolgozott, hogy magától is a legtöbbet kö­vetelte meg, és szavak nél­kül értettem-éreztem a kö­vetelményt a magam mun­kájában is, így nagyon könnyű dolgozni, még ha nehéz is, mert érzem, a leg­többre van r­ szükségem, amit tudok. És akkor tu­dom, adom a legtöbbet. Mi­nél többre van szükség, an­nál többet akarok adni. Iga­zából nem is könnyű vagy nehéz ilyenkor a munka, hanem szép. Romániában e pillanat­ban nem forgat, mondja, elképzelések vannak, pénz nincs. - Talán újra Péterrel dolgozunk, a Jancsi és Ju­liska című meséből szeret­ne filmet készíteni. De ez még csak terv... Pénz kell hozzá, mondja még, mert ami a csillagok állását illeti, hát abban abszolút egyformák Got­hár Péter meg ő: nem csak évre, napra, hanem órára is pontosan megegyező idő­ben születtek, mindketten 1947. augusztus 28-án dé­li 12 órakor. Székfoglaló A millecentenárium évének első e témával kapcsolatos tudományos előadása február 12-én hétfőn délután 15 órakor lesz a Magyar Tudományos Akadémián, ahol Róna-Tas András, az MTA rendes tagja, az Országos Akkreditációs Bizottság elnöke tartja székfoglalóját. KULTÚRA 1996. FEBRUÁR 10., SZOMBAT 13 Nélkülük nincs többé nyár Egy bárzongoristának napi 30 forint volt annak idején a gázsija, Cziffra György is így kezdte Barabás Tamás és Gáspár Ferenc írása a NÉPSZAVÁNAK Egyik este az újságíró-szövetség klubjában adtunk egymásnak ta­lálkozót,­­ három idősebb férfi, három régi barát és a hozzánk tartozó hölgyek, persze. Meglepe­tésünkre és nagy örömünkre, egy negyedik régi ismerős és idősebb férfi, Orosz János zongorázott. Örökzöldeket, régi és új slágereket, operettzenét, táncmuzsikát, min­denfélét, mert ő ma is, mint régen, mindent tud. Kiderült, szerencsé­sen választottuk meg a napot, jó, hogy éppen pénteken vetődtünk ide, mert ő hetenként egyszer zon­gorázik itt, minden pénteken. - Hát létezik még ilyen? Klub vagy bár, halk, de jó muzsikával, esetleg tánccal is, mint azelőtt? - kérdeztem. - Sokkal kevesebb ilyen hely működik, mint azelőtt, de azért még előfordul. A múltkor is rum­liznom kellett a Szerzői Jogvédő Hivatalban, mert megtudtam, hogy az egyik szálloda bárjában játsszák a számaimat, de nem je­lentik be, és nem fizetnek. A jogvé­dő azelőtt minden este ellenőröket küldött az éjszakába - mondta Szenes Iván, akinél alaposabb is­merője és főleg­ tehetségesebb képviselője a slágerszakmának aligha akad Magyarországon. A társaság harmadik férfi tagja Székely István, mérnök és amatőr muzsikus. A forradalom után New Yorkba távozott, látta, hogy kint nehezen tudják kiejteni a nevét, megangolosította hát Stephen Shelleyre. Ügyes! Mintha egy an­gol, mondjuk mister Stonehedge, nálunk telepednék le s mikor érzi, hogy neve kiejtésekor kibicsaklik a nyelvünk, magyarosítja­­ Petőfire! Pista barátunk (úgyis, mint Szé­kely, úgyis mint Shelley) hat-hét éve hazatelepült, és éli itthon az egyszerű kettős állampolgárok nyugdíjas életét, ezt mondta: - Talán emlékeztek rá: ’49-ben, egészen az államosításig egy dara­big magam is zongoristaként ke­restem a kenyerem. Este 9-től 12-ig a Kisfórumban működtem, ez a fórum (később Puskin) mozival szévizavi volt, a Kossuth Lajos ut­ca és a Szép utca sarkán, a felső te­raszon. Barna István, nemrég meg­halt barátom, minden idők egyik legzseniálisabb vendéglátó- és szó­rakoztatóipari főnöke fogott meg séta közben a Rákóczi úton: gyere el játszani, most nyitok! Karmes­tervizsgám van, egyszer-egyszer vezényeltem, olykor kompongál­­gattam is, zongorázni „perfektül” tudtam, miért ne vállaltam volna? - Jól ment az üzlet? - Remekül. Napi 30 forint volt a gázsim, plusz 5 százalék zenedíj­ként a forgalomból, ez napi 180, vagyis havi 4500 forint. Szünna­pom nem volt, minek szünnap, amikor az embernek háromórás a munkanapja. Csak apám szégyellt engem, a Ganz gyár