Népszava, 1999. június(127. évfolyam, 125–150. sz.)

1999-06-16 / 138. szám

NÉPSZAVA Eörsi László A megosztott Kilián Csiba Lajos százados-pa­rancsnok írásaiból tudjuk, hogy a laktanyaépület-tömb három, egymástól elszigetelt részből állt, három főbejá­rattal. Csak a középső rész volt a tényleges laktanya, a Pf. 1200 Katonai Műszaki Kisegítő Alakulat objektu­ma, három munkaszolgála­tos zászlóaljjal. „A munkaszolgálatosok dön­tő többsége »kulákokból« és osztályidegenek­ből” tevődött össze. A laktanya két oldalán, a körút és a Liliom utca irányában polgári munkásszállók voltak (amelyeket egy-egy lezárt átjáró kapu kötött össze a katonai résszel). A laktanya élete október 23-án estig nem nagyon tért el a szokásostól. A munkaszolgá­latos zászlóalj századai visszatértek munka­helyeikről (a parancsnokság gondoskodott ar­ról, hogy a kint dolgozó zászlóaljak nehogy elakadjanak), miként a kimaradók is. A veze­tők talán még 20 órakor sem láttak okot ag­godalomra, amikor kiadták a parancsot az ál­lománynak, hogy hallgassák meg Gerő beszé­dét a kultúrteremben. Az ügyeletes tiszt végigment a körleteken és figyelmeztette a katonákat a fegyelem betar­tására. Ekkorra azonban már többen kiszök­tek. Nemsokára végleg felborult a rend, mert óriási tömeg közeledett: „Gyertek, álljatok közénk, szabadok vagytok, nem kell többé dolgoznotok! ” A civilek beözönlöttek, fegyve­reket kerestek. A politikai tiszt hiába próbál­ta megmagyarázni nekik, hogy nincsenek fegyverek a munkaszolgálatosok laktanyájá­ban. Amit találtak, beleértve a gyakorlófegy­vereket, mind elvitték. Ezután azt javasolták a katonáknak - nem is hatástalanul -, hogy menjenek együtt fegyvereket szerezni. 21-22 órakor a Kossuth Tüzértiszti Iskolából odaérkezett Lénárt alezredes 300-360 főnyi egysége, és rövidesen kiszorították a civileket (akik ezeket a katonákat, miután hiába hívták őket a rádióhoz harcolni, leköpdösték, megdo­bálták), és a további behatolást megakadályo­zandó, eltorlaszolták egy teherautóval a bejá­ratot. Hajnali 2 órakor azonban egy nagyobb teherkocsival a tömegek mégis betörték a ka­put, és az udvaron körülfogták a katonákat, sőt több tiszti iskolás kezéből kicsavarták a fegyvert. Verekedés kezdődött, majd a katonák visszahúzódtak az udvar hátsó részére, ahol a csőre töltést imitálták. Ettől, meg attól a hírtől, hogy hamarosan megérkezik az ÁVH-s segít­ség, a­ civilek kivonultak a laktanyából. A Lámpagyárnál azonban sikeres támadást haj­tottak végre, és néhány óra múlva már a Kilián laktanya előtt osztogatták a zsákmányolt fegy­vereket. Erre Lénárt alezredes növendékeivel együtt elhagyta a laktanyát. A lámpagyári fegyverszerző akcióban az ál­lományból részt vett Bangó (Dani) Pál (ácsse­géd), Galkó István, Kiss László (villanyszere­lő), Miháli Lajos (kubikus), Nagy László, Ta­kács Attila, Walter Tamás és mások. Többsé­gük a „legvagányabb” csepeli századhoz tar­tozott. Egy részük részt vett a rádió ostromá­ban, majd a Szabad Nép székházánál tűz­harcba kerültek az ÁVH-sokkal. 