Népszava, 1996. július (124. évfolyam, 152–178. sz.)

1996-07-05 / 156. szám

Hadkötelezettség Az új alkotmány előkészítése során fel­merült annak gondolata, hogy idővel az általános hadkötelezettséget el kel­lene törölni. Nosza, mindjárt jelentke­zett telefonon egy 17 éves, fiát féltő édesanya - a rádió Beszéljük meg c. műsorában -, aki arra szeretett volna választ kapni, vajon a katonáskodni nem kívánó csemetéje már megúsz­­hatja-e ezt a fiatalok körében általá­nosan nem kedvelt, egy évig tartó tor­túrát. És itt mindjárt felmerül a soka­kat közvetlenül érintő kérdés, ha már mindenben majmoljuk Amerikát, ak­kor vajon miért nem vezetjük be a hi­vatásos hadsereget, amire - minden ellenkező híreszteléssel szemben - lenne pénzügyi fedezet, ha derék hon­atyáink arra fordítanák az adófizetők pénzét, amire szükséges! Természete­sen korlátozott nagyságú, védelmi had­erőre gondolok. Számolnunk kell a megrögzött és javíthatatlan naciona­lista, revizionista bakafántoskodók­­kal, akik nagyhatalmi allűröket ker­getve lobbyznak a minél költségesebb fegyverkezés érdekében. A hozzánk hasonló kis szomszéd ország, Ausztria, amikor elnyerte függetlenségét, sokkal veszélyeztetettebb helyzetben volt, mint hazánk napjainkban, mégsem kergetett militarista lázálmokat, és fegyverkezés helyett az életszínvonal javítását tűzte ki céljául, és mint ta­pasztalhattuk, nem is eredménytele­nül! Az Antall-kormány milliárdokat költött a honvédség új egyenruhájára, ami elavult, korszerűtlen és a levitéz­­lett K. und K. hadsereg ízléstelen uni­formisait majmolja. Egy éltes honatya pár évvel ezelőtt azt javasolta a parla­mentben, hogy jó, kemény talpú bakan­csokkal kell ellátni bakáinkat, mert csak abban lehet szépen „kivágni” a díszlépést! Én még láttam „Kuhn pá­tert”, aki annak idején­­1944. október 15-én fekete reverendában, nyilas karszalaggal, oldalán géppisztollyal irányította keretlegényeit a Pasaréten, hogy aztán az egész országot elöntse a nyilas rémuralom. Ide vezetett a fé­kevesztett, vérgőzös és fajgyűlölő mi­­litarizmus, mely ismételten egy vesz­tett háborúba sodorta az országot! És az eredmény? Halottak és rokkan­tak milliói, miközben az uszítók nem kockáztatták bőrüket a frontokon, hanem elmenekültek, emigráltak, ma­guk mögött hagyva egy tönkretett or­szágot és szerencsétlen népét! Toll Iván, Pécs Másért dolgoztunk Egész életemben, születésem óta a Népszava jelentett mindent. Kilencen voltunk testvérek a családban, amikor az apám katona lett, és az anyám öt gyerekkel tartotta el a családot. Népszava-kihordással a bátyám és nővérem segített, amit tudtak. Később az apám, aki suszter volt, petróleum­­lámpa fénye mellett dolgozott. Estén­ként olvastuk a lapot, már aki tudott olvasni. Olvastuk Somogyit és Bacsó Bélát. Olvastuk a Dreyfus-folytatáso­­kat, ameddig a petróleum tartott. Ez volt az esti programunk. Szóval így nevelődtünk. Harmincéves voltam, mikor a háború véget ért, és utána az ország felépítéséért a hidak, gyárak, a vasút újjáépítéséért, a lakótelepekért dolgoztunk, hogy mindenkinek jusson lakás és élelem. És hogy mindenkinek jusson munka. Az ember joga, hogy legyen munkája és élvezze a jó munka ízét, a jövőjét tiszta szívvel várja. Ezt mind elvette az a változás, amit az 1990-es évek hoztak. Antallék vissza­hozták a Horthy-rendszert, az