Népszava, 1998. március (126. évfolyam, 51–76. sz.)
1998-03-21 / 68. szám
NÉPSZAVA SZÉP SZÓ 1998. MÁRCIUS 21., SZOMBATIN. A Magyar Népköztársaság Hőse vállalkozó lesz Farkas Bertalan. „Ha csak mi vagyunk, akkor módfelett szegény a világmindenség!” Az összes kirakatban megjelent a fényképe, Kuba- felhajtás. A megbonthatatlan magyar-szovjet baszoval, Kubaszov nélkül. Elkészítették jó előre és rátság szimbólumaként mutogatták, s büszke volt még a Népszabadság is piros fejléccel jelent meg, „a Bercire” a párt és a nép egyaránt. Aztán jött amint április 4-én vagy november 7-én. Nem, nem rendszerváltás, és volt Berci, nincs Berci. Letűnt, érdemtelenül, mégis, mintha túl nagy lett volna , mint a Parlament tetejéről a vörös csillag. - Mintha a demokrácia kormányai nem tudtak, s azóta sem tudnának mit kezdeni az első magyar űrhajóssal. - Nem azért lettem poóta és űrhajós, hogy emberek százezrei köszöntsenek, keresztnevemen szólítsanak. Repülni akartam, s közben észre sem vettem, hogy „valaminek” a megtestesítője lettem. A rendszerváltás utáni politika egyik pillanatról a másikra nem tudott velem mit kezdeni. Az űrrepülésem tízesztendős évfordulóját szóra sem méltatták. Többen félreérthetetlenül ki is mondták: „Farkas Bertalan a Kádár-korszak kirakatembere, Brezsnyevel csókolódzott, a kommunizmus jelképe, ezért kidobandó, miképp az öszszes bolsevik kövület”. 1991-ben volt olyan vezető politikus, aki azt állította, hogy azért repültem én, mert KGB ügynök voltam. Sőt még olyan is volt, aki szerint nem is jártam az űrben. A politikus urak zöméről, néhány év múlva, legfeljebb a könyvtármolyok tudják, ha tudják, hogy egyáltalán léteztek. Aligha lesz viszont olyan történelemkönyv, amelyben ne szerepelne az első magyar űrhajós neve. Gondolom, ez elégtételt szolgáltat, a kicsinyes és hatalmaskodó ellenfeleivel szemben. - Láttam már olyan politikai „felhanggal” megírt könyvet, amely az újkori magyar történelmet mutatta be, és egy árva mondat erejéig sem szerepelt benne a magyar űrkutatás. - Miként viselte, viseli a legújabb megpróbáltatást? - Mire gondol? - Hát arra, hogy tavaly decemberben nyugdíjazták. Sokak szerint, ön nem csak az első magyar magyar űrhajós, hanem az első magyar katonatiszt is, tábornok a magyar hadsereg történetében, aki ittas vezetés miatt szerelt le. - Ezt az ügyet lezártnak tekintem. - Ezernyi mendemonda járja... - A történet dióhéjban: kineveztek légügyi attasénak, és megérkeztem Amerikába tavaly szeptember 25-én. Október 31-én hivatalos fogadáson voltam, befejeződött este fél tizenegykor, kocsiba ültünk, egy diplomata kollégámmal. Nem mentségként teszem hozzá, de tény: Amerikában, ha a rendőr rajtakap bármilyen szabálysértésen egy politikust, diplomatát vagy híres embert, azt ott nagydobra verik. Minél nevesebb személyiség annál inkább. Nálunk más a gyakorlat, elkenik, s legfeljebb mosolyogva beszélnek róla. Magyarországon egyébként ritkán ültem volán mögé, állandóan volt gépkocsivezetőm. Aki pedig egy kicsit is ismeri a diplomáciai életet, az azt is tudja, hogy a fogadások elején, közepén, végén, magától értetődően megjelenik a pohár. - Nem vigaszként, sokkal inkább a tisztelőjeként mondom: nincs olyan ember a földön, aki Kolumbusz bűneként róná föl, hogy az ismeretlen új világ felé hajózva, valamelyik este túl sok rumot ivott. Ettől függetlenül, a magyarság űrcolumbusa, ott Amerikában, azért a taxiba is ülhetett volna... - Amerika minden államában a járművezető is fogyaszthat egy bizonyos mennyiségű