Népszava, 1997. október (125. évfolyam, 229-254. sz.)
1997-10-06 / 233. szám
NÉPSZAVA 1860-ban, egy szép napon a Massachusetts állambeli Lowell egyik textilgyárában a tulajdonos új munkarendet tett közzé. Reggel - szemben az addigi szokásokkal - valamennyi munkásnak ugyanabban az időben meg kellett jelennie a gyárban, azután bezárták a gyárkapukat, s egészen a munkaidő végéig lélek az ajtón se be, se ki. A felháborodás elementáris volt. A szövőmesterek egyszerűen nem tudtak beletörődni abba, hogy nem ők diktálják a munkafeltételeket. A rabszolgaság bevezetéséről beszéltek, és sztrájkba léptek. Egy és egy harmad évszázad múltán a gazdaságtörténészeken kívül már senki sem emlékszik rá, hogy a tőkés ipar nem Chaplin futószalagával kezdődött. Talán még a humánerőforrás-szakértők sem tudják, hogy volt idő, amikor a munkások a kapitalista üzemekbe is úgy jártak dolgozni, mint a finnyásabb házvezetőnők manapság az úri házakhoz. Mentek, amikor kedvük tartotta vagy amikor pénzre volt szükségük. Manapság az északi féltekén azt önmagában még senki sem tartja rabszolgaságnak, hogy a rögzített munkafeltételekhez alkalmazkodni kell. Ritkán lépnek sztrájkba azért, mert muszáj dolgozni, sokkal gyakoribbak a munkabeszüntetések amiatt, hogy nem lehet dolgozni. 1995 decemberében Franciaországban kitört az első „eurosztrájk” (mások ugyanezt az első globális sztrájkként emlegetik). A franciák egy másik EU-tagállamban, Belgiumban működő üzem leépítése ellen tiltakoztak. E sztrájk csak beszédes jele volt annak, hogy szerte a világon drámai változások zajlanak a foglalkoztatási viszonyokban. Mindazok, akik e szép új világ „munkarendjétől” idegenkednek, homokba dugják a fejüket, s akár csak a lowelli szövőmesterek, nem akarják tudomásul venni, hogy holnaptól kezdve minden másként van. Pedig látható, hogy valami egészen új kezdődött a foglalkoztatásban. 1996 januárjában az AT&T amerikai távközlési társaság részvényei pusztán annak bejelentésével felfelé kezdtek száguldani, hogy a társaság 40 000 alkalmazott leépítését helyezte kilátásba. Ugyanakkor a Dow Jones, az egész gazdaság állapotát jellemző amerikai tőzsdeindex mentén lekonyult - több mint 3, illetve 1,5 százalékkal esett - annak hatására, hogy 1996 februárjában 750 ezer, márciusában pedig 140 ezer új munkahelyet kreáltak az amerikai gazdaságban. A foglalkoztatás növekedése, ami egészen a legutóbbi időkig a gazdasági siker jelének és zálogának látszott, ma a kudarc szinonimája. A munkát a fejlett piacgazdaságokban mind a mai napig a keresőtevékenységgel, a fizetett bérmunkával azonosítják. Annak „van munkája”,' aki egy vállalatban havi- vagy hetibérért dolgozik.’ Ezen nem változtat az a tény sem, hogy az utóbbi egy-két évtizedben az „atipikus foglalkoztatás” seregnyi változata bukkant fel, s mind nyilvánvalóbb: a foglalkoztatást keresők tetemes része sohasem fog már bérmunkát találni a hagyományos értelemben. A jövőben csak kevesek kiváltsága Szabó Katalin egyetemi tanár, a Közgazdasági Szemle főszerkesztője lesz a képzettségüknek és igényeiknek megfelelő, stabil munkahely a lakóhelyük közelében. Mindenütt a világon a múlt ködébe vész az idilli állapot, amikor valaki az iskolapadból kikerülve a falujában vagy városában jól fizető munkahelyet talált, majd gyakorlatilag ugyanarra a tudásra alapozta karrierjét, amit még iskoláskorban szerzett. A munka - akárcsak a tőke - gyorsuló ütemben globalizálódik. Növekszik a munkaerő földrajzi és szakmai mobilitása, a munkával szembeni várakozások megváltoznak, a