Népszava, 1996. április (124. évfolyam, 77–101. sz.)
1996-04-20 / 93. szám
10 1996. ÁPRILIS 20., SZOMBAT NÉPSZAVA VILÁGSZTORI Nem adják Irója kincseit Kiállítás nyílt a moszkvai Puskin Múzeumban, bemutatva a múlt században megtalált „priamoszi kincseket”. A Heinrich Schliemann német régész által Kis-Ázsiában - a feltételezések szerint a homéroszi Trója romjaiból - kiásott arany ékszerek és használati tárgyak a második világháború végén hadizsákmányként kerültek a Szovjetunióba. Most nemcsak Németország, de Törökország is visszaköveteli őket. A moszkvai kiállítás az évtized régészeti-művészettörténeti szenzációja. A mintegy háromszáz kiállítási tárgyat legendák lengik körül: a trójai hősöket megéneklő Homérosz és a kincseket felszínre hozó Schliemann legendája, no meg az a titokzatosság, amely a leletegyüttes sorsát a második világháború után kísérte. A trójai kincsről csaknem fél évszázadon át mindössze annyit lehetett tudni, hogy 1945-ben a Berlint meghódító szovjet erők kezébe került. Ezt megelőzően Wilhelm Unverzagt, a berlini Ős- és Ókortörténeti Múzeum igazgatója a Schliemanngyűjteményt a német főváros állatkertjének közelében épített úgynevezett légvédelmi ágyútoronyba vitette. A torony valójában egy hétemeletes, bombabiztos betonbunker volt, öt méter vastagságú falakkal. Unverzagt, aki Berlin ostroma alatt személyesen őrizte a kincseket, 1945. május másodikán maga adta át azokat a bevonuló szovjet erők tisztjeinek. A derék múzeumigazgató - akinek neve egyébként „nem csüggedőt”, „bizakodót” jelent - azt remélte, hogy ily módon elébe vághat a fosztogatóknak, annak, hogy a kincset a győztes hadsereg tagjai egyszerűen széthordják. A történtek őt igazolták. Később ugyan akadtak szemtanúk, akik állították, hogy a moszkvai Puskin Múzeumban láttak Schliemann-leleteket, ám hivatalos megerősítés nem érkezett. 1991-ben aztán két orosz kutató olyan aktákat talált és hozott nyilvánosságra, amelyek cáfolhatatlanul bizonyították, hogy a kincs a Szovjetunióba került. Ennek ellenére a moszkvai hatóságok további két éven át megtagadtak minden felvilágosítást. Irina Antonova, a Puskin Múzeum főigazgatónője, akit a műkincseket visszakövetelő országokban a kérdéskör rossz szellemének tartanak, legfeljebb kitérő válaszokra volt hajlandó. Pedig, ha valakinek, hát neki ismernie kellett az igazságot. Nemcsak jelenlegi tisztsége miatt, de azért is, mert annak idején, fiatal művészettörténészként, tagja volt annak a bizottságnak, amely a zsákmányolt műkincsek sorsát intézte. 1945. július 9-én, amikor a Schliemanngyűjtemény értékesebb részét - az arany műtárgyakat - hivatalosan átadták a Puskin Múzeumnak, az aktust hét aláírás igazolta. Az egyik az övé volt. A gyűjtemény kevésbé értékes, bronz- és ezüsttárgyakból álló része Leningrádba került, sőt Németországban is több darab maradt. A hivatalos beismerésre csak 1993-ban került sor, igaz, nyomban a legmagasabb helyről: Borisz Jelcin orosz elnök görögországi hivatalos látogatásakor ugyanis megígérte vendéglátóinak, hogy a kincset hamarosan kiállíthatják Athénban. Az újságírók által ostromolt Jevgenyij Szidorov kulturális miniszter ezután kénytelen volt beismerni, hogy a gyűjtemény Moszkvában van. Az aranykincsek: a négyes spirál, az ötostoros fülönfüggő, a gömbpalack... .fülbevalók, az ivókehely,a karkötő, a dísztű és a karperec Orosz ellenérvek Az orosz beismerés után Németország hivatalosan is visszaigényelte a trójai gyűjteményt. Indoklásában két dokumentumra hivatkozott. Egyrészt az 1907-es hágai egyezményre, amely kifejezetten tiltja a műkincsek hadizsákmányként történő elrekvirálását, másrészt pedig az 1990 decemberében Moszkvában megkötött orosz-német barátsági szerződésre, amely tételesen kimondja, hogy „a jogszerűtlenül elhurcolt műkincseket vissza kell szolgáltatni”. A németek ezenkívül arra is hivatkozhatnak, hogy annak idején a Szovjetuniónak nem is lett volna joga a Schliemann-gyűjteményhez, hiszen azt Berlinnek