Népszava, 1996. március (124. évfolyam, 52–76. sz.)
1996-03-11 / 60. szám
_________________PÁHOLYBÓL_________________ Nagyon furcsa pár Magyar Judit Katalin írása álmaiban él. Illetve börtönben ült. Vagya NÉPSZAVÁNAK is, hogy mindketten ott ültek, de egyiküket kivégezték. Ám kegyelmet kapott, miután szakember módjára aláírt egy papírt. A másik írt alá. Politikai fogoly volt. Közönséges gyilkos. Hős. Gerinctelen áruló. Áldozat. Családját csak elképzelte a cella magányában. Családját a hamarabb szabaduló másik istápolta. A gyerekek valójában apa nélkül nőttek fel, csak álmodoztak a családfőről. És így tovább. Az aktuálpolitikai utalásokat sem nélkülöző kavarodásból össznemzeti identitászavarunkról szóló dráma kerekedhetne ki az író keze alól. A szórakoztató nyomozás közben azonban elsikkad a tragikomédia esélye is. Hogy stílszerűen legyünk: a történettel ellentétben Schwajda nem tud szelet támasztani, a sokszínű, pluralista fohász segítségével sem. A darab némiképp elgondolkodtató kabarétréfává sikeredett, amelyet csupán a sztárparádé hitelesíthet a nézők szemében. A szolnoki ősbemutató után, amelyet a régi-új igazgató, Schwajda György rendezett, az előadás havonként néhány alkalommal a Teréz körúti színházban vendégeskedik. Ott, ahol Garas és Darvas régóta játssza nagy sikerrel a Furcsa párt. Értük, és remek partnereikért érdemes megnézni az előadást. Schwajda György: Miatyánk. Díszlet, jelmez: Pauer Gyula. Rendezőasszisztens: Koór Gabriella. Rendező: Schwajda György. Szereplők: Garas Dezső, Darvas Iván, Almási Éva, Derzsi János, Mészáros István, Szölöskei Tímea, Árva László. A közkeletű mondás szerint vannak színészek, akikért akkor is érdemes elmenni a színházba, ha a telefonkönyvet olvassák fel. Garas Dezsőnek és Darvas Ivánnak a Játékszínben van alkalma ezen adottsága kamatoztatására. Álmomban két macska voltam és játszottam egymással. Ezt megelőzően a Játékszínben jártam, ahol a színlap Schwajda György Miatyánk című komédiáját hirdette, én viszont az Amphitryon legújabb feldolgozását láttam. Az isteni hasonmása láttán alaposan összezavarodó Sosias és hadvezér gazdája történetét számtalan szerző megírta már Plautus, Moliére és Kleist óta (Giraudoux 1930-as években írott műve épp a 38. volt e sorban), s ki tudja, hányan gyürkőztek neki azóta e mitológiai téma elmesélésének? Schwajda furmányos abszurdja nem bíbelődik a mítosszal. A hazatérő szélmolnárt (Garas Dezső) nem istenek tréfálják meg, amikor a hálószoba ablakából kinéző ismeretlen alteregója (Darvas Iván) azt állítja magáról, hogy ő a szélmalom igazi és örökös lakója. A két vitatkozó férfi nem is hasonlít egymásra, a feleség (Almási Éva) mégis bizonytalankodik, amikor el kellene döntenie, melyikük az igazi férje. A pillanatonként változó helyzetben felbukkanó újabb és újabb „tények” hatására alaposan összekeveredik a képzelet és a valóság. Az egyik szélmolnár csak az asszony Megmenekül a Téglamúzeum A több mint ötezer Andrássy Antal NÉPSZAVA Négy éve aggódnak a szakemberek a veszprémi Téglamúzeum sorsát illetően, amelyhez hasonló intézmény csak Bécsben és Párizsban található. Építőipari vállalatok - amelyeknek egy része már megszűnt - s megszállott szakemberek - köztük Fodor József múzeumigazgató - hozta létre 1990-ben a nem mindennapi gyűjteményt, amely több mint ötezer darabból álló bélyeges téglát, a tégla és cserépgyártás történeti emlékeit, eszközeit mutatja be az érdeklődőknek. A római korból származó, s az első 1649-es évszámmal ellátott hazai téglától kezdve, a Zichy, Széchenyi, Eszterházy névvel feliratozott falazóanyagon át a napjainkban működő téglagyárak brigádjainak névjegyével ellátott termékekig felsorakoztató gyűjteménynek a patinás, kétszáz éves Kapuvári ház pincéje adott helyet. Felette a városi fa darabból álló gyűjtőmé nyes, illetve az önkormányzat székelt, amely - az alapítványi múzeum támogatásaként - ingyen bocsátotta rendelkezésre az impozáns boltíves pincét. Ám 1992-ben az