Népszava, 1996. április (124. évfolyam, 77–101. sz.)
1996-04-24 / 96. szám
, 1996. ÁPRILIS 24., SZERDA VÉLEMÉNY Lengyel Balázs író, irodalomtörténész Beszéljünk egyszer róluk is, fontosabb, mint hinnénk számba venni őket, mert olyan írók ők, akik a magyar irodalom korlátozott nyelvi létéből kitörni látszanak. Akik beleszólnak az irodalmi világbeszédbe. Akik nemtől és nyelvtől függetlenül, általánosabb érvénnyel tudnak szólni. Nagy kezdeménye, sőt már állandó állapota ez a magyar irodalomnak. A múltban is némileg visszapillantva, nézzük mai eredményeik gyökerét. A Petőfi Irodalmi Múzeum az utóbbi hónapokban szép és tanulságos kiállítást rendezett a mai magyar nőírók és írónők múltjáról. A százados kezdetektől 1945-ig. Bizony gazdag és olykor meglepő múlt ez. Benne van a tárgyi érdekesség nem egy fantasztikuma is. Egy kétszáz éves bölcsőterítő, egy keszkenő, egy biedermeier legyező és táncrend. Török Sophie színes-elegáns kesztyűje (ne tévedjünk, Kazinczy feleségéé). Magyar nők tárgyai, akik miközben élték a női életet, szerettek, szültek, gyereket neveltek és közben írtak is. A tragikus Árva Bethlen Katától Lorántffy Zsuzsannáig, Dukai Takách Judittól, az első magyar gyerekszín-darab szerzőjétől a XX. század eleiközepi Berde Máriáig, a leginkább franciául írt Czóbel Minkáig. Ha élne Weöres Psychéje, ha képzelt alakját tárgyai meg tudnák eleveníteni, ő is benne volna. Ugye, milyen romantikus képzet? Kár, hogy gyönyörű és tragikus vágyálom szülötte. Igaz viszont az, amit a tárgyakat meggyőző tények, meg Szabó Magdának a múzeumbeli megnyitó bevezetője mond. A múltra nézve olykor voltak „nőíróink”, fejtegeti, de kevés, vagy éppen alig olyan, aki írónő lett, világviszonylatban is felsejlő, művében, jelentőségében egyre inkább beteljesedni látszó, hatni tudó. Szabó Magda a bizonytalan nőiségből csupán egyet emel ki, túl szigorúan csak egyet, aki a női és férfi nemi létből túl nő. Ő Nemes Nagy Ágnes példáját említi. Én többek mellett párként Szabó Magdáét említeném. Őt, aki jól ismeri a részletező női pontosságot is, a való megragadó precizitását (a látomásszerű látványt) éppúgy, mint Nemes Nagy Ágnes, és úgy hozza ő is az eleven erőt, a szuggesztív, nem könyörülő sorsot is; azt, ami nem ilyenolyan pátyolt gyengeség, érzelgősség, hanem, érvényes, világirodalomként érvényes irodalom. Furcsa, hogy nemcsak velük, hanem az újabb írónemzedékekben, hogy benne vannak már a nők, a hozzájuk hasonló asszonyírók. Hogy előtörnek, merem mondani, több nyelven is világszerte. Fordításokban, méghozzá versben is. (Nagy szó!) Nemcsak különböző, tudja isten, vagy huszonhat nyelven szólal meg Szabó Magda prózakönyveinek kiadása - bár egykor ő is költőként kezdte -, hanem ott vannak számos nyelven (és nemcsak európain) a költők is. Nemes Nagy Ágnes verseinek számos fordítása van, méghozzá persze egy-egy fordítása több nyelven, valamint egyetlen vers több azonos nyelvű változatában (még az Internetben is). De ott van mellette fiatalabb „írónőink” számos világnyelvű fordítása is. Ott van az angol George Szirtes fordította Rakovszky Zsuzsa kötete, mely a maga szuggesztív hangjával, átható költői erejével még egy oly telített angol költészetben is kiemelkedni látszik. Tudja, hogy az eleven jelenből emlék lesz, az emlékből emléksor, így halad az elmúlás felé az élet. Tudja, legföljebb még kevéssé félt. Bár az a tudat, ahogy idővel előre halad, éles, egzakt eredményt ad. Ahogy Domokos Mátyás írja: az elmúlás- és haláltudat mindig jelenvaló sötét bizonyosságot, fényt és ellenfényt vetít rá. De nézzünk egy másik, más nyelvi közegű írónkat, aki szintén nem nőíró, igazából sem írónő, ahogy ez némi pejoratív meghatározásában dívik. Az Orte