Népszava, 1998. augusztus (126. évfolyam, 179–203. sz.)

1998-08-11 / 187. szám

NÉPSZAVA VÉLEMÉNY 1998. AUGUSZTUS 11., KEDD Bolgár György Kegyelmi állapot Kegyelmi állapotban va­­gyunk.Akármit jelentsen is ez.. Pedig nem akármit je­lent és nem is akárki mond­ta, hogy mi az, amiben va­gyunk. Maga a magyar mi­niszterelnök, aki néhány­­hete romániai magyarok előtt arról beszélt,­ milyen jó esély van most arra, hogy a következő néhány évben gyorsan növekedjék a magyar gazdaság, ezzel párhuzamosan be­kerüljünk a NATO-ba megfáz Európai Unió­ba és erősödjék a magyar kultúra. Szóval ke­gyelmi állapot. Mondjuk így: a csillagok ked­vező állása. Mondjuk úgy: minden klappol, minden összejött. Mondjuk akárhogy, én­ vi­szont azt mondanám: ilyen lehetőségei, pers­­pektívái a fejlődésre Magyarországnak az 1867.r es kiegyezés óta nem voltak.­­ Pedig ez nagy szó (vagy a magyar történel­­­ met ismerve nem is olyan nagy?). És a ke­gyelmi állapot még nagyobb. Orbán Viktor nem a véletlen szavak embere, és bár papír nélkül szónokolt, nyilván nem­ véletlenül csúsztak ki száján a nagy szavak. Lehet, hogy naiv vagyok,­ lehet, hogy csak azt sze­­retném a nagy szavakból hallani, amit a mi­niszterelnök elfelejtett elődjével és az or­szággal közölni, de az az érzésem, hogy ez volt az a gesztus, amelyet - ha kicsit későn és a közvélemény számára nem is egészen ért­hetően- Orbán Hornnak tett. Kegyelmi álla­potban ugyanis nem lehet csak úgy, minden­től és mindenkitől függetlenül lenni, oda el kell­ jutni, még inkább: oda valakinek el kel­lett juttatnia az országot Akár tetszik, akár nem (és a többségnek a választásokon bizo­nyíthatóan nem tetszett), akár hiszik, akár nem (a még annál is nagyobb többség, benne a szocialista és liberális szavazók tekintélyes részével ráadásul nem is hiszi), a kegyelmi állapotba a Horn-kormány tuszkolta, lök­­döste, gyömöszölte az országot. Mert magá­­­tól természetesen nem ment. Ki az a mazo­­chista, aki magától Bokros-csomagot eszik fogyókúrás diétaként, Én az a­­nemzetidegen bitang, aki külföldinek adja el a nemzeti va­gyont, ki az a lelkiismeretlen gazember, aki szinte tétlenül nézi a középosztály lecsúszá­sát, miközben a felső százezrek még felsőbb százezrekké gazdagodnak? Nyilvánvaló, hogy mindezt a magyar társadalom súlyos és igazságtalan megpróbáltatásként, nem pe­dig a kegyelmi állapotba kerülés előjátéka­ként élte it. És mégis, a végeredm­ény a szo­­ciálliberális kormányt igazolta, még­­akkor is, ha a kegyelmi állapotról szóló­ igazolásit Orpák Viktor álltott­a ki. Nem mintha a Horn-kormány olyan reme­kül kormányzott volna (ha így lett volna, bi­zonyára győz is), ám a kapitalizmus megte­remtésének brutális szakaszán olyan törté­nelmi léptékű eltökéltséggel vitte keresztül a társadalmat, hogy most­ már a következő, nem az alapokat, hanem a falakat építő sza­kaszban vagyunk, és - ha nem lesz valami­lyen nemzetközi katasztrófa - csak jobb jó-Bolgár György újságíró, a Magyar Rádió főmunkatársa „Nem mintha a Horn-kormány olyan remekül kormányzott volna..., ám a kapitalizmus megteremtésének brutális szakaszán olyan történelmi léptékű eltökéltséggel vitte keresztül a társadalmat, hogy most már a következő, nem az alapokat, hanem a falakat építő szakaszban vagyunk...”