Népszava, 1999. július(127. évfolyam, 151–177. sz.)
1999-07-24 / 171. szám
NÉPSZAVA Hajóba falazva Swierkiewicz Róbert munkái Szándékosan nem hozom szóba, amiket tudok róla. Hogy például pár évvel ezelőtt nem messze ültünk egymástól az „alefbész” happeningen, s a Dohány utcai zsinagóga mögött, közönség előtt rajzoltunk, festettünk a Szombat című lap javára. Emlékszem, átlestem, mit csinál „a” Swierkiewicz, és láttam, hogy azt, amit szokott, „olyan betűsét”, persze nem „rendesen” olvashatót. Nem akarom oldani a képzőművész-újságíró-találkozó hangulatát a számos közös ismerős emlegetésével sem. Pedig van belőlük bőven. Még névsor és műsor! - is előkerül: egy album, a postálkodó „mail-art”-os művészek közreműködésével készült „Önfejtágító project”, Swierkiewicz indíttatására. Sokszorosított halvány-árny-önportréját dolgozták tovább a társak. „Kávét? Cigarettát?” - játéknak is érdekesebb olyan hivatalosan bámészkodni.. A falakon nagyméretű képek, a szobán átfut a festő kisfia, alkonyodik. „Ezek itt mutat egy számokkal, összeadásokkal teli lapot ezek Arthur Rimbaud fegyverkereskedelemmel kapcsolatos feljegyzései.” Mint egy pasziánszban, mellé tesz egy másik kiállítási katalógust, onnan pedig ez az üzenet jön: „Eljátszadozom a szellemi átlényegülésekkel, átengedem magam minden tárgynak, de bárhol legyen is ez, elfogulatlan maradok.” Nézem Rimbaud összeadásait, milyen ereje, sugárzása van néhány hevenyészett számnak - persze a tudat is kell hozzá, hogy ezeket az a kéz rótta papírra, aki már föladta a költészetet! -, Swierkiewicz közben felemeli azt a régi rajzot, amit palimpszeszt módon egy lapra nyomtat az összeadásokkal, amikor telefon csörren, s könyvelő érdeklődik a számlák sorsáról. „Diabolikus koincidencia!” - mondom kicsit elgyengülve, de latinosan, hogy az ördög ne értse. „Isten veled költészet!” - másolom el gyorsan kiállításnak címét, amit Hölderlin és Rimbaud művészetből való távozása ihletett. És: „A mi művészetünk egy elrághatatlan mamutcsont, Isten találó öröm, örökké ízes rágógumi.” Ezt egy hőlégballonra írta. A szellem folyamatos mozgása, írom le, s arra gondolok, hogy egy ismeretlen elvesztett füzete is indukálhat művet. Swierkiewicz megjegyzi a véletleneket is. Néhány esztendeje Stuttgartban dolgozott, mint később kiderült Rimbaud épp ott tanított, amikor a börtönben buzgó katolikussá lett Verlaine utánament oda, s szerette volna megtéríteni. Ez ugyan nem sikerült, de a történet kapóra jött a festőnek. Mint a kereskedőnél kirakott porfestékek színes látványa, amiből képet komponált Rimbaud-ra hangolva, a — Iad ao^ti/a y§9 inka ,ssé • Swjétitiéfdez* a hajléktalanok szeretnek verseket KÖZÉLETI, IRODALMI, MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT 95/ XXIX. évfolyam január-február "D'OR ARTHUR RIMBAUD" EXPOSITION Robert Swierkiewicz DU 22 AU 31 JANVIER DE 13h ä 19h (sauf le dimanche et le lundi) Xs'* VERNISSAGE MERCREDI21 JANVIER 1998 DE 18h ó 20h CITE INTERNATIONALE DES ARTS • 18. RUE DE L'HÖTEL DE VILLE SALLE N® 3 75180 PARIS CEDEX 04 TEL: 0142787172 írni, és a társadalom másik végén, vezérigazgatók is pötyögnek poétikus sorokat komputereiken. ” Őt nem elsősorban a költészet, a szöveg, hanem a költők élete foglalkoztatja, azon belül is: „A kényszerítő erők, amik elviszik, elragadják őket a művészettől.” Tud főiskolát végzett képzőművészről, aki végül