Népszava, 1997. október (125. évfolyam, 229-254. sz.)

1997-10-06 / 233. szám

NÉPSZAVA 1860-ban, egy szép napon a Massachusetts állambeli Lowell egyik textilgyárában a tulaj­donos új munkarendet tett köz­zé. Reggel - szemben az addigi szokásokkal - valamennyi mun­kásnak ugyanabban az időben meg kellett jelennie a gyárban, azután bezárták a gyárkapukat, s egészen a munkaidő végéig lé­lek az ajtón se be, se ki. A felháborodás elementá­ris volt. A szövőmesterek egyszerűen nem tudtak beletörődni abba, hogy nem ők diktálják a mun­kafeltételeket. A rabszolgaság bevezetéséről be­széltek, és sztrájkba léptek. Egy és egy harmad évszázad múltán a gazdaságtörténészeken kívül már senki sem emlékszik rá, hogy a tőkés ipar nem Chaplin futószalagával kezdődött. Talán még a humánerőforrás-szakértők sem tudják, hogy volt idő, amikor a munkások a kapitalista üzemekbe is úgy jártak dolgozni, mint a finnyá­sabb házvezetőnők manapság az úri házakhoz. Mentek, amikor kedvük tartotta vagy amikor pénzre volt szükségük. Manapság az északi féltekén azt önmagában még senki sem tartja rabszolgaságnak, hogy a rög­zített munkafeltételekhez alkalmazkodni kell. Rit­kán lépnek sztrájkba azért, mert muszáj dolgozni, sokkal gyakoribbak a munkabeszüntetések ami­att, hogy nem lehet dolgozni. 1995 decemberében Franciaországban kitört az első „eurosztrájk” (má­sok ugyanezt az első globális sztrájkként emlege­tik). A franciák egy másik EU-tagállamban, Belgi­umban működő üzem leépítése ellen tiltakoztak. E sztrájk csak beszédes jele volt annak, hogy szerte a világon drámai változások zajlanak a foglalkozta­tási viszonyokban. Mindazok, akik e szép új világ „munkarendjétől” idegenkednek, homokba dug­ják a fejüket, s akár csak a lowelli szövőmesterek, nem akarják tudomásul venni, hogy holnaptól kezdve minden másként van. Pedig látható, hogy valami egészen új kezdődött a foglalkoztatásban. 1996 januárjában az AT&T amerikai távközlési társaság részvényei pusztán annak bejelentésével felfelé kezdtek száguldani, hogy a társaság 40 000 alkalmazott leépítését helyezte kilátásba. Ugyan­akkor a Dow Jones, az egész gazdaság állapotát jellemző amerikai tőzsdeindex mentén lekonyult - több mint 3, illetve 1,5 százalékkal esett - annak hatására, hogy 1996 februárjában 750 ezer, márci­usában pedig 140 ezer új munkahelyet kreáltak az amerikai gazdaságban. A foglalkoztatás növeke­dése, ami egészen a legutóbbi időkig a gazdasági siker jelének és zálogának látszott, ma a kudarc szinonimája. A munkát a fejlett piacgazdaságokban mind a mai napig a keresőtevékenységgel, a fizetett bér­munkával azonosítják. Annak „van munkája”,­' aki egy vállalatban havi- vagy hetibérért dolgozik.’ Ezen nem változtat az a tény sem, hogy az utóbbi egy-két évtizedben az „atipikus foglalkoztatás” seregnyi változata bukkant fel, s mind nyilvánva­lóbb: a foglalkoztatást keresők tetemes része so­hasem fog már bérmunkát találni a hagyományos értelemben. A jövőben csak kevesek kiváltsága Szabó Katalin egyetemi tanár, a Közgazdasági Szemle főszerkesztője lesz a képzettségüknek és igényeiknek megfelelő, stabil munkahely a lakóhelyük közelében. Minde­nütt a világon a múlt ködébe vész az idilli állapot, amikor valaki az iskolapadból kikerülve a falujá­ban vagy városában jól fizető munkahelyet talált, majd gyakorlatilag ugyanarra a tudásra alapozta karrierjét, amit még iskoláskorban szerzett. A munka - akárcsak a tőke - gyorsuló ütemben glo­balizálódik. Növekszik a munkaerő földrajzi és szakmai mobilitása, a munkával szembeni vára­kozások megváltoznak, a munkaerőpiac