Népszava, 1999. július(127. évfolyam, 151–177. sz.)

1999-07-24 / 171. szám

NÉPSZAVA Hajóba falazva Swierkiewicz Róbert munkái Szándékosan nem hozom szóba, amiket tudok róla. Hogy például pár évvel ezelőtt nem messze ültünk egymástól az „alef­bész” happeningen, s a Do­hány utcai zsinagóga mögött, közönség előtt rajzoltunk, festettünk a Szombat című lap javára. Emlékszem, átlestem, mit csinál „a” Swierkie­wicz, és láttam, hogy azt, amit szokott, „olyan betűsét”, persze nem „ren­desen” olvashatót. Nem akarom oldani a képzőművész-újságíró-találkozó hangulatát a számos közös ismerős emlegetésével sem. Pedig van belőlük bőven. Még névsor­­ és mű­sor! - is előkerül: egy album, a postálkodó „mail-art”-os művészek közreműködésével ké­szült „Önfejtágító pro­ject”, Swierkiewicz in­díttatására. Sokszorosí­tott halvány-árny-ön­­portréját dolgozták to­vább a társak. „Kávét? Cigarettát?” - játéknak is érdeke­sebb olyan hivatalosan bámészkodni.. A falakon nagyméretű képek, a szobán átfut a festő kis­fia, alkonyodik. „Ezek itt­­ mutat egy számok­kal, összeadásokkal teli lapot ezek Arthur Rimbaud fegyverkeres­kedelemmel kapcsola­tos feljegyzései.” Mint egy pasziánszban, mel­lé tesz egy másik kiállí­tási katalógust, onnan pedig ez az üzenet jön: „Eljátszadozom a szel­lemi átlényegülésekkel, átengedem magam min­den tárgynak, de bárhol legyen is ez, elfogulat­lan maradok.” Nézem Rimbaud összeadásait, milyen ereje, sugárzása van néhány hevenyészett számnak - persze a tudat is kell hozzá, hogy eze­ket az a kéz rótta papírra, aki már föladta a költészetet! -, Swierkiewicz közben felemeli azt a régi rajzot, amit palimpszeszt módon egy lapra nyomtat az összeadásokkal, amikor telefon csörren, s könyvelő érdeklődik a számlák sorsáról. „Diabolikus koincidencia!” - mondom kicsit elgyen­gülve, de latinosan, hogy az ördög ne értse. „Isten veled költészet!” - máso­lom el gyorsan kiállításnak címét, amit Hölderlin és Rimbaud művészetből való távozása ihletett. És: „A mi művészetünk egy elrághatatlan mamut­csont, Isten találó öröm, örökké ízes rágógumi.” Ezt egy hőlégballonra írta. A szellem folyamatos mozgása, írom le, s arra gondolok, hogy egy isme­retlen elvesztett füzete is indukálhat művet. Swierkiewicz megjegyzi a vé­letleneket is. Néhány esztendeje Stuttgartban dolgozott, mint később kide­rült Rimbaud épp ott tanított, amikor a börtönben buzgó katolikussá lett Verlaine utánament oda, s szerette volna megtéríteni. Ez ugyan nem sike­rült, de a történet kapóra jött a festőnek. Mint a kereskedőnél kirakott por­festékek színes látványa, amiből képet komponált Rimbaud-ra hangolva, a — I­­ad ao^ti/a y§9 inka ,ssé • Swjétitiéfd­ez* a hajléktalanok szeretnek verseket KÖZÉLETI, IRODALMI, MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT 95/­ XXIX. évfolyam január-február "D'OR ARTHUR RIMBAUD" EXPOSITION Robert Swierkiewicz DU 22 AU 31 JANVIER DE 13h ä 19h (sauf le dimanche et le lundi) Xs'* VERNISSAGE MERCREDI21 JANVIER 1998 DE 18h ó 20h CITE INTERNATIONALE DES ARTS • 18. RUE DE L'HÖTEL DE VILLE SALLE N® 3 75180 PARIS CEDEX 04 TEL: 0142787172 írni, és a társadalom másik végén, vezérigazgatók is pötyögnek poétikus sorokat komputereiken. ” Őt nem elsősorban a költészet, a szöveg, hanem a költők élete foglalkoztatja, azon belül is: „A kényszerítő erők, amik el­viszik, elragadják őket a művészettől.” Tud főiskolát végzett képzőmű­vészről, aki végül feladta a pályát és