Népszava, 1996. július (124. évfolyam, 152–178. sz.)
1996-07-10 / 160. szám
A HÉT LEMEZE Dove c’è musica Eros Ramazzotti újabb dalai Gyüre Orsolya írása a NÉPSZAVÁNAK Szép, mint ahogy az egy olasz fiútól elvárható. Lezseren elegáns. Armani tervezte szerelésében Eros Ramazzotti olyan kellemes látványt nyújt, hogy a jó magyar háziasszony is odakozmálja a vasárnapi ebédet, ha meglátja. De nem (csak) ezért szeretjük. Eros Ramazzotti minden porcikájában olasz. A kifinomult stílus a vérében van. Ezek után nem nehéz elképzelni, hogy éppoly gondosan készít lemezt, mint ahogyan öltözködik. Három év szünet után megjelent albuma olyan, akár egy jó olasz ruha. Egyszerű, laza és kényelmes, de mégis mindig nagyvonalú. A titok nyitja a kifogástalan szabás és a finom alapanyag. Nos, Ramazzotti ugyanezen alapelveket alkalmazta legújabb lemeze a Dove c’e musica elkészítésénél. A tökéletes zenei alapot szolgáltató muzsikusok között ott van Eric Clapton kedvenc basszusgitárosa, Nathan East és Sting mesteri dobosa,Vinnie Colaiuta. A hozzájuk társult olasz stúdiózenészek pedig simán utolérik világhírű társaikat. Vokálban például az Emanuela Cortesi-Antonella Pepe-Alex Baroni trió olyan profi, mint nálunk a Tunyogi testvérek. Szóval zeneileg az album hibátlan, szépen szól, Eros hangja pedig remekül képzett. A baj csak az, hogy a lemez anyaga több helyen „leül”, ellaposodik. Bizony az egyszerű jólöltözöttség is unalmassá válhat egy idő után, Eros finom, lassú dallamai közé is odakívánkozna egy csipetnyi extravagancia. Egyetlenegy helyen próbálkozott ezzel: így lett a Yo sin Ti című felvétel az album legkiemelkedőbb dala. A latin-amerikai salsa ritmusra készült spanyol nyelvű szerzemény olyan, akár egy Gloria Estefanszám, és ez döbbenetesen jól áll Ramazzottinak. Ebben az egy dalban - amely annyira jól sikerült, hogy már csak ezért is érdemes megvenni az egész lemezt - Eros megtalálta azt a stílust, amelyt érdemes lenne tovább vinnie. Talán rájön erre ő is, és innen folytatja majd. (Eros Ramazzotti: Dove c’e musica, BMG, 1996.) Macskák és kutyák Michael Lehmann rendező elkészítette első romantikus komédiáját Az igazság a macskákról és a kutyákról címmel. A történet természetesen a szerelemről szól. Arról, hogy egy csúnyácska és gátlásos állatorvosnő hogyan cserél szerepet manöken szomszédasszonyával, mivel fél az iránta érdeklődő férfi előtt mutatkozni. Ezután a szereplőknek természetesen még sok félreértésen kell átverekedniük magukat, mire az igazságra fény derül. A férfi persze végül a „rút kiskacsát” választja. A főszerepeket Uma Thurman, Janeane Garofalo és Ben Chaplin alakítja. Táncossors oldalnézetből Kérdőjelek és „ lábrohasztó” koreográfiák a Táncművészeti Főiskola vizsgáján Évek óta drukkos élvezettel figyelem a Táncművészeti Főiskola végzőseinek operaházi vizsgakoncertjét, vajon mennyit sikerült a növendékeknek „átmenteniük” mestereik hibáiból... Az idén ez a szellemi kaland váratlan fordulatot hozott: régóta nem láttam ennyire problémás, nehezen „eladható” évfolyamot! Szülőként és botcsinálta pedagógusként mindig önmagamban keresem a neveltjeim körül támadó gondok okát, s most is igyekeztem a színpadi balettest fiaskói mögé kapargatni. Különös dolgok derültek ki... Kisgergely József írása a NÉPSZAVÁNAK Értetlenül ültem az első részben elénk tálalt Bournonville-összeállítás láttán. Ez a „lábrohasztó” koreográfia még a felnőtt művészek számára is emberfeletti megpróbáltatást jelent, hát még félkész táncosoknak, akik eleve nem rendelkezhetnek azzal a bravúrtechnikával, színpadi „észenléttel”, mely e mű hiteles előadásához szükséges. Pedig a vizsgarend összeállítói eddig igazán remekül válogatták meg a növendékek adottságainak megfelelő táncanyagot. Mi szólt ezúttal mégis a minden táncos által rettegettátkozott Bournonville-alkotás műsorba illesztése mellett? A szünetben sikerült megtudnom: