Népszava, 1999. május (127. évfolyam, 101–124. sz.)

1999-05-08 / 106. szám

/ „Szürke” Pink A magnók, számítógépek,Floyd Magyarországon CD-lejátszók árába is beleépítik a szerzői jogdíjat A magyarországi reklámcégek és a média sincsenek igazán tisztában a szer­zői jogdíjakkal kapcsolatos kötelezettségeikkel. A külföldi és hazai szerzők­nek járó honoráriumok megfizetése és a szerzeményekkel kapcsolatos en­gedélyek beszerzése folyamatos jogviták tárgyát képezik a jogokat birtokló zeneműkiadókkal. György Péter, az EMI Zeneműkiadó igazgatója szerint a viták ellenére visszamenőleg is felkutatják képviseltjeik számára a korábban rendszerint elfelejtett jogdíjait. - Miért került öt év után ismét napi­rendre a szerzői jogi szabályozások megváltoztatása? - A jogharmonizációnak a magyar vi­szonyoknak az európai normákhoz va­ló igazítása alapfeltétele és az egyik mozgatórugója a mostani törvénymó­dosításnak is. A jogdíjakról szóló tör­vények módosítása természetesen az újabb elvárásokat támasztó nyugati or­szágokban sem állt le. A különbség csupán annyi a hazai helyzethez ké­pest, hogy amíg nálunk arról beszélnek, miért ilyen szigorú a jogszabály, addig ott folyamatosan azt kifogásolják, hogy még mindig nem elég kidolgozott. - Milyen tényezők motiválják a szer­zői jogok továbbfejlesztését? - Az egyik az Internet megszületése. Az nyilvánvaló volt már a megjelenése­kor is, hogy mint egy új típusú felhasz­nálást kell tekinteni. Itt új típusú szel­lemi jog jelenik meg, és valamilyen for­mában az ott felhasznált szellemi ter­mékek fizetési kötelezettséget vonnak maguk után. A gond mindig ott kezdő­dik, hogy a jogdíjakat hogyan számol­ják ki, mire alapozzák a fizetési kötele­zettségeket. A jog mindig csak követni tudja a technikai fejlődést, ezért az al­kalmazók egy darabig kénytelenek be­­lepasszítani a régi keretekbe az új igé­nyeket. Egyébként a jogszabály-módo­sítások kezdeti fázisában a vitáik min­dig ezen kérdés körül folynak, azaz az új típusú felhasználásra alkalmazha­­tóak-e a régi szabályok, esetleg bizo­nyos módosításokkal, vagy teljesen új rendelkezéseket kell alkotni.­­ A hazai piacon nemrégiben nagy számban jelentek meg például a Beat­les eredeti felvételei, de nem az eredeti kiadótól. - Az 1994-es törvénymódosítás ha­gyott egy óriási lyukat az úgynevezett , szomszédos jogok tekintetében,­­amikor. Ötven évre felcrpelték a v­etesridőt.­ Akkor az volt az álláspont, hogy vissza­menőleg nem terjeszthető ki a szomszé­dos jogok védelme, amely így csak az 1974 utáni művekre vonatkozott. Ezért Magyarországon 1994-et követően az eredeti kivitellel teljesen azonos megje­lenésű „szürke” kiadványok tömege ke­rült a piacra, köztük szinte a teljes Be­atles- vagy Fink Floyd-életmű. Ezek­ből a kiadványokból évente akár több százezer kerülhet piacra, ami a kiadvá­nyok eredeti kiadóit, a multinacionális hanglemezkiadókat érzékenyen érinti. Kénytelenek voltak visszavonulni erről a piaci szegmensről, hiszen ők képtele­nek árban felvenni a versenyt, mivel a „szürke” kiadványok megjelentetői csak a szerzői jogdíjfizetési kötelezett­ségeiknek tesznek eleget, megjegyzem, jelenleg még legálisan, míg például az előadók a fillért sem látnak az eladá­sokból. Ugyanakkor a zeneműkiadók