Népszava, 1999. május (127. évfolyam, 101–124. sz.)
1999-05-08 / 106. szám
/ „Szürke” Pink A magnók, számítógépek,Floyd Magyarországon CD-lejátszók árába is beleépítik a szerzői jogdíjat A magyarországi reklámcégek és a média sincsenek igazán tisztában a szerzői jogdíjakkal kapcsolatos kötelezettségeikkel. A külföldi és hazai szerzőknek járó honoráriumok megfizetése és a szerzeményekkel kapcsolatos engedélyek beszerzése folyamatos jogviták tárgyát képezik a jogokat birtokló zeneműkiadókkal. György Péter, az EMI Zeneműkiadó igazgatója szerint a viták ellenére visszamenőleg is felkutatják képviseltjeik számára a korábban rendszerint elfelejtett jogdíjait. - Miért került öt év után ismét napirendre a szerzői jogi szabályozások megváltoztatása? - A jogharmonizációnak a magyar viszonyoknak az európai normákhoz való igazítása alapfeltétele és az egyik mozgatórugója a mostani törvénymódosításnak is. A jogdíjakról szóló törvények módosítása természetesen az újabb elvárásokat támasztó nyugati országokban sem állt le. A különbség csupán annyi a hazai helyzethez képest, hogy amíg nálunk arról beszélnek, miért ilyen szigorú a jogszabály, addig ott folyamatosan azt kifogásolják, hogy még mindig nem elég kidolgozott. - Milyen tényezők motiválják a szerzői jogok továbbfejlesztését? - Az egyik az Internet megszületése. Az nyilvánvaló volt már a megjelenésekor is, hogy mint egy új típusú felhasználást kell tekinteni. Itt új típusú szellemi jog jelenik meg, és valamilyen formában az ott felhasznált szellemi termékek fizetési kötelezettséget vonnak maguk után. A gond mindig ott kezdődik, hogy a jogdíjakat hogyan számolják ki, mire alapozzák a fizetési kötelezettségeket. A jog mindig csak követni tudja a technikai fejlődést, ezért az alkalmazók egy darabig kénytelenek belepasszítani a régi keretekbe az új igényeket. Egyébként a jogszabály-módosítások kezdeti fázisában a vitáik mindig ezen kérdés körül folynak, azaz az új típusú felhasználásra alkalmazhatóak-e a régi szabályok, esetleg bizonyos módosításokkal, vagy teljesen új rendelkezéseket kell alkotni. A hazai piacon nemrégiben nagy számban jelentek meg például a Beatles eredeti felvételei, de nem az eredeti kiadótól. - Az 1994-es törvénymódosítás hagyott egy óriási lyukat az úgynevezett , szomszédos jogok tekintetében,amikor. Ötven évre felcrpelték a vetesridőt. Akkor az volt az álláspont, hogy visszamenőleg nem terjeszthető ki a szomszédos jogok védelme, amely így csak az 1974 utáni művekre vonatkozott. Ezért Magyarországon 1994-et követően az eredeti kivitellel teljesen azonos megjelenésű „szürke” kiadványok tömege került a piacra, köztük szinte a teljes Beatles- vagy Fink Floyd-életmű. Ezekből a kiadványokból évente akár több százezer kerülhet piacra, ami a kiadványok eredeti kiadóit, a multinacionális hanglemezkiadókat érzékenyen érinti. Kénytelenek voltak visszavonulni erről a piaci szegmensről, hiszen ők képtelenek árban felvenni a versenyt, mivel a „szürke” kiadványok megjelentetői csak a szerzői jogdíjfizetési kötelezettségeiknek tesznek eleget, megjegyzem, jelenleg még legálisan, míg például az előadók a fillért sem látnak az eladásokból. Ugyanakkor a zeneműkiadók kíváncsian fogják ügyeini, hogy az új szabályozások életbe lépése után a hanglemezkiadók milyen mértékben fedik le újra ezt a területet, hiszen szerzőinknek ez a „back catalog” értékesítés egy fontos bevételi forrása. - A piacon mintha nem üdvözölnék kitörő lelkesedéssel a jogszabály-módosítás egyes részeit. - A felháborodás oka, hogy a módosítás a törvény hatálya alá von egy sor olyan területet, ahol eddig nem vagy csak részben volt jogdíjfizetési kötelezettség. Ilyen például " a fénymásolás, amelynek érintettjei - forgalmazók, szolgáltatók - a legartikuláltabban jelennek meg a sajtóban. Pedig ez egy régi elven alapul, amelyet például az üres audio- vagy videokazettánál is alkalmaznak. A felhasználás bizonyos területein nem lehet elvárni jelentési kötelezettséget, hiszen senki sem