Népszava, 1998. augusztus (126. évfolyam, 179–203. sz.)
1998-08-11 / 187. szám
NÉPSZAVA VÉLEMÉNY 1998. AUGUSZTUS 11., KEDD Bolgár György Kegyelmi állapot Kegyelmi állapotban vagyunk.Akármit jelentsen is ez.. Pedig nem akármit jelent és nem is akárki mondta, hogy mi az, amiben vagyunk. Maga a magyar miniszterelnök, aki néhányhete romániai magyarok előtt arról beszélt, milyen jó esély van most arra, hogy a következő néhány évben gyorsan növekedjék a magyar gazdaság, ezzel párhuzamosan bekerüljünk a NATO-ba megfáz Európai Unióba és erősödjék a magyar kultúra. Szóval kegyelmi állapot. Mondjuk így: a csillagok kedvező állása. Mondjuk úgy: minden klappol, minden összejött. Mondjuk akárhogy, én viszont azt mondanám: ilyen lehetőségei, perspektívái a fejlődésre Magyarországnak az 1867.r es kiegyezés óta nem voltak. Pedig ez nagy szó (vagy a magyar történel met ismerve nem is olyan nagy?). És a kegyelmi állapot még nagyobb. Orbán Viktor nem a véletlen szavak embere, és bár papír nélkül szónokolt, nyilván nem véletlenül csúsztak ki száján a nagy szavak. Lehet, hogy naiv vagyok, lehet, hogy csak azt szeretném a nagy szavakból hallani, amit a miniszterelnök elfelejtett elődjével és az országgal közölni, de az az érzésem, hogy ez volt az a gesztus, amelyet - ha kicsit későn és a közvélemény számára nem is egészen érthetően- Orbán Hornnak tett. Kegyelmi állapotban ugyanis nem lehet csak úgy, mindentől és mindenkitől függetlenül lenni, oda el kell jutni, még inkább: oda valakinek el kellett juttatnia az országot Akár tetszik, akár nem (és a többségnek a választásokon bizonyíthatóan nem tetszett), akár hiszik, akár nem (a még annál is nagyobb többség, benne a szocialista és liberális szavazók tekintélyes részével ráadásul nem is hiszi), a kegyelmi állapotba a Horn-kormány tuszkolta, lökdöste, gyömöszölte az országot. Mert magától természetesen nem ment. Ki az a mazochista, aki magától Bokros-csomagot eszik fogyókúrás diétaként, Én az anemzetidegen bitang, aki külföldinek adja el a nemzeti vagyont, ki az a lelkiismeretlen gazember, aki szinte tétlenül nézi a középosztály lecsúszását, miközben a felső százezrek még felsőbb százezrekké gazdagodnak? Nyilvánvaló, hogy mindezt a magyar társadalom súlyos és igazságtalan megpróbáltatásként, nem pedig a kegyelmi állapotba kerülés előjátékaként élte it. És mégis, a végeredmény a szociálliberális kormányt igazolta, mégakkor is, ha a kegyelmi állapotról szóló igazolásit Orpák Viktor álltotta ki. Nem mintha a Horn-kormány olyan remekül kormányzott volna (ha így lett volna, bizonyára győz is), ám a kapitalizmus megteremtésének brutális szakaszán olyan történelmi léptékű eltökéltséggel vitte keresztül a társadalmat, hogy most már a következő, nem az alapokat, hanem a falakat építő szakaszban vagyunk, és - ha nem lesz valamilyen nemzetközi katasztrófa - csak jobb jó-Bolgár György újságíró, a Magyar Rádió főmunkatársa „Nem mintha a Horn-kormány olyan remekül kormányzott volna..., ám a kapitalizmus megteremtésének brutális szakaszán olyan történelmi léptékű eltökéltséggel vitte keresztül a társadalmat, hogy most már a következő, nem az alapokat, hanem a falakat építő szakaszban vagyunk...” hét. Igen: gyors gazdasági fejlődés. Igen: a gazdasági növekedés eredményeként a lemaradottak megsegítése,a magyar vállalkozók nagyobb támogatása, ösztönzése. Igen: igazságosabb elosztás. Igen: tényleges és egyben formális csatlakozás a Nyugathoz, ebből következően pedig nagyobb biztonság és nagyobb részesedés a Nyugat piaci áldásaiból. Boldog békeidők jönnek boldog jóléti időkkel társulva. Ha tetszik, kegyelmi állapot, de nem, isten kegyelméből. Orbán nagyon is jól tudja ezt,ő világi és nem vallási vezető, ak! durva