önkormányzat kiköltözött az épületből, s az ingatlan - egy hasonló értékű ház cseréjének keretében - a Veszprém megyei önkormányzat tulajdonába került. Az akkor kötött szerződés szerint, tehermentesen- azaz a Téglamúzeum nélkül. Ekkor kezdődött el a máig tartó kálvária. A városi önkormányzat ugyanis sokáig nem tudott megfelelő helyet biztosítani a múzeumnak, amelyre a korábban vállaltak kötelezték. A múzeummal együtt nemigen akadt vevő az épületre, amelyet a megyei önkormányzat mindenképpen értékesíteni kívánt. Közben a megüresedett városháza állaga romlott, lakatlan emeleteire többször is betörtek, ami mozdítható volt elvitték, csőtörések, falrepedések tették mind lehetetlenebbé, hogy az alagsorban működő intézmény rendeltetésének megfelelően működjék. Ennek ellenére évente 6-10 ezren látogatták, miközben az alapítvány súlyos milliókat fordított a fenntartására. Már-már úgy tűnt, végveszélybe kerül, amikor is a városi önkormányzat végre megtalálta a megfelelő megoldást, amely szerint a múzeumnak a várban levő, úgynevezett Dubniczai házban adnak helyet. A pincét mintegy hárommillió forintos költséggel felújították, s a közeljövőben elkezdődhet a költözés. Ezúttal is ingyen biztosítják a bérleti lehetőséget. A városatyák úgy döntöttek, hogy az épület nem kerülhet ki a tulajdonukból, az emelet egyes helyiségeit is a múzeumnak adják . A tervek szerint a tavaszi Gizella-napok keretében kerül sor a megmenekült Téglamúzeum ünnepélyes megnyitására, s Lovassy Klára jelenlegi igazgató ígérete szerint várépítési történelemmel bővített gyűjtemény bemutatására. így „nem épült le” Joan Collins a pácban Híre jött, hogy a szerelmesregény-gyáros Jackie Collins nővére, a nem kevésbé híres Joan Collins színésznő regényírásra adta a fejét. Hogy ne potyára dolgozzon, több millió dolláros szerződést írt alá a Random House amerikai kiadóval. Amikor befejezte a regényeket, a kéziratot annak rendje és módja szerint eljuttatta a kiadóba. És ekkor robbant a bomba. A Random House a színésznő-írónő opuszát használhatatlannak minősítette, hozzátéve, hogy vétek lenne kinyomtatni. Keresetet nyújtottak be a bíróságon, hogy Joan az 1,3 millió dolláros előleget az utolsó centig fizesse vissza. A színésznő azt állítja, hogy ő teljesítette a szerződésben foglalt kötelezettséget, így természetesen neki tartozik a könyvkiadó a honoráriummal. KULTÚRA 1996. MÁRCIUS 11., HÉTFŐ 11 Árnyékba kerül az áttelepült színész? Marosvásárhely, Bukarest, Kolozsvár, Belgium, Debrecen és Kecskemét. Egy különleges művészpálya rendhagyó állomásai. Szilágyi Enikő Romániában született magyar színésznő járta végig ezeket a városokat, hiszen a marosvásárhelyi főiskola után a román fővárosban filmezett, majd Kolozsvár, Tompa Gábor társulata következett, aztán hároméves pihenő Belgiumban, ahol a nyelvtanulás mellett a mozgásszínházzal ismerkedett meg. A színésznő harmadik éve él Magyarországon, de a napjai nagy részét most is az utazás tölti ki, ugyanis a debreceni és a kecskeméti színházban játszik rendszeresen, miközben Budapesten van az otthona. Várnai Zsuzsa írása a NÉPSZAVÁNAK - A főszerepek sora, a Hedda Gabler, az Amerikai Elektra Christinje, vagy a Chioggiai csetepaté Pasqua asszonya mellett Magyarországon gyakran csak kisebb szerepekkel bízzák meg. Hogyan képes ezt megszokni egy szép, fiatal, sikeres színésznő? - A kisebb feladatokat is nagyon élvezem. Amikor Belgiumban összecsomagoltam és elindultam Magyarországra, egyetlen dolgot akartam, visszakerülni a pályára, és ismét színpadot érezni a lábam alatt. Nekem ugyanis a színház teljesen betölti a mindennapjaimat. - Az Erdélyben igen népszerű színészek ide áttelepülve gyakran a háttérbe kényszerülnek. Nehéz lehet ezt elviselni. Romániában ön is befutott sztár volt, akitől autogramot kértek az utcán, a színpad mellett tizenhét filmben is szerepelt. Azzal, hogy Magyarországra jött, vállalta az ismeretlenség minden ódiumát. - A „sztárság” már ott is inkább zavart, mintsem