Népszava, 1998. április (126. évfolyam, 77–101. sz.)

1998-04-08 / 83. szám

/ VÉLEMÉNY Csaba László Optimizmus plusz dinamizmus... Lenin egykor a válaptosí­­tás és a szovjethatalom társításával javasolt meg­oldást az elmaradott Oroszország minden­ gondjára. Ma a közélet egyre több szereplőjétől hallható, hogy a derűlátás és az általa mozgásba ho­zott társadalmi energiák­ra építkező gazdasági növekedés együttese váltja majd meg a szegénységből a magyar társadalom többségét. A gazdaság össztel­jesítménye nőni fog, ha nőni kell, s aki eb­ben kételkedik, az rászolgál minden elma­rasztaló jelzőre. Ez olyannyira kézenfekvő, hogy - amint az egykori ipari miniszter ki is mondta - szinte érthetetlen, miért nem sorakozik föl eme ötlet mellett mindenki, aki él és mozog. A huszadik század lankadatlan kísérlete­ző kedvét, s ettől egyáltalán nem független megrázkódtatásait megelégelt magyar tár­sadalom nem ok nélkül óvakodik a gyors és könnyű megoldások ígéretétől. Ösztönösen érzi ugyanis, ha ez ilyen egyszerű lenne, ta­lán nem kellett volna e megoldással egész 1998 kora nyaráig várni, hanem talán már korábban is rájött volna valaki. S ha ezt nem javasolták eddig, annak esetleg a szel­lemi restségen túlmenő okai is lehetnek.­­ Könnyen belátható, hogy elvileg a gaz­dasági növekedésben is a „minél nagyobb, annál jobb” mércéje szolgálhatna zsinór­­mértékül. De nem szolgálhat. Mint ahogy az élet más területein sem igaz ez az egyol­dalú mennyiségi megközelítés. Az ötvenes és a hatvanas évek gyors, és főképp az ipa­ri fejlődésre épült növekedéséről is kide­rült: nem tartható fenn. Sőt, a 70-es és a 80-as években utólag még az is kiderült e - többek emlékezetében aranykorként élő - időszakról, hogy a következő két étvized számos ellentmondása és baja épp e siker­korszakban gyökerezik. A környezeti ár­talmaktól a pénzügyi rendszer egyensúly­­hiányáig és a nemzetközi versenyképesség elvesztéséig, a fejlődés hajtóerőinek kime­rüléséig terjed a hibalista. És itt nem a civi­lizációs zsákutcába került Kelet-Európá­­ról, hanem a Nyugatról volt szó. E tapasztalatok alapján a gazdaságelmé­let ma is pártolja ugyan a növekedést, hi­szen - elvileg - több jövedelemből többek­nek juthat. Ugyanakkor nem mindenféle bővülést és főleg nem a maximális ütemű növekedést pártolja. Az elmélet ma a fenn­tartható fejlődés kategóriájával írja le a „mi a teendő” kérdésére adandó választ. Fenntarthatónak három szempontból kell lennie: pénzügyi, környezeti és társadalmi szempontból (azaz nem kötődhet egy-egy kormányzat hivatali idejéhez). Fejlődésnek­­ pedig azért kell lennie, mert itt a mennyisé­gi bővülésben meg nem jelenő szempontok, így a műszaki és a szervezeti megújuló­képesség, az életminőség, a civilizációs és az elosztási viszonyok javulása, a vagyon­gyarapodás tartóssága és a társadalmi in­ Csaba László közgazdász, egyetemi tanár „...tapasztalatok alapján a gazdaságelmélet ma is pártolja ugyan a növekedést, hiszen - elvi­leg - több jövedelemből többeknek juthat. Ugyanakkor nem mindenféle bővülést és főleg nem a maximális ütemű növekedést pártolja.A­ tegráció kielégítő szintje (a leszakadók beemelése)­ is szerephez jut. S az említett módosító tényezők sokféleségén túl az a közös bennük, hogy az adott pillanatban technikailag elérhető legnagyobb növeke­dési ütemet kivétel nélkül és összeadódva is korlátozzák. Az említett elméleti fölismerések hazánk mai konkrét viszonyai között igen fontos gyakorlati szempontokat fogalmaznak meg a célszerű gazdaságpolitika számára is. Nyilván nem az a nép barátja, aki a legna­gyobb