Népszava, 1999. október (127. évfolyam, 229–253. sz.)
1999-10-02 / 230. szám
NÉPSZAVA Szokatlan szegletek Papp Oszkár képei „Apai dédapám testvére Vas Gereben volt, az írd”- jelzi Papp Oszkár, hogy családjában nem csak egyszer aktivizálódtak a művészetért felelős gének. Szülei gondoskodtak róla, hogy inspiráló, a szó hagyományos és jó értelmében toleráns értelmiségi légkörben nőjön fel. Vitték múzeumba, hangversenyre, alkalma volt, hogy érzékletes képet nyerjen a klasszikus és a kortárs művészetről egyaránt Mindazonáltal édesapja azt szerette volna, ha építész lesz. A tanítónő szólt, hogy ebben a gyerekben mocorog valami tehetségféle, a keze ügyében mindig ott a ceruza. „Nem én választottam a művészetet - fűzi hozzá emlékeihez -, hanem fordítva, a művészet talált meg engem. ” Otthon nem erőltetik a műszaki egyetemet. Lelkesülten jár a negyvenes évek elején Örkényi Strasser István szabadiskolájába, ahol maga Bernáth Aurél korrigált „Elfogultságaival együtt mind emberileg, mind szakmailag jó iskola volt, és eldöntötte dilemmámat, hogy szobrász vagy festő legyek. ” A Képzőművészeti Főiskolán is Bernáth-növendék maradt, de az ötvenes évek történelme nem engedte, hogy a népi kollégista Papp Oszkár befejezze tanulmányait. „Az utolsó vizsgák előtt politikai műbalhét csináltak és kirúgták.” Nem kapott bizonyítványt, de csak mosolyogva legyint: „Na és akkor mi van?” Sokkal fontosabb volt, hogy például gyerekkorától följárhatott a nyugtalanítóan szabadszellemű, briliáns elméjű Füst Milánhoz, akit többször le is rajzolt. „Amikor feleségével a Vécsey utcai kis házba költözött, elhívott, és büszkén, mint egy fejedelem, mutatta be új birodalmát, végül kiszólt a konyhába: Erzsiként, szólt az irtásnak, hogy hozzon végrehűtött pezsgőt és két jégbehűtött le- Persz^' ^^lommal Papp Oszkár ^Svájcba kész^ti^isy^^J^i^^^ptötte, hogy meg kell néznie egy bizonyos Grünewala-képet, mert: „ha azt nem láttad, nem vagy festő!” - mondta ellentmondást nem tűrően. Szó mi szó, nem sikerült eljutni a képhez. „Amikor hazajöttem, meséltem mi minden csodát láttam, próbáltam elterelni a figyelmét. Vészjóslóan közbekérdezett: »Grünewald?!« »Nem sikerült odaérni, Milán bácsi...« A mester elszernyedt: »Marha! Mars vissza!«” Egy költőt indíthat versírásra akár egy rímpár, éppen így a festőt motiválhatja két szín, hogy néz ki együtt. Papp Oszkár mutatja, hogy számos absztraktnak nevezhető munkáján a látszólagos elvontság mögött megragadhatóak a természeti formák. Tanulmányozza, hogy miként épül föl egy kristályszerkezet, milyen rajzolatai vannak a jégvirágoknak, hogyan lüktetnek a növényi erezetek ritmusai. A szerves és szervetlen anyagok struktúráját festői szemmel vizsgálja: „a kettő viszonya izgat”. Több száz fejet rajzolt - „mert ez szimbolikus forma már önmagában is, és lehetőséget ad ellátni magasabb szellemi síkokra. ” Nem szavak általi megközelítéssel, inkább tűnődő elmélyüléssel. Egy kiállításán Hamvas Béla azt mondta: „Engem a jó képek már nem érdekelnek. Csak ha alkalmas meditációs objektumnak. ” Párhuzamosan több művön dolgozik. „Kristályzene, struktúrák, hálózat” - adnak némi kapaszkodót a fogalmi alapú tájékozódáshoz a sorozatcímek. Képzettársítások tekintetében sem bánik mostohán nézőivel egy-egy Papp Oszkár-kép. Miközben a részletek számos ponton közlik eredetüket, visszakövetkeztethetünk a kiindulásai motívumokra. Kinyitnak zengve táruló kapukat, utakat sejtetve kozmikus törvények tájaira. A megjelenített ábra egyben önmaga térképe is, jelzi, hogy a legszokatlanabb szegleteken is hazaérkezhetünk. Szerény Gábor SZÉP SZÓ 1999. OKTÓBER 2., SZOMBAT VNI Vernisszázs éjfélkor Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd én leszek Salvador Dali Rendhagyó képek, rendhagyó helyen, rendhagyó időben: Kornis György festőművész Bécsi képek címmel éjfélkor nyíló kiállításával avatta fel a Műterem galériát, amelynek tulajdonosa is egyben. A Párizsban tanult, évek óta Bécs és Budapest között élő művész a mozgás, a lendület, az