Népszava, 1999. augusztus (127. évfolyam, 178–202. sz.)
1999-08-27 / 199. szám
1999. AUGUSZTUS 27., PÉNTEK 7 NÉPSZAVA VÉLEMÉNY Sajó András alkotmányjogász, egyetemi tanár ±6% stace*)CSe'ft Á( fSL •* •/*tÍTí ..MtKtotf mu a Wlatt énre ) Pápai Gábor rajza Sajó András : Kövér László-kérdés A magyar kormány legalább egy tagja szerint Magyarországon a zsidókérdéssel foglalkozni kell. Majdhogynem: zsidókérdéssel kell foglalkozni. A kormányzati férfiú és kormányhivatalnokként fizetett magyarázója (Elek István, Kövér László miniszter és a zsidókérdés, Magyar Hírlap, 1999. augusztus 16.) hitelesen megnyugtat: ebben nincs semmi zsidóellenes. Szégyellje magát, aki rosszra gondol. Többen is - a jelek szerint sikertelenül - megpróbálták elmagyarázni, hogy egy európéer magyar kormány tagja miért nem foglalkozhat zsidókérdéssel. Meglehet, elégtelen a magyarázat. (Alább, kiegészítésekkel megismétlem.) Vagy érthető ugyan, de nem akarják felfogni azok, akik ismételten zsidókérdéssel foglalkoznak. Vagy akarják érteni, de nem sikerül. Nem mintha antiszemiták lennének; ez - hogy Elek István fölöttébb eredeti alliterációját idézzük - „szerzők és szerkesztők szakmai alkalmatlanság(anajlí) eredménye”. A szerzői alkalmatlanságon kívül mi más oka lehet annak, hogy az előítélet-oldási kísérlet hemzseg a szovjet hivatalos közleményekből ismert „bizonyos mögöttük álló erőkre” hivatkozásoktól? Az alanyok határozatlansága árulkodhat intellektuális gyengeségről, de lelki zűrzavarról is. Szerencsés együgyűség működne itt, „az ártatlanság pompás dicsérete”? Kant szerint az együgyűség könnyen tévútra vezet. A maguk ártatlanságát makacsul hirdető, nem antiszemita zsidókérdésezők végig akarnak menni a tévúton? Az intellektus hiányosságai sajnálatosak; iparkodás és megfelelő hivatalnokgárda enyhítőleg hat a következményekre. De ha a lélek zavartsága töri szét a mondatokat, ha a zsidókérdés szó kimondása vagy homályos jelentése okozza a kormányzati dadogást, ha innen származik az elmeműködés részleges működési hibája, az minden állampolgár számára aggasztó. Az ismétlés veszélyét vállalva: a zsidókérdéssel foglalkozás a saját állampolgárai kiirtásában közreműködő magyar kormány jogutódja részéről megengedhetetlen. Marx foglalkozhatott a Judenfragéval, egy mai magyar miniszter nem tehet ilyet. Németországban sem lehet foglalkozni a Judenfragéval. Aki ott mégis félreérthetően fogalmazott, lett légyen elismert filoszemita, azt a közvélemény és saját uralkodó pártja másnap lemondatta. És az illető még őszintén szégyellte is magát. Ne befolyásoljon minket, mit gondolnak rólunk mások. A mi önbecsülésünk - mert erről van szó - belügy. Nemcsak német, magyar politikus sem állíthatja, hogy „felelőssége csupán a jelenért és a jövőért áll fenn”. A kellemetlen múlt iránti közöny kényelmes, de elfogadhatatlan álláspont. És olyanok részéről, akik a hagyományok mint értékek elárulásával vádolják ellenfeleiket, következetlen is. A kormányközíró bővített mondataiban a zsidókérdés mint a deportálás kialakította, kötelezően elismerendő különös, ámde zsidóérzékenység jelenik meg. Vitatható, de legitim álláspont. Vitatható, mert önkényes felosztást tartalmaz. Ebben a „különös érzékenységben” ugyanis az erkölcs parancsa szerint - és reményem szerint ténylegesen is - a magyar társadalom minden jóérzésű tagja osztozik. A magyarországi népirtás a magyarok kollektív történelmi tapasztalata. E közös tudásból nem a „zsidó érzékenység” iránti elnéző megértés következik. Hanem egy minden honfitársat