számot kiáltja el, ha a fejlődés lehet­séges vagy kívánatos üteméről esik szó. Például azért nem, mert az adott pillanat­ban lehető leggyorsabb növekedés a fen­tebb említett mindhárom korlátba egyha­mar beleütközik. A legkézenfekvőbb a pénzügyi korlát. Románia és Csehország 1994-96 között na­gyobb ütemű növekedést mutatott ki, mint ami hosszabb távon megalapozott volt, s ezért pénzügyi kiigazításra kényszerült. Lengyelország idén már 20 Mrd(!) dollárra várt külkereskedelmi hiánya mellett a Buzek miniszterelnök kezdeti nyilatkoza­taiban emlegetett 7 százalék körüli növe­kedés, de még az idei évre várt 5-5,7 száza­lék körüli érték sem l­esz hosszú távra fenn­tartható. Kelet-Németországban az újra­egyesítést követő nagy tőkeinjekció mér­séklődésével nagyjából két százalékra csökkent a növekedés, a belső vállalkozó­­készség gyengesége miatt. S ez az alacsony éték az idén már negyedik éve tartós. Magyarországon az 1993-ban megindult és 1997-ben érezhetővé vált növekedés egyelőre nem ütközik a fizetési mérleg kor­látjába. Azt azonban minden elemző látja, hogy a mostani 4-5 százalékos növekedés éves szinten még mindig a két számjegyű tartomány fölső részében beragadt infláció mellett valósult meg, azaz inflációmentes­­ségről szó sincsen. A nemzetközi tapaszta­latok szerint az infláció letörése ugyan együtt járhat és jár is a növekedés megala­pozottabbá és fenntarthatóvá válásával, de korántsem bármekkora mérték mellett. A lázasan gyors növekedés mindenütt inflá­ciós veszéllyel jár. Ezzel szemben még az angol bank vagy az amerikai központi bankrendszer, a FED is rákényszerülhet a konjunktúra hűtésére (bár ennek hatásos­ságát az elméletben vitatják). Tankönyvi vagy számítógépes modell­­gazdaságban a vezetés maga választhat a tekintetben, hogy milyen ütemben és mi­lyen mértékűre viszi le a drágulás ütemét, ha ezt a célkitűzést nyilvánvaló szociálpo­litikai és befektetésösztönző előnyei ellené­re is más céloknak - például a szép növeke­dési mutatóknak - rendeli alá. Magyaror­szág azonban nem ilyen ország. Az irányí­tók fantáziáját és szabadságát nagymér­tékben korlátozzák az 1992-ben megkötött társulási egyezményt betetőző EU-csatla­­kozási tárgyalások összefüggései. Az 1998 március végén megindult fo­lyamatban hazánk nem egy tetszés sze­rint alakítgatható, alkufolyamatban for­málható integrációhoz kötődik majd. Az EU mibenlétét az 1997 októberében aláírt amszterdami egyezmény, az ezt kiegészí­tő stabilitási paktum és nem utolsósorban a tagállamok főbb gazdasági mutatóinak egymáshoz való látványos közeledése már meghatározta. Ehhez az uniós külkeres­kedelem 1 százalékát sem kitevő, ráadá­sul várhatóan nettó haszonélvező pozíci­óba kerülő tagjelölt nemigen tud kritikai éllel hozzászólni, ez sem ildomosnak, sem célravezetőnek nem tűnhet. Ekkor pedig a 2000-2002 közti időszakban, amikor az EU-tagállamok törvényhozása várhatóan jóváhagyja a csatlakozást (vagy elutasítja azt), a tagjelölt ország aligha állíthatja szavahihetően a saját integrációs érettsé­gét, ha összes makrogazdasági mutatója - és nemcsak fejlettsége - messze elmarad az EU mércéjétől, így pedig az integrációs törekvés kétféle korlátot is szab a növekedéstervezői fantá­ziának. Egyfelől az 1998 februárjában még az Európai Pénzügyi Unió követelmény­szintjének tízszeresén álló infláció letöré­sével nem lehet egy évtizedet várni, ez pe­dig azt is jelenti, hogy az állami gazdaság­serkentés hagyományos aktív eszközei aligha lesznek bevethetők. Másfelől az ál­lamháztartás - jelenleg az EU megkö­vetelte szint kétszeresére