erőteljes színek igézetében alkot. Vásznai, grafikái a lényéből áradó derűt és harmóniát sugallják. A budai Várban lévő műteremlakásában beszélgettünk múltról és jelenről. - Mi indította arra, hogy galériatulajdonos legyen? - A lehetőség adott volt, hogy átvegyem ezt a létező galériát a házban, ahol lakom. Kevés festőművésznek adatik meg életében, hogy ott állíthasson ki, ahol él és dolgozik. - Milyen megfontolásból választották az éjféli időpontot a kiállítás megnyitójául? -A feleségem ötlete volt, aki arra törekedett, hogy részint senki ne legyen akadályoztatva elfoglaltsága okán, másrészt pedig érdekes, szokatlan dolog ez Magyarországon. - Behatárolható-e azoknak a köre, akik Kornis György képeit veszik? - Főként Franciaországban, Németországban, Belgiumban és olykor Olaszországban vannak rendszeres vevőim, sőt gyűjtőim is. Azokban az országokban, ahol kedvelik és értik a kortárs művészetet, nem úgy a konzervatív Ausztriában, Bécsben. Megnyugtató, reménykeltő, hogy Magyarországon is léteznek nagy aukciós házak, és ezek sikerrel működnek. És ha egy ilyenfajta érdeklődés elindult, , akkor előbb-utóbb sor kerül a kortárs művészekre is. De ehhez természetesen segítség kell, megfelelő menedzsment, amelyik tudatosítja a tehetős emberekben, hogy a kortárs művészet legalább olyan értéket képvisel, mint a nem kortárs művészet, ha kvalitásos. - Ön a ’80-as évek végétől kétlaki életet él Budapesten és Bécsben. Gyakran hangoztatja, ha jó festészetet akar látni, akkor hazajön... - Ezt csak megismételni tudom. A rendszerváltásig nagy lehetőségek voltak kísérletezésre, a művészek állami támogatást élveztek, ami szinte egyedülállónak számított a világon. Ennek a helyzetnek a megszűnésével számos kollégám nem tudja, mihez kezdjen, elbizonytalanította őket ez az új helyzet. Nekem külföldön élve meg kellett tanulnom önmagamat menedzselni. - Másfajta inspirációk érték Párizsban, Bécsben vagy Budapesten abból a szempontból, hogy milyen stílusban, témában fest? - Ilyesmi nem létezik egy megállapodott festőnél. Már csak a saját nyelvezete van, agg változtathafc.. egyszer lírasan, máskor kicsit erőteljesebben „szól”. -- Milyen hatással volt erre a kifejezési módra a háború előtti párizsi művészvilág? - Párizs óriási hatást gyakorolt rám. Minden reggel úgy szoktam munkához látni, hogy bár elfelejtenék mindent, amit valaha láttam és tanultam. Hiszen önmagamból szeretnék adni valami olyat, ami még nem volt. Nem mintha szégyen volna valakihez hasonlítani. De önálló, egyéni hangot szeretnék megütni. Hallatlan nagy feladat az a fajta elmélyülés, hogy megpróbáljam csak magamat adni, tisztán. Következetesnek lenni formailag és tartalmilag. . - Tizenhat évesen milyen kaland- és karriervágy irányította Párizsba? • Eléggé kalandos körülmények között mentünk ki egy gyerekkori barátommal. Elhatároztuk, hogy amint vége ,a háborúnak, azonnal Párizsba tartunk. Amikor kikerültem, volt egy ajánlólevelem Hanza B. Ákoshoz, a nagyon neves filmdíszlettervezőhöz, festőhöz, költőhöz, ő jó viszonyban volt Paul Pitou-val, az európai rajzfimgyártás akkori fejedelmével. A rajzfilmgyárban kezdtem a pályafutásomat, de két-három évnél nem bírtam tovább ezt a babramunkát. A csodával határos módon a párizsiopera fődíszlettervezője megkért, hogy szerítődjek át haszáj Sk! - Díszlettervezőként melyik iunkájára emlékszik a legszívesebben? - Számomra a legizgalmasabb a Faust elkárhozása volt. Nagyon érdekes módszerrel készült az a százhúsz díszlet, amelynek a tervezéséből kivettem a részem. Vetített díszletekkel dolgoztunk ugyanis a partitúra alapján, a zenei hangulatot alátámasztva. Ezt a technikát mellesleg a párizsi opera szabadalmaztatta. A rajzfilmgyárat, később az operát is azért hagytam ott, mert nem jutott időm az önálló munkára, a festésre. - Miként alakultak ki találkozások a kor festőzsenijeivel, Matisse-szal, Chagall-lal? - AKépzőművészeti Főiskolára jártam, ahonnan kiadtak minket nyári gyakorlatra különböző nyomdai munkájára. Nekem óriási