­­ hét. Igen: gyors gazdasági fejlődés. Igen: a gazdasági növekedés eredményeként a le­­maradottak megsegítése,a magyar vállalko­zók nagyobb támogatása, ösztönzése. Igen: igazságosabb elosztás. Igen: tényleges és egyben formális csatlakozás a Nyugathoz, ebből következően pedig nagyobb biztonság és nagyobb részesedés a Nyugat piaci áldá­saiból. Boldog békeidők jönnek boldog jóléti időkkel társulva. Ha tetszik, kegyelmi állapot, de nem, isten kegyelméből. Orbán nagyon is jól tudja ezt,­ő világi és nem vallási vezető, a­k! durva szem­­bedicsérés helyett használt Eufemizmussal rótta le háláját az általa nema szeretett és­­ nem tisztelt kormány előtt. Akár szándéko­san, akár önkéntelenül (bár ő nem az az ön­kéntelen típus), mindegy. A lényeg a szocli­­bek kegyelméből való állapot, amely Orbán­nak megadatott. Neki ugyanis nem úgy kell most (másfajta) rendet tennie az országban, mint elődjének, nem kell mindenhonnan el­vonnia, hanem mindenhová adhat egy keve­set,, és ezt a rendet érthetően mindenki job­ban szereti. A kegyelmi állapot azonban nemcsak a múltra, hanem a jövőre nézve is találó kifeje­zésnek látszik, olyannak, amelyből az derül ki, hogy Orbán reálisan látja saját helyzetét. Ez az állapot tudniillik kivételes, nem min­dennapi és nem szokott örökké tartani. Vagy­is a miniszterelnök érzékeli, hogy rendkívüli helyzetben van, amelyet ki kell használnia, különben véget ér, anélkül, hogy bármi meg­­­­változott volna. Ebből a helyzetértékelésből­­ fakad valószínűleg az, hogy az új kormány el­ső heteiben éppen az ellenkezőjét csinálta a régi orosz közmondásnak avszerint. Kétszer méri, mielőtt egyszer vágsz,*és ehelyett hét­­jfisZer vág^rakö^ben jórha egyszermlrf. Nem *baj, egynOTe.h^jSmé^fö^ja öiéffflUtólag, és­ még az is kiderülhet, hogy a miniszterelnök szemmértéke jobb volt, mint bármilyen mé­résügyi hivatal mércéje lett volna. Egyébként a szemmérték a lényeg. Még ke­gyelmi állapotban is,­amikor az embert meg­szállja a szentlélek. Sőt ilyenkor talán még fontosabb a józan helyzetértékelés, nehogy az ember azt higgye: mindenre képes. Mert sem az ember (még­ ha miniszterelnök is), sem az ország nem képes mindenre. Épp a napokban derült ki, hogy egyik hónapról a másikra hirtelen megnőtt a fizetési mérleg hiánya, mert a külföldiek júniusban minden eddiginél nagyobb tőkejö­vedelmet,­­majd­nem háromszázmillió dollárt vontak ki, az országból. Csak érzékeltetésül: ha minden hónapban ez történne, akkor Magyarország­ról kétszer annyi tőke menne ki, mint­­ amennyi most mában idejön, borulna tehát a •­­ nehezen megteremtett egyensúly­­ és a ke- f. •gyelmi állapot. Ezt az­­'ördögöt persze telje­sen alaptalan a falra, festeni, de hogy az, ár­nyéka egy pillanatra megjelent,­ azt mutatja, hogy egy ilyen kis ország a világ legkisebb rezdüléseitől is megrendülhet. A mindenkori magyar kormánynak olyan politikát kell tehát folytatnia, amely meg­nyugtatja a külföldet arról, hogy ez az or­szág szabad és demokratikus piacgazdaság, és hogy ez az ország nem keresi, hanem ép­pen megszüntetni kívánja,a lehetséges konf­liktusokat a szomszédokkal». Ez­ az igazi nemzeti politika, hiszen ez áll az ország ér­dekében. A Horn-kormány sem neifizetiet­­lenségből egyezett ki mindenáron (mellesleg az ár egyáltalán nem volt minden) a szlová­kokkal és a románokkal, hanem­ azért, fűért arról kellett biztosítania a Nyugatot, hogy köztünk nem lesz, fenyegető veszekedés.