kiszaba­dul a nemzeti szabályozás alól. A globalizálódó világgazdaság ma már nem csupán abban az érte­lemben „internacionalizálja” a munkát, hogy a tajvani munkás cipőjében koptatjuk az aszfaltot és az indiai szövőlány ruhájában feszítünk a gar­den partyn, hanem a munkás, a foglalkoztatott válik egy nemzetköziesedő szisztéma részévé. Fel kell készülnie arra, hogy másnaptól fogva a világ másik fertályán dolgozzék, hogy napi munkája során más nyelvű, más bőrű, más kultúrájú kollé­gákkal működjön együtt, késznek kell lennie arra, hogy életfogytiglan tanuljon vagy adott esetben a „teleworking” formulára álljon át, azaz otthon ül­ve, önállóként vállaljon számítógéppel végezhető „bedolgozást” a sokszor az óceánon túl bejegy­zett idegen cég számára. Felkészült lélekkel kell tűrnie a permanens bizonytalanságot, a munka és a kereset ingadozását, tartalmasan kitölteni a hosszú munka nélküli periódusokat. Kénytelen tudomásul venni a korábbi munkaviszonyokra épülő szakszervezetek és nemzeti államok új vi­szonyokkal szemben tanúsított tehetetlenségét és totális alkalmatlanságát a foglalkoztatottak (vagy a foglalkoztatás után sóvárgók) megvédésére. Amikor most Magyarországon is­­ négy évtize­det felölelő „mi dolgozgatunk, ők fizetgetnek” ál­lapot után” - a foglalkoztatás drámai változásaiba ütközünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek csak az átmenet nehézségei, netán a kar­valytőke mesterkedésének következményei. Ma­gatartásunkkal, ahogyan az elkerülhetetlen válto­zásokat fogadjuk, mintha csak jeles írónk, Ester­házy Péter megállapítását akarnánk alátámaszta­ni, aki szerint „országának önképe, miszerint vele különösen kicsellózott volna a sors, ez teljességgel hazug, hamis, nem más, mint önsajnálat”. Sértődöttség és panaszkodás, mint magyar nemzeti sajátosság. Hogy így a vad török, úgy a kehes osztrák... és akkor mindennek a tetejébe még az oroszok. Ó, minő balszerencse! Pedig ez csupán átlagos európai sors. Itt időnként országok megszűntek, arrébb tolták őket, mint egy szek­rényt, és előbb-utóbb az oroszok is jöttek. Az oroszok ugyan mostanság nemigen fenyeget­nek bejövetelükkel, annál sorsszerűbbek és elhá­­ríthatatlanabbak a globalizálódással összefüggő foglalkoztatási változások. E változások hatálya alól éppúgy nem tudjuk kivonni magunkat, mint az amerikaiak, a filippinók vagy a franciák. Az INSEE nevű francia közgazdasági és statisztikai kutatóintézet egy tanulmánya szerint: „A teljes idejű fizetett foglalkoztatás modellje - megha­tározott időre, meghatározott szakmában, illet­ve foglalkozásban -, amely e század elejétől ural­kodott, elveszti mintaadó voltát. Az ideiglenes foglalkoztatás új formái fejlődnek ki, a foglalkoztatotti lét és a munkanélküliség nö­vekvő gyakorisággal váltogatják egymást, miköz­ben a munkahelyek mobilitása egyre nő.” A tör­vényes szabályozásnak, amely eddig kizárólag a hagyományos értelemben vett munkavállaló joga­in őrködött, ma ugyanakkora figyelmet kellene szentelnie az átképzésen lévőknek, mint a foglal­koztatottaknak, egyenlően kellene kezelnie az ún. önfoglalkoztatók társadalmi biztonságát a foglal­koztatottak biztonságával. Bizony nehéz megbarátkoznunk azzal a gondo­lattal, hogy a biztonságunk odavan. Sok ember számára valódi trauma annak felismerése, hogy a sorsa nem feltétlenül a saját kezében van, hanem olyan nemzetközi struktúrák belső dinamikájá­nak a függvénye, amelyekről nemhogy áttekintése nincs, hanem még csak nem is hallott. „A múlt­ban, amikor technológiai forradalom fenyegette az egyik gazdasági szektorban