24-én ezek a munkaszolgálatosok kapcso­latba léptek a corvinista felkelőkkel, és együtt vették fel a harcot a szovjet betolakodókkal. Különösen az Üllői út 40. sz. egyik V. emeleti lakásában felállított tüzelőállásukból okoz­tak érzékeny veszteségeket, számos harcko­csit, páncélautót, vontatót tettek ártalmat­lanná. A Kilián-épülettömb két munkásszál­lójának lakói közül is többen tűzzel fogadták az intervenciós csapatokat. Eörsi László történész „Pillanatok alatt óriási tömeg gyűlt össze, és »Éljen! Éljen! A hadsereg velünk van!« kiáltásokkal vállukra emelve ünnepelték a meglepődött Malétert. Ezután az ezredes felállt a harckocsira és kihirdette a honvédelmi miniszter által elrendelt tűzszünetet. Kijelentette, hogy ha a laktanyát nem támadják, a katonák sem fognak lőni.” Eközben a laktanya tisztjei állandó küzdel­met folytattak a civilekkel. Ketten meg is se­besültek, néhány felkelőt fogságba ejtettek. Október 25-én Maléter Pál ezredes, a Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka telefonon kitartásra adott parancsot. Nem sokkal később öt harckocsival ő maga is a laktanya felszabadítására indult, és az Üllői út-Nagykörút körzetében tűzharcba kevere­dett a felkelőkkel, akik a házak emeleteiről támadták a páncélosait (két harckocsit fel­gyújtottak). Maléter ezredes járműve beszo­rult a laktanya kapujában. A személyzet és parancsnoka bajba került, mivel az erős tüze­lés miatt nem tudtak kiszállni. Az ezredes ki­dugott egy nemzeti zászlót a harckocsiból és meglobogtatta. Ezt mind a laktanyában, mind az utcákban tűzszünetként értelmezték, és a felkelők beszüntették a tüzelést. Pillana­tok­ alatt óriási tömeg gyűlt össze, és „Éljen! Éljen! A hadsereg velünk van!” Máltásokkal vállukra emelve ünnepelték a meglepődött Malétert. Ezután az ezredes felállt a harcko­csira és kihirdette a honvédelmi miniszter által elrendelt tűzszünetet. Kijelentette, hogy ha a laktanyát nem támadják, a katonák sem fognak lőni. Az ünneplő tömeg - a forradalom kirobba­nása óta először baráti szándékkal - betódult a laktanyába. A civileket lassanként­­tessé­kelték, elengedték az előző napon foglyul ej­tett felkelőket, és a kapu fölötti címer helyére felkerült a nemzeti zászló. Ezek után Maléter a legfőbb feladatának az objektum védelmét tartotta. Lefegyvereztette az­ épülettömbben­­ az idegen fegyvereseket, mivel úgy vélte, hogy miattuk lövik a szöviCT^a^$erple^es” laka­­nyát is. (Eközben Hollmáhei Gálbor főhadnagy halálos találatot kapott.) Bár az ezredes uta­sítást adott katonáinak, hogy fegyvereiket csak a laktanya ellen indított támadás, vala­mint közvetlen életveszély esetén használhat­ják, többen (továbbra is főleg a „csepeli szá­zad ”-ból) folytatták a harcot a szovjetek el­len. Katonai szakírók szerint a Kilián lata­­nya katonái és tisztjei közül különböző idő­szakokban 40-50 fő vett részt a felkelők olda­lán a szovjet csapatok elleni harcokban. A ci­vilek részvételét egyelőre nem tudjuk felbe­csülni. Mindezek ellenére korántsem a Kilián lak­tanya volt a fegyveres ellenállás központja, mint ahogy ezt akkoriban hitték. A harcok si­kereit elsősorban az itteni katonáknak tulaj­donították. Az ő tiszteletüre rendezték októ­ber 31-én ezen a helyen a Forradalmi Karha­talmi Bizottság alakuló ülését, és a parancs­nokukat emiatt nevezték­­ hamarosan