Népszava, 1999. augusztus (127. évfolyam, 178–202. sz.)

1999-08-27 / 199. szám

1999. AUGUSZTUS 27., PÉNTEK 7 NÉPSZAVA VÉLEMÉNY Sajó András alkotmányjogász, egyetemi tanár ±6% stace*)CSe'ft Á( fSL •* •/*tÍTí ..MtKtotf mu a Wlatt énre ) Pápai Gábor rajza Sajó András : Kövér László-kérdés A magyar kormány legalább egy tagja szerint Magyaror­szágon a zsidókérdéssel fog­lalkozni kell. Majdhogynem: zsidókérdéssel kell foglalkoz­ni. A kormányzati férfiú és kormányhivatalnokként fize­tett magyarázója (Elek István, Kövér László miniszter és a zsidókérdés, Magyar Hírlap, 1999. augusztus 16.) hitelesen megnyugtat: eb­ben nincs semmi zsidóellenes. Szégyellje ma­gát, aki rosszra gondol. Többen is - a jelek szerint sikertelenül - meg­próbálták elmagyarázni, hogy egy európéer magyar kormány tagja miért nem foglalkozhat zsidókérdéssel. Meglehet, elégtelen a magyará­zat. (Alább, kiegészítésekkel megismétlem.) Vagy érthető ugyan, de nem akarják felfogni azok, akik ismételten zsidókérdéssel foglalkoz­nak. Vagy akarják érteni, de nem sikerül. Nem mintha antiszemiták lennének; ez - hogy Elek István fölöttébb eredeti alliterációját idézzük - „szerzők és szerkesztők szakmai alkalmatlan­­ság(anajlí) eredménye”. A szerzői alkalmatlan­ságon kívül mi más oka lehet annak, hogy az előítélet-oldási kísérlet hemzseg a szovjet hiva­talos közleményekből ismert „bizonyos mögöt­tük álló erőkre” hivatkozásoktól? Az alanyok határozatlansága árulkodhat intellektuális gyengeségről, de lelki zűrzavarról is. Szeren­csés együgyűség működne itt, „az ártatlanság pompás dicsérete”? Kan­t szerint az együgyűség könnyen tévútra vezet. A maguk ártatlanságát makacsul hirdető, nem antiszemita zsidókérdé­­sezők végig akarnak menni a tévúton? Az intel­lektus hiányosságai sajnálatosak; iparkodás és megfelelő hivatalnokgárda enyhítőleg hat a kö­vetkezményekre. De ha a lélek zavartsága töri szét a mondatokat, ha a zsidókérdés szó kimon­dása vagy homályos jelentése okozza a kor­mányzati dadogást, ha innen származik az el­meműködés részleges működési hibája, az min­den állampolgár számára aggasztó. Az ismétlés veszélyét vállalva: a zsidókérdés­sel foglalkozás a saját állampolgárai kiirtásá­ban közreműködő magyar kormány jogutódja részéről megengedhetetlen. Marx foglalkozha­tott a Judenfragéval, egy mai magyar miniszter nem tehet ilyet. Németországban sem lehet fog­lalkozni a Judenfragéval. Aki ott mégis félre­­érthetően fogalmazott, lett légyen elismert filo­szemita, azt a közvélemény és saját uralkodó pártja másnap lemondatta. És az illető még őszintén szégyellte is magát. Ne befolyásoljon minket, mit gondolnak ró­lunk mások. A mi önbecsülésünk - mert erről van szó - belügy. Nemcsak német, magyar poli­tikus sem állíthatja, hogy „felelőssége csupán a jelenért és a jövőért áll fenn”. A kellemetlen múlt iránti közöny kényelmes, de elfogadhatat­lan álláspont. És olyanok részéről, akik a ha­gyományok mint értékek elárulásával vádolják ellenfeleiket, következetlen is. A kormányközíró bővített mondataiban a zsi­dókérdés mint a deportálás kialakította, kötele­zően elismerendő különös, ámde zsidóérzékeny­ség jelenik meg. Vitatható, de legitim álláspont. Vitatható, mert önkényes felosztást tartalmaz. Ebben a „különös érzékenységben” ugyanis az erkölcs parancsa szerint - és reményem szerint ténylegesen is - a magyar társadalom minden jó­érzésű tagja osztozik. A magyarországi népirtás a magyarok kollektív történelmi tapasztalata. E közös tudásból nem a „zsidó érzékenység” iránti elnéző megértés következik. Hanem egy minden honfitársat jellemző