Népszava, 1999. január (127. évfolyam, 1–25. sz.)
1999-01-09 / 7. szám
II. 1999. JANUÁR 9., SZOMBAT // SZÉP SZÓ Egy parlamenter bolyongása életben, halálban Bizalmi deficit a politikában Steinmetz Miklós halálának körülménye bő öt évtizedes vitát, megoldatlan' rejtélyt elevenít fel, hiszen a Százados a Vörös Hadsereg parlamentereként halt:' hősi halált.'A tragédia'utáni 'évekkor indult el a rá vonatkozó propagandahullám, hogy az idő folyamán végül emberfelettivé emelje. A rendszerváltást pedig hamvait emberhez nem méltókörülmények közé taszította, míg végül megkapta a minden halandónak kijáró végtisztességet. A kapitány913-ban, Pécsen született, édesapja a felső középosztály életét biztosította családjának,ennek elenére aktív részt vállalt a kommün szervezésében. A várost megszálló szerb csapatok kivonulása után a család ezért menekülni kényszerült. Rövid vándorlás után Dél-Amerikában telepedtek le. A családfő töretlen optimizmusa a Szovjetunióban vélte megtalálni az emberi boldogulás tökélyét, ezért a család ott talált otthonra. Az ifjú Miklós ezen a vándorúton tanult meg-tökéletesen németül, angolul, spanyolul, majd oroszul, aligha gondolva, hogy ez a nyelvismeret lesz halála előidézője. Spanyolnyelv-tudásának köszönhette, hogy „önként” jelentkezhetett a spanyol nép támogatására, némettudásának, hogy később kijelölték parlamenternek. ■ Spanyolországból visszatérve a Szovjetunióba az akkori, politikai szellemnek megfelelően Ázsiába irányították, és még a Vörös Hadseregbe történő első jelentkezését sem fogadták el a II. világháború kezdetén. 1944 őszén, amikor a támadó Vörös Hadsereg csapatai hazánk területére érnek, szükség van tolmácsra, pláne olyan személyre, aki kiválóan beszéli a magyar, a német és az orosz nyelvet. Budapest körül bezáródik az ostromgyűrű, Malikovszkij marsall törzsébe rendeli a századost, és december 28-án parancsba adja. 29-én parlamenterként, megfelelő jelzésekkel jusson el a védők katonai parancsnokságára. Gépkocsival indulnak, már elhagyják a szovjet arcvonalat, a senkiföldjén járnak, amikor,bekövetkezik a tragédia. E tragédia okáról, lefolyásáról tart napjainkig a vita és osztja meg - főleg politikailag - a történészeket, az érdeklődőket. A szovjetek akkor nem törődtek a két parlamenter halálával. (Ostapenko százados abudai fronton halt hősi halált, amikor visszafelé ment csapataihoz.) Az elfogott városparancsnokot, Pfeffer Wilenbruch SS-tábornokot az üggyel kapcsolatban nem kérdezték, nem vallatták, nem vonták felelősségre. A két hőst ki sem tüntették. A háborút követő magyar propaganda csak lassan „fedezte, fel” a tragédiában rejlő lehetőséget. Különböző írások, meghatározások jelentek meg, •freg Steinmetzet emlegetve:T. S., a rezsim „udvari történé,sze” • sorra adta nyilatkozatait, miszerint géppuska, gépágyú, akna, légvédelmi löveg okozta a halált, természetesen, minden esetben előre megfontolt gyilkosság történt. A gyilkosok természetesen SS-katonák voltak, ezt vette át a filmrendezés is, amikor Budapest ostromában ■ .SS-gépe 1. fegyversorozat lövi le a hősöket. Utólagos „dokumentumot” is alkottak, villamossínek mellé kinyújtott karúmbal fektetve, kezében líraiankiterített fehér zászlóval. Korosztályok nőttek fel ezen a „dokumentumon”, hiszen a tankönyvekben, újságokban gyakorta szerepelt. Azt sem tartották fontosnak, hogy az 1948-ban emelt emlékmű a tragédia helyére kerüljön, hartem attól több kilométer távolságra, Vecsés határában állították föl. A hivatalos