alkoholt. Tudtam, hogy ittam, de nem lévén bennem szonda, túlléptem a „limitet”. Beláttam, belátom, botlottam. Ember vagyok és nem szent. - Ha nem veszik el a jogosítványát... - Akkor feltehetően ma is légügyi attasé lennék. - Akkor ez a világ legdrágább jogosítványa volt. - Igen, lehet így is fogalmazni. - Mondják, a sok ünnepléstől és feszültségtől szokott rá az italra... - Már annyi mindent mondtak rólam, hogy ezt is kénytelen vagyok elviselni. Nem voltam, nem vagyok, s remélhetően nem is leszek alkoholista. Egy-két pohár jó italnak azonban sosem voltam, s leszek ellensége. - Az űrben is koccintott? " - Vittem magammal jó magyar nedűt, de - számolva a súlytalanság állapotával - tubusban, így a koccintás elmaradt. - Bejárta világot, ezerfajta étellel (is) kínálták* még kutyahúst'iS eVétt... ,m ,CTrt. - Ha Koreában megkérdezik, hogy töltött káposztát kérek-e magyarosan vagy valamilyen helyi specialitást, akkor én mindig a helyi mellett döntök. Ha kutya, ha macska, ha szöcske, akkor is. - Hitte volna, hogy a férfikor delén, 49 évesen, válik meg az egyenruhától? - Őszintén szólva nem. A hazai és külföldi barátaim azonban kitartottak és kitartanak mellettem. Az emberek változatlanul kedvesek, hihetetlen szeretettel öveztek s öveznek, és olyan tisztelet árad, sugárzik felém a falvakban és a városokban járván, amelyről a politikusok zöme még csak nem is álmodhat. - Mennyi a nyugdíja? - A tavaszi 19-20 százalékos emelés után, 51 ezer egynéhány forint. - Ha jól emlékszem 1980. május 26-án indult a világűrbe, Kubaszov társaságában, és 1980. június 3-án landolt. - Jól emlékszik. - Hányadik a nemzetközi rangsorban? A világon a 93., a Szovjetunióban az 51. - Teniszezőként, az első százban, többszörös milliomos lenne.,Bizonyosan. Ha eladnám a kitüntetéseimet, akkor tán én is. De ilyen áron nem vágyom rá. - Mennyi van belőle? - Ha mindet kitűzném, még a zoknimra is jutna. Büszke vagyok mindahányra, mert megdolgoztam értük. Három azonban különösen becses számomra. Az egyik: a Lenin-rend, a másik: a Szovjetunió Hőse, a harmadik: a Magyar Népköztársaság Hőse. 1990-ben, amikor „finoman” arra utaltak, hogy nem illene őket hordanom, mert egy letűnt korszak jelképei, azt mondtam: ezek a kitüntetések számomra továbbra is tisztelet parancsolnak, és nem fogom egyiket sem megtagadni. Nincs olyan űrhajós a világon, aki ha megkapta, ne viselné, őrizné, becsülné. - Gondolom, szép pénzt kap utánuk... - Rosszul gondolja. Annak idején azt mondták: a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetéssel háromezer forintos nyugdíj-kiegészítés jár. Akkor nem foglalkoztam vele, most pedig az erről szóló papírokat már nem találják. - Tagja valamilyen pártnak? - Nem, és feltehetően nem is leszek. Felkértek ugyan több helyről, legyek a parlamenti képviselőjük, de nemet mondtam, mert nem a pártoknak, hanem a magyar népnek vagyok az űrhajósa. - Pedig, most ráérne a T. Házban elüldögélni, a nyugdíját is szépen kiegészíthetné... - Szó sincs ráérésről. Számos repüléssel és űrkutatással foglalkozó szervezetnek, társaságnaktagja vagyok. Emellett, éppen egy pályakorrekció elején tartok, tele hittel, biztatással, reménnyel. Alapítottam egy közös vállalatot, amely amerikai technológia alapján világító paneleket gyárt. A lényege: néhány milliméteres fémalapra kétrétegű foszfort égetünk. Az energiatakarékosság, a környezetkímélés és a hosszú élettartam versenyképessé teheti. - A harc a piacon is kíméletlen... - Nem készülök sem a bárány, sem a farkas