azon a részén találták, amely később brit igazgatás alá került. A szovjet rekvirálók azonban nem várták meg a britek érkezését, hanem villámgyorsan a saját szektorukba szállították a kincset, megsértve ezzel az általuk is aláírt jaltai megállapodást. Oroszországot azonban nem győzték meg ezek az érvek. Sőt, a moszkvai parlament külön határozatban erősítette meg, hogy a második világháborúban zsákmányolt műkincsek nemzeti tulajdonnak tekinthetők. Az orosz közvélemény e tekintetben annyira egységes, hogy a parlamenti szavazásnál mindössze egy képviselő mert - vagy akart - nemmel szavazni. A Puskin Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján a német nagykövet ennek ellenére megerősítette, hogy hazája igényt tart a gyűjteményre. Szidorov kulturális miniszter erre - a korábbi orosz reakcióknál rugalmasabban - azzal reagált, hogy egyoldalú visszaszolgáltatásról szó sem lehet. Bár a miniszter ezután arról beszélt, hogy a kérdést majd tárgyalásokon kell tisztázni, Németországban már nemigen reménykednek a kincs visszaszerzésében. Amikor a nyugati újságírók Irina Antonovának, a Puskin Múzeum igazgatónőjének véleményét kérdezték, ő történelmi tényekre emlékeztetett: a második világháború alatt a német erők 72 ezer várost és falut tettek a földdel egyenlővé, 427 múzeumi épületet romboltak le. A háborús események következtében a Szovjetunió összesen mintegy 600 ezer kiállítási tárggyal lett szegényebb. „Ezek után pedig jogunk van a trójai kincsekhez” - mondta Antonova. Amit mi csak annyival egészíthetünk ki, hogy a második világháborút az a Németország robbantotta ki, melynek akkori vezetői - sok egyéb mellett - a hágai egyezményt sem tartották meg. De nemcsak Németország követeli vissza a Schliemann-gyűjteményt, hanem Törökország is. Ankara egyrészt arra hivatkozik, hogy a kincs lelőhelye az ásatások idején - és ma is - török terület volt, másrészt pedig arra, hogy a leletek jogszerűtlenül kerültek külföldre. Ezt visszaemlékezéseiben maga Schliemann is elismerte. Amikor ugyanis a török hatóságoktól engedélyt kapott az ásatásokra, abban egyezett meg velük, hogy a napvilágra kerülő leletek fele a Török Birodalmat illeti. A régész a megállapodást megszegve az egész kincset külföldre - Görögországba - csempészte, és csak miután a törökök sarokba szorították, volt hajlandó kifizetni nekik 50 ezer aranyfrankot. Később maga dicsekedett el azzal, hogy a kincs legalább egymilliót ér. Törökországnak azonban még kevesebb esélye van a Schliemann-gyűjtemény visszaszerzésére, mint Németországnak. Talán valamivel több joggal reménykedik Görögország, már csak azért is, mert Athén igényei lényegesen szerényebbek. Ugyanis nem visszakapni akarja a kincseket, hanem - Jelcin ígéretének megfelelően - kiállítani. A gyűjtemény A Schliemann által kiásott leletegyüttes legértékesebb - főleg aranytárgyakat tartalmazó - része a moszkvai Puskin Múzeumban található. Legismertebb darabjának a 16 337 részből álló diadém számít. Ezt annak idején Szófia asszony, Schliemann felesége öltötte magára, és ismertette meg így a világgal. Híres műtárgy az ivókehely és a gömbpalack is. A moszkvai múzeumban megnyílt kiállításon bemutatnak még számtalan más aranytárgyat, főként ékszereket, nyakláncokat, fülbevalókat, fülönfüggőket és karpereceket. De vannak a műtárgyak között fegyverek is, igaz főként olyanok, amelyeket értékük miatt harcban sohasem használtak, mint például két, lapiszlazukból, illetve jade-ból ké- Szófia asszony a diadémmal szült díszfoktos. Hiszárlik dombja A szenzációs leletegyüttest Schliemann Kis-Ázsia nyugati részén, a Márvány-tengert az Égei-tengerrel összekötő Dardanellák délnyugati végén hozta napvilágra. A romok annak a dombnak az anyagából kerültek elő, amely Hiszárlik falu közelében áll. A régészt fűtötte a becsvágy, hogy megtalálja Homérosz hőseinek használati tárgyait. Amikor a leletek előkerültek, azokat az Iliászban szereplő trójai király, Priamosz kincseinek tekintette, és