Népszava, 1998. február (126. évfolyam, 27–50. sz.)

1998-02-07 / 32. szám

A szerző blueszenész * ♦ Hobo (Földes László) 2001. rock’n’roll-odüsszeia A belépőjegy ára: harmincezer forint plusz áfa Sikeremberek, politikusok, értelmiségiek és az ő„holdudvaruk” a bálokon „Az embereknek összekötők kellenek, írók, hősök, sztárok, vezetők, Hogy formát adjanak az életnek.” Jim Morrison ez, amiben nyakig ülünk? Sajnos, csak lassan fulladunk bele, így az elmúlás kínjának stádiumait végigtanulmányozhatjuk. Tanúk vagyunk és áldozatok annak ellenére, hogy korábban lázadóknak és hősöknek éreztük magunkat, amit környezetünk évtizedeken át visszaigazolt. Micsoda balsors: túléltünk annyi mindent, és már szinte klasszikussá merevedhetnénk (ebben a korban bármilyen merevedés ajándék!), amikor élő emlékműként elsüllyedünk a „szoájéban”. Vannak közöttünk optimisták is, akik legyintenek az egészre, mondván: túléltük a táncdalfesztiválokat, a diszkót, a nyálas New Wave-et, túléljük a technot is (csak a színpadot ne kelljen otthagyni!). De micsoda szánalmas dolog túlélésre játszani. Vannak okosabbak, akik nagy pénzekért a múltat ismételgetik. Már tizedszer vonulnak viszsza, aztán feltámadnak, mivel küldetéstudatuk van. A nosztalgia biztos üzlet. Az embereknek hagyományok kellenek, és ezt csak saját múltjukból meríthetik. Milyen volt az utolsó hetven év? Mit érdemes felidéznie annak, aki szerencsésen és ép elmével túlélte az egészet? Sokuknak a Latabárok, Latinovits, Nagy László, Huszárik Zoltán a hagyomány. Másoknak Jávor Pál, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Simándy János, Vámosi János és Záray Márta jelenti ugyanezt. És vannak vagyunk, akiknek a ’60-as évek beatzenéje jelenti a legnagyobb élményt. Az a kor, azok a zenészek és az a stílus. Hetven évet csak az FTC labdarúgócsapata tudott végigjátszani, de mai közönsége mocskot szór a „Múlt Élő Félisteneire”, ha nem megy a csapatnak. Vannak, akik Koós Jánoshoz, Harangozó Terihez, Koncz Zsuzsához ragaszkodnak. (Tavaly benéztem egy Koncz Zsuzsa-koncertre Békéscsabán. Nagymamák, anyukák kisgyermekek együtt gyülekeztek az előtérben, izgatottan kérdezgették egymást: „ Ugye, lesz a Micimackó?”.) Majdnem ugyanezt láttam Amerikában, a Rolling Stones 1994-es koncertjén, mint Békéscsabán 1997 végén. Csak nagymamák helyett nagypapák ácsorogtak és a Satisfactiont várták. Valami hasonló történt velem is ősszel, a csillaghegyi Banán Klubban. A műsor végén egy vendég szívesen fizetett volna pár ezer forintot, ha ráadásként eljátsszuk neki a ’45-ös bluest. Visszautasítottam, de a büfében odajött, és bemutatta 16 éves fiát. Mi a fiúval egy szempillantás alatt megértettük egymást. Ő nem szereti a bluest, de az apját igen, hát eljött, hogy meghallgassa az apja zenéjét. Udvarias volt, bár kicsit kényszeredetten vigyorgott, amikor apja a vállamat veregette, és folyton csak azt ismételgette: „Emlékszel, ugye, Hobókám, micsoda idők voltak!”