munkaerőpiac kiszabadul a nemzeti szabályozás alól. A globalizálódó világgazdaság ma már nem csupán abban az értelemben „internacionalizálja” a munkát, hogy a tajvani munkás cipőjében koptatjuk az aszfaltot és az indiai szövőlány ruhájában feszítünk a garden partyn, hanem a munkás, a foglalkoztatott válik egy nemzetköziesedő szisztéma részévé. Fel kell készülnie arra, hogy másnaptól fogva a világ másik fertályán dolgozzék, hogy napi munkája során más nyelvű, más bőrű, más kultúrájú kollégákkal működjön együtt, késznek kell lennie arra, hogy életfogytiglan tanuljon vagy adott esetben a „teleworking” formulára álljon át, azaz otthon ülve, önállóként vállaljon számítógéppel végezhető „bedolgozást” a sokszor az óceánon túl bejegyzett idegen cég számára. Felkészült lélekkel kell tűrnie a permanens bizonytalanságot, a munka és a kereset ingadozását, tartalmasan kitölteni a hosszú munka nélküli periódusokat. Kénytelen tudomásul venni a korábbi munkaviszonyokra épülő szakszervezetek és nemzeti államok új viszonyokkal szemben tanúsított tehetetlenségét és totális alkalmatlanságát a foglalkoztatottak (vagy a foglalkoztatás után sóvárgók) megvédésére. Amikor most Magyarországon is négy évtizedet felölelő „mi dolgozgatunk, ők fizetgetnek” állapot után” - a foglalkoztatás drámai változásaiba ütközünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek csak az átmenet nehézségei, netán a karvalytőke mesterkedésének következményei. Magatartásunkkal, ahogyan az elkerülhetetlen változásokat fogadjuk, mintha csak jeles írónk, Esterházy Péter megállapítását akarnánk alátámasztani, aki szerint „országának önképe, miszerint vele különösen kicsellózott volna a sors, ez teljességgel hazug, hamis, nem más, mint önsajnálat”. Sértődöttség és panaszkodás, mint magyar nemzeti sajátosság. Hogy így a vad török, úgy a kehes osztrák... és akkor mindennek a tetejébe még az oroszok. Ó, minő balszerencse! Pedig ez csupán átlagos európai sors. Itt időnként országok megszűntek, arrébb tolták őket, mint egy szekrényt, és előbb-utóbb az oroszok is jöttek. Az oroszok ugyan mostanság nemigen fenyegetnek bejövetelükkel, annál sorsszerűbbek és elháríthatatlanabbak a globalizálódással összefüggő foglalkoztatási változások. E változások hatálya alól éppúgy nem tudjuk kivonni magunkat, mint az amerikaiak, a filippinók vagy a franciák. Az INSEE nevű francia közgazdasági és statisztikai kutatóintézet egy tanulmánya szerint: „A teljes idejű fizetett foglalkoztatás modellje - meghatározott időre, meghatározott szakmában, illetve foglalkozásban -, amely e század elejétől uralkodott, elveszti mintaadó voltát. Az ideiglenes foglalkoztatás új formái fejlődnek ki, a foglalkoztatotti lét és a munkanélküliség növekvő gyakorisággal váltogatják egymást, miközben a munkahelyek mobilitása egyre nő.” A törvényes szabályozásnak, amely eddig kizárólag a hagyományos értelemben vett munkavállaló jogain őrködött, ma ugyanakkora figyelmet kellene szentelnie az átképzésen lévőknek, mint a foglalkoztatottaknak, egyenlően kellene kezelnie az ún. önfoglalkoztatók társadalmi biztonságát a foglalkoztatottak biztonságával. Bizony nehéz megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a biztonságunk odavan. Sok ember számára valódi trauma annak felismerése, hogy a sorsa nem feltétlenül a saját kezében van, hanem olyan nemzetközi struktúrák belső dinamikájának a függvénye, amelyekről nemhogy áttekintése nincs, hanem még csak nem is hallott. „A múltban, amikor technológiai forradalom fenyegette az egyik