úgy­nevezett piacgazdaságot, és mindent elvettek a munkásoktól, amit azok fel­építettek - gyárakat, szövetkezeteket. Ügyes trükkökkel, potom áron min­den értéket odaadtak azoknak, akik őket megfizették, és így kialakult az a vadkapitalizmus, ami ismét megte­remtette a felső tízezret, az elit osz­tályt és a munkásosztály siralmas, gyászos elszegényedését, a munkanél­küliséget, az éhezést, a prostitúciót, a gyilkosságokat. A szakszervezeteket szétzilálták. Az elkeseredés eredmé­nye volt, hogy a csalódott emberek a szocialista pártot támogatták. Mert remélték, hogy végre kifelé megyünk majd a kétségbeejtő nyomorból. Ez még nem vehető észre, az intézkedések most is mindig a legszegényebbeket sújtják. A közbiztonság sem javult, az ember nem mer este az utcára menni. Igyekszünk az Európai Közösségbe, de úgy látszik, csak nekünk sürgős, Európának nem. Tíz évvel ezelőtt na­gyobb volt az értékünk. Tátrai Lajos, Budapest Sok millió elmebeteg? Valamikor őszintén tiszteltem Aczél Endre újságírót. Korábban bátor, de tárgyilagos és színvonalas írásaival hívta fel magára a figyelmet. Sajnos az utóbbi időben felülkerekedtek ben­ne a szubjektív érzelmek. Több eset­ben olyan durva jelzőket és minősíté­seket használ egyes, neki nem tetsző külpolitikai események és személyi­ségek megítélésében, melyek méltat­lanok a nagy tudású és művelt publi­cistához. Például a június 15-én a másnapi oroszországi elnökválasztás­sal kapcsolatban azt a kijelentést tette, hogy „elmebeteg az, aki a kommunis­ták győzelmét kívánja”. A kommunista párt jelöltjét is különös módon minő­sítette, amikor a „Zjuganov nyomo­rult kisszerűsége” jelzővel rukkolt elő. Nos, a választások első fordulója után kiderült, hogy több millió „elmebeteg” él orosz földön, akik valamire és vala­kire voksoltak június 16-án, pedig a kommunista párt nem élvezte a nyu­gati hatalmak sokmilliárdos pénzügyi és morális segítségét, valamint a hazai nagytőke és az egyházak sokoldalú tá­mogatását, mint Jelcin, a hivatalban lévő elnök. Függetlenül a második forduló kimenetelétől, a számára nehéz és rendkívül hátrányos körülmények ellenére ez a „nyonsprolf ” Zjuganov sok millió honfitársa szilárd támoga­tását tudhatja magáénak. Aczél úrnak a közelmúltban a fehérorosz elnökkel, Lukasenkóval is meggyűlt a baja, akit - ha pontosan emlékszem - az „undo­rító” jelzővel tisztelt meg. Lukasenko egy független ország elnöke, illene tiszteletben tartani népének akaratát, amivel ezt az embert választották államfőjüknek. Nem egy magyar új­ságírónak, hanem saját népének tar­tozik felelősséggel tetteiért vagy ki­jelentéseiért. A politikai kultúra és intelligencia azt sugallja mindnyájunk számára, hogy tiszteljük más népek és országok akaratát, valamint az ál­taluk választott, illetve támogatott személyiségeket még akkor is, ha fel­fogásukkal és ideológiájukkal nem értünk egyet. Csak így várhatjuk el, hogy minket, magyarokat is tiszteljen és fogadjon el a külföld. Nemes József, Orosháza M 0 - V H­atvanöt éve, 1931. július 5-én kihirdették a letartóztatási végzést dr. Jorgovits Szevér rákosszentmihályi lakos ellen, akit hi­telezési csalással és óvadékcsalással gyanúsítottak. Jorgovits a húszas évek elején tűnt fel Budapesten mint dús­gazdag délvidéki család fia, aki a Ju­goszláviához került Bácskában élő szü­leitől nagyobb