propaganda mellett elindult egy ellentétes irányú is. Sokan a tragédiát használták fel arra, hogy bizonyítsák a rezsim skávahihetetlenségét. Határainkon belül érthetően nem jelenhetett meg felleszzetes véleményű publikáció, határainkon kívül viszont a Svájcban élő Gosztonyi Péter vállalta az igazság kiderítését. Több, az ostromot megélt parancsnokkal, magával a nyugdíjas Wildenbruch tábornokkal is készített interjút, aki hangsúlyozta: a Szovjetunióban töltött évek folyamán egyáltalán nem kérdezték meg tőle a parlamenterek tragédiáját. Gosztonyi magyar levéltárakban nem kutathatott, itt élőkkel nem beszélhetett, így elfogadta például Literáti Lotz honvéd tiszt azon visszaemlékezését, mely szerint ő látta a parlamenterek gépkocsijának felrobbanását, amint az az úttest felszínére telepített harckocsiaknák egyikére futott. Ez helytálló, csak egy problémája van, a megjelölt helyről, az úttest, domborulata miatt nem láthatta a tragédiát. Élő tanút rajta kívül egyik irányzat sem tudott megszólaltatni, így az életben maradt szovjet katonákat sem! A rendszerváltás után eltávolított szobrok között volt Steinmetzé is. A szobrot 1993 augusztusában vitték el, akkor exhumálták a talapzatában lévő csontokat is, majd ezeket a Fővárosi Temetkezési Rt. egyik raktárába vitték. Múlt az idő, az emberi maradványokat senki nem kereste, nem vetődött fel, hogy azokat eltemessék. A hős személye „azonosult” a bukott rezsimmel. A Reform hírmagazin kiadója 1995 őszén vállalta, hogy a temetéshez megszerzi az engedélyt, biztosítja az anyagiakat Mindehhez döntő segítséget nyújtott Ladányi Jenő, a Fővárosi Temetkezési Rt. elnöke,, aki a temetést megszervezte. Steinmetz feltételezhető földi maradványai így 1995 decemberében átkerültek az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe dr. Susa Éva antropológushoz, hogy azt megvizsgálja, azonosítsa. Az azonosítás formai volt, hiszen a tetem útját, annakaddigi háromsztorra eltemetését pontosan, végig lehetett kísérni. A tudományosvizsgálat igazolta: •a csontok egy 31. év körti, mintegy 158-160 centiméter magas férfié. A koponyán fejlelttető volt a jellegzetes szakállmaradvány. A meglepően ép csontvázon elsődleges sérülés, így lövés vagy a szálnak nyoma nem volt, így semmi esetre sem tűzfegyver okozta halálát. " Steinmetz szovjet állampolgár volt, végső eltemetéséhez az orosz nagykövetség engedélyére volt szükség. Az orosz illetékes először kételkedett a csontok azonosságában, beleértve az anti topológiai vizsgálat torodrkényét is, amikor azonban "kiderült, hogy ennek számukra semminemű anyagi vonzata nincs, hozzájárulásukat adták a végső békes■ség elnyeréséhez. Az 1996-os végső temetésre ér Itesítést kapott a család, a kerületi, a fővárosi elöljáróság, a fegyveres testületek, pontosan megadva az időpontot és a helyet: a Kerepesi úti temető szovjet katonai parcellája. Az érdeklődő telefonokon kapott válaszokon érződött, hogy az akkori szociálliberális kormány nem tud mit kezdeni a kapitánnyal. A temetésre a belügyi tárca elfelejtett eljönni, a honvédelmi több alkalommal foglalkozott azzal, a kéréssel, hogy megfelelő katonai szertartást biztosítsanak. Állítólag a politikai államtitkár kapta feladatául arészvételt, de a belügyihez hasonlóan ő sem jött el Ott voltak viszont Lőrinc, Vecsés, Gyál, Ecser képviselői, ahol Steinmetzét megelőzően eltemették, valamint a különböző, társadalmi szervezetek képviselők A szertartás az evangélikus liturgia szerint, zajlott le, mivel a Pécsről