feladta a pályát és taxis lett. Nem lehet felróni senkinek, ha nem akarja „állát a felkopáshoz odakészíteni, míg a művészet magasztos oltárán áldoz”. Swierkiewicz sokat dolgozik és szenvedélyesen. Ha kell, festményét viszi a változó fény után. „A modern művészet rákfenéje a könnyebbség felé való hajlam - mondja szigorúan, szelíden hozzáfűzve: - ezt szeretném kikerülni. ” Egyik új munkája Rimbaud Részeg hajó című költeményének különleges megjelenítése a Szajnán horgonyzó, világítótornyos Batofar hajó átalakításával. „Párizs a költői álmok és fantasztikumok megvalósulásának helyszíne, Budapest a költői képzelődés szinten tartásának városa” - vélekedik a festő, s tervei szerint hőlégballonokkal, kreativitásra ösztönző gesztusokkal és lehetőségek kínálatával vonna be minden látogatót művészeti programjába. Társalkotók lehetünk tehát Párizsban, akár úgy, mint egy bizonyos katedrálisban az utolsó tégla helyett befalazott szent könyv... Szerényi Gábor SZÉP SZÓ 1999. JÚLIUS 24., SZOMBAT VII. szakirodalomból mindig a legújabbat kell elolvasni, a szépirodalomból viszont a klasszikusokat - mondta a doktor bácsi, aki Újpesten lakott egy szép, nagy házban, udvarán fügefa. Könyvtárában Ovidius, XVIII. századi kiadás, és sok más „klasszikus”. Azért volt akivel kivételt tett, együtt sakkozott József Attilával a Japán kávéházban. „Szótlan ember volt, és nem ,szeretett veszíteni” - mondta róla. Én viszont jókat beszélgettem az öreggel, egészen addig, míg be nem hívtak katonának. Korábbi jó viszonyunk leszerelésem után egy csapásra megváltozott. Nekem ugyanis nem igazán fűlött a fogam a „ Varsói Szerződés-kompatíbilis” hadsereghez, és mikor harmadszor gyakoroltuk az atomvillás balról bekövetkezte utáni jobb oldali pocsolyába vetődést, akkor úgy döntöttem, kiszállok. A kórházban aztán elég sokáig aszaltak, lelkesíteni csak a rengeteg hozzám hasonló lógós tudott, akiket szép sorjában leszerelték. Persze mindnek volt valami baja, vagy az erét vágta föl, vagy fölakasztotta magát, olyan is akadt, aki átmászott a laktanya kerítésén, aztán csak úgy, nekivágott a nagy magyar pusztaságnak, ami ugyebár nem egészen katonához illő magatartás. Beteg és lógás közti különbségek ilyenformán elmosódtak, különösen akkor, mikor az illetőbe belenyomtak egy rakás nyugtatót, a napirenden lévő elektrosokkokról nem is beszélve. Tulajdonképpen örülhetünk, mert lobotómia nem volt, a Száll a kakukkban Jack Nicholson homlokát elcsúfító műtétet ebben a vidéki kórházban a nyolcvanas évek elején már nem alkalmazták, a hely így is siralmasnak volt mondható, az egy-két hangulatos szombat estét leszámítva, amikor a leglustább ápoló került szoliba, és nem igazán törődött azzal, hogy mit csinálunk. Gáspár Ferenc Doktor bácsi Frsze vicceket meséltünk meg álmát ettünk és teát ittunk, és kitárultak az ablakok, és hazarepültünk a kedvesek ölébe-legalábbis képzeletben. Aztán jött a kiábrándító hétfő meg a nagyvizit, és az aktuális keresztkérdés. „De le van maga itt gyengülve, mit fog csinálni, ha kimegy a pesti utcára?” „Én nem akarok a pesti utcára menni - nyöszörögtem - én a laktanyába akarok visszamenni. ” „ Teljesen őrült - mutatta a fődoki a kezével -, haladjunk kollégák, sosem végzünk ezekkel a reménytelen anyaszomorítókkal.” És a kollégák haladtak, mélyebben nem igazán érdekelte őket a sorsunk, annyit tudtak ők is, hogy sok a