Menyhárt Jacqueline lányévfolyama „nem az a kifejezett tütüs csapat”, azaz a semmit sem elfedő tüllab bizony leleplezné az itt-ott vastagabb lábakat-derekakat. Ennél a műnél viszont térdközépig érő szoknyácskákban variálhattak. Nos, ha csupán ez volt az egyetlen szempont, a mesternőjük ragyogó forgáskészségét, balanszírozóképességét, kifejező erejét szerencsésen átöröklő lánykákról hálásabb képet festhetett volna mondjuk a Giselle H. felvonása - még hosszabb szoknyákkal, s tudásukhoz méltóbb táncanyaggal ruházva fel őket... Ennél is kritikusabb a férfiévfolyam sorsa. Természetes követelmény, hogy a fiúknak még a lányoknál is keményebbnek kell lenniük. De hát nem így! Mind gyanakvóbban néztem ügyetlenségeiket, eleséseiket, melyek mögött a kegyetlenségig forszírozott gyakorlatok fölösleges erdeje rémlett fel. Újabb háttérinformáció: ezek a túltenyésztett virtuózcsökevények nem Sárközi Gyula „végtermékei”, akihez csupán az V. évfolyamtól kerültek a fiúk, ugyanis az előtte eltelt négy évben öt(!) mestert fogyasztott el a csapat. Nos,ha fölöttem ilyen gyakran cserélnek „apát”, nyilván én is elbizonytalanodnék. Sárközi váltása az amúgy is problémás kamaszkorban érte őket, nyilván pszichikumuk is megsínylette ezt, s új mesterük nem tudta többé összeterelni őket. Az ígéretek így lettek csökevények. Pedig érezni, a mutatott eredményeknél jóval több lehetőség van ebben a csapatban. De hát nem jutott arra idő és figyelem, hogy egyéni adottságaik szerint kezeljék őket, a jobbára nyúlánk, alapvetően hajlékony fiúk egyéniségét felismerjék, így aztán a képlékeny anyagból a merevségig keményített, szűken mozgó fabábukat kreáltak, a lényegüket lefaragva. A nemrég tízévesre duzzasztott tanmenet utolsó, szigorló éve még egyetlen végzős osztály esetében sem volt annyira indokolt és szükséges, mint most. Hiszen nem állíthatjuk, hogy főiskolai „mesterművek” csillogását láttuk volna ezen az estén (elestén). A színházak vérkeringésébe, más tanárok kezébe kerülve van tehát esély újbóli megformálásukra. A mostani mérleg nem lehet végleges, ezért szabálysértő ez a beszámoló is. Valamikori (1963-72) balettnövendékként azonban tudom, hogy ilyenkor mégis illendő legalább felsorolni őket, hiszen közülük néhányan tán most látják először a nevüket nyomtatásban pedig méltók rá: Gáspár Orsolya, Balogh Orsolya, Kocsis Brigitta (komoly ígéret!), Tóth Rita, Sára Mónika (üde jelenség, biztos balansszal), Blaskó Borbála, Oláh Dóra, Ottlik Mária (jó alkatú, adottságú), Rihács Dóra valamint Glogovics Tamás, Péteri György, Jurányi Patrick (magyar származású osztrák fiú, különleges lénye valamely vidéki kortárs együttesünk komoly értéke lehet), Pekár László, Baján Levente (kivételes tehetséggé bontakozhat jó kezekben), Frank Róbert, Dózsa Richárd és Sebők András. Tanárnőknek és tanár uraknak jelentem, az osztály létszáma tizenhét, hiányzik a színvonal, de az évfolyam felmentve! „A mutatott teljesítményeknél jóval több lehetőség van a csapatban” Amerikaiak az orosz maffiáról Joe Eszterhas, a magyar származású amerikai forgatókönyvíró 4,5 millió dollárt fog kasszírozni legújabb forgatókönyvéért. Az Elemi ösztön szülőatyja az érzékek birodalma helyett most a pénz világába invitálja a nézőket. Az orosz maffiáról szóló „Évil Empire” (Ördögi birodalom) a világ filmgyártásában állítólag az eddigi legdrágább létező forgatókönyv. KULTÚRA 1996. JÚLIUS 10., SZERDA 11 Szimonov professzor karmesterkurzusa Miskolcon Huszonnégy ország negyvenkét ifjú karmestere jelentkezett a II. Miskolci Nemzetközi Karmesterkurzusra, ahol Jurij Szimonov, a világhírű orosz karmester, a Belga Nemzeti Zenekar főzeneigazgatója irányítja a fiatal dirigensek szakmai továbbképzését július 1-11. között a vendéglátó Miskolci Szimfonikus Zenekar székházában. Régi kapcsolat fűzi a külföldi művészvendéget az európai rangú magyar zenekarhoz. Kovács