való foglalkozta­tást, új szektor emelkedett ki, amelyik felszívta a hanyatló ágazat felesleges embereit. Manapság viszont szinte kivétel nélkül valamennyi ágazat foglalkoztatottjai a gyors átstrukturálódás és az automatizálás vesztesei, s nincs jelentős új szek­tor, amely abszorbeálná azokat a milliókat, akiket kitaszítottak a többi ágazatból. Az egyetlen új szektor a horizonton a tudásipar. Az új típusú szakemberek, az úgynevezett »szimbolikus elem­zők« és tudásiparosok, a tudomány, a műszaki alkotás, a menedzsment, a konzultáns tevékeny­ség, a tanítás, a marketing, a média és a szórakoz­tatás világából jönnek. Bár ezek száma folyton­­folyvást nő, mégis messze elmarad azoknak a munkásoknak a számától, akiket a gondolkozó gépek új generációi tesznek feleslegessé.” (Jeremy Rifkin) Hová vezet mindez? Törölnünk kell szótárunk­ból a foglalkoztatás szót, és az aktivitás szóval he­lyettesíteni? Radikálisan csökken majd a munka­idő, hogy a kevés munkalehetőséget igazságosab­ban osszuk el? Gyermekeink a múlt kövületeiként kezelnek majd bennünket, mert annyira ragasz­kodunk a munkához és a foglalkoztatáshoz? Le­het, hogy ők nem is vágyódnak majd arra, hogy látástól vakulásig dolgozzanak a futószalag mel­lett vagy rontsák a szemüket a számítógépek kép­ernyőinél? Lehet, hogy hatályát veszti a bibliai átok, miszerint arcunk verítékével kell megkeres­nünk a kenyerünket? Vagy mégis azoknak lehet igazuk, akik e foglalkoztatási sokkokat átmeneti­nek tekintik, s abban bíznak, hogy néhány évtized múltán megszilárdulnak a foglalkoztatás új for­mái. Ma még nincs válasz ezekre a kérdésekre. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy - ismét Esterházyval szólva - „itt tényleg más világ kez­dődik. Más az igen, más a nem, más a soha, más az örökké, más a végtelen, azaz más a geometria, más a becsület, az adott szó... mást értenek jogokon és kötelességeken. ” Szabó Katalin A munka végei „Bizony nehéz megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a biztonságunk odavan. Sok ember számára valódi trauma annak felismerése, hogy a sorsa nem feltétlenül a saját kezében van, hanem olyan nemzetközi struktúrák belső dinamikájának a függvénye, amelyekről nemhogy áttekintése nincs, hanem még csak nem is hallott. ” ? Tüntetések - Kicsit késünk a tüntetésről, mert lezárták az utat az autópályások! Jókó Csaba rajza Csikk és virág jelenet az autóbuszon. Felszáll egy fiatalasszony, karján csecsemővel, másik kezében bevásárlósza­tyor. Egy hölgy odaszól a mellette ülő 12 éves fiúnak: - Nem adnád át a helyedet annak az anyának? A vá­lasz határozott, a távolabb ülők is jól hallják: - Nem! A fiúra senki sem szól rá, továbbra is ül, az anyának egy középkorú férfi adja át a helyét. Ugyanazon az autóbuszjáraton. Reszkető kezű, idős férfi, kezében botot szorongat. Egy 8-9 éves fi­úcska fel akar ugrani, hogy felajánlja helyét. Édes­anyja megfogja a karját: - Maradj! Ezt is hallják a körülöttük állók, de egyetlen megjegyzés sem hang­zik el. A 11-es autóbuszról kibámulok az ablakon. A Csa­logány utca és a Fazekas utca sarkán lévő ház előtt, parányi kis kertben néhány szál virág díszeleg. A kertecskét 30-40 centiméteres, alacsony kerítés vá­lasztja el a járdától. Látom, amint egy jól öltözött férfi áthajol a kerítésen, letépi a virágot, körül se néz és megy tovább. Folytathatnám a sort. Nap nap után mindenki lát­hatja a letépett utcai telefonokat, az összetört padokat, a villamos- és autóbuszmegállók előtti úttestet elborító cigarettacsikkeket. (Münchenben senki sem merné el­hajítani a csikket, mert