sumák, aztán kész. Ugyanúgy kezeltek minket, mint Janit, aki tényleg bekattant, mert véletlenül lelőtte a legjobb haverját, vagy Gézát, akinek viszont az orra előtt robbantak föl a barátai egy nyavalyás hadgyakorlaton. Aztán lassan már mindenkit leszereltek, csak engem nem, hiába ordibáltam éjszakánként, és produkáltam álszívrohamokat hajnalban. Pedig még a teszteket is igyekeztem elszúrni . „Magával könnyű dolgom lesz - örült a doktornő - hiszen érettségizett. ” Kár volt annyira örülni, mert ami a Szovjetunió fővárosa kérdésre halálkomolyan bemondtam New Yorkot, és általában hosszan gondolkoztam a válaszadások előtt. Szóval a régiek mind elmentek, még az a civil gyerek is, akit a nagyapja hozatott be, mert megfenyegette az öreget, hogy megkéseli. Nekem már csak az a szórakozás maradt, hogy riogassam a vasárnapi látogatókat, mikor nálam érdeklődtek mindenféle beteg hozzátartozójuk után. „Nem tudom, én a zárt osztályról jöttem” - válaszoltam melankolikusan, és röhögtem, mikor ijedten hátrálni kezdtek... Aztán egy szép, februári napon mégiscsak leszereltek engem is, igaz, előtte felihoztak - egy egész hatalmas Ikarus busszal engem egyedül!-a Fő utcába, ott egy kopasz fejű ügyész érdeklődött az egészségem felé. „Tudja-e, hogy a katona nem rendelkezhet az életével?” - kérdezte, s itt egy korábbi álöngyilkossági kísérletemre utalt, de ezt is megúsztam, végül kidobtak a laktanyából, s én azzal az erős elhatározással tértem haza, hogy most így, huszonnégy évesen végre tényleg megbecsülöm magam. Föl is vettek a tanárképzőbe, roppant elégedett voltam önmagammal, csak a doktor bácsi volt mérges,és ritkábban akart beszélgetni velem. Nem csoda, az öreg Isonzónál szolgált, érdemérmet kapott, mert megmentett néhány honvédet a vízbefúlástól. „Magyar ember nem szalad el a kötelesség elől”- mondta, és nagyon szigorúan nézett. Én meg nem akartam elmagyarázni neki, hogy ez nem olyan, mint régen, ez a varsói izé, és hogy a mostani tisztek sem olyanok, némelyik azt sem tudja, hogy az íróasztala kulcsának melyik az eleje. „Ennek már ismerem a számát” - kacsintott rám az üles, mikor költözött, s a telefonkészülékét átvitte az új irodájába. Ő akartam mondani, hogy nagyon fáj nekem ez az egész, hogy ő haragszik rám, de aztán valahogy mégis megenyhült, és előhúzott egy József Attila-kötetet, hogy megmutassa. Számozott példány, ő volt a hetedik vevő, összesen ötvenet tudott eladni belőle szegény Attila, akkor már sűrűn járt kezelésre. „De nem a bliccelés miatt” - ráncolta össze a szemöldökét, és visszarakta a kötetet a polcra. Megvillantak a betűk a lámpafényben, még el tudtam olvasni, hogy mi van a költő neve alá írva: Nagyon fáj. Puskin és az orosz szellem Oroszországban, amelynek irodalomtörténete tele van nagy és világirodalmi jelentőségű írókkal, az alkotók egyike magasan a többiek fölé emelkedik Csehov fölé, Tolsztoj fölé, de még talán Dosztojevszkij fölé is. A külföldiek legtöbbje valószínűleg sohasem találnák, hogy akiről szó van, nem más, mint Alexander Puskin, Oroszország nemzeti költője. De valójában több is ennél. Puskint tartják az orosz nyelv legnagyobb mesterének, szerepét hasonlónak tartják Shakespeare szerepéhez az angol nyelvben. Thomas Jeffersonhoz hasonlóan Puskint Oroszország és az orosz kultúra alapító atyjának tartják. „Nekünk Puskin a mindenünk” - mondta Borisz Jelcin, és mondása széles