taxis lett. Nem lehet felróni senkinek, ha nem akarja „állát a felkopáshoz odakészíteni, míg a művészet magasz­tos oltárán áldoz”. Swierkiewicz sokat dolgozik és szenvedélyesen. Ha kell, festményét viszi a változó fény után. „A modern művészet rákfenéje a könnyebbség felé va­ló hajlam - mondja szigorúan, szelíden hozzáfűzve: - ezt szeretném kike­rülni. ” Egyik új munkája Rimbaud Részeg hajó című költeményének kü­lönleges megjelenítése a Szajnán horgonyzó, világítótornyos Batofar hajó átalakításával. „Párizs a költői álmok és fantasztikumok megvalósulásá­nak helyszíne, Budapest a költői képzelődés szinten tartásának városa” - vélekedik a festő, s tervei szerint hőlégballonokkal, kreativitásra ösztönző gesztusokkal és lehetőségek kínálatával vonna be minden látogatót művé­szeti programjába. Társalkotók lehetünk tehát Párizsban, akár úgy, mint egy bizonyos kated­rálisban az utolsó tégla helyett befalazott szent könyv... Szerényi Gábor SZÉP SZÓ 1999. JÚLIUS 24., SZOMBAT VII. szakirodalomból mindig a leg­újabbat kell elolvasni, a szép­­irodalomból viszont a klasszi­kusokat - mondta a doktor bácsi, aki Újpesten lakott egy szép, nagy házban, udvarán fügefa. Könyvtárában Ovidi­us, XVIII. századi kiadás, és sok más „klasszikus”. Azért volt akivel kivételt tett, együtt sakkozott József Attilával a Japán kávéházban. „Szótlan ember volt, és nem ,szeretett veszíteni” - mondta róla. Én viszont jókat beszél­gettem az öreggel, egészen addig, míg be nem hívtak katonának. Korábbi jó viszonyunk leszerelésem után egy csa­pásra megváltozott. Nekem ugyanis nem igazán fűlött a fogam a „ Varsói Szerződés-kompatíbilis” hadsereghez, és mikor harmadszor gyakoroltuk az atomvillás balról bekövetkezte utáni jobb oldali pocsolyába vetődést, akkor úgy döntöttem, kiszállok. A kórházban aztán elég sokáig aszal­tak, lelkesíteni csak a rengeteg hozzám hasonló lógós tudott, akiket szép sorjá­ban leszerelték. Persze mindnek volt valami baja, vagy az erét vágta föl, vagy fölakasztotta magát, olyan is akadt, aki átmászott a laktanya keríté­sén, aztán csak úgy, nekivágott a nagy magyar pusztaságnak, ami ugyebár nem egészen katonához illő magatar­tás. Beteg és lógás közti különbségek ilyenformán elmosódtak, különösen akkor, mikor az illetőbe belenyomtak egy rakás nyugtatót, a napirenden lévő elektrosokkokról nem is beszélve. Tu­lajdonképpen örülhetünk, mert lobotó­­mia nem volt, a Száll a kakukkban Jack Nicholson homlokát elcsúfító mű­tétet ebben a vidéki kórházban a nyolc­vanas évek elején már nem alkalmaz­ták, a hely így is siralmasnak volt mond­ható, az egy-két hangulatos szombat estét leszámítva, amikor a leglustább ápoló került szoliba, és nem igazán tö­rődött azzal, hogy mit csinálunk. Gáspár Ferenc Doktor bácsi F­rsze vicceket meséltünk meg ál­mát ettünk és teát ittunk, és kitá­rultak az ablakok, és hazarepül­tünk a kedvesek ölébe-legalábbis képze­letben. Aztán jött a kiábrándító hétfő meg a nagyvizit, és az aktuális kereszt­kérdés. „De le van maga itt gyengülve, mit fog csinálni, ha kimegy a pesti utcára?” „Én nem akarok a pesti utcára menni - nyöszörögtem - én a laktanyába aka­rok visszamenni. ” „ Teljesen őrült - mutatta a fődoki a ke­zével -, haladjunk kollégák, sosem vég­zünk ezekkel a reménytelen anyaszomo­­rítókkal.” És a kollégák haladtak, mé­lyebben nem igazán érdekelte őket a sor­sunk, annyit tudtak ők is, hogy sok a su­mák, aztán kész. Ugyanúgy kezeltek min­ket, mint