. Sokan nem gondolnak bele, hogy az ember úton jár. Nem mindenki akar ötvenen túl olyannak látszani, mint amilyen a húszas éveiben volt. És nem mindenki akar állandóan tinédzserbálvány lenni. (Bevallom, egyszer meginogtam, és majdnem megváltoztattam a nevemet DJ Hobóra.) Ki hitte volna, hogy a ’60-as évek szülötte, a rock, amely feloldott annyi gyűlöletet, amely egyesített sok százmillió idegent a Beatles, a Rolling Stones, Dylan vagy Hendrix zenéjével, mára akár a gyűlölet fegyvere is lehet? A zene és a színpad hihetetlen vonzással bír. A rock minden műfajban nyitott és demokratikus. Egyszerűen elsajátítható, ma szinte semmi sem kell hozzá. Mindent elvégeznek a gépek, a programok, a bérelhető zenészek, szerzők, énekesek, így hát bárki beléphet a kapun, fel a színpadra. Még a bunkók és az agresszorok is. Ez egyben nagyszerű és életveszélyes. Emlékezzünk és hallgassunk egy ’40-es vagy ’50-es évekbeli chicagó i blues-lemezt. Figyeljük a gitárost! Nem tud annyit, és nincs olyan a stílusa, mint Eric Claptonnak, mégis milyen őszinte amit játszik. Nem énekel úgy, mint Ray Charles vagy Stevie Winwood, mégsem zavar minket. Akkor miért ne adnánk meg a jogot egy mai fiatalnak, aki nem gitárral és saját hangjával, hanem gépek segítségével szeretné létrehozni zenéjét? Majd a közönség eldönti, kell-e neki. -jy -rém mindig volt ez így. Még 10-20-30 éve is mások kezében volt a döntés. És akiket J. ők a színpadra engedtek, ma azok jelentik a hagyományt. Közben rengeteg értékes zene elveszett Magyarországon és Amerikában is. Nálunk az Illés-Omega-Metró kapott lehetőséget, Koncz, Zalatnay és Kovács Kati képviselték a lányokat. Ezek a bandák és ezek a lányok végigjátszottak több mint harminc évet. Milliókat szórakoztattak és szórakoztatnak ma is. De a hatvanas évek beatzenéjét nem ők jelenthették kizárólag, hanem sok ezer más zenekar, amelyik nem juthatott lemezhez, képernyőhöz, ORI-engedélyhez. Ők feladták, disszidáltak vagy történt még ennél is rosszabb. Voltak zseniális énekesek. Mint Orszáczky Jackie, szövegírók és színpadi egyéniségek, mint Baksa Soós János a Kexből, gitárosok, mint Radics Béla, őket csak a közönség választotta. Az ő szeretetük segített a feketebárányosak, a punkoknak, a ’80-as évek elején meglódult értelmiségi új hullámnak és természetesen a régi nagyoknak túlélni a nehéz időket. Mit őrizget az ember manapság, ötvenen túl a szívében? Mi volt a szép és mi maradt szép ennyi idő után? Egy Mambó magnóval keletnémet Agfa szalagra felvett Kex-koncert, egy, a Rákóczi úti lemezudvarban megvett recsegő korai Stones-lemez vagy egy gyűrötten is szép Jim Morrison-kép... És az egyslágeres Nashville Teens vagy Spencer Davis Group-koncert emléke, amit elhomályosított és a legendák közé emelt a lovas rendőrök támadása a Rákóczi úton. 1973 után laposodni kezdett a hazai műfaj, és két évvel később bejött a nyugatnémet mintájú diszkó, az egyik első tátika(bocsánat, play back)zenekarral, a Boney M.-mel az élen. És aztán mindig jött valami rosszabb, amire az igazi zenészek újabb és újabb generációi még válaszolni tudtak. Aki most vág bele a zenébe, mindent megkaphat és felhasználhat, ami korábban elérhetetlen volt. És miért ne születne ebből a fantasztikus lehetőségből valami csodálatos, ami egyesíti a fantáziát, a technikát, az értelmet és az érzelmet? Nem hiszem, hogy azért, mert ma akárki napok alatt zeneszerző lehet, csakis dobgépes gügyeségeket vagy nyelvgyalázó baromságokat írhat. Ennek a kornak is megszületik vagy már meg is született a saját művészete, ahogy