kíváncsian fogják ügyeini, hogy az új szabályozások életbe lépése után a hanglemezkiadók milyen mértékben fe­dik le újra ezt a területet, hiszen szerző­inknek ez a „back catalog” értékesítés egy fontos bevételi forrása. - A piacon mintha nem üdvözölnék kitörő lelkesedéssel a jogszabály-mó­dosítás egyes részeit. - A felháborodás oka, hogy a módosí­tás a törvény hatálya alá von egy sor olyan területet, ahol eddig nem vagy csak részben volt jogdíjfizetési kötele­zettség. Ilyen például " a fénymásolás, amelynek érintettjei - forgalmazók, szolgáltatók - a legartikuláltabban je­lennek meg a sajtóban. Pedig ez egy ré­gi elven alapul, amelyet például az üres audio- vagy videokazettánál is alkal­maznak. A felhasználás bizonyos terü­letein nem lehet elvárni jelentési köte­lezettséget, hiszen senki sem kötelezhe­tő, hogy bejelentse mely művet rögzí­tette otthon a kazettás magnójával, ugyanakkor mégiscsak másolatot ké­szített, így jogdíjat kell fizetnie. Ez jele­nik meg az üres kazetta vagy a fénymá­soló gép árába épített jogdíjátalány­ként. - Meddig lehet elmenni ezen a téren? A vásárlók már most is egy sor olyan helyen fizetnek jogdíjat, ahol arról tu­domásuk sincs. - A nyugat-európai országok egy ré­szében már bevezették a hardverjogdí­­jat is. A magnók, számítógépek, CD-le­játszók árába is beleépítik a szerzői jogdíjat. A szórakozóhelyek az ott elhe­lyezett hangszórók után is fizetnek jog­díjátalányt. Ezeket a könnyű vitatni, de nem nehéz belátni azt sem, hogy vala­h­ol könnyűének is a dolgok menetén, hiszen számtalan esetben megfoghatat­lan vagy mérhetetlen lenne a felhasz­nálás módja és mértéke. - Magyarországon hogyan regisztrál­ják a jogdíjak alapját jelentő számok elhangzását? - Ma már a rádiók is eljutottak odáig, hogy rendelkeznek olyan szoftverekkel, amelyek folyamatosan rögzítik a su­gárzott zenék adatait. Azok a rádiók, amelyek nem rendelkeznek még ezzel, továbbra is átalánydíjat fizetnek. De vannak olyan mérési lehetőségek is, amely a CD-re tett és a lejátszáskor az éterbe kimenő jelet méri, nyomon kö­vethetővé és ellenőrizhetővé téve így a leadott listákat. - Milyen összegeket fizetnek egy-egy szerzemény után? - Ez attól is függ, hogy mennyire nép­szerű az adott szerzemény, hányszor játsszák a rádiók. Egy jelentősebb kül­földi előadó koncertje után a szerzőket fél- és egymillió forint közötti összeg il­leti, amely persze függ a látogatók szá­mától és sok egyéb tényezőtől. Megkö­zelítőleg hasonló összeget kap McCart­ney és Lennon jogutódja a Yesterday című szerzemény hazai nyilvános elő­adásai után, amelyet tovább növel a hanglemezeladásokból származó bevé­tel. Egy tízezer körül fogyó hazai hang­lemez után a szerzőket általában 4-600 ezer forint illeti évente. Emellett a Szerzői Jogvédő Iroda roppant bonyo­lult felosztási szabályzata is befolyá­solja a pénz nagyságát. Ez a felosztási módszer egyre inkább szálka mind a hazai, mind a külföldi könnyűzenei szerzők szemében. Olyan pontrend­szerről van szó, amelynek számításait gyakran mi sem tudjuk követni, miután szinte minden évben módosulnak. A számítás alapelveibe beleépül többek között a komolyzene preferálása és az úgynevezett szociális-kulturális támo­gatás is. A komolyzene támogatásával alapvetően