hon­védelmi miniszternek, az haláláig hű maradt a forradalom eszméjéhez. A Kilián latanya védőire már a szovjet be­hatolás első pillanataitól kezdve óriási teher hárult, hiszen az „ellenforradalom” egyik fő központjának tartották. („Bekövetkezett az a tragikus helyzet, esemény, aminek nem kel­lett, nem lett volna szabad: minden szó nél­kül, minden előzetes felszólítás nélkül meg­támadtak, ránk törtek a szovjet csapatok, mintha betörők, banditák, fasiszták vagy mit tudom én, mik lettünk volna. Erre igazán nem számítottunk” - írta Csiba Lajos a nap­lójában.­ November 4-én már hajnali 4 órakor meg­lepték a kapuőrséget, amelynek következté­ben négy civil és ugyanennyi katona elesett. A szovjetek betörték a kaput. A védők ekkorra már összeszedték magukat és Simon Gyula százados irányításával viszonozták a tüzet. Csiba százados­ parancsnok beosztotta a ka­tonáit az ablakokhoz, és a laktanya védelmé­ben­­adta a tűzparancsot, majd eligazítást kért a Parlamentből és a minisztériumból. Horváth Mihály vezérőrnagynak sem volt fo­galma arról, hogy mi történt. Úgy vélte, hogy „a laktanyában valószínűleg provokáció lehe­tett”, azt javasolta Csibának, hogy igyekezzen a tüzelést megszüntetni és a szovjet katonák­kal beszélni, „cselekedjék a legjobb belátása szerint”. Ezután a szomszédos két felkelő­csoporttól érdekődött: a Corvint ekkor már megtámadták, nehéz helyzetbe kerültek, nagy volt a kapkodás, osztották ki a fegyvereket, a Tompa utcaiak viszont támogatást ígértek, mert őket addig még nem érte támadás. Ha­marosan azonban az egész környéket teljesen ellepték a megszállók páncélosai. A szovjetek sokszoros tűzfölényét még tetézte a Kilián katonáinak képzetlensége is. Az újoncokat egymás után érték a halálos lövedékek, több­nyire fejlövések. Mindezek és a HM-ből jött üzenetek arra késztették Csibát, hogy próbáljon tárgyalni a szovjetekkel. Azok azonban nem álltak szóba vele, még a fehér zászlót is semmibe vették, rálőttek a zászlóra és az azt tartó katonára. [A százados­ parancsnok erre így emlékezett vissza: „Nagyon ránk heccelhették őket, hogy ellenforradalmárokkal állnak szemben, ak­­ket Mméletlenül meg kell semmisíteni. (...) Látom, az udvaron két fehér köpenyes ápoló­nő fekszik holtan, a fehér köpenyük nyilván, jó célpont volt az oroszoknak a sötétben és őket sem emélték.”] Már kezdett világosodni, a magyar áldozatok száma tovább növeke­dett, miközben mind aggasztóbb méreteket öltött a lőszerhiány. Ilyen körülmények között Csiba úgy dön­tött, hogy beszüntetteti a tüzelést, és kivonja a katonáit a laktanyából. (Emlékezete szerint, a katonák egy része, mindenekelőtt Gosztonyi Péter alhadnagy, csak vonakodva hajtották végre a parancsot, de volt olyan tiszt, am még ez előtt elhagyta a Kiliánt.) Egy részük a parancsnok vezetésével a Liliom utca felőli munkásszálláson húzódott meg. Többen, fő­leg a munkaszolgálatos „csepeli század” tag­jai Galkó István vezetésével, Nagy László, Miháli Lajos, Bangó Pál, Acsádi Gyula, Wal­ter Tamás, Schultz és mások a civilekkel (va­lószínűleg a Tompa utcai felkelőcsoport tag­jaival) összeolvadva a Tompa utca­ körút sar­kán lévő épület XI. emeletéről folytatták az ellenállást