László karmester, a miskolci együttes Liszt- és Bartók-díjas művészeti igazgatója annak idején, friss diplomásként Szimonov tanítványa volt a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban és a Nagyszínházban. Ő hívta meg egykori mesterét - először három évvel ezelőtt - Miskolcra, majd 1994-ben megrendezték az első nemzetközi mesterkurzust. A II. Miskolci Nemzetközi Karmesterkurzus záróakkordjára pénteken este a Miskolci Egyetem aulájában kerül sor, ahol Beethoven IX. szimfóniáját a Miskolci Szimfonikusok élén Jurij Szimonov vezényli. Közreműködik a Magyar Állami Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás), szólót énekelnek: Bazsinka Zsuzsanna, Lukin Márta, Bándi János és Berczelly István. A hangverseny a Miskolci Nyár rendezvénysorozat egyik kiemelkedő programja lesz. Hátizsákos fesztivál Karlovy Varyban Bársony Éva tudósítása Karlovy Varyból Pierre Richard volt néhány napig Karlovy Vary első számú kedvence. Hál’ istennek nem a „magas szőke férfi felemás cipőben” minőségében érkezett a nemzetközi fesztiválra, hanem a grúz-francia versenyfilm főszereplőjeként. És ebben egy egészen ismeretlen színész jelent meg, akiről már decens pocakkal, vastag testtel és őszbe vegyült hajjal kiderült, hogy szuggesztív erejű és drámai tehetségű színész, akinek különleges kisugárzása van. Miközben egy életen át játszotta az idétlen eszementet a kamerák előtt... Itt volt a M. A. S. H. főszerepéből és néhány Woody Allen-filmből ismert Alan Aida, a nemzetközi zsűri tagja pedig a tehetséges Julia Ormond (Richard Gere Lancelot lovagjának és Sean Connery Artur királyának szívszerelme), és várják még Whoopy Goldberget Amerikából, és ezzel szinte ki is merül a sztárparádé. Más miatt mondják a fesztiváljáró öreg rókák, hogy valami megváltozott itt idén. Karlovy Vary megrázta magát, és királykisasszonnyá változott: az itt rendezett fesztiválok történetében (50 éve volt az első, az idei a 31.) még soha ekkora vendég- és nézősereget nem vonzott, és soha ilyen gazdag választékot nem kínált a számtalan szekcióban. Már a második napon 6500 vendéget regisztráltak, a házigazdák szerint ez a szám 20 ezerre nő a fesztivál végére. Egy érdekesség: a befejezés július 13- ára esik, két nappal később pedig egy nevezetes évforduló lesz itt: a legeslegelső csehországi filmvetítés ugyanis Karlovy Varyban esett meg 1896. július 15-én. A fesztivál hangulata és látványa páratlan. Mintha itt adott volna randevút fel Csehország vakációzó diáksága, egyetemisták és középiskolások hátizsákos seregei foglalták el a várost; a fesztiválpalotaként működő Thermal Hotel vetítőtermei előtt jó szimatú fiatalok csapatai táboroznak, többnyire a földön ücsörögve, egy-egy ínyencségnek ígérkező film kezdésére várva. Ritka kivételtől eltekintve dugig telt nézőtér előtt mennek a filmek, nemcsak a versenyben, hanem a különböző szekciókban is. A szlovák Dusán Hanak Papírfejek című groteszk dokumentumfilmjéhez éppoly kemény munka bepréselődni, mint az orosz Pavel Lungin francia koprodukcióban forgatott Rózsaszínű életéhez, vagy az amerikai független filmes, Tom DiCillo két opusához. (Élet Oblivionban és a Johnny Suede című filmekhez, ez utóbbiban Brad Pitt egy kis senki punkot játszik fantasztikusan.) Ugyanúgy tömegek özönlöttek a grúz Nana és Dzsordzsadze A szerelmes szakács 1001 receptje című filmjéhez (Pierre Richard főszereplésével), mint az orosz Vladimír Mensov (ő kapta az Oscart annak idején a Moszkva nem hisz a könnyeknekért) frenetikus és lehengerlően jó komédiájához, a Sirli-Mirlihez. És a példák folytathatók tovább a kísérleti filmekkel a századelő híres mozidarabjaiból válogató retrospektív sorozattal, a régi cseh filmekkel. De egy a lényeg: a reggeltől estig vigasztalanul zuhogó zord eső elől mindig van hová menekülni, egyszerre több érdekes vetítés is kínálja magát. Összeszámoltam: egyetlen fesztiválnapon