szembedicsérés helyett használt Eufemizmussal rótta le háláját az általa nema szeretett és nem tisztelt kormány előtt. Akár szándékosan, akár önkéntelenül (bár ő nem az az önkéntelen típus), mindegy. A lényeg a szoclibek kegyelméből való állapot, amely Orbánnak megadatott. Neki ugyanis nem úgy kell most (másfajta) rendet tennie az országban, mint elődjének, nem kell mindenhonnan elvonnia, hanem mindenhová adhat egy keveset,, és ezt a rendet érthetően mindenki jobban szereti. A kegyelmi állapot azonban nemcsak a múltra, hanem a jövőre nézve is találó kifejezésnek látszik, olyannak, amelyből az derül ki, hogy Orbán reálisan látja saját helyzetét. Ez az állapot tudniillik kivételes, nem mindennapi és nem szokott örökké tartani. Vagyis a miniszterelnök érzékeli, hogy rendkívüli helyzetben van, amelyet ki kell használnia, különben véget ér, anélkül, hogy bármi megváltozott volna. Ebből a helyzetértékelésből fakad valószínűleg az, hogy az új kormány első heteiben éppen az ellenkezőjét csinálta a régi orosz közmondásnak avszerint. Kétszer méri, mielőtt egyszer vágsz,*és ehelyett hétjfisZer vág^rakö^ben jórha egyszermlrf. Nem *baj, egynOTe.h^jSmé^fö^ja öiéffflUtólag, és még az is kiderülhet, hogy a miniszterelnök szemmértéke jobb volt, mint bármilyen mérésügyi hivatal mércéje lett volna. Egyébként a szemmérték a lényeg. Még kegyelmi állapotban is,amikor az embert megszállja a szentlélek. Sőt ilyenkor talán még fontosabb a józan helyzetértékelés, nehogy az ember azt higgye: mindenre képes. Mert sem az ember (még ha miniszterelnök is), sem az ország nem képes mindenre. Épp a napokban derült ki, hogy egyik hónapról a másikra hirtelen megnőtt a fizetési mérleg hiánya, mert a külföldiek júniusban minden eddiginél nagyobb tőkejövedelmet,majdnem háromszázmillió dollárt vontak ki, az országból. Csak érzékeltetésül: ha minden hónapban ez történne, akkor Magyarországról kétszer annyi tőke menne ki, mint amennyi most mában idejön, borulna tehát a • nehezen megteremtett egyensúly és a ke- f. •gyelmi állapot. Ezt az'ördögöt persze teljesen alaptalan a falra, festeni, de hogy az, árnyéka egy pillanatra megjelent, azt mutatja, hogy egy ilyen kis ország a világ legkisebb rezdüléseitől is megrendülhet. A mindenkori magyar kormánynak olyan politikát kell tehát folytatnia, amely megnyugtatja a külföldet arról, hogy ez az ország szabad és demokratikus piacgazdaság, és hogy ez az ország nem keresi, hanem éppen megszüntetni kívánja,a lehetséges konfliktusokat a szomszédokkal». Ez az igazi nemzeti politika, hiszen ez áll az ország érdekében. A Horn-kormány sem neifizetietlenségből egyezett ki mindenáron (mellesleg az ár egyáltalán nem volt minden) a szlovákokkal és a románokkal, hanem azért, fűért arról kellett biztosítania a Nyugatot, hogy köztünk nem lesz, fenyegető veszekedés.És nemcsak azért árusította ki (magyarul jobban hangzik és a valósághoz is közelebbil adta el sok pénzért) az életképes vállalatokat, hogy a bevételekből talpra állítsa az országot, hanem azért is, hogy ezzel biztonságosan megágyazzon a külföldi tőkének. A külföld és annak tőkéje nélkül ugyanis nincs kegyelmi állapot. Magyarországon se pénze se technológia nincs ahhoz, hogy a gazdaság bármelyik ágában felvegyük a versenyt a fejlett világgal. Ez világosan megmutatkozik a mezőgazdaságban, ahol pedig a kiinduló adottságaink igen jók. De az is nyilvánvaló, hogy hiába volna (nincs) a kormány zsebében 200 millió felesleges dollár mondjuk a mobiltelefon-gyártásra, hiába látszik ez jó üzletnek, egyrészt nálunk senki sem tud modern készüléket előállítani, másrészt, ha véletlenül tudna is. Senki nem tudná eladni a világon, mert ki a fene vásárolna egy ismeretlen márkájú magyar