Janit, aki tényleg bekattant, mert véletlenül lelőtte a legjobb haverját, vagy Gézát, akinek viszont az orra előtt robbantak föl a barátai egy nyavalyás hadgyakorlaton. Aztán lassan már min­denkit leszereltek, csak engem nem, hiá­ba ordibáltam éjszakánként, és produkál­tam álszívrohamokat hajnalban. Pedig még a teszteket is igyekeztem elszúrni . „Magával könnyű dolgom lesz - örült a doktornő - hiszen érettségizett. ” Kár volt annyira örülni, mert ami a Szov­jetunió fővárosa kérdésre halálkomo­­lyan bemondtam New Yorkot, és álta­lában hosszan gondolkoztam a válasz­adások előtt. Szóval a régiek mind el­mentek, még az a civil gyerek is, akit a nagyapja hozatott be, mert megfenye­gette az öreget, hogy megkéseli. Nekem már csak az a szórakozás maradt, hogy riogassam a vasárnapi látogatókat, mi­kor nálam érdeklődtek mindenféle be­teg hozzátartozójuk után. „Nem tu­dom, én a zárt osztályról jöttem” - vá­laszoltam melankolikusan, és röhög­tem, mikor ijedten hátrálni kezdtek... Aztán egy szép, februári napon mégis­csak leszereltek engem is, igaz, előtte fel­ihoztak - egy egész hatalmas Ikarus busszal engem egyedül!-a Fő utcába, ott egy kopasz fejű ügyész érdeklődött az egészségem felé. „Tudja-e, hogy a katona nem rendelkezhet az életével?” - kérdez­te, s itt egy korábbi álöngyilkossági kísér­letemre utalt, de ezt is megúsztam, végül kidobtak a laktanyából, s én azzal az erős elhatározással tértem haza, hogy most így, huszonnégy évesen végre tényleg megbe­csülöm magam. Föl is vettek a tanárkép­zőbe, roppant elégedett voltam önma­gammal, csak a doktor bácsi volt mérges,­­és ritkábban akart beszélgetni velem. Nem csoda, az öreg Isonzónál szolgált, ér­demérmet kapott, mert megmentett né­hány honvédet a vízbefúlástól. „Magyar ember nem szalad el a köte­lesség elől”- mondta, és nagyon szigorú­an nézett. Én meg nem akartam elma­­gyarázni neki, hogy ez nem olyan, mint régen, ez a varsói izé, és hogy a mostani tisztek sem olyanok, némelyik azt sem tudja, hogy az íróasztala kulcsának me­lyik az eleje. „Ennek már ismerem a szá­mát” - kacsintott rám az üles, mikor köl­tözött, s a telefonkészülékét átvitte az új irodájába. Ő akartam mondani, hogy na­gyon fáj nekem ez az egész, hogy ő haragszik rám, de aztán vala­hogy mégis megenyhült, és előhúzott egy József Attila-kötetet, hogy megmutassa. Számozott példány, ő volt a hetedik ve­vő, összesen ötvenet tudott eladni belőle szegény Attila, akkor már sűrűn járt ke­zelésre. „De nem a bliccelés miatt” - ráncol­ta össze a szemöldökét, és visszarakta a kötetet a polcra. Megvillantak a be­tűk a lámpafényben, még el tudtam ol­vasni, hogy mi van a költő neve alá ír­va: Nagyon fáj. Puskin és az orosz szellem Oroszországban, amelynek irodalomtörténete tele van nagy és világirodalmi je­lentőségű írókkal, az alko­tók egyike magasan a többi­ek fölé emelkedik­­ Csehov fölé, Tolsztoj fölé, de még talán Dosztojevszkij fölé is. A külföldiek legtöbbje való­színűleg sohasem találná­k, hogy akiről szó van, nem más, mint Alexander Puskin, Oroszország nemzeti költője. De valójában több is ennél. Puskint tartják az orosz nyelv legnagyobb mesteré­nek, szerepét hasonlónak tartják Shakespeare szerepé­hez az angol nyelvben. Tho­mas Jeffersonhoz hasonlóan Puskint Oroszország és az orosz kultúra alapító atyjá­nak tartják. „Nekünk Puskin a minde­nünk” - mondta Borisz Jel­cin, és mondása széles kör­ben elterjedt, szállóigévé vált. Oroszország