jellemző érzékenység, a rasszizmus elutasítása. Nem a zsidó érzékenység miatt kell tehát fellépni az antiszemitizmus ellen és nem emiatt kell(ene) egyenlő kártalanítást nyújtani a különféle deportálásokban életüktől megfosztottak hozzátartozóinak. Következésképp nem a „zsidóság szerveire” kell bízni az antiszemita támadások ellenében kívánatos lépések meghatározását. Ez nem az ő dolguk, hanem az országlakók képviseletére felhatalmazott kormányzaté. Nem az állítólagos zsidó különérzékenységnek kell megadni a magáét, hanem a nemzeti közösség (és nem a zsidóság) holocaust diktálta különös érzékenysége szellemében kell cselekedni. Semmilyen különös csoportigényt nem kell figyelembe venni. A magyar állampolgárok közös „...ha a lélek zavartsága töri szét a mondatokat, ha a zsidókérdés szó kimondása vagy homályos jelentése okozza a kormányzati dadogást, ha innen származik az elmeműködés részleges működési hibája, az minden állampolgár számára aggasztó....” különös érzékenységét követve kellene meghozni a rasszizmus elleni intézkedéseket. (A csoportérzékenységek kikapcsolása talán az irománybetiltási hajlandóságot is csökkentené.) Ha a nemzeti közösségből hiányozna a fenti közös érzékenység, ha a kormány nem lenne képes az érzékenység parancsoló szükségét felismeri, akkor lenne baj. A „szellemi élet higgadt, megfontolt középerőt” (önjellemzés vége) azonban saját szavukat se értik, s megmaradnak alkotmánysértő, konok érzéketlenségükben vagy alanyi jogon járó felfogásgyengeségben. Valami kormányellenes elfogultságot (vagy a zsidókérdést kibeszélni kívánó miniszter kaptafájánál maradva: összeesküvést vélnek felfedezni abban, ha korholják őket. Lelkiismeretük tiszta, ígérik. Bizonygatják: barátkoznak zsidókkal. A zsidókkal való szóba állás tehát érdem a mai Magyarországon?" Továbbá, teszi még hozzá „középerőből” az „elemi tisztesség” közírója, amúgy van zsidókérdés, s mi csupán szókimondó tabutöréssel, diskurzussal gyógyító, segítőkész emberek vagyunk. (Majd később, a kurzus végén eláruljuk, kin akarunk segíteni.) Egy kifejezés történelmileg kialakult jelentéstartalmától nem vonatkoztathat el az, aki a közvéleményt kívánja befolyásolni. (Még ha tagadja is, hogy köze lenne a múlthoz, miközben politikailag arra kíván építeni.) Auschwitzban a „zsidókérdés” kifejezés elgázosította magát. 1944 óta nincs joga magyar főköztisztviselőnek e fordulat megátalkodott használatára. A zsidókérdéssel foglalkozást a történelem megfosztotta a kifejezés ártatlanságától. (A „végső megoldás” kifejezést sem lehet a közbeszédben eltérő értelemben használni, még ha a fordulat mást jelenthet is egy matematikai közleményben.) Mindmáig nem derült ki, mit takar a titokminiszter mellékesen odavetett foglalkozhatnékja, ha egyszer nem azt, amit a kifejezés történelmileg jelent. A kormányközíró elmefuttatásából annyit lehet kihámozni, hogy létezik egy tisztázatlan természetű zsidókérdés. Ennek napirenden tartásában - amennyire a csúsztatással terhes, határozott alanyokat kínosan kerülő közírói mondatokból megítélhető - „mindkét oldalon” vannak érdekelt erők. (Nem a tartalom számít, hanem az erők!) A rejtélyes zsidókérdés megoldására a miniszter értelmes diskurzust kíván. Miről? A miniszternek még nem jutott ideje elárulni ezt, s ezzel alighanem figyelmen kívül hagyta a „különös érzékenység jogosságát”. Ha a rejtélyes „tabut” a miniszter „meg akarja törni”, igazán elárulhatta volna, mivel mit csináljunk végre a „demokratikus nyilvánosságban”? A kormányközíró szerint a probléma