És nemcsak azért árusította ki (magyarul job­ban hangzik és a valósághoz is közelebbil­ adta el sok pénzért) az életképes vállalato­kat, hogy­­ a bevételekből talpra állítsa az or­szágot, hanem azért is, hogy ezzel biztonsá­gosan megágyazzon a külföldi tőkének. A külföld és annak tőkéje nélkül ugyanis nincs kegyelmi állapot. Magyarországon se pénze se technológia nincs ahhoz, hogy a gaz­daság bármelyik ágában felvegyük a ver­senyt a fejlett világgal. Ez világosan megmu­tatkozik a mezőgazdaságban, ahol pedig a­­ kiinduló adottságaink igen jók. De az is nyil­vánvaló, hogy hiába volna (nincs) a kormány zsebében 200 millió felesleges dollár mond­juk a mobiltelefon-gyártásra, hiába látszik ez jó üzletnek, egyrészt nálunk senki sem tud modern készüléket előállítani, másrészt, ha véletlenül tudna is. Senki nem tudná eladni a világon, mert ki a fene vásárolna egy ismeret­­len­ márkájú magyar mobiltelefont. Vagyis Magyarországon csak akkor lehet egy ilyen gyárat létrehozni, ha a finn Nokia, a világ egyik első számú cége elhatározza, hogy hozzánk jön, és itt épít föl egy új gyárat két­százmilliós beruházással. Neki ugyanis pénze is, technológiája is, márkaneve is, bejáratott (világ)piaca is vann. Nekünk pedig lesz ötszáz új munkahelyünk, világszínvonalú gyárunk, modern, termelési kultúránk, több százmillió­­dollláros ölk­izérportunk, így megy ez. ” A­z­ét elefé/k­iegy‘r 'K' kegyelmi állapot pe­dig addig fog tartani, amíg ez így megy. Illet­­ve nem, ez túlzás, nem fog addig tartani, de a dolgok kegyelmi állapot nélkül is mehetnek előre, ameddig a Nokia be akar jönni és nem akar kimenni. Ha az alapvető kérdésekben Orbán tartja a Horn-Kuncze-vonalat, akkor a részletekben (mint tudjuk, az ördög is ott lakozik) kedvének, ízlésének, politikai érde­keinek megfelelően változtathat is. Ám ha véletlenül nem a lényeg lesz n­eki a lényeg) akkor nincs kegyelem, mi több és rosszabb, nincs haladás. Lábszagú szerelem A részletekre már n­em emlék­szem pontosan. De,­ gondolom, enyhe lábszag ülte meg a szo­bát. Ami nem meglepő, ha négy tizenéves fiú lakik benne. A ko­szos lábakon kívül sok közös nem lehetett bennünk. Talán annyi, hogy a gimnáziumban valamennyien egy osztály pad­jait koptattuk. És valamennyi­en ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Most képzeljék el azt az éjsza­kát. Az elsőt, amelyen talán ko­molyan beszélni mertünk a sze­relemről. Amely számunkra árt­í­tatlannak és elérhetetlennek tűnt, viszont sok szenvedéssel járt. Mégis vágytunk rá piszko­sul. Holdfényes éjszaka, tiszta égbolt, tücskök ciripelnek, szú­nyogok rajzanak (merthogy osztálykiránduláson jártunk). A falon túl ott a nagy ő, talán ugyanolyan álmatlanul hányko­lódik az ágyában, talán ugyan-­­­azokat a csillagokat nézi, ugyan­azok a szúnyogok csípik, talán ugyanúgy