pénzösszeget kapott, hogy Budapesten kezdjen valamilyen vállalkozásba. Jorgovits vendéglős­ként kezdte, a bácskai Regőczéről ka­pott pénz étteremasztalokká, tányé­rokká, poharakká, pezsgősvödrökké változott - Jorgovits több vendéglő, közöttük a Fészek Klub és a Sósfürdő éttermének bérlője volt. 1925-26-ban egyre több hitelezője sürgette számlája rendezését, ám ő ígéretekkel nyugtatta meg őket, végül igen nagy adósságok hátrahagyásával Budapestről ismeret­len helyre menekült, utána csak tár­­gyalhatatlan perek sora maradt. Né­hány hónappal később azonban vissza­tért, Rákosszentmihályon villát vásá­rolt mint ókatolikus püspöki vikárius. A villa egyúttal „a független magyar­­országi ókatolikus egyház” temploma és egyházközségi hivatala is lett. Jor­govits bemutatta a helyi hatóságoknak Robert Tüchler bécsi ókatolikus püs­pök megbízólevelét. Ez az okmány Jorgovitsot, aki „Bécsben teológiai doktorátust szerzett”, megbízta, hogy Magyarországon, Romániában és Ju­goszláviában szervezze meg az ókato­likus egyházat. Hamarosan híre járt, hogy a rákosszentmihályi istentiszte­leteken egy volt bárzongorista szol­gáltatja az egyházi zenét. Mások azt mondták: Jorgovits még nem fizette ki a villa árát, azt is hitelbe vásárolta, akárcsak a templom kegyszereit, be­rendezését. A püspöki vikárius körül mind kellemetlenebb hírek terjengtek, kiderült az is, hogy az egyház több mint tíz alkalmazottját kaucióval vette fel, a kauciót pedig elköltötte. Jorgovits ekkor öngyilkossági szándékkal mér­get vett be, de gyomormosással meg­mentették. Lábadozása közben érkez­­­zett meg Bécsből Tüchler püspök érte­sítése: azonnali hatállyal megvonták Jorgovits egyházi címeit, eltiltották a papi funkcióktól és az egyház pecsét­jének használatától. A betegágy mel­lett mind több hitelező jelent meg, már nem csak a legutóbbi Jorgovits­­életszakasz ismerői, hanem az azt megelőző, úgynevezett „vendéglőskor­szak” emberei is. Nótárius EZEN A NAPON A bácskai álnábob ügye SZERINTEM... SZERKESZTI AZ OLVASÓ 1996. JÚLIUS 5., PÉNTEK 7 A Cartographia útvesztői Olvastam, hogy hibás a Cartographia Kft. által kiadott Gemenci-erdő turis­tatérképe, mely így bevezeti a gyanút­lan turistát egy szigorúan elzárt terü­let kellős közepébe. Nem egyedi eset. Hasonlóan járt el a kft. Pest megyét illetőn, de fordított előjellel. Itt egy nagyon fontos, új utat titkol el az autó­sok elől: nem vesz tudomást a nagy rá­fordítással megépített, kiváló nyom­vonalú 405-ös útról, mely pedig 1995 októberében határidőre elkészült, át­adták, azóta rengeteg budapesti és kelet-magyarországi gépkocsivezető számára könnyíti meg a kapcsolatot a főváros és a vidék között. Albertir- ■ sánál válik le a 4-esről és Dabas ma­gasságában csatlakozik be az M5-ösbe, lehetővé téve így a már elviselhetet­­lenségig zsúfolt Monor-Üllő-Vecsés szakasz elkerülését. Először a Tourin­­formnak azon az 1996-os színes, tér­képes, idegen nyelvű szórólapján tűnt fel ez az úthiány, mely büszkén hirdeti hazánk autótérképe alatt, hogy „Copyright Cartographia Kft. Budapest, 1996”. Annyi baj legyen, legfeljebb a külföldi sofőr megismer­kedik a magyar valósággal. Úgyis azt mondják, hogy a modern utak és az autópályák elidegenítik az embert a valóságtól. De mikor ugyanezt a tér­képet találtam két oldalra kinagyít­va az Autósélet júniusi számában a