mobiltelefont. Vagyis Magyarországon csak akkor lehet egy ilyen gyárat létrehozni, ha a finn Nokia, a világ egyik első számú cége elhatározza, hogy hozzánk jön, és itt épít föl egy új gyárat kétszázmilliós beruházással. Neki ugyanis pénze is, technológiája is, márkaneve is, bejáratott (világ)piaca is vann. Nekünk pedig lesz ötszáz új munkahelyünk, világszínvonalú gyárunk, modern, termelési kultúránk, több százmilliódollláros ölkizérportunk, így megy ez. ” Azét elefé/kiegy‘r 'K' kegyelmi állapot pedig addig fog tartani, amíg ez így megy. Illetve nem, ez túlzás, nem fog addig tartani, de a dolgok kegyelmi állapot nélkül is mehetnek előre, ameddig a Nokia be akar jönni és nem akar kimenni. Ha az alapvető kérdésekben Orbán tartja a Horn-Kuncze-vonalat, akkor a részletekben (mint tudjuk, az ördög is ott lakozik) kedvének, ízlésének, politikai érdekeinek megfelelően változtathat is. Ám ha véletlenül nem a lényeg lesz neki a lényeg) akkor nincs kegyelem, mi több és rosszabb, nincs haladás. Lábszagú szerelem A részletekre már nem emlékszem pontosan. De, gondolom, enyhe lábszag ülte meg a szobát. Ami nem meglepő, ha négy tizenéves fiú lakik benne. A koszos lábakon kívül sok közös nem lehetett bennünk. Talán annyi, hogy a gimnáziumban valamennyien egy osztály padjait koptattuk. És valamennyien ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Most képzeljék el azt az éjszakát. Az elsőt, amelyen talán komolyan beszélni mertünk a szerelemről. Amely számunkra ártítatlannak és elérhetetlennek tűnt, viszont sok szenvedéssel járt. Mégis vágytunk rá piszkosul. Holdfényes éjszaka, tiszta égbolt, tücskök ciripelnek, szúnyogok rajzanak (merthogy osztálykiránduláson jártunk). A falon túl ott a nagy ő, talán ugyanolyan álmatlanul hánykolódik az ágyában, talán ugyan-azokat a csillagokat nézi, ugyanazok a szúnyogok csípik, talán ugyanúgy rám gondol, mint én reá. Beleborzong az ember. De nicsak, itt, a mellettem levő ágyban is hánykolódik valaki, epedőn sóhajtozik az epedán. A dög. Pedig én arra szeretném kihasználni e csendes éjt, hogy szerelmemről álmodozzam, így, elalvás előtt néhány perccel szerettem volna kettesben maradni a kedves képével. Talán még a nagy ő nevét is mormoltam magamban. De hogy lehet úgy álmodozni, ha valaki ott hánykolódik a közelemben? Éppen rá akartam szólni, amikor kinyögte a szomszéd ügy tulajdonosa, hogy ő most rettenetesen szenved, mert szerelmes. Mindenkinek megvan a maga baja, mondtam volna legszívesebben, de aztán felajánlottam, hogy álljon elő a történetével, hátha kigyógyul belőle. Úgyhogy elmesélte, hogy borzasztóan szerelmes egy lányba, egy osztálytársunkba. Egy angyalba. Aki szőke, kék szemű, karcsú, hajlékony, okos és Andrea. Míg azon gondolkoztam, mit is mondjak, az emeletes ágy tetejéről megszólalt még valaki, hogy ő is pont az Andreába szerelmes. Nem lepődtek meg, amikor kinyögtem, én is. Tulajdonképpen megnyugodtunk. Ha mind a hárman ugyanabba a lányba vagyunk szerelmesek, akkor nem is választhattunk olyan rosszul, mi több, hárman egyszerre esélytelenek vagyunk, az amúgy is lovagiatlan lenne, hogy barátok, akik szívük nagy titkát megosztották, egymást üssék ki a nyeregből. Ergo, nem kell azon törni a fejünket, hogy szerelmünk miként ölthetne testet, hogyan valljuk meg szívünk hölgyének érzelmeinket. így aztán egész éjjel (hold, csillagfény, talán még az a kis lábszag is kiszellőzött) hármunk közös Andreájáról beszélgettünk. Felidéztük minden kedves szavát, minden mozdulatát. Azt, hogyan tartja a kezét, és miként igazítja meg haját. Milyen a szeme színe, ha dühös, és azt, hogy kis ráncok futnak öszsze a szája körül, ha ránk mosolyog. És hát kérem, férfiak volnánk, vagy mifene, milyen tenyérbe simuló a