érzékenység, a rasszizmus elutasítása. Nem a zsidó érzékenység miatt kell tehát fellépni az antiszemitizmus ellen és nem emiatt kell(ene) egyenlő kártalanítást nyújtani a különféle deportálásokban életüktől megfosz­tottak hozzátartozóinak. Következésképp nem a „zsidóság szerveire” kell bízni az antiszemita tá­madások ellenében kívánatos lépések meghatá­rozását. Ez nem az ő dolguk, hanem az országla­kók képviseletére felhatalmazott kormányzaté. Nem az állítólagos zsidó különérzékenységnek kell megadni a magáét, hanem a nemzeti közös­ség (és nem a zsidóság) holocaust diktálta külö­nös érzékenysége szellemében kell cselekedni. Semmilyen különös csoportigényt nem kell fi­gyelembe venni. A magyar állampolgárok közös „...ha a lélek zavartsága töri szét a mondatokat, ha a zsidókérdés szó kimondása vagy homályos jelentése okozza a kormányzati dadogást, ha innen származik az elmeműködés részleges működési hibája, az minden állampolgár számára aggasztó....” különös érzékenységét követve kellene meghoz­ni a rasszizmus elleni intézkedéseket. (A csoport­érzékenységek kikapcsolása talán az iromány­­betiltási hajlandóságot is csökkentené.) Ha a nemzeti közösségből hiányozna a fenti­­ közös­­ érzékenység, ha a kormány nem lenne képes az érzékenység parancsoló szükségét felismeri, ak­kor lenne baj. A „szellemi élet higgadt, megfontolt közép­erőt” (önjellemzés vége) azonban saját szavukat se értik, s megmaradnak alkotmánysértő, ko­nok érzéketlenségükben vagy alanyi jogon járó felfogásgyengeségben. Valami kormányellenes elfogultságot (vagy a zsidókérdést kibeszélni kívánó miniszter kaptafájánál maradva: össze­esküvést­ vélnek felfedezni abban, ha korholják őket. Lelkiismeretük tiszta, ígérik. Bizonygat­ják: barátkoznak zsidókkal. A zsidókkal való szóba állás tehát érdem a mai Magyarországon?" Továbbá, teszi még hozzá „középerőből” az „elemi tisztesség” közírója, amúgy van zsidókér­dés, s mi csupán szókimondó tabutöréssel, dis­kurzussal gyógyító, segítőkész emberek va­gyunk. (Majd később, a kurzus végén eláruljuk, kin akarunk segíteni.) Egy kifejezés történelmi­leg kialakult jelentéstartalmától nem vonatkoz­tathat el az, aki a közvéleményt kívánja befolyá­solni. (Még ha tagadja is, hogy köze lenne a múlt­hoz, miközben politikailag arra kíván építeni.) Auschwitzban a „zsidókérdés” kifejezés el­­gázosította magát. 1944 óta nincs joga magyar főköztisztviselőnek e fordulat megátalkodott használatára. A zsidókérdéssel foglalkozást a történelem megfosztotta a kifejezés ártatlansá­gától. (A „végső megoldás” kifejezést sem lehet a közbeszédben eltérő értelemben használni, még ha a fordulat mást jelenthet is egy mate­matikai közleményben.) Mindmáig nem derült ki, mit takar a titokmi­niszter mellékesen odavetett foglalkozhatnék­­ja, ha egyszer nem azt, amit a kifejezés törté­nelmileg jelent. A kormányközíró elmefuttatá­sából annyit lehet kihámozni, hogy létezik egy tisztázatlan természetű zsidókérdés. Ennek na­pirenden tartásában - amennyire a csúsztatás­sal terhes, határozott alanyokat kínosan kerülő közírói mondatokból megítélhető - „mindkét oldalon” vannak érdekelt erők. (Nem a tarta­lom számít, hanem az erők!) A rejtélyes zsidókérdés megoldására a mi­niszter értelmes diskurzust kíván. Miről? A miniszternek még nem jutott ideje elárulni ezt, s ezzel alighanem figyelmen kívül hagyta a „különös érzékenység jogosságát”. Ha a rejté­lyes „tabut” a miniszter „meg akarja törni”, igazán elárulhatta volna, mivel mit csináljunk végre a „demokratikus nyilvánosságban”? A kormányközíró szerint a probléma a „zsi­dó-magyar” viszony, azaz a zsidóság léte a tár­sadalomban. Probléma, azaz kihívás, amivel legalább ésszerű csevelyben foglalkozni kell. Ahol azonban kormánytagok számára egy nép­csoport társadalmi léte kérdés tárgya lehet, ahol léte különlét, ott nincs demokrácia. Ott baj van: makacs szófacsarás, képmutatás és szóvád. Ha Magyarországon (vagy inkább a magyar politikai-szellemi elit jelentős köreiben) anti­szemitizmus van, akkor ez persze a zsidósággal kapcsolatos probléma. „Problémává”, azaz kel­lemetlenséggé válhat a zsidónak (ki)nevezett személyekre nézve. De az antiszemitizmus a magyar társadalom problémája, amennyiben annak okoz gondot. Az antiszemitizmus problé­ma birtokosa a magyarság. A nemzeti közösség­re tartozó kérdés ez, és mint ilyen tartozik a de­mokratikus nyilvánosságra. Probléma, amivel talán (mondjuk megfelelő tananyagok terjeszté­se útján) „foglalkozni” is lehet. Ezt a társadalmi gondot azonban nem zsidókérdésnek hívják. A miniszterelnöki főhivatalnok szerint ami­kor a zsidókérdéssel foglalkozás kifejezés tör­ténelmileg kialakult értelmét idézik fel, akkor ebben - meghatározatlan mértékűnek hagyott­­ felelőssége van „a nyelvpolitikai erőtér... for­málását változatlan elszántsággal végző véle­ményformáló értelmiségi csoportoknak”. Tehát nem a szóhasználatban, hanem a közlés befo­gadóiban, illetve a befogadót állítólag átprog­ramozó véleményformálókban van a hiba. Megmaradhat-e ezek után a szerencsés egy­­ügyűségben, aki azt hirdeti, hogy az egyik olda­lon áll a kölcsönös (!) előítéleteket felszámolni törekvő szellemi és politikai erő (azaz a kor­mányzati nyilatkozó) s a másikon vele szemben az „erős ellenérdekek”, melyek védik az előíté­letet. Miféle előítéletre tetszenek sandítani? Hogy Magyarországon kiirtották a zsidók jelentős ré­szét és hogy ma is vannak antiszemiták? Ez len­ne az előítélet, amihez Kövér L. bírálói ragasz­kodnak? De hát ez tény! Továbbá azt tetszik gondolni, hogy a „zsidókérdéssel foglalkozás” jelentései a zsidó, liberális, konzervatív, hedo­nista, kormányellenes vagy egyszerűen a tisz­tességes magyar értelmiség és a (NB!) tisztessé­ges magyar állampolgárok „formálják” - és nem a magyar történelem? Aki szerint „foglalkozásra érdemes” a zsidó­kérdés, aki merő jóindulatból erről diskurzus­nak szánt kinyilatkoztatásba kezd (majd gyor­san megsértődik, ha a kegyes szóba elegyedésé­ért nem hálálkodnak), az azért nem européer, azaz azért nem morális polgári lény, mert kép­telen felfogni, hogy a kormány szemében egyet­len állampolgári csoport sem létezhet mint probléma. Ezzel a mentalitással kormánytag utoljára a 19. század elején képzelhette magát felvilágosultnak. Abban a korban, amikor - hogy Goethe államminisztert idézzem - még „a szobába egy ács és egy zsidó lépett.” Különösen megengedhetetlen „leproblémáz­­ni” a zsidóságot a magyar zsidótörvények után. Állampolgároknak lehetnek problémái: sújthat­ja őket árvíz, diszkriminálhatják őket honfitár­saik, gyűlölhetik politikusok. De ez nem kér­­dezz-felelek, megbeszéljük dolga. Értelmetlen­ség párbeszédet keresni a viharral, megtudakol­ni a jégesőtől, hogy mi a baja azokkal, akiknek tönkretette a vetését. Mi köze egy polgári kor­mánynak a „zsidó-magyar együttéléshez”? (Ez ugyanis a zsidókérdés hivatalos kormánytanács­adói fordítása, hiába magyarázta Várkonyi Ti­bor a serdületlen ifjúság számára is érthetően, hogy nincs például francia-francia párbeszéd.) És miféle párbeszéd folyik itt a jobbközép politikai erők és a zsidóság (állítólagos) vezető rétege között? Miért is kellene emberek egy ön­kényes