körben elterjedt, szállóigévé vált. Oroszország az idén ünnepli a költő születésének kétszázadik évfordulóját, és az ünnepség az egész nemzetet felbolygatta, felbolygatja. Az édességgyártók Puskincsokoládékat készítenek, a szeszfőzdékben Puskin-vodkát palackoznak. A dohányosok Puskin gyufával gyújtják meg cigarettájukat. „Ő egy bálvány vagy inkább egy isten - mondja Jurij Boguckij, a moszkvai Puskin-múzeum megbízott igazgatója. Talán mókásnak hangzik, hogy az oroszok ilyen izgalomba tudnak, jönni egy olyan írótól, aki 1799- ben született. Ám a Puskint övező misztériumok egyike éppen az, hogy minél „öregebbé” válik, annál hatalmasabb az öröksége. Különösen most. Az orosz nép az utóbbi évtizedben hatalmas változásokat élt meg, megváltozott az ország vezetése, határai, még a neve is. Nem csoda hát, hogy Puskin neve a nemzeti azonosságtudat sarkalatos pontjával lett. Hat minden megváltozik, egy dolog akkor is biztos, hogy Oroszország Puskin országa. „Hatása egyre nagyobb és nagyobb lesz - állítja Vjacseszlav Skotorenko, a Nemzeti Puskin Emlékbizottság titkára. - Puskin része az életünknek, a szívünknek, a lelkünknek. ” Ha találomra megállítunk egy orosz embert az utcán, biztosak lehetünk benne, hogy legalább néhány Puskin-verset kapásból el tud szavalni. Habár Puskin minden műfajban alkotott, leginkább költészetéért rajonganak, amelyre a végtelen egyszerűség, a tisztaság és a pontosság jellemző. Ez segít megmagyarázni azt is, hogy miért kevésbé ismert a világ más részein, írásait gyakorlatilag lehetetlen lefordítani. Ha angolra fordítják a verseit, akkor hatása éppen ellentétes az eredetivel: versei ósdinak, elcsépeltnek és banálisnak hangzanak. Ennek következményeképpen Oroszországon kívül Puskin munkáit leginkább csak másodkézből ismerik, miután alkotásaiból operalibrettók lettek: ide tartozik Csajkovszkij Anyeginje és A pikk dáma, Muszorgszkij Borisz Godunovja és Glinka Ruszlán és Ludmillája. E történetek némelyike valós eseményeken alapul, az orosz történelemben gyökereznek, némelyik a folklórban és van közöttük teljesen kitalált történet. De ami a legfontosabb, mindegyik közös abban, ahogyan Puskin megírta őket: kecses, romantikus szentimentalizmussal, amely a tragédiák mély átélésével és megértésével párosul. Ez a párosítás hátborzongatóan megismétlődött Puskin saját életében és halálában is, és ez tovább növelte a népszerűségét és mítoszát. Phiskin hol a társadalom elitjének életét élte, hol politikai száműzött volt, hol pedig elmélkedő magányba húzódott vissza. 1837-ben egy pisztolypárbajban lőtték meg, amelyben felesége hírnevét vélelmezte. A becsület és a szerelem eszményképének mártírjaként halt meg, egy nappal a sebesülése után. Az idén alkalma lesz a nyugati világnak alaposabban is megismerkednie Puskinnal, hiszen bemutatják az Anyegin angol nyelvű filmváltozatát Ralph Fiennes főszereplé- ■ ' sé*51. A film Fiennes első sá- * •ját produkciója; ő még ez iskolában szeretett bele a regény hosszúságú elbeszélő költeménybe. „Egészen megidézett a történet érzelmi intenzitása” - mondta Fiennes az unatkozó byroni hős történetéről, aki elutasítja az egyszerű szívű Tatjána szerelmét, ám később megbánja durva viselkedését. „Puskin verses regénye hatalmas történet a szerelemről és a veszteségről, és amikor megismertem, teljesen a hatása alá kerültem - magyarázta Fiennes,, amikor