rám gondol, mint én reá. Beleborzong az ember. De nicsak, itt, a mellettem le­vő ágyban is hánykolódik vala­ki, epedőn sóhajtozik az epe­dán. A dög. Pedig én arra sze­retném kihasználni e csendes éjt, hogy szerelmemről álmo­dozzam, így, elalvás előtt né­hány perccel szerettem volna kettesben maradni a kedves ké­pével. Talán még a nagy ő nevét is mormoltam magamban. De hogy lehet úgy álmodozni, ha valaki ott hánykolódik a köze­lemben? Éppen rá akartam szólni, amikor kinyögte a szom­széd ügy tulajdonosa, hogy ő most rettenetesen szenved, mert szerelmes. Mindenkinek meg­van a maga baja, mondtam vol­na legszívesebben, de aztán fel­ajánlottam, hogy álljon elő a történetével, hátha kigyógyul belőle. Úgyhogy elmesélte, hogy borzasztóan szerelmes egy lány­ba, egy osztálytársunkba. Egy angyalba. Aki szőke, kék sze­mű, karcsú, hajlékony, okos és Andrea. Míg azon gondolkoz­tam, mit is mondjak, az emele­tes ágy tetejéről megszólalt még valaki, hogy ő is pont az Andre­ába szerelmes. Nem lepődtek meg, amikor kinyögtem, én is. Tulajdonképpen megnyu­godtunk. Ha mind a hárman ugyanabba a lányba vagyunk szerelmesek, akkor nem is vá­laszthattunk olyan rosszul, mi több, hárman egyszerre esélyte­lenek vagyunk, az amúgy is lo­­vagiatlan lenne, hogy barátok, akik szívük nagy titkát megosz­tották, egymást üssék ki a nye­regből. Ergo, nem kell azon tör­ni a­ fejünket, hogy szerelmünk miként ölthetne testet, hogyan valljuk meg szívünk hölgyé­nek érzelmeinket. így aztán egész éjjel (hold, csillagfény, talán még az a kis lábszag is kiszellőzött) hármunk közös Andreájáról beszélgettünk. Felidéztük minden kedves szavát, minden mozdulatát. Azt, hogyan tartja a kezét, és miként igazítja meg haját. Mi­lyen a szeme színe, ha dühös, és azt, hogy kis ráncok futnak ösz­sze a szája körül, ha ránk moso­lyog. És hát kérem, férfiak volnánk, vagy mifene, milyen tenyérbe simuló a mellecskéje. (Soha nem hord melltartót - hallottam a fölső ágyról. Hete­kig figyeltem, tényleg igaz-e.­ Ettől az éjszakától kezdve még szerelmesebb voltam Belé. És ir­tózatosan drukkoltam a többiek­nek, hogy ők is azok maradja­nak. Hogy őket utasítsa vissza, őket zavarja el, így az én szerel­mem sértetlen maradhasson. Nem­ maradt. Pár hónap el­teltével szerelmes lettem egy másik lányba. Egy osztállyal felettem járt, és ezért állandó­an kisfiúnak nézett. És amikor nagyon fájt a szívem, angolóra alatt mindig Andreának me­séltem el legújabb megcsalatá­­saim szomorú, ám felettébb ta­nulságos történeteit. Egy ki­csit talán abban bíztam, feltá­­­­mad benne a féltékenység. De ő nem tudhatta, hogy mi sze­retjük egymást - mert a szíve mélyén biztos hogy szeretett! - és hülye tanácsokat adott. Negyedikre rájöttünk, hogy egy másik lány a legszebb az osztályban, és elhatárolták, hogy belé leszünk szerelmesek. De akkor már minden adandó alkalommal rossz söröket és ol­csó pálinkákat ittunk. Meg is öregedtünk, így nemes érzel­mek helyett már egészen másra vágytunk. Nem több sikerrel, mint amikor megelégedtünk volna egy szerelmes pillantással is. Ezt nem vallottuk be egy­másnak, s a lelki rezdülések he­lyett soha meg nem történt hó­dításainkról beszélgettünk. És