a „zsidó-magyar” viszony, azaz a zsidóság léte a társadalomban. Probléma, azaz kihívás, amivel legalább ésszerű csevelyben foglalkozni kell. Ahol azonban kormánytagok számára egy népcsoport társadalmi léte kérdés tárgya lehet, ahol léte különlét, ott nincs demokrácia. Ott baj van: makacs szófacsarás, képmutatás és szóvád. Ha Magyarországon (vagy inkább a magyar politikai-szellemi elit jelentős köreiben) antiszemitizmus van, akkor ez persze a zsidósággal kapcsolatos probléma. „Problémává”, azaz kellemetlenséggé válhat a zsidónak (ki)nevezett személyekre nézve. De az antiszemitizmus a magyar társadalom problémája, amennyiben annak okoz gondot. Az antiszemitizmus probléma birtokosa a magyarság. A nemzeti közösségre tartozó kérdés ez, és mint ilyen tartozik a demokratikus nyilvánosságra. Probléma, amivel talán (mondjuk megfelelő tananyagok terjesztése útján) „foglalkozni” is lehet. Ezt a társadalmi gondot azonban nem zsidókérdésnek hívják. A miniszterelnöki főhivatalnok szerint amikor a zsidókérdéssel foglalkozás kifejezés történelmileg kialakult értelmét idézik fel, akkor ebben - meghatározatlan mértékűnek hagyott felelőssége van „a nyelvpolitikai erőtér... formálását változatlan elszántsággal végző véleményformáló értelmiségi csoportoknak”. Tehát nem a szóhasználatban, hanem a közlés befogadóiban, illetve a befogadót állítólag átprogramozó véleményformálókban van a hiba. Megmaradhat-e ezek után a szerencsés együgyűségben, aki azt hirdeti, hogy az egyik oldalon áll a kölcsönös (!) előítéleteket felszámolni törekvő szellemi és politikai erő (azaz a kormányzati nyilatkozó) s a másikon vele szemben az „erős ellenérdekek”, melyek védik az előítéletet. Miféle előítéletre tetszenek sandítani? Hogy Magyarországon kiirtották a zsidók jelentős részét és hogy ma is vannak antiszemiták? Ez lenne az előítélet, amihez Kövér L. bírálói ragaszkodnak? De hát ez tény! Továbbá azt tetszik gondolni, hogy a „zsidókérdéssel foglalkozás” jelentései a zsidó, liberális, konzervatív, hedonista, kormányellenes vagy egyszerűen a tisztességes magyar értelmiség és a (NB!) tisztességes magyar állampolgárok „formálják” - és nem a magyar történelem? Aki szerint „foglalkozásra érdemes” a zsidókérdés, aki merő jóindulatból erről diskurzusnak szánt kinyilatkoztatásba kezd (majd gyorsan megsértődik, ha a kegyes szóba elegyedéséért nem hálálkodnak), az azért nem européer, azaz azért nem morális polgári lény, mert képtelen felfogni, hogy a kormány szemében egyetlen állampolgári csoport sem létezhet mint probléma. Ezzel a mentalitással kormánytag utoljára a 19. század elején képzelhette magát felvilágosultnak. Abban a korban, amikor - hogy Goethe államminisztert idézzem - még „a szobába egy ács és egy zsidó lépett.” Különösen megengedhetetlen „leproblémázni” a zsidóságot a magyar zsidótörvények után. Állampolgároknak lehetnek problémái: sújthatja őket árvíz, diszkriminálhatják őket honfitársaik, gyűlölhetik politikusok. De ez nem kérdezz-felelek, megbeszéljük dolga. Értelmetlenség párbeszédet keresni a viharral, megtudakolni a jégesőtől, hogy mi a baja azokkal, akiknek tönkretette a vetését. Mi köze egy polgári kormánynak a „zsidó-magyar együttéléshez”? (Ez ugyanis a zsidókérdés hivatalos kormánytanácsadói fordítása, hiába magyarázta Várkonyi Tibor a serdületlen ifjúság számára is érthetően, hogy nincs például francia-francia párbeszéd.) És miféle párbeszéd folyik itt a jobbközép politikai erők és a zsidóság (állítólagos) vezető rétege között? Miért is kellene emberek