félne, hogy rászólnak.) Akadnak azért fiatalok, akik átadják ülőhelyüket az időseknek, de azok általában egyetemisták. S egy­szer tanúja voltam, amint többen ráripakodtak egy kamaszra, hogy adjon helyet egy öregembernek. Ez azonban Sopronban történt. (Összefügg-e azzal, hogy a soproniak rendszeresen átjárnak Ausztriába?) Állandóan olvasom és hallom a felemelő körmon­datokat a „tulajdon szentségéről”, „egymás meg­becsüléséről”, „közösségi nemzettudatról”. Vajon az a szülő, aki nem engedi, hogy fiúcskája az autóbu­szon átadja a helyét egy idős embernek, melyikre ta­nítja gyermekét e szép eszmék közül? Az a másik fiú, aki fennhangon elutasítja, hogy engedjen leülni egy gyermekét hordozó anyát, az mit tanult az iskolá­ban? Mit gondol a tulajdon szentségéről az a férfi, akiben még annyi szégyenérzet sincs, hogy körül­nézzen, nem látják-e, amint virágot lop? Mostanában alakulnak a különböző pártszövetsé­gek, amelyek válogatott módszerekkel igyekeznek egymást lejáratni. Látjuk a vezetőiket, látjuk a mód­szereket, halljuk a hangzatos hivatkozásokat - nép­re, rendre, erkölcsre, hazára. Európára. Otthon va­gyunk. A Parlamentben, a 11-es buszon. Bárhol. Polgár Dénes r Révész Sándor Lakitelki Angszoc Szeptember 27-én Lakitelken megünnepelték a Magyar De­mokrata Fórum tizedik szüle­tésnapját. Csakhogy a Ma­gyar Demokrata Fórumnak nincs tizedik születésnapja, csupán öregíti magát, mint egy besózott kamasz. Lakitel­ken kicserélték az ünnepeltet, illetéktelen fújta el a gyertyát. A Magyar Demokrata Fórum kilencéves, egy hónapos és néhány napos, öt hónappal fiata­labb a Fidesznél és a Szabad Kezdeményezé­sek Hálózatánál, s két hónappal öregebb az SZDSZ-nél. 1988. szeptember 3-án született. 1987. szeptember 27-én a lakitelki sátorban nem politikai szervezet született, hanem politi­kai fórum, magyar demokrata fórum. Micsoda különbség! A Magyar Demokrata Fórum a po­litikai színskála része, a magyar demokrata fó­rum pedig minden „progresszív” rész párbe­szédének kerete, az 1987-es Lakitelki Nyilatko­zat szerint „a folyamatos és nyilvános párbe­széd színtere”, amely arra szolgál, hogy kimun­kálja a nemzetközi közmegegyezést „vala­mennyi progresszív társadalmi erő” részvételé­vel, „mind a társadalom, mind az ország politi­kai vezetőinek”, tehát a diktatúra pártjának és kormányának „részvételével”. „Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik... Munkájá­ban különböző világnézetű és pártállású embe­rek együttműködésére számítanak.” Új politikai szervezetről szó sincs. Politikai programról még kevésbé. A Lakitelki Nyilatko­zat kizárólag az ország válságának diagnózisát tartalmazza, a terápiára, az ország jövőjére vo­natkozóan egyetlen pozitív állítást, egyetlen programelemet sem tartalmaz a kiút megkere­sésére hivatott fórum létrehozásán kívül. A születésnapi illetéktelenség nem korlátozó­dott a gyertyafújásra, kiterjedt a tortamajszolás­­ra is. A házigazda személye képviselte és egyben hamisította a kontinuitást. Lezsák Sándor negyvenhat vendéget hívott a lakitelki találkozó Révész Sándor író tizedik évfordulója alkalmából rendezett tanács­kozásra. A lista a Népszabadság szeptember 27-i számában olvasható, a tíz évvel ezelőtti résztve­vők listája pedig a tanácskozás 1991-ben kiadott jegyzőkönyvében. Az 1987-ben jelen volt (a há­zigazdát nem számolva, de a háziasszonyt igen) száznyolcvan vendég közül most meghívtak ti­zenhármat, azaz nagyjából minden tizennegye­diket. Melléjük meghívtak még harminchárom ünneplőt, akik viszont annak idején a lakitelki sátor tájékán se járta­k. Egy