Népszava, 1996. április (124. évfolyam, 77–101. sz.)

1996-04-20 / 93. szám

10 1996. ÁPRILIS 20., SZOMBAT NÉPSZAVA VILÁGSZTORI Nem adják I­rója kincseit Kiállítás nyílt a moszkvai Puskin Múzeumban, bemutatva a múlt szá­zadban megtalált „priamoszi kin­cseket”. A Heinrich Schliemann né­met régész által Kis-Ázsiában - a feltételezések szerint a homéroszi Trója romjaiból - kiásott arany ék­szerek és használati tárgyak a má­sodik világháború végén hadizsák­mányként kerültek a Szovjetunióba. Most nemcsak Németország, de Tö­rökország is visszaköveteli őket. A moszkvai kiállítás az évtized régészeti-művészet­történeti szenzációja. A mintegy háromszáz kiállí­tási tárgyat legendák len­gik körül: a trójai hősöket megéneklő Homérosz és a kincseket felszínre hozó Schliemann legendája, no meg az a titokzatosság, amely a leletegyüttes sor­sát a második világhábo­rú után kísérte. A trójai kincsről csak­nem fél évszázadon át mindössze annyit lehetett tudni, hogy 1945-ben a Berlint meghódító szovjet erők kezébe került. Ezt megelőzően Wilhelm Un­verzagt, a berlini Ős- és Ókortörténeti Múzeum igazgatója a Schliemann­­gyűjteményt a német fő­város állatkertjének köze­lében épített úgynevezett légvédelmi ágyútoronyba vitette. A torony valójá­ban egy hétemeletes, bom­babiztos betonbunker volt, öt méter vastagságú falak­kal. Unverzagt, aki Berlin ostroma alatt személyesen őrizte a kincseket, 1945. május másodikán maga adta át azokat a bevonuló szovjet erők tisztjeinek. A derék múzeumigazgató - akinek neve egyébként „nem csüggedőt”, „bizakodót” jelent - azt remélte, hogy ily módon elébe vághat a fosztogatóknak, annak, hogy a kincset a győztes hadse­reg tagjai egyszerűen szét­hordják. A történtek őt igazolták. Később ugyan akadtak szemtanúk, akik állították, hogy a moszkvai Puskin Múzeumban láttak Schlie­­mann-leleteket, ám hiva­talos megerősítés nem ér­kezett. 1991-ben aztán két orosz kutató olyan aktákat talált és hozott nyilvános­ságra, amelyek cáfolhatat­­lanul bizonyították, hogy a kincs a Szovjetunióba került. Ennek ellenére a moszkvai hatóságok továb­bi két éven át megtagad­tak minden felvilágosítást. Irina Antonova, a Pus­kin Múzeum főigazgató­nője, akit a műkincseket visszakövetelő országokban a kérdéskör rossz szelle­mének tartanak, legfel­jebb kitérő válaszokra volt hajlandó. Pedig, ha vala­kinek, hát neki ismernie kellett az igazságot. Nem­csak jelenlegi tisztsége miatt, de azért is, mert annak idején, fiatal művé­szettörténészként, tagja volt annak a bizottságnak, amely a zsákmányolt műkincsek sorsát intézte. 1945. július 9-én, amikor a Schliemann­­gyűjtemény értékesebb részét - az arany műtár­gyakat - hivatalosan átad­ták a Puskin Múzeumnak, az aktust hét aláírás iga­zolta. Az egyik az övé volt. A gyűjtemény kevés­bé értékes, bronz- és ezüst­tárgyakból álló része Le­­ningrádba került, sőt Né­metországban is több da­rab maradt. A hivatalos beismerésre csak 1993-ban került sor, igaz, nyomban a legmaga­sabb helyről: Borisz Jelcin orosz elnök görögországi hivatalos látogatásakor ugyanis megígérte ven­déglátóinak, hogy a kin­cset hamarosan kiállíthat­ják Athénban. Az újságírók által ostromolt Jevgenyij Szidorov kulturális minisz­ter ezután kénytelen volt beismerni, hogy a gyűjte­mény Moszkvában van. Az aranykincsek: a négyes spirál, az ötostoros fülönfüggő, a gömbpalack... .fülbevalók, az ivókehely,­­a karkötő, a dísztű és a karperec Orosz ellenérvek Az orosz beismerés után Németország hivatalosan is visszaigényelte a trójai gyűjteményt. Indoklásában két doku­mentumra hivatkozott. Egyrészt az 1907-es hágai egyezményre, amely ki­fejezetten tiltja a műkincsek hadizsák­mányként történő elrekvirálását, más­részt pedig az 1990 decemberében Moszkvában megkötött orosz-német barátsági szerződésre, amely tételesen kimondja, hogy „a jogszerűtlenül el­hurcolt műkincseket vissza kell szol­gáltatni”. A németek ezenkívül arra is hivatkozhatnak, hogy annak idején a Szovjetuniónak nem is lett volna joga a Schliemann-gyűjteményhez, hiszen azt Berlinnek