egy önkényes halmazának vezetőkkel rendelkeznie? (Arra a dallamra szól ez a nóta, hogy a munkásosztálynak, szegénynek ott van a Párt mint vezető erő.) Olyan időket élünk, hogy a Mazsihisznak (mint a zsidóság állítólagos „vezető erejének”) a zsidóság érdekében célszerűnek kell tartania, ha „felszámolja az előző kormánnyal való szimpátia látszatát”? (Kövér L., Magyar Nemzet) Micsoda szörnyű mondatok idézésére kényszerít e balgaságszemle! De az unalomig szóvá kell tenni, mert különben a megszokás még törvényesíteni találja! Nem tudom, mózesi hitvallású-e Elek tanácsadó úr és Kövér L. miniszter úr. Nem lehet közöm hozzá, egyre is megy. Joguk van Izráel népébe tartozni vagy lehetnek Hám fiai is - választásuk szerint. De ha történetesen nem zsidók - ami éppoly megengedhetetlen feltevés, mint az ellenkező, talán el kellene gondolniuk, át kellene tudni érezniük, hogy a zsidókérdéssel foglalkozás mennyire sértő minden magyarra (beleértve a vend és zsidó magyarokat, Huba vezér SZDSZ-es leszármazottját vagy éppen a romániai székelyeket). Csak a sérelem szóval írható le annak a bármilyen származású honfitársunknak az érzése, aki azt hallja, hogy egy (bármely) csoportja a magyarságnak „kérdés”. Azaz - különösebb csúsztatás nélkül - kérdéses magyarságú. Tehát olyan valaki, aki legfeljebb másképp lehet magyar. Sértő, mert azt sugallja - kormányzati álláspontként -, hogy a korszerű és civilizált magyarság önfelfogásába (vagy a románságfelfogásba, vagy a franciaságba) belefér, hogy egymást kitárgyalandó, gyógyítandó vagy legalább kezelendő másságként nézzük. Szőrös hasú országimázs Egymilliárd forintot szán a kormány jövőre az ország reklámozására, imázsának javítására. A Miniszterelnöki Hivatalnál foglalkoznak majd ezzel, remélhetőleg képzett szakemberek. Feltéve, hogy az erre szánt pénz nem úszik el Ezüsthajón, nem tűnik el Fidesz közeli vállalkozások számláján. Hanem arra költik, amire elkülönítették. Akkor talán sikerül a külföldiek számára érthető, vonzó országképet formálni. Erre szükség is van. Országimázsra ma már szinte mindenki költ. Malajzia például a Forma-1-ben hirdeti magát. Horvátország nagyon komoly összegekért vásárol hirdetéseket nyugat-európai lapokban, a képeken a gyönyörű tengerpartot mutogatják. Magyarországnak azonban ma nincs egységes arculata külföldön. A 80-as évek végével a „legvidámabb szocialista barakkról” alkotott kép mára szertefoszlott. De semmi sem került a helyébe. Az MDF-kormány idején igyekeztek Szent Istvánnal, koronás címerrel, ezeréves államiságunkkal elbűvölni a külföldieket. De mindez nem volt olyan vonzó és közérthető, mint Bangkok erotikusizgalmas híre vagy olyan könnyen megjegyezhető, mint az ausztrálok kenguruja. Nekünk csak az elmaradt expo pulikutya-figurája maradt. Tegye fel a kezét az, aki emlékszik még rá! Az előző koalíció idejében sem történt áttörés ezen a fronton, csak a nyugati sajtó idézgette a gulyáskommunizmust, igaz, csak eleinte. A millecentenáriumi ünnepélyekre is csak viszonylag kevés külföldi - főleg talán sok egykori hazánkfia - volt kíváncsi. A turisták számának első félévi csökkenése (amit jórészt az újabb délszláv háború magyaráz) felhívta a figyelmet arra, hogy elkerülhetetlen költeni a turisták idecsalogatására. De nem biztos, hogy önmagában ez elegendő, ha a cél a külföldi vendégek „hazánkba szoktatása”. Akiknek egyébként első magyarországi élményük a szőrös hasa közepéig nyitott ingben pompázó ferihegyi határőr, aki gumibotjával terelgeti az érkezőket. Aztán következik a taxis, aki