másnapig. Eközben (4. estétől) a szovjetek megkezdték a környék kíméletlen aknázását. Az ellenállók 5-én az Angyal utca körútra néző ablakainál foglaltak tüzelőállást (valószínűleg ekkor már a többségben lévő­ ci­vilek parancsoltak), majd a déli órából pin­cékből pincékbe bujkálva szétszóródtak, és letették a fegyvert. Ezen a napon egyébként a felkelők több páncélost megsemmisítettek a Ferenc körúton, jó néhány szovjet katona is áldozatul esett. A Kilián-katonák másik része elhagyta a laktanya környékét, és november 6-án a Tűzoltó utcai felkelőkhöz csatlakozott. A megüresedett Kilián laktanyát a szovjetek - csapdától tartva - még napoig géppuskáz­ták, mielőtt (november 7-én) megszállták. A Népszava május 19-én megemlékezett Svájcban élő bará­tom, Magos Gábor 85. születésnapjáról. Ezt a születésnapot én is számon tartom, hiszen Magos apám, Nagy Imre egyik legkorábbi közvetlen munkatársa volt, még 1945-től kezdődően, és hűsé­ges híve maradt mindmáig! Apám új­ratemetésekor, 1989. június 16-án csa­ládtagjaimon kvül egyetlen embert kértem meg, hogy apám és az Ismeret­len Forradalmár jelképes, üres ko­porsójának sírba tételénél a Közteme­tő 301-es parcellájában végig mellet­tem álljon, Magos Gábort, aki csalá­dom anyagi támogatását szervezte meg az elnyomatás éveiben. Örömszerző szeretetét később, már külföldre is ki­jutva, több alkalommal élvezhettem felesége, Gimes Judit­­ Juca­­, Gimes Miklós húgának társaságában. Magos Gábor ott látható a nyitott sírnál ké­szült fényképeken. Magas termetű, nagy szakállú ember, olyan jelenség, mint egy érett korú gö­rög isten. Jó elbeszélő, élvezetes társa­sági ember, orgánuma kellemesen fér­fias, barátainak és ismerőseinek se sze­ri, se száma. Szinte megszámlálhatat­lan emberi kapcsolatot épített , és őr­zött meg hosszú élete során, és mozgó­sítani is tudja őket mindenféle nemes cél érdekében. Szerencsénkre szeret mesélni, mert írni nem. Élvezet hallgat­ni őt. Ha egy-egy történetének, élete egy-egy epizódjának nem szalad, időn­ként közbevetőleg dicsekvőnek minősí­ti önmagát. Szerénységből teszi, restel­­li azt, aminek a töredékével mások gló­riát fényesítenek a fejük köré. Pedig Magos Gábor valóban sokat tett jó ügyekért: Mváló agrárszakemberként a magyar mezőgazdaságért a földosztás­tól kezdődően, a társadalmi reformo­kért 53-tól kezdve apám oldalán, a sza­badságért, a konszolidációért a forra­dalom és a szabadságharc alatt, a for­radalom és a szabadságharc igazának bizonyításáért kiadványokban és élő szóval a magyar ügyet vizsgáló ENSZ- bizottság előtt, melyet Bang Jensen ve­zetett. Pénzgyűjtést és segélyezést szer­vezett nemcsak családom, hanem a többi mártír hátramaradt hozzátarto­zói számára is, és ugyanúgy tám­ogatta a „pesti srácok” megsegítésére létesült alapot, mint a Nagy Imre Alapítványt. Mindmáig tevékeny tagja a Nagy Imre Alapítvány kuratóriumának, Magos Gábor szervezőfenomén. Ez k kvételes jellemzője akkor is megmu­tatkozik, ha egy ember érdekében kell organizálni, akkor is, ha egy intéz­ményt kell létrehozni, akkor is, ha egy nemzetgazdasági ágazat szerkezetének­­gondolása és a tervből a valóság meg­teremtése a feladat, mint a