Népszava, 1996. március (124. évfolyam, 52–76. sz.)

1996-03-11 / 60. szám

_________________PÁHOLYBÓL_________________ Nagyon furcsa pár Magyar Judit Katalin írása álmaiban él. Illetve börtönben ült. Vagy­a NÉPSZAVÁNAK is, hogy mindketten ott ültek, de egyi­küket kivégezték. Ám kegyelmet ka­pott, miután szakember módjára aláírt egy papírt. A másik írt alá. Politikai fogoly volt. Közönséges gyilkos. Hős. Gerinctelen áruló. Áldozat. Családját csak elképzelte a cella magányában. Csa­ládját a hamarabb szabaduló másik is­­tápolta. A gyerekek valójában apa nél­kül nőttek fel, csak álmodoztak a csa­ládfőről. És így tovább. Az aktuálpolitikai utalásokat sem nélkülöző kavarodásból össznemzeti identitászavarunkról szóló dráma ke­rekedhetne ki az író keze alól. A szóra­koztató nyomozás közben azonban el­sikkad a tragikomédia esélye is. Hogy stílszerűen legyünk: a történettel ellen­tétben Schwajda nem tud szelet tá­masztani, a sokszínű, pluralista fohász segítségével sem. A darab némiképp el­gondolkodtató kabarétréfává sikere­dett, amelyet csupán a sztárparádé hi­telesíthet a nézők szemében. A szolno­ki ősbemutató után, amelyet a régi-új igazgató, Schwajda György rendezett, az előadás havonként néhány alkalom­mal a Teréz körúti színházban vendé­geskedik. Ott, ahol Garas és Darvas régóta játssza nagy sikerrel a Furcsa párt. Értük, és remek partnereikért ér­demes megnézni az előadást. Schwajda György: Miatyánk. Díszlet, jelmez: Pauer Gyula. Rendezőasszisz­tens: Koór Gabriella. Rendező: Schwaj­da György. Szereplők: Garas Dezső, Dar­vas Iván, Almási Éva, Derzsi János, Mészá­ros István, Szölöskei Tímea, Árva László. A közkeletű mondás szerint vannak szí­nészek, akikért akkor is érdemes el­menni a színházba, ha a telefonköny­vet olvassák fel. Garas Dezsőnek és Dar­vas Ivánnak a Játékszínben van alkal­ma ezen adottsága kamatoztatására. Álmomban két macska voltam és ját­szottam egymással. Ezt megelőzően a Játékszínben jártam, ahol a színlap Schwajda György Miatyánk című ko­médiáját hirdette, én viszont az Amp­hitryon legújabb feldolgozását láttam. Az isteni hasonmása láttán alaposan összezavarodó Sosias és hadvezér gaz­dája történetét számtalan szerző meg­írta már Plautus, Moliére és Kleist óta (Giraudoux 1930-as években írott mű­ve épp a 38. volt e sorban), s ki tudja, hányan gyürkőztek neki azóta e mito­lógiai téma elmesélésének? Schwajda furmányos abszurdja nem bíbelődik a mítosszal. A hazatérő szél­molnárt (Garas Dezső) nem istenek tréfálják meg, amikor a hálószoba ab­lakából kinéző ismeretlen alteregója (Darvas Iván) azt állítja magáról, hogy ő a szélmalom igazi és örökös lakója. A két vitatkozó férfi nem is hasonlít egy­másra, a feleség (Almási Éva) mégis bi­zonytalankodik, amikor el kellene dön­tenie, melyikük az igazi férje. A pilla­natonként változó helyzetben felbuk­kanó újabb és újabb „tények” hatására alaposan összekeveredik a képzelet és a valóság. Az egyik szélmolnár csak az asszony Megmenekül a Téglamúzeum A több mint ötezer Andrássy Antal NÉPSZAVA Négy éve aggódnak a szak­emberek a veszprémi Tég­lamúzeum sorsát illetően, amelyhez hasonló intéz­mény csak Bécsben és Pá­rizsban található. Építőipari vállalatok - amelyeknek egy része már megszűnt - s megszállott szakemberek - köztük Fo­dor József múzeumigazga­tó - hozta létre 1990-ben a nem mindennapi gyűjte­ményt, amely több mint ötezer darabból álló bélye­ges téglát, a tégla és cse­répgyártás történeti emlé­keit, eszközeit mutatja be az érdeklődőknek. A ró­mai korból származó, s az első 1649-es évszámmal el­látott hazai téglától kezdve, a Zichy, Széchenyi, Eszter­­házy névvel feliratozott falazóanyagon át a napja­inkban működő téglagyá­rak brigádjainak névje­gyével ellátott termékekig felsorakoztató gyűjtemény­nek a patinás, kétszáz éves Kapuvári ház pincéje adott helyet. Felette a városi fa­­ darabból álló gyűjtőmé­ nyes, illetve az önkormány­zat székelt, amely - az ala­pítványi múzeum támoga­tásaként - ingyen bocsátot­ta rendelkezésre az impo­záns boltíves pincét. Ám 1992-ben az önkormány­zat kiköltözött az épület­ből, s az ingatlan - egy ha­sonló értékű ház cseréjé­nek keretében - a Veszprém megyei önkormányzat tu­lajdonába került. Az ak­kor kötött szerződés sze­rint, tehermentesen- azaz a Téglamúzeum nélkül. Ekkor kezdődött el a máig tartó kálvária. A vá­rosi önkormányzat ugyan­is sokáig nem tudott meg­felelő helyet biztosítani a múzeumnak, amelyre a korábban vállaltak kötelez­ték. A múzeummal együtt nemigen akadt vevő az épü­letre, amelyet a megyei ön­­kormányzat mindenkép­pen értékesíteni kívánt. Közben a megüresedett vá­rosháza állaga romlott, la­katlan emeleteire többször is betörtek, ami mozdítha­tó volt elvitték, csőtörések, falrepedések tették mind lehetetlenebbé, hogy az alagsorban működő intéz­mény rendeltetésének meg­felelően működjék. Ennek ellenére évente 6-10 ezren látogatták, miközben az alapítvány súlyos milliókat fordított a fenntartására. Már-már úgy tűnt, vég­veszélybe kerül, amikor is a városi önkormányzat vég­re megtalálta a megfelelő megoldást, amely szerint a múzeumnak a várban le­vő, úgynevezett Dubniczai házban adnak helyet. A pin­cét mintegy hárommillió fo­rintos költséggel felújítot­ták, s a közeljövőben elkez­dődhet a költözés. Ezúttal is ingyen biztosítják a bérleti lehetőséget. A vá­rosatyák úgy döntöttek, hogy az épület nem kerül­het ki a tulajdonukból, az emelet egyes helyiségeit is a múzeumnak adják . A tervek szerint a tavaszi Gizella-napok keretében kerül sor a megmenekült Téglamúzeum ünnepélyes megnyitására, s Lovassy Klára jelenlegi igazgató ígé­rete szerint­­ várépítési tör­ténelemmel bővített gyűj­temény bemutatására. így „nem épült le” Joan Collins a pácban Híre jött, hogy a szerelmesregény-gyáros Jackie Collins nővére, a nem kevésbé hí­res Joan Collins színésznő regényírásra adta a fejét. Hogy ne potyára dolgozzon, több millió dolláros szerződést írt alá a Random House amerikai kiadóval. Amikor befejezte a regényeket, a kéziratot annak rendje és módja szerint eljuttatta a kiadó­ba. És ekkor robbant a bomba. A Random House a színésznő-írónő opuszát használ­hatatlannak minősítette, hozzátéve, hogy vétek lenne kinyomtatni. Keresetet nyúj­tottak be a bíróságon, hogy Joan az 1,3 millió dolláros előleget az utolsó centig fi­zesse vissza. A színésznő azt állítja, hogy ő teljesítette a szerződésben foglalt kötele­zettséget, így természetesen neki tarto­zik a könyvkiadó a honoráriummal. KULTÚRA 