kapott anyakönyvi kivonat szerint evangélikus hitű volt. A honvédséget a helyőrség egyik tisztje képviselte. Gyászbeszédet egy fiatal történész, Tavasz István tartott. . Hogy miként halt meg Steinmetz Miklós? Ma már elfogadott: a gépkocsi aknára futott, nem lőtték le sem a németek, sem a magyarok, legfőképpen bajtársai nem. Hősi halála minden bizonnyal bekerül a történelemkönyvekbe, mert ő valóban értünk, a városért áldozta életét. Ő felszabadító és nem megszálló volt, nevéhez nem fűződik borzalom, csak hősi tett. • A kerület elöljáróságának talán érdemes lenne azon gondolkodni, hogy a tragédia valós helyén emléktáblát emeljenek, mely emlékezik a hősre és emlékeztet arra is, hogy egy rezsim politikája miként rombolhat le erőszakos tettével egy hősi tettet. A Don menti magyar sírokra milliókat áldoztunk, bízva abban, hogy azok fennmaradnak, akkor talán illene Steinmetz Miklós tragédiájával is foglalkozni, hiszen ő is magyar volt, akit bár a világpolitika messze sodort hazájától, de szülőföldjén találta meg végső nyugalmát. Matthaeidesz Konrád (Folytatás az I. oldalról) Másrészt az újonnan létrejövő ellenzéki pártok sem e törésvonalhoz mérték magukat, hanem a rendszerváltás átfogó, az egész országra és társadalomra vonatkozó feladataira (demokrácia, piacgazdaság, privatizáció, önkormányzatiság,emberi jogok) koncentráltak, így eleve csoportok feletti, össznépi igényeket vállaló néppártokként kívántak fellépni. (Kivéve kezdetben az FKGP-t.) Ebben legalább annyira szerepet játszhatott a létrejött pártok értelmiségi, ideologikus indíttatása, mint annak érzékelése részükről, hogy a társadalom a gazdasági érdektagoltságok mentén aligha szólítható meg. Harmadrészt azt is meg kell említeni, hogy az a párt, amely önmagát vállaltan baloldalinak és szociáldemokratának állította be, vagyis az MSZP, gyakorlati működése során legalább annyira néppártként és nem munkavállalói pártként működött, mint a többi parlamenti párt. (E vonása 1994, azaz hatalomra kerülése óta különösen felerősödött.). Tény tehát, hogy a magyarországi pártrendszer tagoltságának ideologikus-kulturális jellege azáltalfelerősödött, hogy a „klasszikusnak” tekinthető, ma már pragmatikus jellegű munkavállalómunkáltató törésvonal egyáltalán nem artikulálódott a pártversenyben. Az elmúlt évtizedre jellemző volt a választói magatartás jelentős, gyakran kiszámíthatatlan hullámzása (mindezt jól mutatják a három kiszámíthatatlan választás eredményei). Sok tekintetben érthető, hogy a magyar választók 1990-ben, az első szabad választásokon bizonytalanok voltak, hiszen nem ismerhették eléggé a csupán néhány hónapja, legfeljebb egy-két, éve megalakult pártokat. Az azonban még ennek ellenére is sajátos, hogy az első forduló után, a két hét múlva következő második fordulóban nagymértékű „vándorlást” mutattak be. Amíg ugyanaz az első fordulóban az MDF-et és az SZDSZ-tt fej-fej mellett hozták ki győztesnek, addig a második fordulóban a döntő többség elfordult az SZDSZ-től, és az MDF-re szavazott. Fontos hangsúlyozni,hogy az MDF melletti végső döntésüket elsősorban az motiválta, hogy az SZDSZ radikalizmusával, akkori erős antikommunizmusával szemben az MDF mérsékelt, a viszonylagos folyamatosságot fenntartó, a hétköznapok nyugalmát alapvetőért nem fenyegető politikai aktunnak mutatkozott (állandó jelszavuk volt: A nyugodt erő!) - s ez a magyar választópolgárok többsége számára már akkor is elsődlegesen meghatározó szempontnak bizonyult. Jellemző ugyanakkor