gazdasági szektorban való foglalkoztatást, új szektor emelkedett ki, amelyik felszívta a hanyatló ágazat felesleges embereit. Manapság viszont szinte kivétel nélkül valamennyi ágazat foglalkoztatottjai a gyors átstrukturálódás és az automatizálás vesztesei, s nincs jelentős új szektor, amely abszorbeálná azokat a milliókat, akiket kitaszítottak a többi ágazatból. Az egyetlen új szektor a horizonton a tudásipar. Az új típusú szakemberek, az úgynevezett »szimbolikus elemzők« és tudásiparosok, a tudomány, a műszaki alkotás, a menedzsment, a konzultáns tevékenység, a tanítás, a marketing, a média és a szórakoztatás világából jönnek. Bár ezek száma folytonfolyvást nő, mégis messze elmarad azoknak a munkásoknak a számától, akiket a gondolkozó gépek új generációi tesznek feleslegessé.” (Jeremy Rifkin) Hová vezet mindez? Törölnünk kell szótárunkból a foglalkoztatás szót, és az aktivitás szóval helyettesíteni? Radikálisan csökken majd a munkaidő, hogy a kevés munkalehetőséget igazságosabban osszuk el? Gyermekeink a múlt kövületeiként kezelnek majd bennünket, mert annyira ragaszkodunk a munkához és a foglalkoztatáshoz? Lehet, hogy ők nem is vágyódnak majd arra, hogy látástól vakulásig dolgozzanak a futószalag mellett vagy rontsák a szemüket a számítógépek képernyőinél? Lehet, hogy hatályát veszti a bibliai átok, miszerint arcunk verítékével kell megkeresnünk a kenyerünket? Vagy mégis azoknak lehet igazuk, akik e foglalkoztatási sokkokat átmenetinek tekintik, s abban bíznak, hogy néhány évtized múltán megszilárdulnak a foglalkoztatás új formái. Ma még nincs válasz ezekre a kérdésekre. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy - ismét Esterházyval szólva - „itt tényleg más világ kezdődik. Más az igen, más a nem, más a soha, más az örökké, más a végtelen, azaz más a geometria, más a becsület, az adott szó... mást értenek jogokon és kötelességeken. ” Szabó Katalin A munka végei „Bizony nehéz megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a biztonságunk odavan. Sok ember számára valódi trauma annak felismerése, hogy a sorsa nem feltétlenül a saját kezében van, hanem olyan nemzetközi struktúrák belső dinamikájának a függvénye, amelyekről nemhogy áttekintése nincs, hanem még csak nem is hallott. ” ? Tüntetések - Kicsit késünk a tüntetésről, mert lezárták az utat az autópályások! Jókó Csaba rajza Csikk és virág jelenet az autóbuszon. Felszáll egy fiatalasszony, karján csecsemővel, másik kezében bevásárlószatyor. Egy hölgy odaszól a mellette ülő 12 éves fiúnak: - Nem adnád át a helyedet annak az anyának? A válasz határozott, a távolabb ülők is jól hallják: - Nem! A fiúra senki sem szól rá, továbbra is ül, az anyának egy középkorú férfi adja át a helyét. Ugyanazon az autóbuszjáraton. Reszkető kezű, idős férfi, kezében botot szorongat. Egy 8-9 éves fiúcska fel akar ugrani, hogy felajánlja helyét. Édesanyja megfogja a karját: - Maradj! Ezt is hallják a körülöttük állók, de egyetlen megjegyzés sem hangzik el. A 11-es autóbuszról kibámulok az ablakon. A Csalogány utca és a Fazekas utca sarkán lévő ház előtt, parányi kis kertben néhány szál virág díszeleg. A kertecskét 30-40 centiméteres, alacsony kerítés választja el a járdától. Látom, amint egy jól öltözött férfi áthajol a kerítésen, letépi a virágot, körül se néz és megy tovább. Folytathatnám a sort. Nap nap után mindenki láthatja a letépett utcai telefonokat, az összetört padokat, a villamos- és autóbuszmegállók előtti úttestet elborító cigarettacsikkeket. (Münchenben senki sem merné