1996. MÁRCIUS 11., HÉTFŐ 11 Árnyékba kerül az áttelepült színész? Marosvásárhely, Bukarest, Kolozsvár, Belgium, Debrecen és Kecskemét. Egy különleges mű­vészpálya rendhagyó állomásai. Szilágyi Enikő Romániában született magyar színésznő járta végig ezeket a városokat, hiszen a marosvásár­helyi főiskola után a román fővárosban filme­zett, majd Kolozsvár, Tompa Gábor társulata kö­vetkezett, aztán hároméves pihenő Belgiumban, ahol a nyelvtanulás mellett a mozgásszínházzal ismerkedett meg. A színésznő harmadik éve él Magyarországon, de a napjai nagy részét most is az utazás tölti ki, ugyanis a debreceni és a kecs­keméti színházban játszik rendszeresen, miköz­ben Budapesten van az otthona. Várnai Zsuzsa írása a NÉPSZAVÁNAK - A főszerepek sora, a Hed­­da Gabler, az Amerikai Elektra Christinje, vagy a Chioggiai csetepaté Pasqua asszonya mellett Magyar­­országon gyakran csak ki­sebb szerepekkel bízzák meg. Hogyan képes ezt megszokni egy szép, fiatal, sikeres színésznő? - A kisebb feladatokat is nagyon élvezem. Amikor Belgiumban összecsoma­goltam és elindultam Ma­gyarországra, egyetlen dol­got akartam, visszakerülni a pályára, és ismét színpa­dot érezni a lábam alatt. Nekem ugyanis a színház teljesen betölti a minden­napjaimat. - Az Erdélyben igen nép­szerű színészek ide áttele­pülve gyakran a háttérbe kényszerülnek. Nehéz le­het ezt elviselni. Romániá­ban ön is befutott sztár volt, akitől autogramot kértek az utcán, a színpad mellett tizenhét filmben is szerepelt. Azzal, hogy Ma­gyarországra jött, vállalta az ismeretlenség minden ódiumát. - A „sztárság” már ott is inkább zavart, mintsem örömmel töltött volna , el. Nekem a szakma volt min­dig a fontos. Még akkor is „leizzadok” a drukktól, ha a kollégáimnak van bemu­tatója, hát még ha nekem. Itt is igyekszem a felada­tokra összpontosítani. Kecskeméten például a kö­zeljövőben a Sybill Nagy­hercegnőjét alakítom, ami azért izgalmas a számom­ra, mert ez az első ope­rettszerepem.­­ Hogyhogy ez az első, hi­szen tudtommal a muzsiká­hoz szoros kötelékek fűzik, hiszen édesapja Borbély Fe­renc, Románia egyik legnép­szerűbb tenoristája volt... - Gyerekként én is éne­kesnek készültem, pedig az apám tiltott ettől a pályá­tól, túl érzékenynek, sérü­lékenynek tartott hozzá. Négyévesen Mario del Mo­­nacónak adtam elő a Travia­­ta teljes első felvonását, s találkoztam az Erdélyben vendégszereplő Giuseppe di Stefanóval is. Éveken keresztül tanultam zongo­rázni. Aztán a gimnáziumi évek alatt meghódított ma­gának a prózai színház, s innen egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára. Persze, akad azért egy olyan lemezem, amelyen megzenésített verseket éne­kelek. Most Budapesten is lesz egy zenés fellépésem, a Galgóczy Judit rendezte, Jael Bres­sanzonesten lépek­ fel a Francia Intézetben. - A színész kiszolgálta­tott, azt kell eljátszania,­­amivel megbízzák. Az Er­délyből áttelepülteknél gyakran érezni azt, hogy szinte bocsánatot kérnek a létezésért, örülnek, hogy egyáltalán kapnak valami feladatot. Vágyhat még­is valamilyen szerepre? - Akad azért néhány fi­gura, amelyet a zsigereim­­ben érzek, s szívesen kelte­nék életre. De panaszra semmi okom, folyamatosan dolgozom. Most kaptam egy új feladatot, aminek na­gyon