Cartographia Kft. Térképboltjának saját reklámjaként, már gyanakod­tam. A cím alatt ott a cég jelmonda­ta: „Velünk nem tévedhet... el!” Nem a fenét! Hogy nem jó reklám, az biz­tos! És mindez az Autóséletben, a Magyar Autóklub lapjában. Sarkady László, Cegléd Semmiség Lent, ahol akkor is sokan tartózkod­tunk, odalépett hozzám e­gy fiatalem­ber, kezeivel felmérésre készen. Amíg jön a metró, ugye, megenged néhány kérdést? Bólintok. Persze. Van-e útle­vele és hányszor használta? Van, de nem használtam még. Szokott-e nya­ralni, és mikor volt utoljára? Hát... tíz éve, több mint tíz éve. Akkor, bocsás­son meg, ön nem az én emberem - mondja a felmérő, és mosolyogva ott­hagy. Látom, máris mással beszél. Paff lehettem. Jött a metró, beszálltam, a következő megállónál meg ki, pedig még kettőt szoktam utazni, amikor haza akarok jutni. Mi történt velem? Először képesnek látszottam statisz­tikai álafiy gyanánt mutatkozni meg, azután­ lenullázódtam. Csak nem ki­hullottam? Nem szerepelhetek többé a statisztikában? Tudják, milyen érzés statisztikán kívülre kerülni? Nem kí­vánom senkinek! J. J., Bp. tett honfitársainkat. Nem lenne erköl­csösebb, humánusabb a velünk egy ha­zában élőkre jobban odafigyelni ak­kor, amikor országunk gazdasági hely­zete olyan, amilyen? Örvendetes hír, hogy átlag 1,5 százalékkal csökken majd a személyi jövedelemadó. De mit takar ez az átlag? Csökken a 600 ezer forint (és e feletti) éves jövedelemmel bírók adóterhe és marad a 0-150 ezer forint éves jövedelemmel rendelkezők 20 százalékos adókulcsa, miközben nő a munkanélküli-segélyekre az igény - szintén itthon. Tessék mondani, nem lenne j­ks­ sors ,határokon­ kívül élő „hazánkfiának” lenni? Mit tegyünk, ha a­­„Szózat?’ ,röghöz:kötött­ minket? Török Eszter, Budapest jogászokat nem lehet teljes mértékben kihagyni ebből az ítélkezésből, ezért egyetlen megoldás maradt. A parla­ment. Akiket mi juttattunk hatalom­hoz annak reményében, hogy sorsunk­kal foglalkoznak majd, azok hatalmu­kat igyekeznek „aprópénzre” váltani, és ítélkeznek a választók felett, a vá­lasztók nélkül, a választók ellenében. Hogy szól az ítélet? Bérből, fizetésből, nyugdíjból élő, ne vásárolj, ne költekezz, ne légy beteg, csak adózz, adózz és adózz. Ha már nem tudsz adózni, halj éhen. Hogyan hajtják végre az ítéletet? Infláció, reálbércsökkentés, energia­árak emelése, nyugdíjemelés fél száza­lékkal, új adónemek, hogy csak néhá­nyat említsek. Mi a bűnünk? Elszegé­nyedtünk, és többé már nem vagyunk képesek szponzorálni az új urak hun­cutságait, pl. a bankkonszolidációt. S. R., Esztergom Magyar szolidaritás Nem olyan rég, csak úgy felreppent a hír, hogy ez a szegény ország 4 milliárd forintot költött a határain túl élő ma­gyarokra. Rendre ment segély keletre, délre, északra, gyűjtés a katasztrófa­sújtottak, menekültek részére. Most a két somogyi faluban élő honfitársaink kerültek kilátástalan helyzetbe, gyors­hír, hogy a kormány segítsége kevés. Most nincs gyűjtés, kezdeményezés, együttérzés - mert ők honfitársaink! Igaz, hogy sok kicsi sokra megy, két­szer ad, aki gyorsan ad! Nyár van, télre fedél alá kellene juttatni kiszolgálta­ Itt az igazság Bíró Ödönné kőbányai levélíró 1996. június 11-én Kis nyugdíj, nagy nyugdíj címmel megjelent írására szeretnék néhány megjegyzésemmel reagálni. Az általa leírtak