főmérnöke, mérnöki diplomám van, miért ilyen léhasággal foglalkozom? Egyszer mégis eljött, hallotta, hogy a slágerek mellett még Beethovent, Lisztet is játszom és megenyhült. Neonbetűkkel ki volt írva a nevem a lokál homlokzatára: „Minden es­te Székely István játszik.” Te, azt mondja, a Ganz homlokzatára nem írták ki, hogy Minden dél­előtt Székely József mérnököskö­­dik. A „léhasággal” többet keres­tem, mint tekintélyes állásával ő. - Micsoda nevek „léháskodtak” akkor az éjszakában! - Bizony. Emlékszem, amikor az Annában Vécsey Ernő zongorázott és Zsolnai Hédi énekelt, de volt ott Horváth Jenő-korszak is. Istenem, a háború utáni években úgyszól­ván minden slágert Horváth Jenő komponált, egyszer együtt men­tünk az évi dohányért a jogvédőbe, mert nekem is volt valami szerze­ményem. „Kisjogban” nekem összejött akkor 45 forint 50 fillér, Jenőnek 38 ezer forint! Temérdek pénz volt! Háber Frédi a Savoyban zongorázott. A Bristolban (később Duna Inter­ Continental) a bárban a Beamter Bubi-Solymosi Lulu duó­val találkozott a vendég, a Bubi a dobnál, a zongoránál Lulut később Szabó Jóska váltotta fel. No és a legnagyobb ágyúk? Az ideiglene­sen, „vallásossága” miatt színpad­ról letiltott csodálatos színésznő, Mezei Mária és partnere, a disszi­­dálási kísérlete miatt félretett, ké­sőbb világhírűvé vált zongoramű­vész, Cziffra György. Együtt dol­goztak az éjszakában, a Café de Paris-ban, a Bécsi utcában. A nap­pal orvos, éjjel dobos Ilosvay Gusz­táv Vécsey Dorisszal, majd Ács Ágival játszott a Pipacsban, aztán az Old Firenzében, majd egy har­madik budai bárban, Guszti so­hase aludt, mert az injekciók adá­sa és a dobolás között, ha volt egy kis szabadideje, zenét komponált Macskássy rajzos reklámfilmjei­hez. A Fészek klub bárjában a ki­tűnő zeneszerző, Nádas Gábor zongorázott. Seres Rezsőé volt a Kulacs, majd hosszú ideig, halálá­ig a Kispipa. Aztán ott volt a mi Orosz Jancsi barátunk, aki mellett a felesége, Vadas Zsuzsa énekelt. S még hosszan sorolhatnám a neve­ket - folytatta Székely. - Egyetlen anekdotát hadd mondjak el még - így Székely - egyszer bementem a Café de Paris­ba és Cziffra egy közismert, C- Micsoda menő ing, micsoda „séró”! A hatvanas évek bársztárjai, Orosz János zongorista és felesége, Vadas Zsuzsa énekesnő a régi kép tanúsága szerint kirobbanó jókedvvel fényképezkedtek... Mint a mesében Az Atrium Hyatt teraszán Nagy Péter klarinétozik (Sel­mer, olyan, mint a kocsiban a BMW) és Lőrincz István zon­gorázik. (Bösendorfer!) Na­gyon vidámak, és nagyon jól játszanak. István erdélyi. 1990- ben jött át, a vásárhelyi pog­rom hatására. Csak egy takarí­tói állást talált, épp ebben a szállodában. „Porszívózás köz­ben, mikor lenéztem ide, és lát­tam a zongorát, mintha ezer késsel hasogatták volna a szí­vemet” - mondja. Aztán egy délután lelopódzott az alagsori bútorraktárba és talált egy pia­­nínót. Már javában skálázott, amikor észrevette, hogy ott áll mögötte az igazgató. Először azt hitte, menten kirúgják, de ehelyett hamarosan a bárban találta magát, próbajátékon a nagy zongorán. Az igazgató­nak megtetszett, és beajánlot­ta a Novotelbe, így kezdődött Lőrincz István karrierje, aki jelenleg a Hyatt főállású ze­nésze Nagy Péterrel együtt, akinek annyi diplomája van (Zeneakadémia, klarinét szak, OSZK-vizsga szaxofonból), hogy ezzel a sok papírral „Amerikában már milliomos lehetnék. Itt éppen csak el­tartom a kis családomat.” ✓ Álruhás állatidomár - Dinoszauruszszakma a miénk. Úgy látszik kihalásra ítéltetett - mondja Koczka István, az a zongorista, aki a Fórum Hotel Lilhoutte éttermében játszik egy hófehér Yamaha koncertzongorán. Ujjai alig érnek a hangszerhez, hiszen ennek hangerejét nem a bensősé­ges, kamara jellegű étteremhez méretezték. Ő is „mindent” tud, a Rómeó és Júlia filmzenéjétől kezdve