kötelezhető, hogy bejelentse mely művet rögzítette otthon a kazettás magnójával, ugyanakkor mégiscsak másolatot készített, így jogdíjat kell fizetnie. Ez jelenik meg az üres kazetta vagy a fénymásoló gép árába épített jogdíjátalányként. - Meddig lehet elmenni ezen a téren? A vásárlók már most is egy sor olyan helyen fizetnek jogdíjat, ahol arról tudomásuk sincs. - A nyugat-európai országok egy részében már bevezették a hardverjogdíjat is. A magnók, számítógépek, CD-lejátszók árába is beleépítik a szerzői jogdíjat. A szórakozóhelyek az ott elhelyezett hangszórók után is fizetnek jogdíjátalányt. Ezeket a könnyű vitatni, de nem nehéz belátni azt sem, hogy valahol könnyűének is a dolgok menetén, hiszen számtalan esetben megfoghatatlan vagy mérhetetlen lenne a felhasználás módja és mértéke. - Magyarországon hogyan regisztrálják a jogdíjak alapját jelentő számok elhangzását? - Ma már a rádiók is eljutottak odáig, hogy rendelkeznek olyan szoftverekkel, amelyek folyamatosan rögzítik a sugárzott zenék adatait. Azok a rádiók, amelyek nem rendelkeznek még ezzel, továbbra is átalánydíjat fizetnek. De vannak olyan mérési lehetőségek is, amely a CD-re tett és a lejátszáskor az éterbe kimenő jelet méri, nyomon követhetővé és ellenőrizhetővé téve így a leadott listákat. - Milyen összegeket fizetnek egy-egy szerzemény után? - Ez attól is függ, hogy mennyire népszerű az adott szerzemény, hányszor játsszák a rádiók. Egy jelentősebb külföldi előadó koncertje után a szerzőket fél- és egymillió forint közötti összeg illeti, amely persze függ a látogatók számától és sok egyéb tényezőtől. Megközelítőleg hasonló összeget kap McCartney és Lennon jogutódja a Yesterday című szerzemény hazai nyilvános előadásai után, amelyet tovább növel a hanglemezeladásokból származó bevétel. Egy tízezer körül fogyó hazai hanglemez után a szerzőket általában 4-600 ezer forint illeti évente. Emellett a Szerzői Jogvédő Iroda roppant bonyolult felosztási szabályzata is befolyásolja a pénz nagyságát. Ez a felosztási módszer egyre inkább szálka mind a hazai, mind a külföldi könnyűzenei szerzők szemében. Olyan pontrendszerről van szó, amelynek számításait gyakran mi sem tudjuk követni, miután szinte minden évben módosulnak. A számítás alapelveibe beleépül többek között a komolyzene preferálása és az úgynevezett szociális-kulturális támogatás is. A komolyzene támogatásával alapvetően nincs is gond, csak a mikéntjével. A sokat játszott nyugati popzenészek általában azzal is egyetértenek, hogy az ő jogdíjaikból is levont tízszázalékos támogatást szétosszák a helyi szerzők között, hiszen kollégákról van szó. De ha az ő pénzük is bekerül a „magyar kalapba”, akkor szeretnének beleszólni abba, hogy kiket támogasson belőle a magyar jogkezelő. - Hogyan állnak egymással a jogdíjak begyűjtésével foglalkozó különféle szervezetek? - A Magyarországon megjelent nagy nemzetközi zeneműkiadók, a közös jogkezelő szervezet bizonyos szintjein még mindig találkozhatnak olyan hozzáállással, amely ellenérdekű félként kezeli őket, például arra hivatkozva, hogy „elviszik a pénzt az országból”. Holott a zeneműkiadók csak azokat képviselik, akiknek a begyűjtött jogdíjakat különben is meg kéne kapniuk, vagyis a szerzőket, ha van helyi képviseletük, ha nincs. Elvileg tehát ugyanazon pénzekről beszélünk, ráadásul hatalmas segítséget tudnánk nyújtani az Artisjusnak, egyszerűsítve, illetve elősegítve működése hatékonyságát, így közvetve hozzájárulva, hogy önmaga is nagyobb saját pénzügyi forrásra tegyen szert. Vitathatatlan, hogy egy nemzetközi szervezet helyi képviselettel komolyabb ellenőrzést tud gyakorolni, de a zeneműkiadók ezt vállalták a néha több ezer kilométerre élő szerzők felé, ez az egyik legfőbb feladatunk. Az Országgyűlés által most tárgyalt új szerzői jogi törvény indoklása egyik sora szerint a „nemzetközi felhasználók megjelenésének a nemzeti kultúrák fennmaradása szempontjából is vannak veszélyei”. A zeneműkiadók feladata, hogy az eredeti szerzők