elejével - részvétem nyilvánítása mellett - egyetértek, már a „Most itt vagyok úgy, ahogy” megjegyzésével. Én is tit­kárnő voltam éveken keresztül, s mint ilyen, beosztásban lévő személy, sok bizalmas dolognak a birtokosa mindmáig, amely az én titkom. Önnek sem kell bizonyára magyarázni a „szegény gazdasági igazgató” 25 000 fo­rintos nyugdíját kiegészítő keresetekről, amelyet még aktív korában ka­pott. Nem tudom, a férje vagy a felettese volt-e az illető, akkor vagy eltit­kolta a jövedelme egy részét a férje, de mint írja, „mindenre tellett, amire szükségem volt” - ez is kérdéses, mi az a minden? -, vagy ha a felettese nyugdíját kevesli, akkor éppen önnek nem kell magyaráznom, hogy miként működtek a dolgok aktív korában, és ezeket én is ugyanolyan jól tudom, mint más hasonló beosztásban dolgozók. Felsorolja az ilyen-olyan szerelő, a postás, villanyszámlás, újságos stb. borravaló­ elvárásait, mert „az igazgató úr mindig gáláns volt, most is elvárják”. Szegény igazgató úrnak adnék egy jó tanácsot, ha megfogadja, nyittasson a legközelebbi OTP-nél átutalási - illetve ma már lakossági folyószámlaként nevezett - betétszámlát, és nem kell borravalót osztogatnia, mivel az OTP leveszi a válláról az­ összes fizetni való terheket csekély kezelési költségért. Bizo­nyára ez a „kicsi, 25 000 forintos” nyugdíj zsebpénz a számára, és nem hiszem, hogy kétszobás lakásban él. Ha nem jár Operába, étterembe na­­ponta-hetente, hanem mondjuk havonta-kéthavonta egyszer, attól ő még nem lesz kevesebb értékű ember. Ami pedig a takarító néni 13 000 forintos nyugdíját illeti és a - bármily címen kapott - különféle juttatásokat, meg­nyugtathatom önt, hogy szégyenkezve kullognak az illetékesekhez, a kétszobás lakását már régen garzonra cserélő, a nyomor szélén vegetáló takarító néni vagy bárki más, kis nyugdíjból élő személy. Igaz, vannak erőszakosabb, rámenősebb kiskeresetűek is, de ők vannak kevesebben, a többség igyekszik minden erejével megőrizni a „látszatot”, mert az az elve, „inkább éhen hal, de nem kéreget, mert az megalázó számára”. A két ember munkájának összehasonlítását pedig felejtse el, mert ki-ki tette a maga dolgát, az igazgató úr is, a takarító néni is, de nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy szegény kis hazánk e példaként kiragadott két réteg munka- és fizetés-, valamint nyugdíjkülönbségéből, esetleges élet­színvonal-változásokból tart ott, ahol jelenleg van. Az igazgató úr által hozott hasznot és a takarító néni csutakolását az igazgató úr szobájában és az önében meg a többi helyen nem szabad összehasonlítani, mert ez nem igazságos, sőt méltánytalan. Az elitek kiemelését célozza, és az isko­lázatlanokat próbálja még kisebbre zsugorítani. Levele végén kérdezi: „Hol itt az igazság?” Ha figyelmesen elolvassa a levelemet, ön, mint volt titkárnő, a sorok között megtalálja az igazságot, amelyet nem hiszem, hogy külön magyarázni kellene bárkinek is! Pálné Zöldi Ágnes, Kazincbarcika Halálbüntetés van Csak nem olyan formában és nem olyan módon, ahogyan azt évszázado­kon keresztül alkalmazták. Nem fejez­nek le, nem akasztanak föl, nem lőnek le senkit sem bírói ítélettel. Már nem kell bírói segédlet. Minek? Kifinomul­tan, demokratikusan intézik el azokat, akik kiszolgáltatott szerepet kaptak a „nagy társadalmi átalakítás” során. Sokan