nincs is gond, csak a mi­kéntjével. A sokat játszott nyugati pop­zenészek általában azzal is egyetérte­nek, hogy az ő jogdíjaikból is levont tízszázalékos támogatást szétosszák a helyi szerzők között, hiszen kollégákról van szó. De ha az ő pénzük is bekerül a „magyar kalapba”, akkor szeretnének beleszólni abba, hogy kiket támogas­son belőle a magyar jogkezelő. - Hogyan állnak egymással a jogdí­jak begyűjtésével foglalkozó különféle szervezetek? - A Magyarországon megjelent nagy nemzetközi zeneműkiadók,­ a közös jogkezelő szervezet bizonyos szintjein még mindig találkozhatnak olyan hoz­záállással, amely ellenérdekű félként kezeli őket, például arra hivatkozva, hogy „elviszik a pénzt az országból”. Holott a zeneműkiadók csak azokat képviselik, akiknek a begyűjtött jogdí­jakat különben is meg kéne kapniuk, vagyis a szerzőket, ha van helyi képvi­seletük, ha nincs. Elvileg tehát ugyan­azon pénzekről beszélünk, ráadásul hatalmas segítséget tudnánk nyújtani az Artisjusnak, egyszerűsítve, illetve elősegítve működése hatékonyságát, így közvetve hozzájárulva, hogy önma­ga is nagyobb saját pénzügyi forrásra tegyen szert. Vitathatatlan, hogy egy nemzetközi szervezet helyi képviselet­tel komolyabb ellenőrzést tud gyako­rolni, de a zeneműkiadók ezt vállalták a néha több ezer kilométerre élő szer­zők felé, ez az egyik legfőbb felada­tunk.­­ Az Országgyűlés által most tárgyalt új szerzői jogi törvény indoklása egyik sora szerint a „nemzetközi felhaszná­lók megjelenésének a nemzeti kultúrák fennmaradása szempontjából is van­nak veszélyei”.­­ A zeneműkiadók feladata, hogy az eredeti szerzők jogait védjék. Itt az ere­detin van a hangsúly, mert ez független attól, hogy a szerző külföldi vagy hazai. Ezek olyan személyiségi jogok, amelye­ket a magyar filkQtm­á ny is garantál. Az indoklásban Széretíté­sn­émbeállítás ko­moly csúsálaság*­­*M£ an­ht zeneműki­adó, magmákat nem számítjuk a „fel­használók” közé, hiszen a szerző olda­lán állunk.. A többi multinacionális cégnél csak gyaníthatom, de az EMI Zeneműkiadónál alapelv, hogy ameny­­nyiben bárhol a világon helyi irodát nyit, akkor annak törekednie kell arra, hogy a nemzetközi katalógus mellett, azzal egyenlő mértékben helyi szerző­ket is szerződtessen és képviseljen. Egyébként ez biztosítja azt is, hogy a helyi szerzők külföldön is teljes és egyenjogú képviselethez juthassanak. Ezt mérlegelve, valamint elfogadva azt, hogy a könnyűnek nevezett zene a nemzeti kultúra része, mert szerintünk az, azt kell hogy mondja­k: a nemzetkö­zi cégek, legyen az akár zeneműkiadó vagy hanglemezkiadó, többet tesznek a nemzeti kultúráért, mint maga az ál­lam.­­ Mennyire pontosan számítható ki az, hogy kinek mi jár, illetve milyen té­telekből tevődnek össze a szerzői jog­­díjbevételek? - Legfőbb törekvésünk Magyarorszá­gon, hogy a korábbiakhoz képest jelen­tősen növeljük a szerzők bevételeit. Ez jelenti azt is, hogy akár évekre vissza­menőleg is felkutatjuk az őket megille­tő jogdíjakat. Ugyanakkor ezek még így is csak távolról közelítik meg a nor­mális körülmények között képződő be­vételeket. Akkor fog jelentősen meg­változni a helyzet, amikor az összes je­lentősebb katalógust kezelő zeneműki­adó létrehozza magyarországi képvise­letét, valamint