a múlt század végének az opera és az 1960-as éveknek a rock volt. 1998-ban nagyon nehéz lehet egy olyan huszonéves fiúnak, aki jól gitározik, dalokat is tud írni és a rockban szeretné kifejezni magát. A ’60-as években a közönség és a zenekar ugyanabból a nemzedékből való volt, és a zene a nemzedék hangulatát, érzéseit, gondolatait is igyekezett kifejezni. De a mi 20 éves gitárosunk, aki áthallgatta Les Pault, Django Reinhardtot, Robert Johnsont, Albert Kinget, Jimi Hendrixet, John McLaughlint, Ry Coodert és Paco de Luciát, mit csináljon, ha a saját kortársai egész nap DJ Bobót hallgatnak otthon vagy a McDonald’sban ülve? A világ és benne mi is, amerikanizálódunk. Annak idején én is néztem a tévében A tavasz 17 pillanatát. A pártkongresszusi, közvetítések alatt a kisszobában a Szabad Európán próbáltam befogni valami kis Animalst, végül már beértem volna az affektálós Kinksszel is, de csak ritkán sikerült. Aki a mai parlamenti közvetítéseket írja, talál helyette, amit akar. Számtalan tévécsatorna és rádióállomás kínálja magát, és a boltokban az egész pop világ - tíz évre visszamenően - jelen van. A fiatalság a tévé előtt nő fel, és az ügyesebbje könnyedén megtanulta a számítógép használatát, már rengetegen interneteznek, de még csak kevesen jutottak el oda, hogy a természetet, a sportot, a kultúrát és ezen belül az élő zenét is életük fontos részének tekintsék. Ami a (magyar) rockzene jövőjét illeti, nem kell nagyon aggódni. Nem érdemes a műfajt kizárólag a haladás képviselőjének kikiáltani. Attól, hogy valaki azt mondja magáról, hogy igazi rocker, még lehet sötét bunkó, aki kártékonyabb egy tátogó-táncoló diszkóbálnánál. (Folytatás a II. oldalon) . A pesti bálok is Széchenyi Istvánnal nevéhez fűződnek. A legnagyobb magyar Bécs után kevesellte a fényt és a vígságot, amikor az 1820-as évek elején körültekintett Pesten és Budán. Azon nyomban szorgalmazni kezdte a fényes táncmulatságok megrendezését. Hajdanán az emberek azért jártak bálba, hogy férjhez adják lányaikat, s csak másodsorban azért, hogy szórakozzanak. A gazdagon felékszerezett fiatalasszonyok viszont bűntudat nélkül - szigorú táncrend szerint - rophatták a táncot a jó házból való fiatalurakkal, míg korosodó férjeik kártyával, pezsgővel múlatták az időt. Ma egy férj igen furcsállttó, ha vacsoraasztala mellől egy vadidegen táncba hívná a feleségét. A vízkereszttől hamvazó-szerdáig terjedő időszak hosszú szünet után néhány éve újra a báloké. Dr. Dózsa Katalin, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese minden bálok tudósa leszögezi, hogy a fényes táncmulatságok őse az Udvari bál volt, a bálozó kedv azonban szép csendben „kikeringőzött” a fenséges falak közül. A XIX. század elején már polgári táncmulatságokon, megyebálokon, házibálokon, parasztbálokon ropták a táncot a vigadni vágyók. A lányok első báljukra talpig fehérben, később pasztell tüllkölteményekben, családtagjaik kíséretében érkeztek, s még ha módosak voltak is, csak vékonyka, szolid ékszer vagy virágdísz illette meg őket. Nem így a fiatalasszonyokat. Ők gazdagon díszített bársonyruhákban, súlyos nyak- és fejékekkel „felvértezve” tündököltek, így tudatván környezetükkel: ők már elkeltek. A férfiak fekete frakkot, fehér inget és