azon a részén találták, amely később brit igazgatás alá került. A szovjet rekvirálók azonban nem várták meg a britek érkezését, hanem villám­gyorsan a saját szektorukba szállítot­ták a kincset, megsértve ezzel az álta­luk is aláírt jaltai megállapodást. Oroszországot azonban nem győzték meg ezek az érvek. Sőt, a moszkvai par­lament külön határozatban erősítette meg, hogy a második világháborúban zsákmányolt műkincsek nemzeti tulaj­donnak tekinthetők. Az orosz közvéle­mény e tekintetben annyira egységes, hogy a parlamenti szavazásnál mind­össze egy képviselő mert - vagy akart - nemmel szavazni. A Puskin Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján a német nagykövet ennek ellenére megerősítette, hogy hazája igényt tart a gyűjtemény­re. Szidorov kulturális miniszter erre - a korábbi orosz reakcióknál rugalma­sabban - azzal reagált, hogy egyoldalú visszaszolgáltatásról szó sem lehet. Bár a miniszter ezután arról beszélt, hogy a kérdést majd tárgyalásokon kell tisz­tázni, Németországban már nemigen re­ménykednek a kincs visszaszerzésében. Amikor a nyugati újságírók Irina An­tonovának, a Puskin Múzeum igazga­tónőjének véleményét kérdezték, ő tör­ténelmi tényekre emlékeztetett: a má­sodik világháború alatt a német erők 72 ezer várost és falut tettek a földdel egyenlővé, 427 múzeumi épületet rom­boltak le. A háborús események követ­keztében a Szovjetunió összesen mint­egy 600 ezer kiállítási tárggyal lett szegényebb. „Ezek után pedig jogunk van a trójai kincsekhez” - mondta Anto­nova. Amit mi csak annyival egészíthe­tünk ki, hogy a második világháborút az a Németország robbantotta ki, mely­nek akkori vezetői - sok egyéb mellett - a hágai egyezményt sem tartották meg. De nemcsak Németország követeli vissza a Schliemann-gyűjteményt, ha­nem Törökország is. Ankara egyrészt arra hivatkozik, hogy a kincs lelőhelye az ásatások idején - és ma is - török terület volt, másrészt pedig arra, hogy a leletek jogszerűtlenül kerültek kül­földre. Ezt visszaemlékezéseiben maga Schliemann is elismerte. Amikor ugyan­is a török hatóságoktól engedélyt ka­pott az ásatásokra, abban egyezett meg velük, hogy a napvilágra kerülő leletek fele a Török Birodalmat illeti. A régész a megállapodást megszegve az egész kincset külföldre - Görögországba - csempészte, és csak miután a törökök sarokba szorították, volt hajlandó kifi­zetni nekik 50 ezer aranyfrankot. Ké­sőbb maga dicsekedett el azzal, hogy a kincs legalább egymilliót ér. Törökországnak azonban még keve­sebb esélye van a Schliemann-gyűjte­­mény visszaszerzésére, mint Németor­szágnak. Talán valamivel több joggal reménykedik Görögország, már csak azért is, mert Athén igényei lényegesen szerényebbek. Ugyanis nem visszakap­ni akarja a kincseket, hanem - Jelcin ígéretének megfelelően - kiállítani. A gyűjtemény A Schliemann által kiásott leletegyüttes legértékesebb - főleg aranytárgyakat tartalmazó - része a moszkvai Puskin Múzeumban található. Legismertebb darabjá­nak a 16 337 részből álló diadém számít. Ezt annak ide­jén Szófia asszony, Schliemann felesége öltötte magára, és ismertette meg így a vi­lággal. Híres műtárgy az ivókehely és a gömbpalack is. A moszkvai múzeumban megnyílt kiállításon bemu­tatnak még számtalan más aranytárgyat, főként éksze­reket, nyakláncokat, fülbe­valókat, fülönfüggőket és karpereceket. De vannak a műtárgyak között fegyve­rek is, igaz főként olyanok, amelyeket értékük miatt harcban sohasem használ­tak, mint például két, lapisz­­lazuk­ból, illetve jade-ból ké- Szófia asszony a diadémmal szült díszfoktos. Hiszárlik dombja A szenzációs leletegyüttest Schliemann Kis-Ázsia nyugati részén, a Márvány-tengert az Égei-tengerrel összekötő Dardanellák délnyugati végén hozta nap­világra. A romok annak a dombnak az anyagából kerültek elő, amely Hiszárlik falu közelében áll. A régészt fűtötte a becsvágy, hogy megtalálja Homé­rosz hőseinek használati tárgyait. Amikor a leletek előkerültek, azokat az Iliászban szereplő trójai király, Priamosz kincseinek tekintette, és akként