az Artisjus befejezi a je­lenleg fejlesztési stádiumban lévő nyil­vántartási rendszerét, amely az egész felosztás alapja. - Milyen tételekből tevődnek össze a begyűjtött szerzői jogdíjak? - A bevételek két nagy csoportra oszthatók. Vannak a közös jogkezelés körébe tartozó bevételek, amelyek az Artisjuson keresztül érkeznek. Ezek to­vább oszthatók két főbb tételre: a­ nyil­vános előadási jogdíjakra, mint például a rádió-, televízió-sugárzás vagy a kon­certek után fizetett jogdíjak, valamint a hanglemezeladások után a szerzőt megillető úgynevezett mechanikai jog­díjakra. Azok a jogdíjak tartoznak a másik csoportba, amelyeket a jogsza­bály előírása alapján nem a közös jog­kezelő kezel, azaz közvetlenül­­szerzői hozzájárulást igényelnek, mint például a reklám- vagy filmzene. - Milyen nehézségekkel kell megküz­deni a közvetlenül szerzői engedélyez­tetés alá tartozó jogok behajtásánál? - A problémák alapvetően hason­lóak. A szakma Magyarországon egy­szerűen nincs képben a szerzői jogok­kal kapcsolatban. Most még tulajdon­képp türelmi időt adtunk, egyelőre tu­domásul vesszük, hogy nem értik az el­járás lényegét. Közben folyamatosan zajlanak jogvitáink a különböző cégek­kel. Néha már kifejezetten rosszul ér­zem magam ebben a rendőrködős sze­repben. Sokan úgy viselkednek, mintha nem is hallottak volna a szerzői jogról. Előfordult például, hogy az engedé­lyeztetés hiánya miatt egy hazai televíziós Csatoma egyetlen reklám­blokkjában két különböző termék rek­lámjában volt hallható ugyanaz a zene. Vagy: egy­ multinacionális reklámcég magyarországi vállalata nem szerzett tudomást arról, hogy az általa a sörrek­lámban felhaszn­ált számot már koráb­ban kizárólagos joggal megvette egy német autógyártó cég. Az ilyen esetek jelentős kárt okoznak a műveknek, és nekünk pontosan az az egyik fő felada­tunk, hogy megőrizzük a kezelésünk­ben levő szerzemények értékét. Sok­szor problémát jelent az is, hogy a mű­vek jogai nem csupán egyetlen zenemű­kiadónál vannak. Egy több szerzős da­rab esetében szinte általános, hogy az alkotóknak különböző cégekkel van szerződésük. - A szerző ilyenkor már nem is szól bele saját műve utóéletébe? - A zeneműkiadók nagyon gyakran meghagyják a szerző döntéskörében az egyéni engedélyeztetéseket. Az esetek többségében nem mi döntünk és nem az angol vagy amerikai zeneműkiadók, ahonnan az esetek többségében a mű származik, hanem maga a szerző. En­­nio Morricone például közismerten ne­héz szerző. Félévente leül, hogy végig­hallgassa az összes beérkezett kérel­met. Aki az ő zenéjét akarja felhasznál­ni, annak ki kell várni azt az időt, ami­kor maga Morricone eldönti, hol szólal­hat meg a zenéje. Spirk József György Péteri A sokat játszott nyugati popzenészek általában azzal is egyetértenek, hogy az ő jogdíjaikból is­ levonut tízszázaléko­t támogatást szétosszák a helyi szerzők között SZÉP SZÓ 1999. MÁJUS 8., SZOMBAT III. Motoros vándor hirdeti a vöröskeresztes szeretetet Régóta gondolkodott arról, hogy mi az élet értelme. Sikeres volt, jóképű, nem szűköl­ködött anyagiakban sem, de valami mégis­csak hiányzott az életéből. Sok barátnője volt, vonzónak találták a magas, szőke, kék szemű férfit, de ő nem házasodott meg, gyereke sem született, így nem