rögtön jól megsarcolja a jövevényt. Szép sorban vehetjük az összes apró-cseprő zavaró részletet, repedést a homlokzaton. Városnézés: műemlékek, amelyeket a falfirkák tartanak össze. Csaló éttermek rosszul számoló pincérekkel és kétféle étlappal. Ötszáz forintos sör a Balatonon, háromszáz forintos vécéhasználat a Hungaroringen. Kiégett fű a városban, szemét és rengeteg kutyaszar az utcán. Szóval a kirakatot még lehetne rendezgetni. Ez azonban nem csak pénz kérdése. A mentalitásnak kellene megváltoznia. Például annak, hogy sok önkormányzat nem is tervez külön parkosítási fejezetet a költségvetésébe, így aztán nem is foglalkoznak a közterek gyepének ápolásával. Néha még a füvet sem nyírják le. A kutyapiszok pedig jóformán sehol az országban sem elég fontos probléma ahhoz, hogy érdemben foglalkozzanak vele. Csak a külföldiek nem szokták még meg, hogy belelépnek. És persze meg kellene változnia annak a szemléletnek, hogy a nyugati turista kövér, fejni való pénzeszsák, akiből egy nyáron meg kell gazdagodni. Bármiféle országimázs csak annyit ér, amennyit itthon számít a fejekben. És ameddig a vendég meglátja a kigombolt ingű határőrt a gumibottal. " Lénárt Attila Polgári fényt! Holnap lesz kétszázötven éve, hogy 1749. augusztus 28-án, Frankfurt am Main városában megszületett az emberiség történelmének egyik legnagyobb géniusza, Johann Wolfgang Goethe. Hogy a géniuszságon belül konkrétan mi is volt ő valójában, azt nehéz megfogalmazni, hiszen élete 83 éve alatt folyamatosan művelte az irodalom valamennyi ágát, emellett volt színigazgató és államférfi, jogász és bányamérnök, fizikus és biológus, foglalkozott képzőművészettel, műgyűjtéssel és muzeológiával egyaránt. Legtalálóbban talán Szerb Antal foglalta össze a róla elmondandókat, amikor úgy fogalmazott: „Ő volt Goethe”. De Goethe nem „csak” ennyi volt. Életrajzának egyes mozzanatait mai szemmel nézve szinte félelmetesnek tetszik, hogy menynyire napjainkba illő, korszerű sors az övé. Mindenekelőtt polgári (!) családból származik, de később az Isten anynyira felviszi a dolgát, hogy már „von”-nal írhatja a nevét. Az akkori idők legjobb egyetemén tanul jogot (!), majd egyetemi évfolyamtársa (!), Károly Ágost herceg hívására Weimarba utazik, ahol előbb csak a herceg ivócimborája (és nyilván játékostársa!), de később - tehetségének köszönhetően egyre szédületesebb tempóban emelkedve a ranglétrán - előbb huszonhat (!) éves korában titkos tanácsos, majd a legfelső pénzügyi hatóság vezetője (!), végül alig harminchárom évesen első miniszter (!) lesz, sőt nemességet és különböző érdemrendeket (!) is kap. Kitűnő hivatalnok, aki mindenekelőtt a hiteljogi és az adóügyek (!) legkiválóbb szakértője. Mint gazdasághoz értő ember, munkássága során kiemelt figyelmet szentel a kereskedelem és a bányászat (!) fejlesztésének. Oktatási ügyekkel is foglalkozik, 1791 és 1817 között a weimari udvari színház (!) igazgatója, ahová legjobb barátját (!), Friedrich Schillert veszi maga mellé főrendezőnek (!). Életművéből talán a Faust a legismertebb, de ne feledjük, hogy írt egy drámát Die Mitschuldigen (A bűnrészesek) címmel is - amelyet magyarra Kéz kezet mos címmel fordítottak le -, egyik fő művét, a Wilhelm Meister tanulóévei című prózai munkáját pedig úgy tanítják szerte a világon, mint a polgári fejlődésregény legjellemzőbb típusát. A legendák szerint 1832. március 22-én, Weimarban bekövetkezett halála előtt ezek voltak az utolsó szavai: Mehr Licht! Na, ez a több fény, ez ránk férne most is... Martos Gábor