is propa­gálta. Később be kellett látnia, hogy a leletegyüttes nem a homéroszi korból, vagyis az időszámításunk előtti 13 századból származik, hanem egy, mintegy ezer évvel korábbi időszakból. A hiszárliki dombon épült települést mintegy há­romezer éven át, i. e. 2500-tól i. u. 500-ig lakták. Több­ször lerombolták, de aztán mindannyiszor újjá is épült. Hogy valóban Trójának hívták-e, és hogy valóban lezajlottak-e a homéroszi eposzokban leírt esemé­nyek, arra nincsen bizonyíték. Ez persze sem Homé­rosz nagyságát, sem pedig a Schliemann által fel­színre hozott műtárgyak értékét nem csorbítja. írta és összeállította: Kepecs Ferenc Kereskedő, kalandor, régész Heinrich Schliemann sze­mélye, megítélése mindig is megosztotta a tudomá­nyos világot. Senki nem tagadta, hogy ásatásaival hatalmas lökést adott a régészet tudományának, és hogy eredményeivel töme­gek érdeklődését keltette fel az antikvitás és a mű­vészettörténet iránt. Egyé­niségének azonban árny­oldalai is voltak. Sem szó­ban, sem írásban nem ra­gaszkodott különösebben az igazsághoz, hajlamos volt a dicsekvésre és ön­reklámozásra, s igen sok­szor volt tisztességtelen­­ még a barátaival is. Schliemann 1822-ben az észak-németországi Me­cklenburg egyik kis falujá­ban született. Apja elzül­­lött lelkipásztor volt. 19 évesen, zsebében az anyja örökségéből rá eső 29 biro­dalmi tallérral Hamburg­ba ment. Ott öt éven át raktári munkásként dol­gozott a halpiacon. Keres­­­­kedői pályafutása 24 éves korában kezdődött. Ügy­nökként Szent-Pétervárra utazott, ahol igen hamar a maga ura lett, s hamarosan vagyont is szerzett hozzá. Sikerét elsősorban adott­ságainak köszönhette, egyebek közt kiemelkedő nyelvtehetségének, amely­nek köszönhetően hama­rosan vagy húsz nyelven beszélt. Csak görögül nem akart megtanulni: félt, ha ezt megteszi, akkor már nem állja meg, hogy ne szentelje minden idejét az antik görögség tanulmá­nyozásának. Merthogy fia­talkora óta ez volt leghőbb vágya. Tudta azonban, hogy ehhez pénz kell, s el is határozta, hogy előbb akkora vagyont gyűjt, amellyel már maga finan­szírozhatja kutatásait. Ezt a célját 41 éves korára el is érte, amit képességei mel­lett állandó szerencséjének is köszönhetett. Jellemző volt az az eset, amikor ha­talmas tűz pusztított a balti-tengeri kikötőváros, Memel raktáraiban. Min­den kereskedő óriási vesz­teségeket szenvedett, kivé­ve őt, mivel az ő árukészle­teit véletlenségből egy kü­lönálló raktárban tárolták. Már negyvenes éveiben járt, amikor szakított a kereskedelemmel. Beült a leghíresebb francia egye­tem, a Sorbonne padjaiba, hogy történelmi és régé­szeti előadásokat hallgas­son, s megtanult görögül is. Végül a múlt század het­venes éveinek elején el­kezdte ásatásait. Bár visz­­szaemlékezéseiben azt írta, hogy nagy felfedezéseinek helyszínére maga bukkant rá, az igazság az, hogy a trójai dombot nem ő, ha­nem barátja, Frank Calvert, a Kis-Ázsiában tevékeny­kedő amerikai konzul ta­lálta meg. Schliemann ké­sőbb nemcsak a dicsősé­get vitatta el Calverttől, de be is csapta őt az osz­tozkodáskor. Schliemann, aki kitűnő szervező volt, az ásatást ugyanúgy irányította, mint korábban kereskedőcégeit. Munkásait napi 13 órán át rabszolgaként dolgoztatta. Amikor azok tiltakozásul beszüntették a munkát, kegyetlen eszközökkel le­verte a sztrájkot, a szerve­zőket pedig büntetésből még hosszabb munkaidőre kényszerítette. Legismer­tebb leleteire - melyeket ő Priamosz kincseinek neve­zett - 1873-ban bukkant. Ennek történetét később úgy írta le, hogy véletlenül pillantotta meg a romok alatt csillogó egyik arany ékszert. Hazaküldte a munkásokat, s feleségével együtt rendkívüli óvatos­sággal látott hozzá a kin­csek kiemeléséhez. A törté­net érdekfeszítő,­ és nyil­vánvaló, hogy Schliemann éppen ezért, mintegy rek­lámcélból találta ki. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy felesége - aki soha nem érdeklődött kü­lönösebben a régészet iránt - a kérdéses időpontban Athénban múlatta az időt. Heinrich Schliemann A Der Spiegel felvételei

Next