az is, hogy a polgárok többsége nem azért választotta elsőnek az MDF-et vagy nem azért nem választotta elsőnek az SZDSZ-t, amit a pártok magukról hirdettek, vagyis eltérés mutatkozott a párty identity spártok öhdefíníciója), és a party idenitificantion (a pártokról kialakított nézetek) között. Közelebbről az MDF nem azért volt a legszimpatikusabb az embereknek, mert nemzeti, népi és részben konzervatív jellegű politikát hirdetett, hanem azon praktikus vonása miatt, hogy mint nyugodt erő, a fokozatos átmenetre, a biztonságraés a rendre helyezte a hangsúlyt. Másfelől az SZDSZ-ről nem azért „mondtak le” az utolsó pillanatban, mert liberális volt, és ettől idegenkedtek volna a választók, hanem azért, mert antikommunizmusa akkor túlzottan radikálisnak, sőt sokaknak félelmetesnek tűnt, amely hatalomra kerülve felbolygathatta volna a hétköznapok nyugalmát. (Egészen más történet, hogy az 1990-es választások után az MDF és az SZDSZ fenti jellemzői sajátos módon felcserélődtek.) Az 1994-es második szabad választásokon 1990-hez képest ismét a választók hatalmas, elsöprő hullámzása volt megfigyelhető. Ezúttal az történt, hogy az 1990-ben tömegesen az MDF-re szavazók döntő részei ezúttal határozottan, az első és a második fordulóban egyaránt az MSZP-re adta a voksát (sőt a második fordulóban még növekedett is az MSZP fölénye). Mindez korántsem a választók kialakult preferenciáiról adott jelzést. Ráadásul az MSZP elsöprő erejű győzelméhez azt is hozzá kell tenni, hogy a választók ezúttal sem a szocialista párt által vállalt önkép, azaz a szociáldemokrata ideológia miatt döntöttek az MSZP mellett, sokkal inkább az volt a mérvadó az emberek számára, hogy az 1990 óta eltelt négy év keserű tapasztalatai után (életszínvonalcsökkenés, munkanélküliség, infláció, a bűnözés növekedése) egyedül az MSZP jelentette a reményt a régi, nyugodt, „izgalommentes” világ visszahozására. Úgy vélem, nem nehéz megállapítani a világos összefüggést az 1990-es MDF-re szavazás és az 1994-es MSZP-re szavazás között: mindkét esetben a polgárok számára a legfontosabb pragmatikus, gyakorlati, „hétköznapi” szempontok játszottak meghatározó szerepet, nem pedig a pártok által meghirdetett és akkurátusan terjesztett ideológiák. (Így juthattak el négy év alatt egy konzervatív párttól egyszocialista párt megválasztásáig.) Ez is világosan bizonyította, hogy a pártok, pontosabban a pártelitek és a választópolgárok motivációi jelentősen eltértek egymástól 1990- ben és 1994-ben is. Úgy tűnik, a fenti okok miatt is, a harmadik szabad választásokon is folytatódott a választói magatartás hullámzása, a floating voters uralma, hiszen az 1994-ben még az MSZP-re voksolók nem csekély hányada 1998.májusában a Fideszre szavazott. Nem változott tehát a trend, hogy Magyarországon - szemben a legtöbb nyugat-európai országgal - továbbra is csekély számban találhatók pártokhoz erősen kötődő fegyelmezett, aktív szavazói rétegek. A Választókat egyrészt személyes voksuk alakulása, másrészt a változó politikai közhangulat, harmadrészt a választások előtti, hetek-hónapok aktuális közéleti vitái, negyedrészt megfejthetetlen érzelmi, hangulati motívumok befolyásolják elsősorban. Ugyanakkor nem árt felhívni a figyelmet egy fáj jelenségre,az 1998-as Választásokkal kapcsolatban. Az empirikus felmérések bizonyították, hogy a két legerősebb párt (Fidesz, MSZP) közül a konzervatív liberális, „polgári Magyarországot” hirdető Fideszre ,elsősorban a fejlettebb nyugati megyék