szerepére, mégis remélem, hogy vállalkozóként is viszem valamire... - Család? - A fővárosban lakom. Aida lányom a testnevelési egyetemre jár, egyik fiam közép-, a másik általános iskolás, feleségem pedig vezeti a háztartást, levelező tagozaton egyetemre jár, és a cégemnél dolgozik. - Fölnéz még a csillagokra? - Botor kérdés. Ez a naponta többször visszatérő mozdulat egyidős az emberiséggel. - Volt! Napjaink rohanó világában már úgy élnek, járnak, halnak meg a vállalkozók, hogy nincs idejük az égre tekinteni. - Sajnálom őket. - Látta odaföntről Magyarországot? - Minden űrhajósnak a legelső gondolata az, hogy kinézve az ablakon keresse a Földet, a hazáját, a hazájában pedig az ismerős városokat, hegyeket, folyókat. Még néhány napig fönn kellett volna maradnom, ahhoz, hogy pontosan alattam legyen Magyarország. A horizont mögött azonban éreztem és tudtam, hogy merre van a szülőfalum, Gyulaháza. - Foglalkozik még egyáltalán valaki, önön kívül, Magyarországon az űrhajózással? - Nagyon sokan hiszik, ha nincs magyar űrhajós-jelölt Csillagvárosban vagy Amerikában, akkor magyar űrkutatás sem létezik. Tévednek. Tudósaink, szakembereink a különféle űrprogramok tevékeny részesei. Az űrkutatás azonban annyira drága, hogy önállóan egyetlen nagyhatalom sem képes terheit viselni. A nemzetközi összefogás ellenben egyesítheti a tudást, a tapasztalatot, a technikát és az anyagiakat. Ennek az összefogásnak a kis országok is fontos szereplői kell hogy legyenek. - Magyarország is? - Természetesen. Idén indul egy új nemzetközi űrrepülési program, melynek Amerika, Oroszország, a nyugat-európai űrkutatási szervezetek tagállamai és Japán mellett, hazánk is résztvevője* lesz". ‘ °" - Lesz magyar űrhajós is? - Ebben az évezredben már nem, de bízom abban, hogy a következő elején már igen. - Anyám szavával élve, „fönn volt, mindenkinél közelebb Istenhez”. Hisz benne? - Még senki igazából nem találkozott azzal, aki ezt az egész világmindenséget, kormányozza, irányítja. Mégis minden emberben kell, hogy legyen valami, amiben bízni tud, és ami megfoghatatlan. Szüleim révén református vagyok. Meggyőződésem, hogy még a legszélsőségesebb ateisták is hisznek valamiben. Nem feledem, amikor gyerekfejjel kimentünk a gyulaházi legelőre és láttuk hol találkozik az ég a földdel, azt hittük ott a világ vége. Elmentünk odáig, s jött a következő falu, meg a következő. Aztán pilótaként még jobban kitágult a horizont. De akkor már tízezer méter magasan is tudtam: mindig van, lesz előttem, fölöttem valami. A világűrben is... - Létezhet az univerzumban - legalább - még egy olyan értelmes lényeket hordozó glóbusz, mint a Föld? - Ha csak mi vagyunk, akkor módfelett szegény a világmindenség. Már lentről is látni, nem csak az égből, hogy mennyire sérült a Föld. És elsősorban nem azért, mert a technikai és tudományos ismereteink tökéletlenek, hanem azért, mert az emberi gyarlóság uralja. Egyébként, el tudom képzelni, hogy létezhetnek értelmes lények az univerzumban. - Milyenek lehetnek? - Ki tudja? Miként a hangyák az elefánt lábánál állva, a körmének részleteit látja, így vagyunk ezzel mi is, így születnek „az egészre” vonatkozó teóriák. Eleve úgy véljük, hogy az emberi élethez mindenképpen kell ■víz, meleg és a földihez hasonlatos atmoszféra. Ezért aztán a világűrben is ezt keressük. De kérdem én: ha nem ilyen feltételek mellett léteznek és nem három dimenzióban gondolkodnak, ha nem emberi alakúak, akkor mi van? - Számtalanszor röpítették már világgá a hírt: repülősök, űrhajósok