földműve­lésügyet irányító közigazgatási hálózat létrehozásakor, Erdei Ferenc minisz­tersége idején. De életének bármely szakaszából találhatunk erre példát, így lett ő az emigrációban az Irodalmi Újság Baráti Körének megalkotója is, amivel ennek a történelmi értékű lap­nak az életben maradását tette lehető­vé, felesége, Juca intenzív segítségével, az anyagiak hiánya miatt előállott vál­ságos időszakban. Szervezőtehetségé­nek és­­emelkedő mezőgazdasági és kertészeti szakadásának köszönhető­en jött létre egy korábban megművelet­len, gázzal borított hatalmas területen a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola So­roksári Tangazdasága, mely nemcsak kísérletek helyszínévé, hanem még a ló­tenyésztésben is­­váló, országos hírű nagygazdasággá növekedett az ő irá­nyítása alatt. A tangazdaság az 56-os forradalom és szabadságharc idején élelmiszerrel, főként tejjel látta el a Ki­lián laktanya, de elsősorban a Corvin köz és más felkelőcsoportok harcosait Pesten és Budán. Magos Gábornak­­­­emelkedő szerepe volt a honvédségből, a rendőrségből és a felkelőkből formá­lódó forradalmi karhatalom létrehozá­sában is. Szervezőtehetsége abban is megmutatkozott, ahogy családját és ugyanígy Gimes Mikós feleségét és fi­át, de számára szinte ismeretleneket is eljuttatott a már szigorúan őrzött or­szághatárhoz, hogy onnan Ausztriába átjussanak. Közreműködött több száz, a megtorlás elől disszidált őikorú fia­tal távolabbi országokba menekítésé­ben, akiket üldözőik szerettek volna visszacsalogatással álnokul a kezükbe kaparintani. Végül maga is vonatra szállt, és megérkezett Svájcba család­jához, ahol máig is él, olyan emberként, aki egyként barátja és küzdőtársa lehe­tett az emigrációban Kéthly Annának és­­Kecskési Tollas Tibornak, a Mváló költőnek, a Nemzetőr szerkesztőjének.­­ Magos Gábor ha múltjáról mesél, gyakran mondja magát „szélhámusz communis ”-nak, számtalan csínytevé­se miatt, vagy Osztap Bendernek, bár inkább vállalhatná a középkortól élő szabadságlegendák hősének, Till Eu­­lenspiegelnek a nevét. Eulenspiegel vé­gül elbukott, míg Magos Gábor vala­mennyiünk hasznára és örömére a rá biztosan lesújtó megtorlástól megme­nekülve, mindmáig szabadon küzdhe­­tett az 56-os forradalom igazságáért. Magos Gábor a bátor, olykor vakme­rő csínytevő, a végsőkig elkötelezett forradalmár, a szépbe és jóba vetett hit idealista elkötelezettje, a két lábbal a földön járó realista, gyengéd, nemcsak családjával és elvbarátaival, hanem báróvel szemben, akinek szorult hely­zetét megérzi. Bizony-bizony, ő egy ön­zetlen ember, a­ másoda tékozolta életét, de nem lelkiismereti kényszer­ből, hanem tiszta lélekkel tette ezt. Ez az írás, tudom, elfogódott, mert én elfogódott vagyok Magos Gábor iránt, de ő ezt ezerszer kiérdemelte. Ünnepelni szeretném azt az embert, annek legfőbb jellemvonása az em­berszeretet volt és maradt. Egy em­bergyűlölőktől és gyűlöletes embe­rektől terhes világban szeretném ün­nepelni az ő humánumát. Nagy Erzsébet Egy igaz ember dicsérete VÉLEMÉNY 1999. JÚNIUS 16., SZERDA 7 A pristinai csapda Hányféle hatalom van Oroszországban? Ha csak az elmúlt napok nyilatkozataira hagyatkozunk, még azt