polgárai, kis- és középvállalkozói szavaztak, míg a szociáldemokrata MSZP-re a fejletlenebb keleti megyék lakosai, munkanélküliek, kisjövedelműek, hátrányos helyzetűek. Mire utal ez? Talán arra - s ezt csak óvatosan szabad egyelőre megfogalmazni hogy a bal, illetve jobboldali gazdaságpolitikai szembenállás a választópolgárok számára bizonyos jelentőségre tett szert. Ám hogy ez mennyire tartós trend, azt majd ?2002-ben tudjuk pontosabban megállapítani. . A polgárok körében kezdettől fogva jelentős és évről évrenövekvő mértékű az elégedetlenség a „nagypolitika” intézményeivel szemben. Mindez jól nyomon követhető arendszeres közvéleménykutatásokból, melyek újra és újra rákérdeznek a fontos közéleti intézmények iránti bizalom, mértékére. A felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy éppen,a legfontosabb politikai intézményekkel (parlament, kormányzat) szemben a legnagyobb a bizalmatlanság, ám még ezek közül is magasan kiemelkedtek a pártok, melyekkel szerbben a polgárok bizalma vre&fogólafecsány szintre sülylyedt ! 1 . .. . Természetesen mindehhez hozzá kell tenni, hogy anagypolitikai intézményekkel, a parlamentáris demokrácia alapintézményeivel szembeni növekvő bizalmatlanság az utóbbi évekbenévtizedben a nyugati demokráciákban is markánsan megfigyelhető,sőt ott is alapvető problémává vált, ám,azt hozza, kell tenni, hogy különbség van ,a keleti és a nyugati bizalmatlanságok jelentősége, jellege, súlya Amígugyanis Nyugaton a bizalmatlanság, egy hosszúideig-.'tartó és stabil bizalomból „jött le”', addig Keleten - s jelesül Magyarországon - gyakorlatilag a bizalmatlanság a kiinduló állapot, s ez inkább tovább mélyül, mintsem valamelyest oldódna. Ez utóbbi azért veszélyesebb állapot, mert egy korábban meglévő bizalom elemei a bizalmatlanság idejében is latensen megmaradnak, és ez stabilizáló erő lehet, azonban a bizalmatlanság állandósága kevesebb jóval kecsegtet. A felsorolt négy jellemző talán bizonyította a kiinduló állításomat, azaz azt, hogy a magyar pártrendszernek, a parlamenti pártoknak eleddig nem sikerült a demokratikus rendbe integrálni a polgárok többségét. Pártok és polgárok között nem alakult ki bizalmi, sőt emocionális viszony, s ezáltal a pártrendszer legitimációs problémákkal küszködik. Hozzá kell azonban tennem: a legitimációs deficit ezzel együtt sem jelenti azt, hogy a polgárok többsége antidemokratikus megoldások iránt vágyakozna, hogy az ilyen célokkal esetleg fellépő pártokat számottevő mértékben támogatná. (Jó példa erre az MDF-ből 1993-ban kivált radikális, részben antidemokratikus alapokon álló, populista politikát folytató Magyar Igazság és Élet Pártja esete, a Csurka István vezette párt kevés éppen csak átlépte az öt százalékos parlamenti küszöböt.) A magyar polgárok többsége ugyanis - akárcsak a pártok döntő része -, ha nem is bízik apolitikát alakító „ szubjektumokban” (pártokban, politikai személyiségekben) , ám maximálisan elfogadja a demokratikus jogrendet és törvényeket, sőt ezekhez ragaszkodik is, így nem „táptalaja” egy antidemokratikus, diktatórikus fordulatnak. Mindezzel együtt is azt állíthatjuk, hogy a magyar pártrendszer a polgárok rendszerhez való integrálása szempontjából az elmúlt hat-hét évben deficites teljesítményt nyújtott Steimetz Miklós földi maradványain . .. A szerző felvételei A parlamenter koponyája A polgárok körében kezdettől fogva jelentős és évről évre növekvő mértékű az elégedetlenség a „nagypolitika” intézményeivel szemben NÉPSZAVA