örülök. Vicát fogom játszani Caragiale Farsang­jában. A darab előbemuta­­tója évad végén lesz, s a produkciót szeptembertől játsszuk rendszeresen Kecs­keméten. Optimista ember vagyok, reménykedem ab­ban, hogy némiképp rende­ződni fognak a színházi vi­szonyok Magyarországon, és talán nem fognak na­gyon sok teátrumot bezárni. Azt is remélem, hogy nem kizárólag az üzleti szem­pontok vezérlik majd a színházcsinálókat, hogy nemcsak kommersz műve­ket játszhatunk, hanem ér­tékesebb darabokat is a közönség kedvére és igénye szerint, s egyszer bekövet­kezik egy olyan korszak, amelyben nem lehet majd hazudni. Sem az életben, sem a színpadon. Csak az őszinte szó erejében hiszek. Szilágyi Enikő: négyévesen Mario del Monacónak énekeltem... Csak ballagunk az Akácos úton Baranyi Ferenc írása a NÉPSZAVÁNAK Kodály Zoltán egyszer megrótta Sze­dő Miklóst, a kiváló operatenoristát, mert igen szépen énekelt magyarnó­­tákat egy lemezfelvételen. Ha ilyen magas művészettel adják elő a ma­gyar nótákat, akkor még gyorsabban terjednek - mondta morcosán Ko­dály, aki a nótázó műmagyarkodást sohasem szűnt meg kárhoztatni a nemes folklór védelmében. Engem pedig a barátaim rónak meg, hogy már a sokadik Nótaklubot ve­zetem a televízió kettes csatorná­­ján. Szememre vetik, hogy beálltam a nemzet mételyezőinek a sorába. Nos, hogyan is állunk napjainkban ezzel a „métellyel”? Tény, hogy még falusi lakodalmakon is többször hal­lani mostanság az Akácos úthoz ha­sonlatos termékeket, mint pentaton népdalokat - ahogy ezt éppen ezeken a hasábokon fejtettem ki, nem is olyan régen. És az is tény, hogy a leg­felszínesebb érzelmek közhelyes kife­jezése akkor sem menthető, ha „tála­lásuk” kulturáltan történik. Mégsem lehet hadat üzenni kivétel nélkül az összes magyar nótának, hiszen én hir­detem a leghangosabban minden fó­rumon, hogy sznob dolog rangsorolni a műfajokat. Voltaire-t idézem: min­den műfaj jó, kivéve az unalmasat, így igaz. Nekem többet ér az a ze­neszerző, aki ízléses, szórakoztató táncdalokat szerez, mint az, aki kö­zepes, érdektelen szimfóniákat kom­ponál. De elismerem: minden kate­góriában születhet művészi értékű, színvonalas alkotás, mint ahogy si­lányság is. Nekem Gábor S. Pali a nagyon kellemes slágereivel sokkal rangosabb zeneszerző, mint... no, hadd ne mondjak nevet. Szóval, oktalanság rangsorolni a műfajokat. Ezt ismételgetem unos­­untalan, önmagamat is győzködve. Szükség is van a győzködésre, noha az idők folyamán igencsak megeny­­hülten a műfaj megítélését illetően. Hosszú időn át morcos voltam én is, ha a magyar nóta jött szóba. Ilyeneket írtam szegényről: „Felszínes érzel­mekre hat, művészi igénytelenségre szoktat. Magát a nép művészetének igyekszik hitetni, pedig a leglilább kis­polgári és dzsentritermék.” Van ebben sok igazság. Mégis: vannak élethely­zetek, amikor csak magyar nóta kí­vánkozik ki az emberből. Pinceszeren eszembe sem jut a Trubadúr Stret­­táját óbégatni, pedig köztudottan ope­racentrikus a világképem... El kell ismernem, hogy ebben a kategóriában is találunk számos ér­téket. Kezdetben, a múlt század első évtizedeiben, különféle hangszeres produkciókat (verbunkosokat, stili­zált táncokat) is magyar nótának ne­veztek. Ennek a populáris műzenének