mellecskéje. (Soha nem hord melltartót - hallottam a fölső ágyról. Hetekig figyeltem, tényleg igaz-e. Ettől az éjszakától kezdve még szerelmesebb voltam Belé. És irtózatosan drukkoltam a többieknek, hogy ők is azok maradjanak. Hogy őket utasítsa vissza, őket zavarja el, így az én szerelmem sértetlen maradhasson. Nem maradt. Pár hónap elteltével szerelmes lettem egy másik lányba. Egy osztállyal felettem járt, és ezért állandóan kisfiúnak nézett. És amikor nagyon fájt a szívem, angolóra alatt mindig Andreának meséltem el legújabb megcsalatásaim szomorú, ám felettébb tanulságos történeteit. Egy kicsit talán abban bíztam, feltámad benne a féltékenység. De ő nem tudhatta, hogy mi szeretjük egymást - mert a szíve mélyén biztos hogy szeretett! - és hülye tanácsokat adott. Negyedikre rájöttünk, hogy egy másik lány a legszebb az osztályban, és elhatárolták, hogy belé leszünk szerelmesek. De akkor már minden adandó alkalommal rossz söröket és olcsó pálinkákat ittunk. Meg is öregedtünk, így nemes érzelmek helyett már egészen másra vágytunk. Nem több sikerrel, mint amikor megelégedtünk volna egy szerelmes pillantással is. Ezt nem vallottuk be egymásnak, s a lelki rezdülések helyett soha meg nem történt hódításainkról beszélgettünk. És akkor most következzék a hepiend. Néha találkoztam Andreával az utcán vagy közös ismerősünk esküvőjén. Ilyenkor én mindig különösen kedves próbáltam lenni a barátjához. Elvégre mégis ő az,aki beteljesítette hármunk ifjúkori álmát. A pasi érezhette, hogy valami nincs rendben, és rögtön gyanakodni kezdett. Ez nekem rettenetesen tetszett. Szóval sejt valamit, talán Andrea egykor mégiscsak szerelmes lehetett belém. Egyszer egy-két sarkot együtt kényszerültem menni ezzel a baráttal. Kettesben. Vagy egy tízessel volt öregebb nálunk. Majdnem megpukkadtam a röhögéstől, amikor ez az öregember mindenféle történetekbe kezdett, amelyekből az derült ki, hogy ő mennyivel különb, mint én. Aha, versenyzünk, kis£ apám? Visszafojtott röhögésem nagyon idegesítette. Amitől én még boldogabb lettem, mert el bírtam képzelni, hogy otthon majd felelősségre vonja Andreát, mi volt köztünk... Lehet, hogy a pasas mindennap láthatta azokat a ráncokat a szája szélén, belemélyedhetett azokba a szép szemekbe, érezhette a tenyerében azokat a melleket. De akkor semmiért nem cseréltem volna vele. Hülye öregember, csak irigykedjen. A lábszagról is biztosan csak a büdös jut az eszébe, Dési János Miért gyűlölködnek? A nairobi és Dar es Salaam-i robbantásos merényletek sok kérdést vetnek föl. Tegyük fel a legalapvetőbbet: miért haragszanak annyira az iszlámisták az Egyesült Államokra? Izrael és a muzulmán világ viszályában Washington kétségtelenül - bár időnként taktikázva—az előbbi oldalán áll, ámde a világ sok egyéb pontján, az indiai szubkontinensén vagy korábban Afganisztánban inkább az iszlám erők szövetségesének számított). Ám az Egyesült Államok,mint az egyetlen talpon maradtszuperhatalom, egyben jelkép is, annak a Nyugatnak a jelképe és egyben fő ereje amelyet, az iszlámisták ,oly hevesen gyűlölnek. Már csak azért is, mert a régi muzulmán értékekhez való visszatérést hirdetik, ám e szándékukat keresztezi a nyugati, elsősorban az amerikai életforma külsőségeinek térhódítása. De persze neki csak erről van szó. Egyáltalán nem minden muzulmán gyűlöli Európát és az Egyesült Államokat, de minden muzulmán osztja az iszlámistáknak azt a felfogását, amely szerint az ő világuknak egyenrangúnak kellene lennie a Nyugattal. Hiszen valami,kor a középkor elején az iszlám járt az élen, a keresztényEurópa barbárnak számított. Időközben a Nyugat azonban a világ vezető erejévé vált, a muzulmán országok pedig reménytelenül lemaradtak. . . ». ,* . Századunk