a Jaj, cicáig bezárólag. - Csak ahol én dolgoztam az elmúlt tíz évben, azon helyek közül is jó né­hányban megszűnt a zongora - emlékezik. - Nincs már zene a Mou­lin Rouge-ban, az Erzsike presszóban, az Old Firenzében, a Ballan­­tines Clubban, a Gongban és szerintem a Körönd presszóban sem. (Tényleg nincs. - A szerk.) Konkza úr öt éve játszik itt. Ő is meg­járta a „hadak útját”: zenélt Hollandiában, Németországban, Nor­végiában. Cirkuszban is fellépett, állatidomárként jelentették be a hatóságoknak, hogy beutazhasson Hollandiába, ahol nagyon védik a hazai zenészeket. - Ezen a pályán soha nem lehetett nagy pénzt keresni - véli. - Legfeljebb annak, aki mindenféle fellépést elvál­lalt. Volt olyan kollégám, aki még katonazenekarban is játszott, utána rohant az Operettbe, aztán megint máshová. Az autója tele volt egyenruhával, frakkal, kottákkal, hegedűvel. Mindent vállal a magyar zongorista A Hyatt bárjába sokan csakis Nádasi Attila miatt járnak. Más szállodákból is átjönnek ide, és az is előfordul, hogy a vendég a müncheni taxisofőr üd­vözletét hozza a már 13 éve itt játszó zenésznek, aki Nyugat-Európán kívül még Kenyában is járt, még­hozzá háromszor. „1966-ban kezdtem a pályát, ak­kor fejeztem be a Bartók Béla Zeneművészeti Főis­kolát” - emlékezik. Először 6-7 tagú zenekarokban játszott, de egyedül jobban érzi magát. „Azt csiná­lom, amit akarok.” Nádasi Attila úgy gondolja, hogy azért kezdték meg Nyugaton a zongoristák le­építését, mert például Németországban 5-6 ezer márkát kitermelni nagyon nehéz. Márpedig ott kö­rülbelül ennyibe kerül egy zongorista. (Bruttó!) Svájcban pedig a frank úgy megemelkedett, hogy le­csökkent az amerikai turisták száma. Recesszió van mindenütt, és ennek az az eredménye, hogy kirúg­ják a zenészeket. Itthon meg követik a nyugati „di­vatot”. „Pedig a magyarokat kinn is nagyon szeret­ték alkalmazni, szerintem azért is, mert a német muzsikus a hétvégét a családjával akarta tölteni, nem vállalt pluszmunkát. Életem első német szerző­désén, Kölnben, heti hét napot kellett dolgozni, napi hét órát, kétszer húsz perc szünettel. Rettene­tesen kemény volt, és a főnök rosszallóan nézett ránk, ha nem mosolyogtunk. De hát egy magyar zongorista, ha játszhat, mindent vállal. ” dúrban írt (az a legegyszerűbb hangnem) Liszt-művet játszott­­ Desz-dúrban. (Ez a legnehezebb hangnem). Ezt miért csinálod Gyuri, kérdeztem tőle? „Mert nem bírok a roma véremmel, a C-dúr túl könnyű” - felelte. A nagy titok Kisposta eszpresszó áll a nagy posta tövében, a Krisztina kör­úton, a zongoránál egy szakál­las fiatalember. - Újságíró vagyok és a zon­goristákról szeretnék riportot készíteni. - Készítsen máshol. Itt nem. - Miért? Hiszen szólássza­badság van. - Az erre a vendéglátóhelyre nem vonatkozik... írtak már sokat. Elferdítik, amit az em­ber mond. - Honnan tudja, hogy én is? - Tudom. Vége volt a zongorista műsorá­nak, utána megkértem Orosz Já­nost, mint aki a legilletékesebb, mesélje el, hogy is van ez a bár­zongorázás manapság? - Magam hosszú időn át a Vár­ban, a Pierot Piano bárjában zon­goráztam este 8-tól éjjel 1-ig. Idén abbahagytam, hetvenedik évembe léptem, sok ez már nekem, elég a heti egyszer itt, a klubban - mond­ja Orosz János - emellett az év két hónapjában, minden tavasszal, Wiesbadenben játszom egy lokál­ban, ez idén is megtörténik. Ez a műfaj kihalófélben van, több okból. Elsősorban azért, mert a diszkó át­vette a hatalmat. Ott van zene is, tánc is, csak éppen semmi köze ah­hoz, amit mi oly sokáig műveltünk. Nem mondom, hogy minket már senki nem hallgat meg, mert kö­zönség azért mindig akad a mi mű­fajunkra is, de egyre kevesebb em­bernek van pénze arra, hogy lokál­ba járjon zenét hallgatni, műsort nézni. A fiatal közönség túlnyomó részét kizárólag a diszkó érdekli, semmi más.

Next