még küldetése is volt ezekben az időkben, segített - a maga módján - a zenei elnémetesítés ellen dolgozni. Ilyenfajta harci feladata ma a ma­gyar nótának nincsen. Ám azokat a­ népies műdalokat, amelyek a folk­lór felé kövezik az utat, egy-két szö­­vegi megoldással és zenei fordulat­tal a nemes népzenére utalva olykor­­ szívesen hallgatjuk, a sznobok meg­vető tekintetét is vállalva. Ezért hát nem szégyellem magam. Köszönöm barátomnak, egykori te­levíziós kollégámnak, Lengyelfi Mik­lósnak, hogy még tavaly felkért en­nek a műsorsozatnak a vezetésére, így módom van véleményezni egy vitatott zenei műfaj helyzetét. Ez mindazoknak fontos, akik a ma­gyar kultúra egészének a sorsát a szívükön viselik. Hangszobrok, mobilplasztikák a Vigadó Galériában Kováts Albert írása a NÉPSZAVÁNAK Változatos, attraktív, magas nívót kép­viselő és egyszerre több múzsának is hó­doló műalkotások szemléjét lehetett lát­ni a Vigadó Galéria emeleti termeiben. Istrumentum címmel képzőművészet és zene kapcsolatát demonstrálták a kiállító művészek. „Audiovizuális” - ez a kifejezés általában a képernyő számá­ra van fenntartva. Most a tágan értel­mezett képzőművészet bizonyos alko­tásai kapcsán is joggal használhatjuk a szót: hangzó és mozgó művek sora volt egyszerre látható és hallható, mint például Haraszty István Döngöröm ne­vű munkája, amit a látogató fotocellá­val hozott működésbe, vagy Lois Viktor hatalmas Hanglábingája, egy világító szemű, forgó fémszörny. Más munkákhoz is gyakran az alko­tó vagy a néző beavatkozása volt szük­séges, hogy hangszerként is szolgálhas­sanak. Ennek változatos példáit ta­pasztalhattuk Vidovszky László hang­költészeti megnyitószöveg paródiájá­nak meghallgatása után. Baji Miklós Zoltán és társai erősítő, mikrofonok, miegymás segítségével zene, hangköl­tészet és performansz határán mozgó akusztikus művet improvizáltak. Gal­góczy György Ebben az országban semmi sem működik elnevezésű szer­kezetét mint ceruzaköszörűt működtet­te. Móder Rezső impozáns koncertet rögtönzött ezernyi hangon szóló Guruló kozmosz című, súlyos vasakból hegesz­tett művén. (Egy másik munkája, a Mel­lével felállító, az „ócskavas-szobrászat” szellemes telitalálata.) Bayer Csaba és csoportja Élethullám címen adott elő látványos és zajos performanszot. (Ba­yer Műanyag faliszobra, Bádogdob-szobra és papírképei egyéni hangot és a kiállítás legjobb színvonalát képviselték. Más művek inkább csak utaltak a ze­nére. Varga Géza Ferenc finom famun­kái a zene légies, felemelő vonását idéz­ték meg. Ugyancsak alaposan meg­munkált fa az anyaga Barabás Márton rangos munkáinak. Kedvenc motívu­mait, a spirált és a kört variálja. Bu­­dahelyi Tibor Bartók kottatár című kicsiny tárgyai míves, finom fa és fém háromszögek, melyek az együtthang­­zás, a harmónia-diszharmónia és a vari­áció fogalmainak ékszerfinomságú kép­zőművészeti megnyilvánulásai. Egy újabb geomerikus törekvés, az Art Ma­cii körébe vágnak Ézsiás Istvánnak a kiállítás derűsebb hangját megtestesítő térplasztikái. Elgondolkodtató, élveze­tes, igazán korszerű élményt kínáló ki­állítás volt, érdemes tovább figyelni az itt megjelent alkotók munkásságára. Lois Viktor: Hanglábingáját bemutatja Horváth István Knap Zoltán felvétele

Next