örömmel töltött volna , el. Nekem a szakma volt mindig a fontos. Még akkor is „leizzadok” a drukktól, ha a kollégáimnak van bemutatója, hát még ha nekem. Itt is igyekszem a feladatokra összpontosítani. Kecskeméten például a közeljövőben a Sybill Nagyhercegnőjét alakítom, ami azért izgalmas a számomra, mert ez az első operettszerepem. Hogyhogy ez az első, hiszen tudtommal a muzsikához szoros kötelékek fűzik, hiszen édesapja Borbély Ferenc, Románia egyik legnépszerűbb tenoristája volt... - Gyerekként én is énekesnek készültem, pedig az apám tiltott ettől a pályától, túl érzékenynek, sérülékenynek tartott hozzá. Négyévesen Mario del Monacónak adtam elő a Traviata teljes első felvonását, s találkoztam az Erdélyben vendégszereplő Giuseppe di Stefanóval is. Éveken keresztül tanultam zongorázni. Aztán a gimnáziumi évek alatt meghódított magának a prózai színház, s innen egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára. Persze, akad azért egy olyan lemezem, amelyen megzenésített verseket énekelek. Most Budapesten is lesz egy zenés fellépésem, a Galgóczy Judit rendezte, Jael Bressanzonesten lépek fel a Francia Intézetben. - A színész kiszolgáltatott, azt kell eljátszania,amivel megbízzák. Az Erdélyből áttelepülteknél gyakran érezni azt, hogy szinte bocsánatot kérnek a létezésért, örülnek, hogy egyáltalán kapnak valami feladatot. Vágyhat mégis valamilyen szerepre? - Akad azért néhány figura, amelyet a zsigereimben érzek, s szívesen keltenék életre. De panaszra semmi okom, folyamatosan dolgozom. Most kaptam egy új feladatot, aminek nagyon örülök. Vicát fogom játszani Caragiale Farsangjában. A darab előbemutatója évad végén lesz, s a produkciót szeptembertől játsszuk rendszeresen Kecskeméten. Optimista ember vagyok, reménykedem abban, hogy némiképp rendeződni fognak a színházi viszonyok Magyarországon, és talán nem fognak nagyon sok teátrumot bezárni. Azt is remélem, hogy nem kizárólag az üzleti szempontok vezérlik majd a színházcsinálókat, hogy nemcsak kommersz műveket játszhatunk, hanem értékesebb darabokat is a közönség kedvére és igénye szerint, s egyszer bekövetkezik egy olyan korszak, amelyben nem lehet majd hazudni. Sem az életben, sem a színpadon. Csak az őszinte szó erejében hiszek. Szilágyi Enikő: négyévesen Mario del Monacónak énekeltem... Csak ballagunk az Akácos úton Baranyi Ferenc írása a NÉPSZAVÁNAK Kodály Zoltán egyszer megrótta Szedő Miklóst, a kiváló operatenoristát, mert igen szépen énekelt magyarnótákat egy lemezfelvételen. Ha ilyen magas művészettel adják elő a magyar nótákat, akkor még gyorsabban terjednek - mondta morcosán Kodály, aki a nótázó műmagyarkodást sohasem szűnt meg kárhoztatni a nemes folklór védelmében. Engem pedig a barátaim rónak meg, hogy már a sokadik Nótaklubot vezetem a televízió kettes csatornáján. Szememre vetik, hogy beálltam a nemzet mételyezőinek a sorába. Nos, hogyan is állunk napjainkban ezzel a „métellyel”? Tény, hogy még falusi lakodalmakon is többször hallani mostanság az Akácos úthoz hasonlatos termékeket, mint pentaton népdalokat - ahogy ezt éppen ezeken a hasábokon fejtettem ki, nem is olyan régen. És az is tény, hogy a legfelszínesebb érzelmek közhelyes kifejezése akkor sem menthető, ha „tálalásuk” kulturáltan történik. Mégsem lehet hadat üzenni kivétel nélkül az összes magyar nótának, hiszen én hirdetem a leghangosabban minden fórumon, hogy sznob dolog rangsorolni a műfajokat. Voltaire-t idézem: minden műfaj jó, kivéve az unalmasat, így igaz. Nekem többet ér az a zeneszerző, aki ízléses, szórakoztató táncdalokat szerez, mint az, aki közepes, érdektelen szimfóniákat komponál. De elismerem: minden kategóriában születhet művészi értékű, színvonalas alkotás, mint ahogy silányság is. Nekem Gábor S. Pali a nagyon kellemes slágereivel sokkal rangosabb zeneszerző, mint... no, hadd ne mondjak nevet. Szóval, oktalanság rangsorolni a műfajokat. Ezt ismételgetem unosuntalan, önmagamat is győzködve. Szükség is van