akként is propagálta. Később be kellett látnia, hogy a leletegyüttes nem a homéroszi korból, vagyis az időszámításunk előtti 13 századból származik, hanem egy, mintegy ezer évvel korábbi időszakból. A hiszárliki dombon épült települést mintegy háromezer éven át, i. e. 2500-tól i. u. 500-ig lakták. Többször lerombolták, de aztán mindannyiszor újjá is épült. Hogy valóban Trójának hívták-e, és hogy valóban lezajlottak-e a homéroszi eposzokban leírt események, arra nincsen bizonyíték. Ez persze sem Homérosz nagyságát, sem pedig a Schliemann által felszínre hozott műtárgyak értékét nem csorbítja. írta és összeállította: Kepecs Ferenc Kereskedő, kalandor, régész Heinrich Schliemann személye, megítélése mindig is megosztotta a tudományos világot. Senki nem tagadta, hogy ásatásaival hatalmas lökést adott a régészet tudományának, és hogy eredményeivel tömegek érdeklődését keltette fel az antikvitás és a művészettörténet iránt. Egyéniségének azonban árnyoldalai is voltak. Sem szóban, sem írásban nem ragaszkodott különösebben az igazsághoz, hajlamos volt a dicsekvésre és önreklámozásra, s igen sokszor volt tisztességtelen még a barátaival is. Schliemann 1822-ben az észak-németországi Mecklenburg egyik kis falujában született. Apja elzüllött lelkipásztor volt. 19 évesen, zsebében az anyja örökségéből rá eső 29 birodalmi tallérral Hamburgba ment. Ott öt éven át raktári munkásként dolgozott a halpiacon. Kereskedői pályafutása 24 éves korában kezdődött. Ügynökként Szent-Pétervárra utazott, ahol igen hamar a maga ura lett, s hamarosan vagyont is szerzett hozzá. Sikerét elsősorban adottságainak köszönhette, egyebek közt kiemelkedő nyelvtehetségének, amelynek köszönhetően hamarosan vagy húsz nyelven beszélt. Csak görögül nem akart megtanulni: félt, ha ezt megteszi, akkor már nem állja meg, hogy ne szentelje minden idejét az antik görögség tanulmányozásának. Merthogy fiatalkora óta ez volt leghőbb vágya. Tudta azonban, hogy ehhez pénz kell, s el is határozta, hogy előbb akkora vagyont gyűjt, amellyel már maga finanszírozhatja kutatásait. Ezt a célját 41 éves korára el is érte, amit képességei mellett állandó szerencséjének is köszönhetett. Jellemző volt az az eset, amikor hatalmas tűz pusztított a balti-tengeri kikötőváros, Memel raktáraiban. Minden kereskedő óriási veszteségeket szenvedett, kivéve őt, mivel az ő árukészleteit véletlenségből egy különálló raktárban tárolták. Már negyvenes éveiben járt, amikor szakított a kereskedelemmel. Beült a leghíresebb francia egyetem, a Sorbonne padjaiba, hogy történelmi és régészeti előadásokat hallgasson, s megtanult görögül is. Végül a múlt század hetvenes éveinek elején elkezdte ásatásait. Bár viszszaemlékezéseiben azt írta, hogy nagy felfedezéseinek helyszínére maga bukkant rá, az igazság az, hogy a trójai dombot nem ő, hanem barátja, Frank Calvert, a Kis-Ázsiában tevékenykedő amerikai konzul találta meg. Schliemann később nemcsak a dicsőséget vitatta el Calverttől, de be is csapta őt az osztozkodáskor. Schliemann, aki kitűnő szervező volt, az ásatást ugyanúgy irányította, mint korábban kereskedőcégeit. Munkásait napi 13 órán át rabszolgaként dolgoztatta. Amikor azok tiltakozásul beszüntették a munkát, kegyetlen eszközökkel leverte a sztrájkot, a szervezőket pedig büntetésből még hosszabb munkaidőre kényszerítette. Legismertebb leleteire - melyeket ő Priamosz kincseinek nevezett - 1873-ban bukkant. Ennek történetét később úgy írta le, hogy véletlenül pillantotta meg a romok alatt csillogó egyik arany ékszert. Hazaküldte a munkásokat, s feleségével együtt rendkívüli óvatossággal látott hozzá a kincsek kiemeléséhez. A történet érdekfeszítő, és nyilvánvaló, hogy Schliemann éppen ezért, mintegy reklámcélból találta ki. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy felesége - aki soha nem érdeklődött különösebben a régészet iránt - a kérdéses időpontban Athénban múlatta az időt. Heinrich Schliemann A Der Spiegel felvételei