tartotta senki vissza, amikor két évvel ezelőtt, 51 évesen elhatározta, hogy motorral elindul a világba megkeresni a választ. Talán ak­kor rábukkan, ha sokféle embert, kultúrát, vallást ismer meg. Gérard Starck Franciaországban, Pau­­ban él. Szerette a száguldást és a szabadsá­got, hiszen autóversenyző volt 25 évig, s emellett riportokat készített lapoknak, té­vé- és rádióműsoroknak. Mostani, világkö­rüli útján is megmaradt újságírónak, rend­szeresen tudósít francia rádióadókat és fényképes beszámolókat küld újságoknak. A képeken - legyenek bár - mozgalmas vagy kietlen tájak, de mindenhol mosolygó emberek látszanak, és olyan életkedv su­gárzik a tudósításokból, hogy az ember legszívesebben felszállna az első gépre, hogy őt is megérintse a kaland, az élet íze. Gérard Starck tíz éve önkéntesként dol­gozik a francia Vöröskeresztnek, ezért el­határozta, hogy útja során felkeresi 140 or­szág Vöröskereszt vagy Vörösfélhold szer­vezetét, ezzel is erősítve az együvé tarto­zást, a humanitárius világszervezet tagjai közötti kapcsolatot szeretné szorosabbá tenni. Ajándékokat és levelet is visz egyik országból a másikba a helyi szervezetektől. Magyarországra Romániából érkezett, két nap múlva már Ausztriába ment tovább. A nagy vállalkozásra 1997. október 9-én in­dult Génfből - ott van a Vöröskereszt és Vörösfélhold nemzetközi központja­­ és 2001-ben fejezi be, 45 hónapig lesz úton. Hazánk a 70. ország, amelyen végigmoto­rozott. Azért választotta közlekedési eszközül a motort, mert a kerékpározás túl megerőlte­tő, a kocsiról pedig az a véleménye, hogy egy dobozban ülve nehéz az emberekkel kapcsolatot teremteni. Annak ellenére sem bánta meg döntését, hogy forróságban és hóban is vezetett.__ Először Afrikát járta körbe, hamarosan Ázsia és Amerika követ­kezik, közben látogat el az európai orszá­gokba. Napi 20 dollárt költ vízumra, ben­zinre és élelmiszerre. A Vöröskereszttől kér szállást vagy a Novotel szállodalánc ad számára helyet. Mindenhol hálózsákban alszik, Afrikában gyakran „ágyazott” meg magának az út mentén. Úgy gondolja, „va­laki” vigyázhat rá „fentről”, mert már negyvenszer bukott, de kisebb horzsolá­sokkal megúszta. A kellemetlenségekért kárpótolja a sok élmény, a gyönyörű tájak, az érdekes em­berek, akikkel, ha nem is ért a nyelvükön, de egy-egy pillantással vagy érintéssel kapcsolatot tud teremteni. Ütött-kopottá vált Hondáján járja az országutakat, mint egy furcsa vándor. A motoron és a bukósi­sakon is viseli a Vöröskereszt- és Vörösfél­­hold-emblémát, s ha valahol megkérdezik tőle, mit jelentenek ezek, a humanitárius szervezet alapeszméjéről beszél, hogy faj­ra, nemre, vallásra való tekintet nélkül se­gítenek minden rászorulón, mert elveik: az emberiesség, az önkéntesség, a semleges­ség, a függetlenség, a pártatlanság, az egy­ség, az egyetemesség. Szerinte meg kell is­mernie az embereknek egymást, mert min­denki egy családhoz tartozik­­ az emberi­séghez. Gérardban már fogalmazódni kezd a vá­lasz arra, mi az élet értelme. Neki valószí­nűleg ez az út az. Azt viszont biztosan tud­ja, hogy mindannyiunknak valami dolga van a Földön, mindenkinek meg kell keres­nie a saját útját. Takács Zsuzsa Gérard Starck, aki megtalálta önmagát Boliczay László felvétele

Next