halmazának vezetőkkel rendelkeznie? (Arra a dallamra szól ez a nóta, hogy a munkás­­osztálynak, szegénynek ott van a Párt mint ve­zető erő.) Olyan időket élünk, hogy a Mazsi­­hisznak (mint a zsidóság állítólagos „vezető erejének”) a zsidóság érdekében célszerűnek kell tartania, ha „felszámolja az előző kor­mánnyal való szimpátia látszatát”? (Kövér L., Magyar Nemzet) Micsoda szörnyű mondatok idézésére kényszerít e balgaságszemle! De az unalomig szóvá kell tenni, mert különben a megszokás még törvényesíteni találja! Nem tudom, mózesi hitvallású-e Elek tanács­adó úr és Kövér L. miniszter úr. Nem lehet kö­zöm hozzá, egyre is megy. Joguk van Izráel né­pébe tartozni vagy lehetnek Hám fiai is - vá­lasztásuk szerint. De ha történetesen nem zsi­dók - ami éppoly megengedhetetlen feltevés, mint az ellenkező­­, talán el kellene gondolni­uk, át kellene tudni érezniük, hogy a zsidókér­déssel foglalkozás mennyire sértő minden ma­gyarra (beleértve a vend és zsidó magyarokat, Huba vezér SZDSZ-es leszármazottját vagy éppen a romániai székelyeket). Csak a sérelem szóval írható le annak a bár­milyen származású honfitársunknak az érzése, aki azt hallja, hogy egy (bármely) csoportja a magyarságnak „kérdés”. Azaz - különösebb csúsztatás nélkül - kérdéses magyarságú. Tehát olyan valaki, aki legfeljebb másképp le­het magyar. Sértő, mert azt sugallja - kormány­zati álláspontként -, hogy a korszerű és civili­zált magyarság önfelfogásába (vagy a román­ságfelfogásba, vagy a franciaságba) belefér, hogy egymást kitárgyalandó, gyógyítandó vagy legalább kezelendő másságként nézzük.­­ Szőrös hasú országimázs Egymilliárd forintot szán a kormány jövőre az or­szág reklámozására, imázsának javítására. A Mi­niszterelnöki Hivatalnál foglalkoznak majd ezzel, remélhetőleg képzett szakemberek. Feltéve, hogy az erre szánt pénz nem úszik el Ezüsthajón, nem tűnik el Fidesz közeli vállalkozások számláján. Hanem arra költik, amire elkülönítették. Akkor ta­lán sikerül a külföldiek számára érthető, vonzó or­szágképet formálni. Erre szükség is van. Országimázsra ma már szin­te mindenki költ. Malajzia például a Forma-1-ben hirdeti magát. Horvátország nagyon komoly össze­gekért vásárol hirdetéseket nyugat-európai lapok­ban, a képeken a gyönyörű tengerpartot mutogat­ják. Magyarországnak azonban ma nincs egységes ar­culata külföldön. A 80-as évek végével a „legvidá­mabb szocialista barakkról” alkotott kép mára szertefoszlott. De semmi sem került a helyébe. Az MDF-kormány idején igyekeztek Szent Ist­vánnal, koronás címerrel, ezeréves államiságunk­kal elbűvölni a külföldieket. De mindez nem volt olyan vonzó és közérthető, mint Bangkok erotikus­izgalmas híre vagy olyan könnyen megjegyezhető, mint az ausztrálok kenguruja. Nekünk csak az el­maradt expo pulikutya-figurája maradt. Tegye fel a kezét az, aki emlékszik még rá! Az előző koalíció idejében sem történt áttörés ezen a fronton, csak a nyugati sajtó idézgette a gu­lyáskommunizmust, igaz, csak eleinte. A millecen­­tenáriumi ünnepélyekre is csak viszonylag kevés külföldi - főleg talán sok egykori hazánkfia - volt kíváncsi. A turisták számának első félévi csökkenése (amit jórészt az újabb délszláv háború magyaráz) felhív­ta a figyelmet arra, hogy elkerülhetetlen­ költeni a turisták idecsalogatására. De nem biztos, hogy önmagában ez elegendő, ha a cél a külföldi vendégek „hazánkba szoktatása”. Akiknek egyébként első magyarországi élményük a szőrös hasa közepéig nyitott ingben pompázó feri­hegyi határőr, aki gumibotjával terelgeti az érke­zőket. Aztán következik a taxis, aki rögtön