az idén ün­­­nepli a költő születésének kétszázadik évfordulóját, és az ünnepség az egész nemze­tet felbolygatta, felbolygatja. Az édességgyártók Puskin­­csokoládékat készítenek, a szeszfőzdékben Puskin-vod­­kát palackoznak. A dohányo­sok Puskin gyufával gyújtják meg cigarettájukat. „Ő egy bálvány vagy in­kább egy isten - mondja Jurij Boguckij, a moszkvai Pus­­kin-múzeum megbízott igaz­gatója. Talán mókásnak hangzik, hogy az oroszok ilyen izgalomba tudnak, jön­ni egy olyan írótól, aki 1799- ben született. Ám a Puskint övező misztériumok egyike éppen az, hogy minél „öre­gebbé” válik, annál hatalma­sabb az öröksége. Különösen most. Az orosz nép az utóbbi évtizedben hatalmas válto­zásokat élt meg, megválto­zott az ország vezetése, hatá­rai, még a neve is. Nem csoda hát, hogy Puskin neve a nemzeti azonosságtudat sar­kalatos pontjával lett. Hat minden megváltozik, egy do­log akkor is biztos, hogy Oroszország Puskin országa. „Hatása egyre nagyobb és nagyobb lesz - állítja Vja­­cseszlav Skotorenko, a Nemzeti Puskin Emlékbi­zottság titkára. - Puskin ré­sze az életünknek, a szí­vünknek, a lelkünknek. ” Ha találomra megállítunk egy orosz embert az utcán, biztosak lehetünk benne, hogy legalább néhány Pus­­kin-verset kapásból el tud szavalni. Habár Puskin min­den műfajban alkotott, legin­kább költészetéért rajonga­nak, amelyre a végtelen egy­szerűség, a tisztaság és a pon­tosság jellemző. Ez segít megmagyarázni azt is, hogy miért kevésbé is­mert a világ más részein, írá­sait gyakorlatilag lehetetlen lefordítani. Ha angolra for­dítják a verseit, akkor hatása éppen ellentétes az eredeti­vel: versei ósdinak, elcsépelt­nek és banálisnak hangza­nak. Ennek következménye­képpen Oroszországon kívül Puskin munkáit leginkább csak másodkézből ismerik, miután alkotásaiból opera­librettók lettek: ide tartozik Csajkovszkij Anyeginje és A pikk dáma, Muszorgszkij Borisz Godunovja és Glinka Ruszlán és Ludmillája. E történetek némelyike va­lós eseményeken alapul, az orosz történelemben gyökereznek, némelyik a folklórban és van kö­zöttük teljesen kitalált történet. De ami a leg­fontosabb, mindegyik közös abban, ahogyan Puskin megírta őket: ke­cses, romantikus szenti­­mentalizmussal, amely a tragédiák mély átélé­sével és megértésével párosul. Ez a párosítás hátborzongatóan meg­ismétlődött Puskin saját életében és halálában is, és ez tovább növelte a népszerűségét és míto­szát. Phiskin hol a társa­dalom elitjének életét élte, hol politikai szám­űzött volt, hol pedig el­mélkedő magányba hú­zódott vissza. 1837-ben egy pisztolypárbajban lőtték meg, amelyben felesége hírnevét vélelmezte. A becsület és a szerelem esz­ményképének mártírjaként halt meg, egy nappal a sebe­sülése után. Az idén alkalma lesz a nyu­gati világnak alaposabban is megismerkednie Puskinnal, hiszen bemutatják az Anye­gin angol nyelvű filmváltoza­tát Ralph Fiennes főszereplé- ■ ' sé­*51. A film Fiennes első sá- * •ját produkciója; ő­ még ez is­kolában szeretett bele a re­gény hosszúságú elbeszélő költeménybe. „Egészen meg­idézett a történet érzelmi in­tenzitása” - mondta Fiennes az unatkozó byroni hős törté­netéről, aki elutasítja az egy­szerű szívű Tatjána szerel­mét, ám később megbánja durva viselkedését. „Puskin verses regénye hatalmas történet a szere­lemről és a veszteségről, és amikor megismertem, telje­sen a hatása alá kerültem - magyarázta Fiennes,, ami­kor Szentpétervárra utazott az évforduló