beállt - hiányánál is súlyosabb feszültségek forrása az, hogy a nyugdíjaktól a környezetvédelmen át a NATO-csatlakozásig terjed az állam visz­­szavonhatatlan elköteleződése. Ez azt je­lenti, hogy egy sor területen a közkiadások akkor is nőnek, ha azt az éves költségvetés­ben külön nem irányozzák elő. Az elviselhető környezet, a biztonságos közterületek vagy a nyomormentes öregkor biztosítása akkor is érték, ha ettől a befek­tetésre fordítható összegek mérséklődnek, így­ pedig a növekedés nem lendül a hosszú távú lehetőségek felső határaként ismert 4- 4,5 százalék felé. Ahhoz, hogy e versengő célok között létre lehessen hozni a kényes egyensúlyt, nagyon fegyelmezett gazdaságpolitikai vonalveze­tésre van szükség. A türelem elfogyhat, a növekedés átmenetileg föl is gyorsulhat, utána azonban annál nagyobb megrázkód­tatást jelent majd a megbomlott pénzügyi, társadalmi és környezeti egyensúly helyre­­állítása, az elmulasztott közbiztonsági és társadalomintegráló intézkedések pótlása. E kényes mérlegelést és számításokat nem pótolhatja az ifjúi lendület vagy a hazafias derűlátás. Az ország érdeke józan önmér­sékletet követel meg. s­­ Esemény után m­ egállt a folyosón. Hosszan matatott a zsebeiben, kulcsát keresve. Szolid, sötét kabát­ját egyik karjáról a másikra hajtogatta, aktatáskáját foga közé szorította, így már két kézzel túrhatott. Az órazseb­ben lelte meg végül. Beillesz­tette a zárba, s a megszokott mozdulattal - kicsit jobbra, erősen be és vissza - próbált bejutni. Másodjára sem sike­rült. Akkor letette a táskáját a fényesre pucolt cipői közé, és két­ kézzel próbálkozott. A kabát, hanyagul panyókára vetve, lassan lecsúszott a vál­láról. Egy titkárnőféle közele­dett, rámosolygott és megér­tően kihúzta a zárból a kul­csot. A sajátjával nyitotta az irodaajtót. Egy kicsit még nézett a to­valibbenő formás fenék után, aztán úgy döntött, ha nyolc évig nem, most már pláne nem kezd bele ilyesmibe. Ha már a zárját is lecserélték. Becsukta maga mögött az aj­tót. Kabátját a számítógépe előtti forgószékre dobta, ahogy eddig is minden reg­gel. A szekrénnyel kezdett. Még szerencse, gondolta köz­ben, hogy itt vannak a dobo­zok. Valaki igencsak jó szán­dékú lehetett, ezen kicsit el­mosolyodott és rámolni kezd­te az aktáit. Egy magánlevél hullott ki, aztán még egy. Az olvasás­hoz leült egy kicsit, s ami nyolc éve nem történt meg, rágyújtott. Hosszan ízlelget­te a szavakat. Valami nő írta. Érdekes, nyomta el a csikket, előszörre nem is tűnt ennyire szórakoztatónak. Igaz is, ka­pott a boruló hamutartó után, akkor nem ért rá. Siet­ni kellett. Először a frakció­ülésre, onnan bizottságira, közben még be lehetett kapni egy szendvicset a büfében. Bekapcsolta a gépét, és először nem dühítette a rend­szer hihetetlen lassúsága, ínyenc módjára nyomkodta a betűket, számokat, így talált rá egy rakás üzenetére. Na, egye fene, gondolta, válaszo­lok, méghozzá hosszan. Akkor csörrent meg a tele­fon. Egy régi barát volt, vala­mi söröket emlegetett, meg hogy tud ő még várni három­négy évet, ahogy eddig is. Ki­nézett az ablakon. Egy vad­­trabantos jobbról vágott be a kettes villamos elé. Jó, mond­ta a kagylóba, tőlem lehet akár azonnal is. Ja, kiabálta, de már csak a tárcsahangnak, azt akartam még kérdezni, „hogy vagy”. Mindegy, állt föl nyújtózkodva, majd sze­mélyesen. Elővette szolgálati mobilját, tetrisezni kezdett rajta, egyenként kiütögetvén belőle a telefonszámokat. Az­tán az asztalon próbált kiiga­zodni, de hamar elunta. Vé­gül egyetlen tollat tett be a táskájába, azt, amit pár éve kapott, s amelyen