jól megsarcolja a jövevényt. Szép sorban vehetjük az összes apró-cseprő zavaró részletet, repedést a homlokzaton. Városnézés: műemlékek, amelyeket a falfirkák tartanak össze. Csaló éttermek rosszul számoló pincérekkel és kétféle étlappal. Ötszáz fo­rintos sör a Balatonon, háromszáz forintos vécé­használat a Hungaroringen. Kiégett fű a városban, szemét és rengeteg kutyaszar az utcán. Szóval a kirakatot még lehetne rendezgetni. Ez azonban nem csak pénz kérdése. A mentalitásnak kellene megváltoznia. Például annak, hogy sok ön­­kormányzat nem is tervez külön parkosítási fejeze­tet a költségvetésébe, így aztán nem is foglalkoz­nak a közterek gyepének ápolásával. Néha még a füvet sem nyírják le. A kutyapiszok pedig jóformán sehol az országban sem elég fontos probléma ah­hoz,­ hogy érdemben foglalkozzanak vele. Csak a külföldiek nem szokták még meg, hogy belelépnek. És persze meg kellene változnia annak a szemlélet­nek, hogy a nyugati turista kövér, fejni való pén­zeszsák, akiből egy nyáron meg kell gazdagodni. Bármiféle országimázs csak annyit ér, amennyit itthon számít a fejekben. És ameddig a vendég meglátja a kigombolt ingű határőrt a gumibottal. " Lénárt Attila Polgári fényt! Holnap lesz kétszázöt­ven éve, hogy 1749. au­gusztus 28-án, Frank­furt am Main városában megszületett az emberi­ség történelmének egyik legnagyobb géniusza, Johann Wolfgang Goe­the. Hogy a géniuszságon belül konkrétan mi is volt ő valójában, azt ne­héz megfogalmazni, hi­szen élete 83 éve alatt folyamatosan művelte az irodalom valamennyi ágát, emellett volt szín­­igazgató és államférfi, jogász és bányamérnök, fizikus és biológus, fog­lalkozott képzőművé­szettel, műgyűjtéssel és muzeológiával egy­aránt. Legtalálóbban talán Szerb Antal fog­lalta össze a róla elmon­­dandókat, amikor úgy fogalmazott: „Ő volt Goethe”. De Goethe nem „csak” ennyi volt. Élet­rajzának egyes mozza­natait mai szemmel nézve szinte félelmetes­nek tetszik, hogy meny­nyire napjainkba illő, korszerű sors az övé. Mindenekelőtt polgári (!) családból származik, de később az Isten any­­nyira felviszi a dolgát, hogy már „von”-nal ír­hatja a nevét. Az akkori idők legjobb egyetemén tanul jogot (!), majd egyetemi évfolyamtársa (!), Károly Ágost herceg hívására Weimarba uta­zik, ahol előbb csak a herceg ivócimborája (és nyilván játékostársa!), de később - tehetségé­nek köszönhetően egyre szédületesebb tempó­ban emelkedve a rang­létrán - előbb huszon­hat (!) éves korában tit­kos tanácsos, majd a legfelső pénzügyi ható­ság vezetője (!), végül alig harminchárom éve­sen első miniszter (!) lesz, sőt nemességet és különböző érdemrende­ket (!) is kap. Kitűnő hivatalnok, aki mindenekelőtt a hi­teljogi és az adóügyek (!) legkiválóbb szakér­tője. Mint gazdasághoz értő ember, munkássága során kiemelt figyelmet szentel a kereskedelem és a bányászat (!) fej­lesztésének. Oktatási ügyekkel is foglalkozik, 1791 és 1817 között a weimari udvari színház (!) igazgatója, ahová legjobb barátját (!), Friedrich Schillert veszi maga mellé főrendező­nek (!). Életművéből talán a Faust a legismertebb, de ne feledjük, hogy írt egy drámát Die Mits­chuldigen (A bűnrésze­sek) címmel is - amelyet magyarra Kéz kezet mos címmel fordítottak le -, egyik fő művét, a Wilhelm Meister tanu­lóévei című prózai munkáját pedig úgy ta­nítják szerte a világon, mint a polgári fejlődés­regény legjellemzőbb tí­pusát. A legendák szerint 1832. március 22-én, Weimarban bekövetke­zett halála előtt ezek voltak az utolsó szavai: Mehr Licht! Na, ez a több fény, ez ránk férne most is... Martos Gábor

Next