Szentpétervárra utazott az évforduló alkalmából rendezett különleges vetítésre. - Puskin bölcsessége és humora volt az, ami engem magával ragadott, és a hatalmas tragédia, ami a történetben rejlik.” Puskin hatását az orosz irodalomra egyszerűen nem lehet eltúlozni. Az ő szavaiból és eszméiből állt össze az a forrás, amely szinte az egész őt követő orosz irodalmat, a későbbi nemzedékeket táplálta. Oroszország nagy írói időről időre hálát mondanak Puskinnak. „A kezdetektől fogva művészi modellt állított elénk az orosz szépségről, ami egyenesen az orosz lélekből ered, amely a mi nemzeti igazságunkban, a mi földünkön él”- írta Dosztojevszkij. „Puskin munkája az orosz lélek egyedülálló, és talán egyetlen hiteles kifejeződése” - írta Gogol. Bizonyos szempontból Puskin alkalmatlannak tűnhet arra, hogy orosz nemzeti hős váljon belőle. Először is, rövid élete során aligha volt erkölcsi eszményképnek tekinthető: állandóan különböző hölgyekkel flörtölts és spérbözöttsi férjeikkel. RaP* ‘'az aktetérjében anikal sááf° mazású volt - üknagyapja eritreai abesszin, aki fiatalkorában került Szentpétervárra, és a cár, Nagy Péter keresztfiává fogadta. Puskin büszke volt az afrikai örökségére, noha arra is gyakran - és abban a korban bátran! - célozgatott, hogy őse csak egy rabszolga volt. Másfelől arra is büszke volt, hogy apai ágon Oroszország egyik legősibb és legnemesibb családjából, a Puskinoktól származik. Puskin összegyűjtött munkái 16 kötetet tesznek ki. Az írásokban csaknem mindenki találhat legalább néhány sort, amely mintha egyenesen neki szólna. A nacionalisták Puskint az erős, központosított állam ügyvédjének tartják. A liberálisok a szabadság és a nyugati eszmék kife *jeződését látják ódáiban. A* romantikusok a szerelemről, és szenvedésről szóló dalokat találnak, a hívők pedig mély és erős spiritualitást. Puskin munkájának lenyűgöző széleskörűsége oda vezetett, hogy minden korszakban újra lehetett értelmezni, hogy megfeleljen' Oroszország új eszményei- ‘ nek. Valójában az évek során a születéséről és halálá-' ról szóló megemlékezések * egyben a nemzet újradefini- zálását is szolgálták. 1899- ben az orosz spiritu- alitás mintaképei * ként emlegették.’ 1937-ben, halálának, centenáriumán él Sztálin terrorural- mának kezdetén, mártírnak és politi- kai jósnak tekintet- ték, akinek a munkái, inspirálták Oroszor-szág legkorábbi for-fradalmárait. Az idei megemlé-, kezés sem mentes a politikai ideológiák,tól, minthogy az ünnepség arra a posztszovjet korszakra esik, amikor a régió bálványok leomlotak, és helyükre újakat kell állítani. Valóban, Oroszország olyan komoly nemzeti önazonosságválságban szenved, hogy például a nemzeti himnusznak nincsen szövege. A kormány néhány évvel ezelőtt bizottságot állított fel, hogy létrehozzon egy egységes nemzeti eszményképet, de a bizottság eddig semmilyen látható eredményre nem jutott. A kevés dolog közül, 3ahS Th'ég,egyáltalán öááíSSartiszt népet,ft°áz ■‘együfá' Pi&kfö iránti tldését. „Nehéz dolog olyan országban élni, ahol nincsenek nemzeti hősök - írta nemrégiben az Érvek és tények című hetilap a Puskinkultusz túlnövekedését kommentálva. - Sokkal nehezebb hősök, mint csekkek nélkül élni! Hadd legyen tehát valamink, ami tiszteletre méltó és erényes. Hadd rajongjunk valami lényeges és hatalmas eszméért!” Maura Reynolds Los Angeles Times/ Ferenczy Europress