d­ekonog­ramja volt. A dobozokat az ajtó elé rugdosta a lábával, majd a személyzet, mosoly­gott nem kevés éllel. Az ajtóból visszanézett. Rondának ronda, gondolta, egy ilyen üres iroda. Végtére is, gondolta még hozzá, nyolc évig itt éltem. Ismét megcsör­rent a telefon, de azt már nem vette fel. Annyi szép do­log lehet, valószínűleg, dú­­dolgatta magában, míg leug­rándozott a lépcsőn. Belépő­jét és fényképes igazolványát a fegyveres őrnek adta, még kezet is fogott vele. Már nem hallotta, mit köszönnek utána, istenvejét, vagy viszontlátás­­rát - ez utóbbi azért balfogás lett volna -, de az biztos, hogy nyolc éve először nem tették hozzá, képviselő úr. Bement a körúton az első boltba, vett egy csomag ciga­rettát és egy hawaii mintás pólót. Utoljára huszonévesen volt ilyesmi rajta, a frakció­fegyelem más divatirányza­tot követelt. Nyakkendőjét a notesza mellé csúsztatta. Ki­sétált a szigetre,­­leült egy padra egy pohár sörrel, a fe­szes hasú lányokat szírölte és elképesztően jól érezte ma­gát. A két varjú, a jobb és bal válláról, kik a küldetéstu­datot voltak hivatva képvi­selni oly sok éven át, érte­lemvesztve keringtek a folyó felett. Na jó, sóhajtott egy embe­reset, miközben összegyűrte a papírpoharat, holnap be­megyek az egyetemre, hátha kellek még nekik ennyi év ki­hagyás után. És este én főzök az asszonynak, már ha egyál­talán eligazodom még a konyhában. Na és a gyerek. Hogy meg lesz lepve, ha én mesélek mostantól neki. Márpedig én fogok, döntötte el, és iskolába is én viszem. Hanyadikos is lehet? Amikor a megyei küldött­­gyűlésen szavaztunk a bizal­matlansági indítványról, ak­kor volt a csellóversenye, te­hát most hatodikos. Te jó ég, kapott a fejéhez, akkor szep­tembertől NAT-gyerek lesz, és én meg nem is magyaráz­tam el neki a változtatás lé­nyegét és értelmét. Hazafelé még beugrott a sarki fűszereshez, vett egy üveg bort, egy tábla csokit. Én ugyan nem fogok utá­naszámolni, döntötte el már éjjel, a plafont bámulva, én ugyan nem. Majd a sajtó biztosan utá­nanéz, hányan lehetünk így. Akik nyolc éven át a parla­mentben üldögéltünk, párt­jelvénnyel keltünk-feküdtünk, és most majd szépen megis­merkedünk a szomszédaink­kal, a postásunkkal, a csalá­dunkkal. Valószínű, gondolta még félálomban, valószínű, vagy legalább lehetséges — ám­­debár közel sem biztos, hogy lehet politika nélkül is élni. Török Mónika 4­­ Nyitva volt a kiskapu A Legfelsőbb Bíróság keddi döntését még sokan sokféle­képpen fogják magyarázni. Am­ a bennfentesek számára világos döntés: azok az állam­polgárok, akik részére az APEH 1996-ban megtagadta az adókedvezményük kifizeté­sét, most kamatostul pénzük­höz juthatnak. Ők több mint 44 ezren két évvel ezelőtt egy jogi kiskaput használtak ki. Különféle konstrukciókkal ugyan, de úgy „fektették be” pénzüket, hogy egy fűszál arréb tétele nélkül is komoly nyereséget könyvelhessenek el. Féleértés ne essék, nem arról volt szó, hogy a pénzük a bankban ka­matozott vagy esetleg egy jól menő vállalkozás hasznából részesedtek. A nyereséghez úgy jutottak, hogy az államtól adót igényeltek vissza, még­pedig úgy, hogy például száz­ezer kifizetett forintra két­százötvenezer forint adó­visszatérítést kapjanak. Ekkor az APEH megpróbál­ta bezárni a nyitottnak látszó kiskaput. Az adó-visszatéríté­sek kifizetésének megtagadá­sával csaknem tízmilliárd fo­rintot szeretett volna spórolni az államnak. El kívánta ke­rülni, hogy 44 ezren abból a pénzből részesüljenek, amit a többi adózó befizetett. Csakhogy egy jogállamban nem lehet menet közben mó­dosítani a szabályokat. Gya­korlatilag ezt mondta ki a Legfelsőbb Bíróság. 