jogait védjék. Itt az eredetin van a hangsúly, mert ez független attól, hogy a szerző külföldi vagy hazai. Ezek olyan személyiségi jogok, amelyeket a magyar filkQtmá ny is garantál. Az indoklásban Széretítésnémbeállítás komoly csúsálaság**M£ anht zeneműkiadó, magmákat nem számítjuk a „felhasználók” közé, hiszen a szerző oldalán állunk.. A többi multinacionális cégnél csak gyaníthatom, de az EMI Zeneműkiadónál alapelv, hogy amenynyiben bárhol a világon helyi irodát nyit, akkor annak törekednie kell arra, hogy a nemzetközi katalógus mellett, azzal egyenlő mértékben helyi szerzőket is szerződtessen és képviseljen. Egyébként ez biztosítja azt is, hogy a helyi szerzők külföldön is teljes és egyenjogú képviselethez juthassanak. Ezt mérlegelve, valamint elfogadva azt, hogy a könnyűnek nevezett zene a nemzeti kultúra része, mert szerintünk az, azt kell hogy mondjak: a nemzetközi cégek, legyen az akár zeneműkiadó vagy hanglemezkiadó, többet tesznek a nemzeti kultúráért, mint maga az állam. Mennyire pontosan számítható ki az, hogy kinek mi jár, illetve milyen tételekből tevődnek össze a szerzői jogdíjbevételek? - Legfőbb törekvésünk Magyarországon, hogy a korábbiakhoz képest jelentősen növeljük a szerzők bevételeit. Ez jelenti azt is, hogy akár évekre visszamenőleg is felkutatjuk az őket megillető jogdíjakat. Ugyanakkor ezek még így is csak távolról közelítik meg a normális körülmények között képződő bevételeket. Akkor fog jelentősen megváltozni a helyzet, amikor az összes jelentősebb katalógust kezelő zeneműkiadó létrehozza magyarországi képviseletét, valamint az Artisjus befejezi a jelenleg fejlesztési stádiumban lévő nyilvántartási rendszerét, amely az egész felosztás alapja. - Milyen tételekből tevődnek össze a begyűjtött szerzői jogdíjak? - A bevételek két nagy csoportra oszthatók. Vannak a közös jogkezelés körébe tartozó bevételek, amelyek az Artisjuson keresztül érkeznek. Ezek tovább oszthatók két főbb tételre: a nyilvános előadási jogdíjakra, mint például a rádió-, televízió-sugárzás vagy a koncertek után fizetett jogdíjak, valamint a hanglemezeladások után a szerzőt megillető úgynevezett mechanikai jogdíjakra. Azok a jogdíjak tartoznak a másik csoportba, amelyeket a jogszabály előírása alapján nem a közös jogkezelő kezel, azaz közvetlenülszerzői hozzájárulást igényelnek, mint például a reklám- vagy filmzene. - Milyen nehézségekkel kell megküzdeni a közvetlenül szerzői engedélyeztetés alá tartozó jogok behajtásánál? - A problémák alapvetően hasonlóak. A szakma Magyarországon egyszerűen nincs képben a szerzői jogokkal kapcsolatban. Most még tulajdonképp türelmi időt adtunk, egyelőre tudomásul vesszük, hogy nem értik az eljárás lényegét. Közben folyamatosan zajlanak jogvitáink a különböző cégekkel. Néha már kifejezetten rosszul érzem magam ebben a rendőrködős szerepben. Sokan úgy viselkednek, mintha nem is hallottak volna a szerzői jogról. Előfordult például, hogy az engedélyeztetés hiánya miatt egy hazai televíziós Csatoma egyetlen reklámblokkjában két különböző termék reklámjában volt hallható ugyanaz a zene. Vagy: egy multinacionális reklámcég magyarországi vállalata nem szerzett tudomást arról, hogy az általa a sörreklámban felhasznált számot már korábban kizárólagos joggal megvette egy német autógyártó cég. Az ilyen esetek jelentős kárt okoznak a műveknek, és nekünk pontosan az az egyik fő feladatunk, hogy megőrizzük a kezelésünkben levő szerzemények értékét. Sokszor problémát jelent az is, hogy a művek jogai nem csupán egyetlen zeneműkiadónál vannak. Egy több szerzős darab esetében szinte általános, hogy az alkotóknak különböző cégekkel van szerződésük. - A szerző ilyenkor már nem is szól bele saját műve utóéletébe? - A zeneműkiadók nagyon gyakran meghagyják a szerző döntéskörében az egyéni engedélyeztetéseket. Az esetek többségében nem mi döntünk és nem az angol vagy amerikai zeneműkiadók, ahonnan az esetek többségében a mű származik, hanem maga a szerző. Ennio Morricone például