negyven filmet nézhetnék meg, és többségében olyan filmeket, amelyek a maguk nemzeti filmgyártásában vagy az alkotójuk, vagy a megformálásuk okán fontos helyet foglalnak el. Rossz film meg érdektelen persze van, de Karlovy Vary az idei programja tanúsága szerint nem adta be a derekát a más fesztiválokra bizony keményen be-betüremkedő kommersznek. Mézesmadzagnak itt a Cannesban idén díjazott filmek szolgálnak, mint például az aranypálmás brit Titkok és hazugságok, a nagydíjas dán-brit Hullámtörés, vagy a belga-francia Nyolcadik nap, a színészdíjat nyert mongoloid idióta főszereplővel. A verseny most, a félidőben, még teljesen nyitott, jó film már volt, szenzáció még nem. A magyar játékfilm, a Hagyjállógva Vászka bemutatóján részt vett az alkotók közül Gothár Péter rendező és Gázon Francisco operatőr. Kellemetlen meglepetés volt, hogy noha előnyös időben, este került sor a vetítésére, a magyar versenyfilmhez mégsem telt meg a nézőtér, és közben is jó páran otthagyták a termet. A film kétnyelvűségében rejlő báj (orosz párbeszéd, magyar mesélő) óhatatlanul sokat veszített vonzerejéből a soknyelvű közönség előtt, ám a kitartó nézők időről időre vették a különleges lágermese képi és szövegbéli humorát, ez utóbbit a magyar film csehországi nagyköveteként emlegetett Kati Posova értő tolmácsolásának is köszönhetően. A megfogyatkozott nézők között volt egy kis csapat fiatal, akik nagy tapssal fogadták Gothár munkáját. Rokonszenves volt a versenyen kívül egy szekcióban vetített másik magyar játékfilm fogadtatása is, a Bolse Vitát Fekete Ibolya rendezésében tapssal köszöntötte a nézőtér. A magyar dokufilmek csak ezután mutatkoznak be, ám akadnak soron kívüli magyar vonatkozások is a fesztiválprogramban. A német versenyfilm írója és egyik főszereplője a magyar származású angol írórendező, George Tábori, az amerikai HBO-produkcióban készült Raszputyin vetítésén pedig Ragályi Elemér operatőr artisztikus képeiben gyönyörködhetett a néző. És van még egy igazi meglepetés: a retrospektív sorozatban bemutatják Fritz Lang 1933-as Liliom című filmjét, amelynek alapanyagát Molnár Ferenc világhírű színdarabja adta. Pauline Collins és George Tábori Proust teasüteménye nyomában Valachi Anna NÉPSZAVA A múltba merülő képzelet, a szabálytalannak tűnő emlékezés működésének törvényeit Marcel Proust francia regényíró fedezte föl s örökítette meg századunk elején Az eltűnt idő nyomában című híres, hétrészes, önéletrajzi kulcsregényében, amellyel forradalmasította az addigi elbeszélőmódot, s a modern, időfelbontásos regénytechnika mestereként vonult be az irodalmi halhatatlanságba. Pedig első írásai alapján még közeli barátai is csak a nagyvilági szalonokban szívesen szemlélődő, műkedvelő tollforgatót látták benne. Amikor a később világhíressé vált regény első kötete, a Swann elkészült, a szaktekintélynek számító André Gide sem vette észre a mű nóvumait, hanem dilettáns munkának tartotta - ezért nem vállalkozott megjelentetésére a Gallimard kiadó. Ám amikor a Grasset kiadó - a szerző költségén - megjelentette a korábban elutasított kéziratot, a Gallimard rájött tévedésére, s a második rész már az elismert kiadó gondozásában látott napvilágot. A híres A la recherche du temps perdu pedig megszerezte írójának a Goncourt-díjat. Proust leleménye: Madelain néni teasüteményének íze gyermekkori érzéki élményeket ébreszt fel, s az emlékezés mechanizmusa az aroma emléknyomait követve térképezi föl az eltűnt, elfeledettnek hitt múltat. Azóta regényírók generációi követték Proust időkezelésének módszerét, de az eredeti nagyságát természetesen a követők soha nem tudják felülmúlni. Az örökké friss irodalmi teasütemény feltalálója, Marcel Proust nem sokáig élvezhette a megérdemelt világhírt: már nagy művét a fenyegető halál árnyékában írta, s fiatalon ment el. Születésének százhuszonötödik évfordulójára ma emlékezünk.