a győzködésre, noha az idők folyamán igencsak megenyhülten a műfaj megítélését illetően. Hosszú időn át morcos voltam én is, ha a magyar nóta jött szóba. Ilyeneket írtam szegényről: „Felszínes érzelmekre hat, művészi igénytelenségre szoktat. Magát a nép művészetének igyekszik hitetni, pedig a leglilább kispolgári és dzsentritermék.” Van ebben sok igazság. Mégis: vannak élethelyzetek, amikor csak magyar nóta kívánkozik ki az emberből. Pinceszeren eszembe sem jut a Trubadúr Strettáját óbégatni, pedig köztudottan operacentrikus a világképem... El kell ismernem, hogy ebben a kategóriában is találunk számos értéket. Kezdetben, a múlt század első évtizedeiben, különféle hangszeres produkciókat (verbunkosokat, stilizált táncokat) is magyar nótának neveztek. Ennek a populáris műzenének még küldetése is volt ezekben az időkben, segített - a maga módján - a zenei elnémetesítés ellen dolgozni. Ilyenfajta harci feladata ma a magyar nótának nincsen. Ám azokat a népies műdalokat, amelyek a folklór felé kövezik az utat, egy-két szövegi megoldással és zenei fordulattal a nemes népzenére utalva olykor szívesen hallgatjuk, a sznobok megvető tekintetét is vállalva. Ezért hát nem szégyellem magam. Köszönöm barátomnak, egykori televíziós kollégámnak, Lengyelfi Miklósnak, hogy még tavaly felkért ennek a műsorsozatnak a vezetésére, így módom van véleményezni egy vitatott zenei műfaj helyzetét. Ez mindazoknak fontos, akik a magyar kultúra egészének a sorsát a szívükön viselik. Hangszobrok, mobilplasztikák a Vigadó Galériában Kováts Albert írása a NÉPSZAVÁNAK Változatos, attraktív, magas nívót képviselő és egyszerre több múzsának is hódoló műalkotások szemléjét lehetett látni a Vigadó Galéria emeleti termeiben. Istrumentum címmel képzőművészet és zene kapcsolatát demonstrálták a kiállító művészek. „Audiovizuális” - ez a kifejezés általában a képernyő számára van fenntartva. Most a tágan értelmezett képzőművészet bizonyos alkotásai kapcsán is joggal használhatjuk a szót: hangzó és mozgó művek sora volt egyszerre látható és hallható, mint például Haraszty István Döngöröm nevű munkája, amit a látogató fotocellával hozott működésbe, vagy Lois Viktor hatalmas Hanglábingája, egy világító szemű, forgó fémszörny. Más munkákhoz is gyakran az alkotó vagy a néző beavatkozása volt szükséges, hogy hangszerként is szolgálhassanak. Ennek változatos példáit tapasztalhattuk Vidovszky László hangköltészeti megnyitószöveg paródiájának meghallgatása után. Baji Miklós Zoltán és társai erősítő, mikrofonok, miegymás segítségével zene, hangköltészet és performansz határán mozgó akusztikus művet improvizáltak. Galgóczy György Ebben az országban semmi sem működik elnevezésű szerkezetét mint ceruzaköszörűt működtette. Móder Rezső impozáns koncertet rögtönzött ezernyi hangon szóló Guruló kozmosz című, súlyos vasakból hegesztett művén. (Egy másik munkája, a Mellével felállító, az „ócskavas-szobrászat” szellemes telitalálata.) Bayer Csaba és csoportja Élethullám címen adott elő látványos és zajos performanszot. (Bayer Műanyag faliszobra, Bádogdob-szobra és papírképei egyéni hangot és a kiállítás legjobb színvonalát képviselték. Más művek inkább csak utaltak a zenére. Varga Géza Ferenc finom famunkái a zene légies, felemelő vonását idézték meg. Ugyancsak alaposan megmunkált fa az anyaga Barabás Márton rangos munkáinak. Kedvenc motívumait, a spirált és a kört variálja. Budahelyi Tibor Bartók kottatár című kicsiny tárgyai míves, finom fa és fém háromszögek, melyek az együtthangzás, a harmónia-diszharmónia és a variáció fogalmainak ékszerfinomságú képzőművészeti megnyilvánulásai. Egy újabb geomerikus törekvés, az Art Macii körébe vágnak Ézsiás Istvánnak a kiállítás derűsebb hangját megtestesítő térplasztikái. Elgondolkodtató, élvezetes, igazán korszerű élményt kínáló kiállítás volt, érdemes tovább figyelni az itt megjelent alkotók munkásságára. Lois Viktor: Hanglábingáját bemutatja Horváth István Knap Zoltán felvétele