fekete selyem csokornyakkendőt viseltek. A táncrend olyan törvénynek bizonyult, amelyet nem volt szabad megszegni. Még párbajok is kerekedtek amiatt, hogy egy-egy nekihevült ifjú, felrúgva a rendezők elképzelését, a csárdást is azzal a hölggyel kívánta ropni, akivel előbb a keringőt lejtette. A bálokat az 1870-es évektől rendezték az iparos egyletek, az egyetemek, mely utóbbiak közül a jogászbál tündökölt a rangsor élén. A turistákat az orvostanhallgatók követték a sorban, a leendő mérnökök csak hátul kulloghattak. Dózsa Katalin bálkutatása szerint a jelen század háborúinak környékén legfeljebb házibálokon jöttek össze a társaságbeliek. Trianon miatt például évekig, nem dobbant táncos láb Magyarországon, 1922-ben rendezték az elsőt, jótékonysági céllal. A két világháború között a nagy bálok „elpolitizálódtak” még a politikai mozgalmak is rendeztek táncmulatságokat. A szocializmusbeli bálozás 1957-ben a füredi Anna-bállal kezdődött. Ezzel a reformkori Horváth-ház hagyományát élesztették újra. A világhíressé lett Balaton-parti bált jó százötven évvel ezelőtt a helybéli notabilitás Anna nevű lánya tiszteletére rendezte. A bálokról szóló tudósítások többnyire előkelő helyen szerepeltek a korabeli lapokban. Olykor kemény kritikával is illették ezeket a tollforgatók. „A Fröbelnőegylet ma tartotta meg álarcos bálját a Vigadó nagytermében, szép számú közönség jelenlétében. Az álarcos bálok már évek óta sem anyagilag, sem erkölcsileg nem felelnek meg a követelményeknek.” - írta 1896. január 20-i számában az Egyetértés című lap. A főváros báljáról viszont ugyanebben az évben dicshimnuszokat zengett a Pesti Hírlap: „Bécs város bálja is a farsang egyik legfényesebb bálja szokott lenni, de ott a fővonzerőt mindig az uralkodó vagy uralkodóház valamely kiváló tagjának jelenléte szokta képezni. A mi bálunk azonban e nélkül az atraction nélkül is oda vonzott mindenkit...” A Népszava február 1-jei számában az „elvtársakat és a munkásokat” toborozza farsangra. „A burzsoázia selyembe bársonyba burkolja velőtlen csontjait, teleaggatja magát arannyal, gyémánttal, hogy egymást elvakítsák a mások munkájából kipréselt vagyonukkal. Elvtársak, munkások, mi is akarunk egyszer hálózni, de nem a burzsoázia módjára, s nem a régi sablon szerint, hanem tartunk egy mulatságot, mely hű képe legyen a valóságnak. A bizottság 1896. február 8- án este8 órakor a Wassermannféle teremben, Károly körút 19, egy nagy SANSCULOTTE bált rendez. ” Napjaink báljai meghökkentő pompájukkal, a „menetrendjükkel”, körítéseikkel egyre inkább a hajdani táncmulatságokra emlékeztetnek. Az utcabálokon és iskolai tornatermekben megtartott bulikon felnőtt idősebb korosztály álmélkodva konstatálja, hogy megelevenedtek a könyvek báli illusztrációi, kilépett a festmények kereteiből az uszályos, ékszeres, bálozó úri közönség. Persze, mai emberek ők, főként az újkor iparmágnásai, tehetős sikeremberek, politikusok, jeles értelmiségiek, kiegészülve az őket körülvevő „holdudvarral”. Napjaink legelegánsabb táncmulatsága az Operabál, amelyet idén február 21-én harmadszor rendez meg az Operabál Szervező Iroda. Korcsmáros Péter ügyvezető igazgató és csapata a bécsi példán felbuzdulva vágott bele a több mint százesztendős honi operabál