című svájci irodalmi lap már 1994-ben, harmincadik jubileuma alkalmából teljes számot közölt Rapai Ágnes verseiből. Most 1995 télvégén András Sándor fordításában Spaziergang mit Hölderlin (Séta Hölderlinnel) címen szép kis kötetet adott ki az Orte-Verlag. Méghozzá kiemelve, egy sorozat induló példányaként. Irodalmi „betörésünk”, ha tetszik, szentgalleni kalandozásunknak nemcsak pillanatnyi dokumentuma, hanem - azt reméljük - költőink egyre nyíltabb jelenléte a világirodalom nem is rejtett csücskében. Hiszen a Fund-Orte - ez a színvonalas svájci kiadvány nemcsak megtisztelően első szám a kiadásban, hanem más német nyelvű költőkkel együtt költői oeuvre-t folytató sorozat, mely - mint írják - irodalmi ínyenceknek, Feinschmeckereknek adott máris teret. S ha azt vesszük, hogy mint Rakovszky Zsuzsa angol kötetében van jellegzetes specialitás, úgy van az angolos humor titkos szellemességében, a groteszk mélyebb ábrázolásában Rapai Ágnesnak is. Átüt itt is, a német szövegben a külön hang. Az, ami megfogta már a jubileumi számban is a kiadót, s ami megfogja a kötetben az olvasót. Mindenesetre a Fund-Orte kiadványa nyomán félkolumnás cikkekben négy svájci újság is hírt adott Rapai Ágnes értékeléséről, s a négy lap közül kettő világlap, mint a Tages Anzeiger. Ha talán nem is olyan egyértelmű, mint a Neue Zürcher Zeitung, melyben évtizedeken át Éva Haldimann népszerűsítette sikerrel a magyar irodalom javát, főként a német nyelven befutott prózaírókat. Kérdés persze, hogy milyen sikert érnek el a külföldön megjelent költőink. És ha sikert érnek el, vajon ad-e visszajelzést mai élő irodalmunk, újságjainkban, folyóiratainkban? Vagy híradó próféták helyett maradnak ők - isten tudja miért - megnémult Tamások? Lengyel Balázs Sírónők, vagy nőírók Révész Sándor Állami díjleszedő „Hápapa szokása szerint keresztet vetett egy templom előtt a villamosban, ez a mag, akkoriban, ennyit ők is konyítanak a történelemhez, ez nem számított nagy előnynek, fogja magát, odaszól Hápapának egy ösztövér aszszonyság... mit hajbókol maga az Isten előtt, mikor még nem is látta, Hápapa frissen felugrott, meghajtotta magát avval a szellős mozdulattal, amiről beszélt, és azt mondotta e dogmatikus hölgynek, hogy ő. Hápapa valóban nem látta ez idő szerint színről színre az Istent, amiképp nem látta a tisztelt hölgy picsáját szintúgy, pardon nagyságos asszonyom, mégsem támaszt magában kétséget nevezett rész iránt...” Ez a szöveg engem nem zavar, de biztos vagyok abban, hogy olvasóim jelentős részét zavarja. S ha ez a jelentős rész nem az újságból értesülne arról, hogy Torgyán doktor már megint valami „illetlenséget” mondott a parlamentben, hanem Esterházy Péter Függőjéből vagy számos egyéb művéből arról, hogy az újdonsült Kossuth-díjas ilyen „illetlenségeket” szokott kieregetni a tollából, akkor aligha értene egyet azzal, hogy az efféle neveletlen firkászok a legtekintélyesebb állami kitüntetésben részesüljenek. Hát még ha ismerné a kedvenc Petri György-versemet, K. M. szerelmes énekét. Jobb, ha nem is idézem. Akik Torgyán kifogásait az említettek Kossuth-díja ellen megbotránkozva félrelökik, azoknak éppúgy nincs igazuk, mint Torgyánnak. Torgyán is, ők is azt gondolják, hogy akik az ő érzékenységüket sértik, azok nem kaphatnak Kossuthdíjat, akik a másét sértik, azok kaphatnak. Természetesen vannak demokratikus ország- „...a Kossuth-díjat nem lehet depolitizálni, nem lehet elszakítani a rezsimtől. A legjobb akarattal sem, hát még nem a legjobbal.” ban akceptálhatatlan érzékenységek. Ha például egy fasiszta érzékenységét sérti egy antifasiszta író, azzal nem kell foglalkozni. Esterházy és Petri Kossuth-díja elleni érvek egy része ilyen jellegű, de