hihetnénk, hogy egyszerre több helyről is diktálnak Moszkva nevében. Hiszen az orosz elnök különmeg­­bízottja teljes egyetértésre jutott NATO-beli partne­reivel, a külügyminiszter együttműködési készségéről biztosította nyugati kollégáit, a hadsereg viszont mintha önállósította volna magát. Orosz katonák foglalták el a koszovói főváros repülőterének straté­giailag rendívül fontos körzetét. Bár a katonák véleménye nem mindenben találko­zik a politikusok elképzeléseivel, azt senk sem gon­dolhatja komolyan, hogy önálló akcióra szánnák el magukat. Ennél azért nagyobb rend van Moszkvá­ban. A döntést nyilvánvalóan a Kremlben hozták meg. Arra már nehezebb megadni a választ, hogy ő áll a legutóbbi lépések mögött. Ehhez ismerni kellene Jelcin egészségi állapotát, de hát nem ismerjük. Az orosz elnök mindig más arcát fordítja felénk. Hol határozott és egyértelmű, hol tétova és bizonyta­lan. Egyszer elhisszük nem, hogy túl van betegsége legrosszabb fázisán, máskor éppen úgy tűnik, leépü­lésének vagyunk a tanúi. Ő hozta volna a NATO-t sértő, bizonytalanságot gerjesztő döntést, vagy valam­i környezetéből? Nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy Jelcin a pristinai bevonulást levezénylő Viktor Zavarzint vezérezredessé léptette elő. Ami a Kreml jóváhagyásával egyenértékű. A kétszáz orosz légideszantos koszovói jelenlétét akkor sem lehet lebecsülni, ha albán fegyveresek gyűrűje veszi körül őket, s számuk elenyésző a NATO felvonuló erőihez képest. Nem a létszámon, hanem a jelenléten van a hangsúly. Nem véletlen, hogy mind a francia, mind a brit katonák visszavonultak az útju­kat lezáró orosz páncélosok láttán, minden­ kerüli az összeütközés kockázatát. Tudatában vannak en­­­nek­ Moszkvában is. Meg­ annak­­ is,­hogy­ ha már Pristinában van kétszáz orosz, nehezen akadályozha­tó meg, hogy számukat akár tízezerre növeljék. Már­"­pedig, ha az orosz egységek megvetik lábukat Koszo­vóban, Moszkva megkerülhetetlen lesz minden olyan döntés esetében, amely a térség jövőjét érinti. Ezt szerette volna elkerülni a NATO, amely olyan orosz jelenlétet tekintene elfogadhatónak, amely in­kább jelképes, mint érdemi. Az a mód, ahogyan a légideszantegység bevonult Jugoszláviába, ennek a szándéknak ellentmond. Moszkvának azt a törekvé­sét tükrözi, hogy ne alárendelt legyen a szerepe. A nyugati nagyhatalmak rend­vüli higgadtságot tanúsítanak. Inkább bagatellizálni, semmint dramati­zálni igyekeznek a történteket. Békülékenyen lenyel­ték, hogy az orosz katonák a felszabadítóknak­­járó ünneplés közepette lépték át a koszovói határt, s hogy ott ütötték fel központjukat, ahol a tervek szerint a NATO akarta lépíteni főhadiszállását. A közvéle­mény megnyugtatására szánt nyilatkozatok mintha alátámasztanák az orosz nemzetbiztonsági tanács tit­kárának szavait, a­ szerint nem szabad túldramati­zálni a helyzetet, hiszen „jelenleg a balkáni békefenn­tartó műveletekben részt vevő országok katonai egysé­gei összecsiszolódásának bonyolult folyamata zajlik”. AM odafigyel, jól tudja, hogy ennél sokkal többről van szó. Nagyhatalmi politikai csatáról, amelynek M- menetele nem csak Koszovó jövőjére lesz hatással. Barabás Péter

Next