feltámasztásába. Szerinte a „szomszédvárban” nemzeti intézménnyé nőtte ki magát ez az esemény, remélhetőleg nálunk is ez a sors vár rá. Kezdetben gyanakvó pillantásokat vetettek a bálszervezőkre, akik „első bálozóként” komoly anyagi gondokba keveredtek, második nekirugaszkodásuk azonban már sikeresebb volt. Az idén 45 millió forint bevételt remélnek a báltól, igaz, költségeik ugyanennyit tesznek ki. A remélhető nyereségen a fellépő művészek, rendezők, közreműködő cégek osztoznak. Üzletemberek, befektetők, külföldi cégtulajdonosok, értelmiségiek lesznek a vendégek. A rendezők reményei szerint a budapesti Operaház az ezredfordulóra afféle kelet-közép-európai találkozóhely lesz. A rendezvénynek - mint minden volt és leendő bálnak - vannak támogatói és védnökei. A védnökmegnyerés egyébként nem ördöngös dolog. Csupán „levelet kell küldeni” a köztársasági elnöknek, a miniszterelnöknek, a miniszternek, a polgármesternek és más ismert személyiségeknek... A régi operabálok színteréhez igazodva ideiglenes díszpáholy épül a dalszínházban. A táncolni vágyók ezer négyzetméteren lejthetnek körbe-körbe, februárban ugyanis az egész nézőtér bálteremmé válik. A belépőjegy 30 ezer forint, amelyért mindenki annyit ihat, amennyit akar, kap taxicsekket, sőt ajándékcsomagot is. Aki enni is óhajt, s ülve kívánja elfogyasztani a Gundel-beli vadlibamellet, vagy a kemencében sült borjúkarajt, az további 10 ezer forintot tartozik fizetni. A páholyjegy ára személyenként 70 ezer forint. Az Operabál műsorában az ötven éve elhunyt Lehár „uralja” a terepet, az énekesek között hallható lesz Berkes József, Gregor József, Kertesi Ingrid, Misura Zsuzsa és a bécsi Staatsoper örökös tagjai: Walter Berry és Heinz Zednik. Lesz bálkirálynő választás, tombola, értékes festmények jótékonysági célú aukciója. Az Opera a minap már túljutott egy bálon, a Vállalakozói szféra estélyén. A tízéves Szféra Kft. az Operaházon kívül nyolc nagyvárosban rendez hasonló vigasságot elsősorban a hazai vállalkozók, a gazdasági és a politikai élet reprezentánsainak. Deák József ügyvezető szerint nem klasszikus bál az övék, hiszen politikai személyiségek közötti szópárbaj, is szerepel a programban, a résztvevők pedig nem ülnek, ha állófogadáson fogyasztják el az ételeket, miután ez a póz jobban megfelel a kapcsolatteremtésre. A „vállalkozói szféra” mindössze két órát táncol, a belépőjegyért pedig áfával együtt Budapesten 30, vidéken pedig 10 ezer forintot fizet. Ennél „bálosabb” volt a január 30-án megtartott jogászbál, amelyen a jogász végzettségű művészek Mozart- és Verdi-ákékat adtak elő. A zenét az Operaház kamarazenekara szolgáltatta a Kongresszusi Központban. Volt divatshow, tombola, kaszinójáték, lehetett választani sárgadinnyébe tekert ardeni sonka, fácánleves, borjújava, hideg almás rétes, valamint ananászos jércesaláta, maceszgombócos vad erőleves, roston sült lazac, és eperöntetes túrópuding között. És a báli szezonnak még koránt sincs vége. Az újságírók február 7-én tartják 116. báljukat. A határőrök február 14-én vigadnak a BM Duna Palotában. A sort március 21-én a 6. Elit-bál zárja az elitnek... Horváth Ildikó Mick Jagger a Népstadion színpadán A király cercle-t tart egy udvari bálon 1900 körül ^ P ^ |^|