más része nem. Más részével minden tisztességes nyárspolgár azonosulhat, s a nyárspolgárság éppúgy része a hazának, mint Esterházy és Petri közönsége. Erre azt lehet mondani, hogy ha senki nem kaphat Kossuth-díjat, aki polgártársaink jelentős részének érzékenységét sérti, akkor igen kevés kortársunk kaphat, s még kevesebben a legjelentősebbek közül, akik leginkább megosztják a közönséget - hiszen jelentősek. Ebben az esetben a Kossuth-díjnak már nincs is semmi értelme, hiszen nem a legkiválóbbak, hanem a legkevésbé irritálóak körét jelöli ki. Továbbá azt is lehet mondani, hogy nemcsak a kitüntetés, hanem a ki-nem-tüntetés is érzékenységeket sért. Akik Esterházyt és Petrit a legjelesebb kortárs szerzők között tartják nyilván, azok botrányosnak vélhetik, ha ők nem kapják meg azt a kitüntetést, ami a legjelesebbeknek jár. Én is a fenti csoportba tartozom. Ha van Kossuth-díj, akkor Esterházynak és Petrinek jár. A baj az, hogy van. Ezen visszamenőleg segíteni már nem lehet, de előremenőleg kellene. A fentieken túl azért is, mert a Kossuth-díjat nem lehet depolitizálni, nem lehet elszakítani a rezsimtől. A legjobb akarattal sem, hát még nem a legjobbal. Amikor Sík Ferenc, Isten nyugosztalja, az előző kormány végidejében Kossuth-díjat kapott, lehetett azt gondolni, hogy a nemzet szégyene volna, ha a legjelentősebb kortárs nemzeti drámák színpadra állítója, az Erdélyt könnybe borító Advent a Hargitán rendezője Kossuth-díj nélkül távozna közülünk. És lehetett azt gondolni, hogy a nemzet szégyene, ha Kossuth-díjjal jutalmazzák a Nemzeti Színház tönkretételét. Nekem erről van véleményem - de miért az érvényesüljön?! És miért az ellenkezője?! Ha van Kossuth-díj, van szégyen. Vagy így, vagy úgy. Ha nincs Kossuth-díj, nincs szégyen. Se így, se úgy. Sorolhatnánk még a példákat, de fölösleges. Egy kormányzatnak már csak azért is előnyben kell részesítenie a hozzá közel ebb) álló díjvárományosokat, mert a másik kormánytól úgysem kapnak semmit, és akkor mikor kapjanak?! Az államnak ne legyen ízlése, ne legyen esztétikája, ne létesítsen kincstári művészeti felsőházat. Az állam a közszolgálati teljesítmények, a köztisztviselők, közalkalmazottak körében osztogasson díjakat: pedagógusoknak, orvosoknak, katonáknak, tűzoltóknak, rendőröknek, diplomatáknak, államférfiaknak stb. Művészeknek mint művészeknek ne osztogasson. A művészet nem állami. Hanem nemzeti és nemzetfeletti. Vannak, de sokasodjanak és jelentősödjenek az államtól független civil díjak, jutalmak, kitüntetések. Ezeknek legyen karakterük, legyenek népfrontosak vagy irányzatosak, elitisták vagy populárisak, szerezzenek vagy veszítsenek tekintélyt. Ki-ki aszerint veszi majd ezeket komolyan, hogy kiknek ítélik őket és kiknek nem. A civil kitüntetők sérülhetnek a szememben, ha az értékeimmel szemben álló döntést hoznak, de engem nem sérthetnek, mert nem a nevemben, nem az állampolgárok nevében, nem a hazám nevében hozták. Révész Sándor újságíró Lehoczki Károly rajza | A Hip-Hop Hurrá Közvélemény Kft. népszerűségi grafikonja Pomogáts Béla Perzekutor esztétika Annak idején, a Nyugat körüli harcok sűrűjében (még jóval az első világháború előtt) Ignotus nevezte „perzekutor esztétikának” azt az eljárást, amely minden olvasói erőfeszítést kívánó író és verssor mögött „hazafiatlanságot” és „nemzetárulást” fedezett fel. Úgy látszik, ez a „perzekutor esztétika” az egyik legtartósabb hazai hagyomány, hiszen nemcsak akkor, a Nyugat hőskorában érvényesült Adyval és Babitssal szemben, hanem a két világháború között is például azokban a peres eljárásokban, amelyek József Attila, Radnóti Miklós és a legtöbb népi író (Erdélyi József, Sinka István, Veres Péter, Kovács Imre és