elején az arab, illetve a muzulmán országok átvették az európaiak nacionalizmusát, de ez sem hozott kézzelfogható eredményt. Az arab nacionalizmus az Izraellel szembeni konfliktusban megalázó vereségeket szenvedett, ami elkeseredést és fanatizmust szült. Ennek talaján erősödött fel a politikai iszlámizmus, amely több ponton terrorizmusba csapott át. Részben Izrael, de nagyrészt az Egyesült Államok ellen is. Ez utóbbi ellen azért is, mert - meglehetős joggal - Izrael legfőbb szövetségesének tekintik, de némiképp, lélektani okokból is. Az iszlámisták, ha egy nagy civilizáció képviselőinek akarják tekinteni magukat, nem elégedhetnek meg egy olyan megalázóan kis ellenféllel, mint a zsidó állam. . Az arabok és általában a muzulmánok többsége elvéti aterrorizmust. A dolgot azonban a következőképpen látják: sem az arab nacionalizmus, sem pedig az arab-muzulmán államok ereje nem tud érzékeny csapást mérni Izraelre vagy az Egyesült Államokra. Erre - mondják némi joggal - csak a fanatikus és önmaguk feláldozására, is hajlandó iszlámisták képesek. Kepecs Ferenc APEH Kft. Pápai Gábor rajza Bál a Savoyban Ugyanazon a napok, amikor , meghalt Bulgária egykori rettegett diktátora, Todor Zsivkov, a Magyar Televízió Kincsestár című műsora. Rátonyi Róberttel foglalkoz .zott. A többi között bejátszott.tak egy felvételt a Bál a Savoyban című Ábrahám Pálnagyoperettből, amelyben Rátonyi a török muzulmán, s többnejű,Musztafa Abejt játszotta.A két esemény furcsán kapcsolódik össze emlékezetemben. A„A nyolcvanas évek közepén Seregi László színházi rendező társaságában kéttagú küldöttségként Szófiában jár,tunk , bolgár színházakat tanulmányozni. Mi voltunk a Színházművészeti Szövetség delegációja. " Seregi, főleg azért vállalta a dolgot, mert lelkes síelő volt, és úgy hallotta, Szófia mellett ott a Vitosa, mint Budán a Normafa, ha elvállal valamilyen vendégrendezést, próba után máris rohanhatsíelni. Ám csakhamar kiderült, hogy Bulgáriában nem ilyen egyszerűek a dolgok, ha hó van, akkor nincs sílift, ha a sílift véletlenül működik, akkor nincs ha, ha mindkettő létezik egyszerre, akkor iszonyatos a tömeg - Szóval ez nem fog menni. Egyik színházlátogatásunk a Bál a Savoyban című ope- ■ rettnek szólt. Némileg megdöbbentünk, amikor azt láttuk, hogy Musztafa bej szerepét átírták, ez a figura ugyanis egy rokonszenves táncoskomikus, márpedig bolgár színpadon akkor egy török ember semmiképp nem lehetett .rokonszenves alak, így hát, a többnejű bejből francia lett, Pierre, ha nem csal meg a memóriám. Seregi, a negyedik naponkitalálta, hogy telefonáltak neki a Fővárosi Operettszínházból,, azonnal jöjjön haza, mert X. elvtárs érkezik hozzájuk ,az NDK-ból, és vele, csak Seregi tud tárgyalni. A polgárok sajnálkoztak, s remélték, hogy legalább ék maradok. Magam ihagyon irigyeltem Seregit a kifogásért, amely nekem soha nem jutott volna eszembe, de ragaszkodtam hozzá, ha együtt jöttünk, együtt megyünk, így úsztuk meg nyolc nap helyett néggyel a szófiai kirándulást. „A nyolcvanas években, amikor a bolgár gazdaság már minden ízében recsegett, a magát internacionalistának valló Zsivkov szorultságában a nacionalizmushoz menekült. A világ ítéletével mit sem törődve brutális kampányt indított a török kisebbség ellen” — írta Kepecs Ferenc a Népszavában. Már idehaza hallottam a bulgáriai viccet: sorban állnak a törökök a hivatal előtt, hogy felvegyék új, bolgár nevüket a török helyett. Az egyik bediktálja új nevét: Szergej. Hiszen az nem bolgár név, hanem orosz - csodálkozik rá a hivatalnok. Én nem akarok minden évben újra sorban állni! - hangzik a válasz. Mert igaz, ami igaz, ez a bolgár nacionalizmus azért a Szovjetunió iránti legmélyebb „hűséggel” párosult. Barabás Tamás