akkor most következzék a hepiend. Néha találkoztam Andreá­val az utcán vagy közös is­merősünk esküvőjén. Ilyenkor én mindig különösen kedves próbáltam lenni a barátjához. Elvégre mégis ő az,aki beteljesít­­ette hármunk ifjúkori álmát. A pasi érezhette, hogy valami nincs rendben, és rögtön gyana­kodni kezdett. Ez nekem rette­netesen tetszett. Szóval sejt va­lamit, talán Andrea egykor mégiscsak szerelmes lehetett be­lém. Egyszer egy-két sarkot együtt kényszerültem menni ez­zel a baráttal. Kettesben. Vagy egy tízessel volt öregebb nálunk. Majdnem megpukkadtam a rö­högéstől, amikor ez az öregem­ber mindenféle történetekbe kezdett, amelyekből az derült ki, hogy ő mennyivel különb, mint én. Aha, versenyzünk, kis£ apám? Visszafojtott röhögé­sem nagyon idegesítette. Amitől én még boldogabb lettem, mert el bírtam képzelni, hogy otthon majd felelősségre vonja Andre­át, mi volt köztünk... Lehet, hogy a pasas minden­nap láthatta azokat a ráncokat a szája szélén, belemélyedhetett azokba a szép szemekbe, érez­hette a tenyerében azokat a melleket. De akkor semmiért nem cseréltem volna vele. Hü­lye öregember, csak irigyked­jen. A lábszagról is biztosan csak a büdös jut az eszébe, Dési János Miért gyűlölködnek? A nairobi és Dar es Salaam-i robbantásos merényletek sok kérdést vetnek föl. Tegyük fel a legalapvetőbbet: miért harag­szanak annyira az iszlámisták az Egyesült Államokra? Izrael és a muzulmán világ viszályában Washington kétség­telenül - bár időnként taktikázva—az előbbi oldalán áll, ám­de a világ sok egyéb pontján, az indiai szubkontinensén vagy korábban Afganisztánban inkább az iszlám erők szövetsége­sének számított). Ám az Egyesült Államok,­mint az egyetlen talpon maradt­­szuperhatalom, egyben jelkép is, annak a Nyu­gatnak a­ jelképe­­­­ és egyben fő ereje amelyet, az iszlámisták ,oly hevesen gyűlölnek. Már csak azért is, mert a régi muzul­mán értékekhez való visszatérést hirdetik, ám e szándékukat keresztezi a nyugati, elsősorban az am­erikai életforma külső­ségeinek térhódítása. De persze nek­i csak erről van szó. Egyáltalán nem minden muzulmán gyűlöli Európát és az Egyesült Államokat, de minden muzulmán osztja az isz­lámistáknak azt a felfogását, amely szerint az­ ő világuknak egyenrangúnak kellene lennie a Nyugattal. Hiszen valami­,­kor a középkor elején az iszlám járt az élen, a keresztény­­Európa barbárnak számított. Időközben a Nyugat azonban a világ vezető erejévé vált, a muzulmán országok pedig re­­ménytelenül lemaradtak. . . ». ,* . Századunk­ elején az arab, illetve a muzulmán országok át­vették az európaiak nacionalizmusát, d­e ez sem hozott kézzel­fogható eredményt. Az arab nacionalizmus az Izraellel szem­beni konfliktusban megalázó vereségeket szenvedett, ami el­keseredést és fanatizmust szült. Ennek talaján erősödött fel a politikai iszlámizmus, amely több ponton terrorizmusba csa­pott át. Részben Izrael, de nagyrészt az Egyesült Államok el­len is. Ez utóbbi ellen azért is, mert - meglehetős joggal - Izra­el legfőbb szövetségesének tekintik, de némiképp, lélektani okokból is. Az iszlámisták, ha egy nagy civilizáció képviselői­nek akarják tekinteni magukat, nem