közismerten nehéz szerző. Félévente leül, hogy végighallgassa az összes beérkezett kérelmet. Aki az ő zenéjét akarja felhasználni, annak ki kell várni azt az időt, amikor maga Morricone eldönti, hol szólalhat meg a zenéje. Spirk József György Péteri A sokat játszott nyugati popzenészek általában azzal is egyetértenek, hogy az ő jogdíjaikból is levonut tízszázalékot támogatást szétosszák a helyi szerzők között SZÉP SZÓ 1999. MÁJUS 8., SZOMBAT III. Motoros vándor hirdeti a vöröskeresztes szeretetet Régóta gondolkodott arról, hogy mi az élet értelme. Sikeres volt, jóképű, nem szűkölködött anyagiakban sem, de valami mégiscsak hiányzott az életéből. Sok barátnője volt, vonzónak találták a magas, szőke, kék szemű férfit, de ő nem házasodott meg, gyereke sem született, így nem tartotta senki vissza, amikor két évvel ezelőtt, 51 évesen elhatározta, hogy motorral elindul a világba megkeresni a választ. Talán akkor rábukkan, ha sokféle embert, kultúrát, vallást ismer meg. Gérard Starck Franciaországban, Pauban él. Szerette a száguldást és a szabadságot, hiszen autóversenyző volt 25 évig, s emellett riportokat készített lapoknak, tévé- és rádióműsoroknak. Mostani, világkörüli útján is megmaradt újságírónak, rendszeresen tudósít francia rádióadókat és fényképes beszámolókat küld újságoknak. A képeken - legyenek bár - mozgalmas vagy kietlen tájak, de mindenhol mosolygó emberek látszanak, és olyan életkedv sugárzik a tudósításokból, hogy az ember legszívesebben felszállna az első gépre, hogy őt is megérintse a kaland, az élet íze. Gérard Starck tíz éve önkéntesként dolgozik a francia Vöröskeresztnek, ezért elhatározta, hogy útja során felkeresi 140 ország Vöröskereszt vagy Vörösfélhold szervezetét, ezzel is erősítve az együvé tartozást, a humanitárius világszervezet tagjai közötti kapcsolatot szeretné szorosabbá tenni. Ajándékokat és levelet is visz egyik országból a másikba a helyi szervezetektől. Magyarországra Romániából érkezett, két nap múlva már Ausztriába ment tovább. A nagy vállalkozásra 1997. október 9-én indult Génfből - ott van a Vöröskereszt és Vörösfélhold nemzetközi központja és 2001-ben fejezi be, 45 hónapig lesz úton. Hazánk a 70. ország, amelyen végigmotorozott. Azért választotta közlekedési eszközül a motort, mert a kerékpározás túl megerőltető, a kocsiról pedig az a véleménye, hogy egy dobozban ülve nehéz az emberekkel kapcsolatot teremteni. Annak ellenére sem bánta meg döntését, hogy forróságban és hóban is vezetett.__ Először Afrikát járta körbe, hamarosan Ázsia és Amerika következik, közben látogat el az európai országokba. Napi 20 dollárt költ vízumra, benzinre és élelmiszerre. A Vöröskereszttől kér szállást vagy a Novotel szállodalánc ad számára helyet. Mindenhol hálózsákban alszik, Afrikában gyakran „ágyazott” meg magának az út mentén. Úgy gondolja, „valaki” vigyázhat rá „fentről”, mert már negyvenszer bukott, de kisebb horzsolásokkal megúszta. A kellemetlenségekért kárpótolja a sok élmény, a gyönyörű tájak, az érdekes emberek, akikkel, ha nem is ért a nyelvükön, de egy-egy pillantással vagy érintéssel kapcsolatot tud teremteni. Ütött-kopottá vált Hondáján járja az országutakat, mint egy furcsa vándor. A motoron és a bukósisakon is viseli a Vöröskereszt- és Vörösfélhold-emblémát, s ha valahol megkérdezik tőle, mit jelentenek ezek, a humanitárius szervezet alapeszméjéről beszél, hogy fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül segítenek minden rászorulón, mert elveik: az emberiesség, az önkéntesség, a semlegesség, a függetlenség, a pártatlanság, az egység, az egyetemesség. Szerinte meg kell ismernie az embereknek egymást, mert mindenki egy családhoz tartozik az emberiséghez. Gérardban már fogalmazódni kezd a válasz arra, mi az élet értelme. Neki valószínűleg ez az út az. Azt viszont biztosan tudja, hogy mindannyiunknak valami dolga van a Földön, mindenkinek meg kell keresnie a saját útját. Takács Zsuzsa Gérard Starck, aki megtalálta önmagát Boliczay László felvétele