elhajítani a csikket, mert félne, hogy rászólnak.) Akadnak azért fiatalok, akik átadják ülőhelyüket az időseknek, de azok általában egyetemisták. S egyszer tanúja voltam, amint többen ráripakodtak egy kamaszra, hogy adjon helyet egy öregembernek. Ez azonban Sopronban történt. (Összefügg-e azzal, hogy a soproniak rendszeresen átjárnak Ausztriába?) Állandóan olvasom és hallom a felemelő körmondatokat a „tulajdon szentségéről”, „egymás megbecsüléséről”, „közösségi nemzettudatról”. Vajon az a szülő, aki nem engedi, hogy fiúcskája az autóbuszon átadja a helyét egy idős embernek, melyikre tanítja gyermekét e szép eszmék közül? Az a másik fiú, aki fennhangon elutasítja, hogy engedjen leülni egy gyermekét hordozó anyát, az mit tanult az iskolában? Mit gondol a tulajdon szentségéről az a férfi, akiben még annyi szégyenérzet sincs, hogy körülnézzen, nem látják-e, amint virágot lop? Mostanában alakulnak a különböző pártszövetségek, amelyek válogatott módszerekkel igyekeznek egymást lejáratni. Látjuk a vezetőiket, látjuk a módszereket, halljuk a hangzatos hivatkozásokat - népre, rendre, erkölcsre, hazára. Európára. Otthon vagyunk. A Parlamentben, a 11-es buszon. Bárhol. Polgár Dénes r Révész Sándor Lakitelki Angszoc Szeptember 27-én Lakitelken megünnepelték a Magyar Demokrata Fórum tizedik születésnapját. Csakhogy a Magyar Demokrata Fórumnak nincs tizedik születésnapja, csupán öregíti magát, mint egy besózott kamasz. Lakitelken kicserélték az ünnepeltet, illetéktelen fújta el a gyertyát. A Magyar Demokrata Fórum kilencéves, egy hónapos és néhány napos, öt hónappal fiatalabb a Fidesznél és a Szabad Kezdeményezések Hálózatánál, s két hónappal öregebb az SZDSZ-nél. 1988. szeptember 3-án született. 1987. szeptember 27-én a lakitelki sátorban nem politikai szervezet született, hanem politikai fórum, magyar demokrata fórum. Micsoda különbség! A Magyar Demokrata Fórum a politikai színskála része, a magyar demokrata fórum pedig minden „progresszív” rész párbeszédének kerete, az 1987-es Lakitelki Nyilatkozat szerint „a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere”, amely arra szolgál, hogy kimunkálja a nemzetközi közmegegyezést „valamennyi progresszív társadalmi erő” részvételével, „mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek”, tehát a diktatúra pártjának és kormányának „részvételével”. „Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik... Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak.” Új politikai szervezetről szó sincs. Politikai programról még kevésbé. A Lakitelki Nyilatkozat kizárólag az ország válságának diagnózisát tartalmazza, a terápiára, az ország jövőjére vonatkozóan egyetlen pozitív állítást, egyetlen programelemet sem tartalmaz a kiút megkeresésére hivatott fórum létrehozásán kívül. A születésnapi illetéktelenség nem korlátozódott a gyertyafújásra, kiterjedt a tortamajszolásra is. A házigazda személye képviselte és egyben hamisította a kontinuitást. Lezsák Sándor negyvenhat vendéget hívott a lakitelki találkozó Révész Sándor író tizedik évfordulója alkalmából rendezett tanácskozásra. A lista a Népszabadság szeptember 27-i számában olvasható, a tíz évvel ezelőtti résztvevők listája pedig a tanácskozás 1991-ben kiadott jegyzőkönyvében. Az 1987-ben jelen volt (a házigazdát nem számolva, de a háziasszonyt igen) száznyolcvan vendég közül most meghívtak tizenhármat, azaz nagyjából minden tizennegyediket. Melléjük meghívtak még harminchárom ünneplőt, akik viszont annak idején a lakitelki sátor tájékán se jártak. Egy