mások) ellen folytak, vagy a kommunista diktatúra évtizedeiben, különösen a Rákosi Mátyás dicstelen nevéhez fűződő korszakban, midőn Németh László, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és az Újhold körül gyülekező egész fiatal irodalom átmenetileg a „perzekutori” szenvedély áldozata lett. Most aztán a kisgazdapárt frakcióvezetője (különben nem először) az Országgyűlés történelmi épületében elevenítette fel ennek a „perzekutori esztétikának” a hagyományait. A két alkalommal is elhangzott vádaskodás bizony nem vált az országgyűlési munka dicsőségére, és ezúttal, sajnos, ismét ki kell jelentenem (most már magánirodalmári minőségben), hogy a politikának, különösen a pártpolitikának nincs semmiféle illetékessége az esztétika, az irodalom és a művészetek területén. Képzeljük el, hogy versek és elbeszélések esztétikai értékéről vagy akár csak mondanivalójáról országgyűlési bizottságok vagy pártfórumok nyilvánítsanak véleményt. Mintha már előfordult volna ilyesmi a mi életünkben, ezt akkor „irodalompolitikának” nevezték, és ennek a rosszemlékű fogalompárosításnak a nyomán tette fel a kérdést Illyés Gyula, hogy kerül az irodalom mellé a politika, a „hattyú” mellé a „görény”. A kisgazdapárt frakcióvezetője engem azzal vádolt, hogy „otromba módon belegázoltam az Országgyűlés munkájába”. Szeretném figyelmeztetni arra, hogy állampolgár és választópolgár vagyok, azaz jogom és kötelességem figyelemmel kísérni mindazt, ami az Országgyűlésben történik, erről bármikor véleményt formálhatok, miközben egy pártpolitikusnak a legkevésbé sincs ahhoz joga, hogy a politikai élet fórumain írókat és életműveket minősítsen és vonjon kétségbe. Ezt csak magánemberként, olvasóként, esetleg irodalomkritikusként teheti meg, előzőleg azonban meg kell írnia az idevonatkozó irodalomkritikát, és el kell juttatnia egy szerkesztőséghez közlés végett. Az életműveket máskülönben sem lehet kiragadott sorokkal minősíteni. A Petri Györgytől idézett vers tőlem is távol áll, mint irodalomkritikus elutasítom, de ez nem jelenti és nem jelentheti azt, hogy kétségbe vonnám Petri egész életművét, amelyet irodalmi értéke és közéleti bátorsága miatt természetesen becsülök. Esterházy Péter esetében pedig egyszerűen arról van szó,hogy a politikus által idézett szöveg ironikus jellegű, és nyilvánvalóan nem magára a magyarságra vonatkozik, hanem azokra amagyarokra (mondjuk éppen a politikai életben), akik abból akarnak megélni, jól élni, hogy ők magyarok. A jelen íróinak, sajnos, nem kevés okuk van arra, hogy ezek miatt a honfitársaink (mert ők is honfitársaink, ha nem becsüljük is őket!) miatt elveszítsék optimizmusukat, és szenvedélyesen vagy ironikusan tiltakozzanak a nemzeti érdekek üzleti szempontú kiaknázása ellen. Ezt a tiltakozást vagy akárcsak ezt az ellenérzést szokás mostanában bizonyos körökben „magyarellenességnek”, „nemzetellenességnek” bélyegezni. Hasonló kritikai, szenvedélyes vagy ironikus kifakadással fölös számban szolgál a magyar irodalom története; Kölcseytől, Petőfitől, Aranytól, Vajda Jánostól, Adytól, Babitstól, Illyéstől és így tovább. A „perzekutor esztétika” szerint bizonyára ők is „nemzetellenesek”. Nem jó és nem helyeselhető, ha egy parlamenti politikus vagdalkozni kezd, és türelmetlen indulatossággal nyilatkozik olyasmiről, ami nem az ő szakmai terrénuma. Hogyan is mondotta annak idején Ignotus a „perzekutor esztétika” élharcosairól? „Nem igaz, hogy a türelem a birkák erénye, inkább az okosoké, a fölötteseké, a nemesen ravaszaké, a nagy célok felé kitartóan igyekvőké. De igenis a farkas az, aki elérheti, hogy együtt énekeljenek, még kevésbé, hogy érezzenek vele.” Pomogáts Béla irodalomtörténész, az írószövetség elnöke