alkalmából rendezett különleges vetí­tésre. - Puskin bölcsessége és humora volt az, ami en­gem magával ragadott, és a hatalmas tragédia, ami a történetben rejlik.” Puskin hatását az orosz irodalomra egyszerűen nem lehet eltúlozni. Az ő szavai­ból és eszméiből állt össze az a forrás, amely szinte az egész őt követő orosz irodal­mat, a későbbi nemzedékeket táplálta. Oroszország nagy írói időről időre hálát mon­danak Puskinnak. „A kezde­tektől fogva művészi modellt állított elénk az orosz szép­ségről, ami egyenesen az orosz lélekből ered, amely a mi nemzeti igazságunkban, a mi földünkön él”- írta Dosz­tojevszkij. „Puskin munkája az orosz lélek egyedülálló, és talán egyetlen hiteles kife­jeződése” - írta Gogol. Bizonyos szempontból Puskin alkalmatlannak tűn­het arra, hogy orosz nemzeti hős váljon belőle. Először is, rövid élete során aligha volt erkölcsi eszményképnek te­kinthető: állandóan külön­­böző­ hölgyekkel flörtölts és spérbözöttsi férjeikkel. RaP* ‘'az akte­térjében anikal sááf° mazású volt - üknagyapja eritreai abesszin, aki fiatal­korában került Szentpéter­várra, és a cár, Nagy Péter keresztfiává fogadta. Puskin büszke volt az afri­kai örökségére, noha arra is gyakran - és abban a korban bátran! - célozgatott, hogy őse csak egy rabszolga volt. Másfelől arra is büszke volt, hogy apai ágon Oroszország egyik legősibb és legneme­sibb családjából, a Puskinok­tól származik. Puskin összegyűjtött mun­kái 16 kötetet tesznek ki. Az írásokban csaknem mindenki találhat legalább néhány sort, amely mintha egyenesen­­ neki szólna. A nacionalisták­ Puskint az erős, központosí­­­tott állam ügyvédjének tart­ják. A liberálisok a szabad­­ság és a nyugati eszmék kife­ *­jeződését látják ódáiban. A* romantikusok a szerelemről, és szenvedésről szóló dalokat­ találnak, a hívők pedig mély­ és erős spiritualitást. Puskin munkájának le­nyűgöző széleskörűsége oda­ vezetett, hogy minden kor­szakban újra lehetett értel­­­mezni, hogy megfeleljen' Oroszország új eszményei- ‘ nek. Valójában az évek so­rán a születéséről és halálá-' ról­ szóló megemlékezések * egyben a nemzet újradefini- z­álását is szolgálták. 1899-­ ben az orosz spiritu-­ alitás mintaképei * ként emlegették.’ 1937-ben, halálának, centenáriumán él­ Sztálin terrorural-­­ mának kezdetén, mártírnak és politi-­ kai jósnak tekintet-­ ték, akinek a munkái, inspirálták Oroszor-­­szág legkorábbi for-f­­radalmárait. Az idei megemlé-, kezés sem mentes a­­ politikai ideológiák­,­tól, minthogy az ün­nepség arra a poszt­­szovjet korszakra­­ esik, amikor a régi­ó­­ bálványok leomlot­­­­­ak, és helyükre úja­kat kell állítani. Va­lóban, Oroszország olyan komoly nem­zeti önazonosság­válságban szenved, hogy például a nemzeti himnusz­nak nincsen szövege. A kor­mány néhány évvel ezelőtt bizottságot állított fel, hogy létrehozzon egy egységes nemzeti eszményképet, de a bizottság eddig semmilyen látható eredményre nem ju­tott. A kevés dolog közül, 3ahS Th'ég,­egyáltalán öááíSS­­artiszt népet,ft°áz ■‘együfá' Pi&kfö iránti t­ldé­sét. „Nehéz dolog olyan or­szágban élni, ahol nincse­nek nemzeti hősök - írta nemrégiben az Érvek és té­nyek című hetilap a Puskin­­kultusz túlnövekedését kommentálva. - Sokkal ne­hezebb hősök, mint csekkek nélkül élni! Hadd legyen te­hát valamink, ami tisztelet­re méltó és erényes. Hadd rajongjunk valami lényeges és hatalmas eszméért!” Maura Reynolds Los Angeles Times/ Ferenczy Europress

Next