elégedhetnek meg egy olyan megalázóan kis ellenféllel, mint a zsidó állam. . Az arabok és általában a muzulmánok többsége elvéti a­­terrorizmust. A dolgot azonban a következőképpen látják: sem az arab nacionalizm­us, sem pedig az arab-muzulmán államok ereje nem tud érzékeny csapást mérni Izraelre vagy az Egyesült Államokra. Erre - mondják némi joggal - csak a fanatikus és önmaguk feláldozására, is hajlandó iszlámisták képesek. Kepecs Ferenc APEH Kft. Pápai Gábor rajza Bál a Savoyban Ugyanazon a napok­, amikor , meghalt Bulgária egykori rettegett diktátora, Todor­ Zsivkov, a Magyar Televízió­­ Kincsestár című műsora. Rátonyi Róberttel foglalkoz .­­zott. A többi között bej­átszott.­tak egy felvételt a Bál a Sa­­voyban című Ábrahám Pál­­nagyoperettből, amelyben Rátonyi a török muzulmán, s többnejű,Musztafa Abejt ját­szotta.­A két esemény fur­csán kapcsolódik össze­ em­­­­lékezetemben. A„A nyolcva­nas évek közepén Seregi László színházi rendező társaságában kéttagú kül­döttségként Szófiában jár­,­tunk , bolgár színházakat tanulmányozni. Mi voltunk a Színházművészeti Szövet­ség delegációja. " Seregi, főleg azért vállalta a dolgot, mert lelkes síelő volt, és úgy hallotta, Szófia mellett ott a Vitosa, mint Bu­dán a Normafa, ha elvállal valamilyen vendégrendezést, próba után máris rohanhat­­síelni. Ám csakhamar kide­­­rült, hogy Bulgáriában nem ilyen egyszerűek a dolgok, ha hó van, akkor nincs sílift, ha a sílift véletlenül műkö­dik, akkor nincs ha, ha mindkettő létezik egyszerre, akkor iszonyatos a tömeg - Szóval ez nem fog menni. Egyik színházlátogatásunk a Bál a Savoyban című ope- ■ rettnek szólt. Némileg meg­döbbentünk, amikor azt lát­tuk, hogy Musztafa bej sze­repét átírták, ez a figura ugyanis egy rokonszenves táncoskomikus, márpedig bolgár színpadon akkor egy török ember semmiképp n­em lehetett .rokonszenves alak, így hát, a többnejű bejből francia lett, Pierre, ha nem csal meg a memóriám. Seregi, a negyedik napon­­kitalálta, hogy telefonáltak neki a Fővárosi Operettszín­házból,, azonnal jöjjön haza, mert X. elvtárs érkezik hoz­zájuk ,az NDK-ból, és vele, csak Seregi tud tárgyalni. A polgárok sajnálkoztak, s re­mélték, hogy legalább ék­ ma­radok. Magam ihagyon iri­gyeltem Seregit a kifogásért, amely nekem soha nem jutott volna eszembe, de ragasz­kodtam hozzá, ha együtt jöt­tünk, együtt megyünk, így úsztuk meg nyolc nap helyett néggyel a szófiai kirándulást. „A nyolcvanas években, amikor a bolgár gazdaság már minden ízében recsegett, a magát internacionalistának valló Zsivkov szorultságában a nacionalizmushoz mene­kült. A világ ítéletével mit sem törődve brutális kam­pányt indított a török ki­sebbség ellen” — írta Kepecs Ferenc a Népszavában. Már idehaza­ hallottam a bulgáriai viccet: sorban áll­­­­nak a törökök a hivatal előtt, hogy felvegyék új, bolgár ne­vüket a török helyett. Az egyik bediktálja új nevét: Szergej. Hiszen az nem bol­gár név, hanem orosz - cso­dálkozik rá a hivatalnok. Én nem akarok minden évben újra sorban állni! - hangzik a válasz. Mert igaz, ami igaz, ez a bolgár nacionalizmus azért a Szovjetunió iránti legmé­lyebb „hűséggel” párosult. Barabás Tamás

Next