vagyunk halálra ítéltek. íme a névsor: munkanélküli, hajléktalan, nyugdíjas. Ha jogászok szabnák ki a büntetést és az államapparátus haj­taná végre az ítéletet, nagyon sokba kerülne. Ez tehát így nem megy. Az sem megy, hogy bírók, jogászok foglal­kozzanak az ítélet kiszabásával, így is több évig eltart egy-egy per. Mivel a Hiányzik az újság Júniusban újból jártam Magyarorszá­gon, ismét (mint már többször is) a „Szolidaritás” vendégeként tartózkod­tam Tatabányán. Sajnálattal állapí­tottam meg, hogy kedvelt lapomat, a Népszavát nem minden nap találtam meg a hírlapárusító helyeken a kora reggeli órákban. Az árusítók szerint „nem jött be”. Nem látták el az áruso­kat időben a Népszavával? Vajon mi az oka ennek? Gondolom, önöknek is érdeke megtudni, hogy hiányolja a közönség a Népszavát. Greth Károly, Frankfurt AZ UTCA HANGJA Örül Jelcin választási győzelmének? Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó ez vagy rossz. Az igaz, hogy legyőzte kommunista el­lenfelét, Zjuganovot, de nem szabad elfelejteni, hogy nem is olyan régen még maga Jelcin is kom­munista volt. Azt sem le­het tudni, Zjuganov való­ban kommunista-e, a je­lenlegi politikai helyzet nem engedi meg, hogy kommunista vezetés ke­rüljön hatalomra, ha Zju­ganov győz, ugyanúgy le­fekszik az amerikaiak­nak, mint Jelcin tette. Csak részben, mert én nem vagyok hasra esve a Nyugattól sem, de a kom­munisták visszatérése is nagyon rossz lett volna. Lehet, hogy Zjuganov győ­zelme sem lett volna hát­rány Magyarország szá­mára, mert nagy kár volt elveszítenünk a keleti piacokat, ahová most az amerikaiak törnek be. Egyébként is azt hiszem, az orosz kommunisták sem akarják azt a sztáli­ni világot visszaállítani, ami annyi szenvedést ho­zott az orosz népnek. Tulajdonképpen örü­lök, de csak azért, mert nem Zjuganov, kom­munista jelölt jutott hatalomra. Nem tudom, hogy Zjuganov elnök­sége veszélyt jelentett volna Magyarországra, de az biztos, hogy nem lett volna jó szomszéd. Az is biztos, hogy ilyen választási eredmények után a kommunisták is beleszólhatnak majd az orosz politika alakulá­sába, de remélem, hogy nem lesznek meghatá­rozók ezen a téren. Örülök neki, hogy meg­nyerte a választásokat, de az egészségi állapota saj­nos nem sok reményre ad okot. Jelcin valódi refor­mer, ő valóban össze tud­ná fogni az orosz népet. Oroszország, ha nem len­ne ennyire széthúzó, még mindig nagyhatalomnak számítana. Nem szabad Oroszországot lebecsül­ni, még mindig elég erős. Baj, hogy a reformerők kizárólag Jelcin szemé­lye körül csoportosulnak, és ha vele történik vala­mi, az egész összeomlik. Nem, mert a másik ol­dalnak, Zjuganovnak szo­rítottam, mert ő becsüle­tesebb és a programja is jobb, mint Jelcinnek. El­nöksége nem jelentett volna visszatérést a múlt hibáihoz, sőt azok radi­kális felszámolását ered­ményezte volna. A prog­ramja szociális érzékeny­ségről tanúskodik. Jel­cint kétszínűnek tartom, először határozott balol­dali vonalat követett, az­után a reformok pártjá­ra állt, most pedig nacio­nalista húrokat penget.­ ­ Tárnoki Nándor (76) nyugdíjas Tt­mör Józsefné (55) postatisztviselő Kis Tóth Sándor (55) testnevelő tanár Nagy Mária (40) rendőr őrnagy Bakonyi Károly (63) muzeológus 326-8262. Ezen a telefonszámon várjuk olvasóink észrevételeit, hétköznapokon reggel 9-től délután 5-ig.

Next