hajdani résztvevőre jutott két és fél részt nem vevő. Az MDF meghí­vott vezetői között ez az arrány egy a négyhez. Az 1987-es vendégek között a fővárosiaik és a párttagok voltak fölülreprezentálva. Ez most sem változott. Csak a párt. A Népszabadság összeállítása szerint 1987- ben a résztvevőknek kb. harmada volt az MSZMP tagja. A jegyzőkönyv szerint pedig 70 százaléka volt budapesti, s az ötvenegy nem bu­dapesti, nem külföldi negyede is helybéli érdek­lődő (gépkezelő, lakatos, raktáros, óvónő stb.). A harmincnyolc felszólaló közül harminchárom fő­városi, a maradék ötből kettő, Püski Sándor és Tóth Károly Antal (akkor még) külföldi illető­ségű, a harmadik maga a házigazda. A magyar­­országi vidék az Örkényi Elek István és a keszt­helyi Csengey Dénes (Isten nyugosztalja) hang­ján szólal meg... A hajdani résztvevők kb. felé­nek merném célirányos kutatás és nyomozás nélkül bemérni a mai MDF-hez való viszonyát. Bőven számolva ezek harmada sorolható ma formálisan vagy informálisan az MDF táborá­hoz (inkluzíve Pozsgay). A Fideszben politizál(t) Áder János, Hegedűs István, Urbán László, Wéber Attila, Diczházi Bertalan, Bozóki András, közülük Diczházi kö­tődött később az Antall-kormányhoz, de ma már Surányi tanácsadójaként Lezsák MDF- éhez neki nincs semmi köze. Az MSZMP-ben, illetve utódpártjában tevé­kenykedett, avagy tevékenykedik Bihari Mi­hály, Pozsgay Imre, Gajdócsi István, Kósa Fe­renc, Vass Csaba, közülük csak Pozsgay futott be sok kalandozás után az MDF kikötőjébe. A kisgazdáknál politizált, s a szkizma után a jelentéktelenek oldalán ragadt Dragon Pál (s ha nem tévedek, Puska Csaba). Az SZDSZ-hez kötődött, illetve kötődik Kon­­rád György és Vargha János, SZDSZ-es képvi­selőből lett jobbszéli független Bertha Zoltán, Bilecz Endre ide-oda cikázott az MDF és az SZDSZ között, de ma már mindkét párttól tá­vol van. A Magyar Néppárt politikusa, illetve képvi­­selőjelöltje lett Fekete Gyula, Varga Csaba, Czine Mihály, a párt szétporladása után Fekete és Varga az MDF-kormány jobboldali ellenzé­két erősítette a Magyar Út­körök vezérideoló­gusaként, illetve Torgyán tanácsadójaként. A lakitelkiek közül az MDF-ből vagy leg­alábbis annak frakciójából a jobbszélre csapó­dott, és onnan vicsorog vissza: Bogdán Emil, Csurka István, Dénes János, Farkas Elemér, ifj. Fekete Gyula. Ugyanonnan ugatta az An­­tall-kormány karavánját Kubinyi Ferenc (Isten nyugosztalja!), Nagy László (az ügyvéd) és Sándor András. A másik oldalon ott vannak a Lezsák elnök­sége elől elmenekült MDNP-s „renegátok”: Bo­gár László, Bogárdi Zoltán, Entz Géza, Je­szenszky Géza, Szabad György. Az éppen Lezsák ármánykodása folytán kirúgott Elek István és Debreczeni József, s a többi „másképp távozó”: Furmann Imre, Király Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Krasznai Zoltán. No és akkor felsorolhatjuk még a lakitelki ta­lálkozó azon neves résztvevőit, akik ugyan nem tartoznak a fenti kategóriák egyikébe sem, de nem nevezhetők az MDF híveinek. Némelyikük éppenséggel az MDF-es tüzérség kedvenc cél­táblája volt: ifj. Bibó István, Breitner Miklós, Cseh Tamás, Gombár Csaba, Hirschler Richárd, Horgas Béla, Levendel Júlia, Kovács András (filmrendező), Lengyel László, Pomogáts Béla, Schlett István, Újhelyi Szilárd (Isten nyugosz­talja!), Benda Kálmán (Isten nyugosztalja!), Vá­sárhelyi Judit, Závada Pál, Domokos Mátyás. Amint azt a Nagy Testvér nagy ellenségétől, Emmanuel Goldsteintől tudjuk: „A múlt vál­toztathatósága az Angszoc fő tétele. (...) A múlt az, amit a Párt annak szán.” VÉLEMÉNY 1997. OKTÓBER 6., HÉTFŐ

Next