találkoztak ufókkal... Az ufókból nagyon jók meg lehet élni. Nekem nem volt még szerencsém hozzájuk. De egyetlen olyan pilótát, űrhajóst sem ismerek, pedig ismerek néhányat, aki találkozott volna velük. Találkoztak viszont nagyon sok olyan jelenséggel, amit mai ismereteinkkel nehezen tudunk megmagyarázni. Távolság és idő. A tudósok, fényévmilliókban számolnak. Mintha a csiga akarná megkerülni a Földet. Emberi mértékkel, léptékkel utolérhető, bejárható lesz-e valaha is a naprendszer? - A nyolcvanas évek elején, még mi űrhajósok is úgy véltük, a Mars körüli repülés azért nem valósítható meg, mert technikailag megoldhatatlan a visszatérés. Tévedtünk: az ezredfordulót követően a Mars-utazás már csak pénz kérdése lesz. A pénz pedig nem technikai, hanem gazdasági és politikai tényező. Amit az ember képes elérni, az persze ma még nagyon messze van a fény másodpercenkénti 300 ezer kilométeres sebességétől. Márpedig csak ennek a megközelítése ad, adhat majd alapot, a naprendszer tüzetesebb megismerésére. De bármennyire is kitágul az emberiség előtt a horizont, úgy jár, mint én a gyermekkor gyulaházi rétjén, mert a naprendszer csak része a világegyetemnek. Bartha Szabó József „Még a zoknimra is jutna kitüntetéseimből” Ózd és egy filmrendező: szorításban-tehetetlenül A két filmbemutatót tíz év és egy korszak választja el egymástól. 1988 májusában, amikor lent jártam Ózdon, a Szorításban - Almási Tamás sorozata nyitó darabjának vetítésén, a Művelődési Központ elé tucatnyi rendőrt vezényeltek, a nagy sikerű vetítést követő ankétot pedig szinte titokban, a leginkább érintett munkások kizárásával szervezték meg. A nyolcadik, a befejező rész, a Tehetetlenül premierjére az idei Filmszemlén került sor. A rendező pályája az eredmények, a filmek és a díjak felől tekintve sikertörténet, amely mögött azonban kemény munka, kitartás és persze tehetség, a hősei sorsával való együttérzés, empátia rejlik. A filmhez kis kitérővel vezetett az útja. Érettségi után másfél évig technikusként, majd diszpécserként dolgozott. Közben filmklubot vezetett, és sikertelenül felvételizett a Főiskolára. Katonáskodott, majd egy újsághirdetésre jelentkezve felvették a Filmgyárba asszisztensnek, így szinte minden jelentősebb rendező mellett dolgozhatott. Úgy érzi, a legtöbbet Radványi Gézának, Fábri Zoltánnak és Szabó Istvánnak köszönhet. „Csodálatos muníciót kaptam tőlük. ” 1975 és 1979 között elvégezte a főiskola rendező szakát a Fábri-Illés György-Gábor Pál osztályban. Meddig él egy fa című vizsgafilmje a filmfőiskolák fesztiválján Washingtonban nagydíjat nyert. Első, 1980-ban született játékfilmjét, a Ballagást közel egymillióan látták, s megkapta a legjobb első film díját a Magyar Játékfilmszemlén. Ennek ellenére nem érzi sikerült alkotásnak, „nem tudtam igazán felkészülni rá, túl sok mindent akartam belezsúfolni. ” A nyolcvanas években jeles írókkal több játékfilm-forgatókönyvet is írt, de elsősorban anyagiak miatt egyiket sem sikerült megvalósítania. A Magyar Televízióban viszont a nyolcvanas években több dokumentumfilmet is készíthetett. A magyar dokumentumfilm történetében is meghatározó jelentőségű ózdi sorozatát 1987-ben kezdte forgatni. A város akkor még nem állt a figyelem középpontjában, nem számított a magyar gazdaság „állatorvosi lovának”. Érdeklődését egy újsághír keltette fel: Szeppenfeld Sándor, a diósgyőri Lenin Kohászati Művek igazgatója öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Almási „magánnyomozásba” kezdett, beszélt