hajdani résztvevőre jutott két és fél részt nem vevő. Az MDF meghívott vezetői között ez az arrány egy a négyhez. Az 1987-es vendégek között a fővárosiaik és a párttagok voltak fölülreprezentálva. Ez most sem változott. Csak a párt. A Népszabadság összeállítása szerint 1987- ben a résztvevőknek kb. harmada volt az MSZMP tagja. A jegyzőkönyv szerint pedig 70 százaléka volt budapesti, s az ötvenegy nem budapesti, nem külföldi negyede is helybéli érdeklődő (gépkezelő, lakatos, raktáros, óvónő stb.). A harmincnyolc felszólaló közül harminchárom fővárosi, a maradék ötből kettő, Püski Sándor és Tóth Károly Antal (akkor még) külföldi illetőségű, a harmadik maga a házigazda. A magyarországi vidék az Örkényi Elek István és a keszthelyi Csengey Dénes (Isten nyugosztalja) hangján szólal meg... A hajdani résztvevők kb. felének merném célirányos kutatás és nyomozás nélkül bemérni a mai MDF-hez való viszonyát. Bőven számolva ezek harmada sorolható ma formálisan vagy informálisan az MDF táborához (inkluzíve Pozsgay). A Fideszben politizál(t) Áder János, Hegedűs István, Urbán László, Wéber Attila, Diczházi Bertalan, Bozóki András, közülük Diczházi kötődött később az Antall-kormányhoz, de ma már Surányi tanácsadójaként Lezsák MDF- éhez neki nincs semmi köze. Az MSZMP-ben, illetve utódpártjában tevékenykedett, avagy tevékenykedik Bihari Mihály, Pozsgay Imre, Gajdócsi István, Kósa Ferenc, Vass Csaba, közülük csak Pozsgay futott be sok kalandozás után az MDF kikötőjébe. A kisgazdáknál politizált, s a szkizma után a jelentéktelenek oldalán ragadt Dragon Pál (s ha nem tévedek, Puska Csaba). Az SZDSZ-hez kötődött, illetve kötődik Konrád György és Vargha János, SZDSZ-es képviselőből lett jobbszéli független Bertha Zoltán, Bilecz Endre ide-oda cikázott az MDF és az SZDSZ között, de ma már mindkét párttól távol van. A Magyar Néppárt politikusa, illetve képviselőjelöltje lett Fekete Gyula, Varga Csaba, Czine Mihály, a párt szétporladása után Fekete és Varga az MDF-kormány jobboldali ellenzékét erősítette a Magyar Útkörök vezérideológusaként, illetve Torgyán tanácsadójaként. A lakitelkiek közül az MDF-ből vagy legalábbis annak frakciójából a jobbszélre csapódott, és onnan vicsorog vissza: Bogdán Emil, Csurka István, Dénes János, Farkas Elemér, ifj. Fekete Gyula. Ugyanonnan ugatta az Antall-kormány karavánját Kubinyi Ferenc (Isten nyugosztalja!), Nagy László (az ügyvéd) és Sándor András. A másik oldalon ott vannak a Lezsák elnöksége elől elmenekült MDNP-s „renegátok”: Bogár László, Bogárdi Zoltán, Entz Géza, Jeszenszky Géza, Szabad György. Az éppen Lezsák ármánykodása folytán kirúgott Elek István és Debreczeni József, s a többi „másképp távozó”: Furmann Imre, Király Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Krasznai Zoltán. No és akkor felsorolhatjuk még a lakitelki találkozó azon neves résztvevőit, akik ugyan nem tartoznak a fenti kategóriák egyikébe sem, de nem nevezhetők az MDF híveinek. Némelyikük éppenséggel az MDF-es tüzérség kedvenc céltáblája volt: ifj. Bibó István, Breitner Miklós, Cseh Tamás, Gombár Csaba, Hirschler Richárd, Horgas Béla, Levendel Júlia, Kovács András (filmrendező), Lengyel László, Pomogáts Béla, Schlett István, Újhelyi Szilárd (Isten nyugosztalja!), Benda Kálmán (Isten nyugosztalja!), Vásárhelyi Judit, Závada Pál, Domokos Mátyás. Amint azt a Nagy Testvér nagy ellenségétől, Emmanuel Goldsteintől tudjuk: „A múlt változtathatósága az Angszoc fő tétele. (...) A múlt az, amit a Párt annak szán.” VÉLEMÉNY 1997. OKTÓBER 6., HÉTFŐ