44 ezren ügyesek voltak, élni tudtak a jogszabályok felkínálta lehe­tőséggel. Ezért - jó magyar szokás szerint - lehet irigyel­ni őket, az azonban biztos: a jogszabályok rendelkezéseit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Azt lehet, és kell is tenni, hogy a kiskapukat az arra ille­tékesek bezárják, így cseleke­dett a parlament, s már módo­sította is az érintett jogszabá­lyokat. Mert a törvények „ki­játszásának” lehetőségét csak e módon lehet jogszerűen meg­szüntetni. S ez a parlament, s nem az adóhatóság feladata. Persze az ottfelejtett kiskapu miatt fizetni kell. Az APEH- nek. De azt azért nem nehéz kitalálni, hogy végső soron ki állja a számlát. Nagy Gergely 1998. ÁPRILIS 8., SZERDA 7 M­etf LLóHeix Mitil­zTéK 5LHÖKi /VK­KoK 6KÚUK MÍK 4 GoM5 m, AMiT V'blzécY eisretf L6i­sz Pápai Gábor rajza A Spiegel-sztori Úgy tűnik, a Spiegel nagyon beletenyerelt valamibe. Az ismert német hetilap állítása, miszerint a NATO-tagfelvételre legin­kább esélyes kelet-európai hármak - Magyarország, Csehor­szág és Lengyelország - titkosszolgálati eszközökkel adatokat gyűjtenek a katonai szövetségről, heves tagadást váltott ki az érintett államok illetékeseiből. A cikk szerzője ezzel szemben azt állítja, hogy minden úgy igaz, ahogyan azt ő a papírra ve­tette. A történetet ezzel akár le is zárhatnánk. Csakhogy az ese­ménysornak van néhány kellemetlen gondolatébresztő pontja. Az egyik ilyen rögtön az eleje. A Spiegel nem szokott fele­lőtlenül vagdalkozni, hazugságokkal dobálózni. A hamburgi szerkesztőség emberei a legritkább esetben szoktak ekkorát bakizni, és ilyen horderejű ügyben szinte soha. De mivel ők sem tévedhetetlenek, így a legkényelmesebb azt mondani, hogy „hibáztatok, fiúk”. És mi van, ha mégsem? Mi van ak­kor, ha az egyébként kiváló kapcsolatokkal rendelkező Spie­gelnek ilyen információkat szivárogtattak ki a brüsszeli NA­­TO-központból? Mert hogy az újságírók nem a folyosókon bo­lyongva botlottak­ ebbe a szenzációba,,az bizonyos. Mi­ van ak­kor, ha­ néhány brüsszeli irodában valóban aggódnak?-Nyílt titoknak szá­ít­,hogy a a világon mindenből a diplomáciai és katonai testületek tagjai munkájuk során kapcsolódhatnak a hírszerzések, elhárítások valamelyikéhez. Miért lennének ez alól kivételek a lengyelek, a csehek vagy a magyarok? Ezzel elérkeztünk a Spiegel gerjesztette történet második legkényesebb pontjához, ahhoz a kérdéshez, hogy mi is lehetet az indítéka a cikknek. Az kizárt, hogy a néhány hónap múlva csapattaggá váló magyaroktól, csehektől és lengyelektől félte­nék leginkább őrzött titkaikat a NATO-ban. Az már inkább feltételezhető, hogy attól az orosz hírszerzéstől tartanak, amely a Varsói Szerződés széthullása után nem számolta fel minden jól bejáratott kapcsolatát Kelet-Európában. Annál jobban tiszte­lik Nyugaton a KGB utódszervezeteit, semmint ilyet feltéte­lezzenek. Amennyiben ezt lehetetlen megcáfolni - márpedig nem lehet -, szinte bizonyos, hogy a NATO-ban kétségek me­rültek fel. A Spiegelt pedig eszközül használták arra, hogy je­lezzék: úgynevezett „null kilométeres”, frissen képzett kádere­ket látnának szívesen Brüsszelben. Olyanokat, akikre még vé­letlenül sem eshet a gyanú árnyéka. Természetesen mindez csak találgatás. Olyan fantáziálás, amiről jó lenne, ha kiderülne, hogy badarság, naiv tévedés. És akkor egészen más tartalmat nyerhetne az, ahogy az éppen Budapesten tárgyaló amerikai NATO-nagykövet a rárontó magyar újságírók kérdéseire válaszolva egyáltalán nem sie­tett cáfolni a Spiegel állításait. Kiss Andres

Next