a hozzátartozókkal, lement Ózdra is. „Az ottani állapotok azt sugallták, bekövetkezett, amit Szeppenfeld előre sejtett. ” A gyár vezetői bezáratták az egyik üzemrészt, a dolgozókat áthelyezték. Ennek a pár hónapos bizonytalan, feszült időszaknak, a Kádár-éra utolsó pillanatainak a krónikája, sűrítménye, a munkásoktól iszonyatosan eltávolodott igazgatónak a portréja a Szorításban című film. A sorozat sorrendben következő darabjában Almási Ózd történetét dolgozta fel: a több mint százötven évvel ezelőtt alapított, egykor európai hírű gyár honnan hova jutott. A ‘88-ban játszódó Lassítás című munka arról szólt, hogy a reformszellemű kormány Berecz Frigyes ipari miniszter vezetésével megpróbált változtatni Ózd sorsán. Fájdalmas, de életképes tervük azonban megbukott az ózdi vezetők ellenállásán. A Miénk a gyár az ’89 augusztusa és 93 februárja közti eseményeket dokumentálja: egy sajátos privatizáció során egy német vegyes vállalat gyakorlatilag kirabolta Ózdot. Az Acélkapocsban Almási optikát váltott, a politikai, társadalmi mozgások helyett megpróbált még inkább az emberi sorsokra koncentrálni, s két munkás mindennapjait követte nyomon. Almási elkészítette Petrenkó János portréját is, akinek az Ózdi Kohászati Üzemeken belül létrehozott vállalkozása a nehéz körülmények és az üzem vezetőinek gáncsoskodásai ellenére több éven át is talpon maradt. A Meddőben a város lakosságának 30 százalékát kitevő cigányság helyzetével, problémáival foglalkozott, s azt mutatta meg, hogy a cigányok a két kezükkel kaparják, szedik ki a salakhegyekből a hasznos nyersanyagot, az ezredrésznyi acélt, amit aztán visznek eladni. (A film bemutatása után egyébként két évig nem forgathatott Ózdon, tulajdonképpen ki volt tiltva a városból.) Almásinak a nyolcrészes sorozat elkészítésekor nem volt könnyű eldöntenie, hogy a konfliktushalmazból mikor mit metszem ki, a kamera melyik szereplőt kövesse nyomon, melyik történést rögzítse. „Ahhoz, hogy a történet főcsapását elkapjuk, egyszerre több vasat is a tűzben kellett volna tartani, egyszerre több helyen, több stábbal is jelen lenni. Erre azonban nem volt pénz” mondja. Jó érzékkel olyan szereplőket keresett, akiknek sorsába drámai módon szóltak bele a történések. Almási szerint a sors iróniája, hogy miközben Ózd tönkretételéről forgatott filmsorozatot, mechanizmusában ugyanaz a folyamat játszódott le a MAFILM-nál is. A gyárat eladták, kft.-kre és btk.-re szedték, szakembereinek nagy részét elbocsátották. Az elmúlt évtizedben egyébként nemcsak Ózdról csinált filmet, hanem az egykori kistarcsai női tábor néhány rabjának és fogvatartójuknak találkozásáról, a szívátültetés fantasztikus munkájáról. Tervei között szerepel, hogy dokumentumfilmet szeretne csinálni a meddő párok erőfeszítéseiről és arról is, hogyan menekülnek a szeretetéhes gyerekek a játéktermek világába. Közel két évtized után játékfilmre is készül, aminek a forgatókönyvét Török Mónikával közösen írta. Most véget ért egy korszak Almási életében. Befejezte ózdi sorozatát, abbahagyta az eredetileg öt évre tervezett munkát. „Nincs tovább. Belefáradtam. Az elmúlt közel 12 év hihetetlen energiát, lelki odaadást igényelt.” Mindenesetre az Ózdon, Ózddal töltött esztendőknek köszönhetően jobban megismerte a mai magyar valóságot. „Hálás vagyok a sorsnak, hogy megcsinálhattam ezt a sorozatot, mert alapvetően változtatta meg filmesszemléletemet. ” Gervai András Ili 1B I égi npv TBlL i TggSjT. flll IBII m mLEI I Almásinak nem volt könnyű döntenie