szerencsém volt, mert Albert Skirához kerültem, aki a kor legnagyobb reprodukciós kiadója volt. És egyszer észrevettem, hogy egy úr dolgozik a mellettem lévő asztalnál. Amikor rámnézett, kiderült, hogy Matisse az. Mutatott nekem egy papírt, hogy ezt a színt milyennek találom ahhoz a munkához. Kis jelbeszéddel társalogtunk. Nagyon kedves emlékem fűződik Chagallhoz, aki megengedte, hogy többször is felkeressem a műtermében, s érdeklődött a festészettel való elképzeléseimről.: - A fiatal festők között vannak tanítványai? - Főleg Bécsben keresnek meg fiatalok, hogy szívesen tanulnának tőlem. Én viszont nem vagyok pedagógus, sajnos ez alkati dolog. Pedig néhány évvel ezelőtt egyik festőkollégámnál voltam Bécsben, és valaki megkérdezte, hogy nem festenék-e előttük egy képet. Feltettem az állványra a vásznat, és az emlékezetemben kutatva valamelyik vázlatom alapján elkezdtem felrajzolni a kompozíciót. És miközben festettem, végig hangosan mondtam, mit miért csinálok. Fél óra után csak azt vettem észre, hogy papírok zizegnek, és írják, amit mondok. És akkor belém villant, igaz már elég későn, hogy miért nem tanítottam soha, holott úgy látszik, van hozzá képességem. - Amennyire tudom, ön soha nem tartozott semmilyen alkotói körhöz. - Élt bennem vágyakozás az iránt, hogy hasonszőrűekkel alkossak egy társaságot. De az életem úgy alakult, hogy ez nem jött össze. Amúgy én nagyon kedvelem a társaságot, de csak a munkámon kívül. Életrajzának nem mindennapi „adaléka”, hogy a legvadabb időkben, 1952-ben tért vissza Párizsból Magyarországra. Nyilván hosszú időbe, nélkülözésekbe tellett, amíg művészileg is gyökeret tudott ereszteni idehaza. - Én annak idején tanulni mentem Párizsba, és az ifjú titánok nagyképűségével akkoriban úgy éreztem, tudok már annyit, hogy visszajöjjek. Soha nem akartam letelepedni Párizsban. 1956 után felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába, ami nagy előrelépésnek számított. Addig azonban tengtem-lengtem, alkalmi megbízásokat kaptam, könyvillusztrációkat készítettem. Nem vettek fel a Képzőművészeti Alaphoz, következésképpen nem zsűrizhettem és nem adhattam el hivatalos úton a képeimet. Mindez csak ism^cs^kpn barátokon keresztül történhetett Szegmj^^gj^es .gpibenvagyok^ hiztoP[ sok|^J \ l^^^^tfa^^pV'kellett vgLpa fenlpnem. Visszahuzíttam, rmnt a csiga a házába, és ebben a műteremlakásban rengeteget festetten. Utólag azt mondom magamnak, hogy talán jót is tett ez, mert így sikerült kialakítanom egy saját stílust, megcsinálhattam magam. Egyáltalán nem vagyok megkeseredett ember. Soha nem voltam nagyratörő, pénzéhes, soha nem jutott eszembe, hogy mennyi pénzt kereshetnék megrendelésre készített festményekkel. Mindig egyetlen vágy éltetett, hogy valami harmonikust hozzak létre. Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd én leszek Salvador Dali! Szentgyörgyi Rita Önmenedzser a csigaházból r. Remarque Jó szerencsém - vagy valami törvényszerűség - úgy hozta ebben az évben, hogy fordíthattam pár Remarque-könyvet, és az egyik különösképp megkapott, New Yorkba eljutott emigránsokról szól, az idő 1944, kallódnak és igen-nem reménykednek, élik kis világukat, nem múlik csontjaikból se a már-már tízéves szorongás, pedig vagányok is, okosak is, néha csaknem szépek, a nagy tények áldozatai és tudják, csak kis szavakban fejezheti ki magát az ember. Robert Hirsch, aki egyszemélyes harcot folytatott akkor nemrég Franciaországban a Gestapóval, azért tehette ezt, mert minden mindegy volt neki, hanem hát épp ilyenkor kell összekapnunk az összekaphatót, jön a teljesítmény mámora. Elit kocsival spanyol konzulként kiszabadítani a barátunkat, akivel egy laoni tyúkólban tojást ittunk a konyákhoz. Meg minden. Aztán rádiót árulni egy kis New York-i boltban. Kis tények. És várni, hogy a nagy szavak helyett nyíljon megint valami valódi cselekvési tér. Nem vitás, mondja Hirsch, ahhoz, hogy az igazságot megsegítsük, hogy a jogot valódi jogaiba visszahelyezzük, néha görbe utakat kell járni. De hagyjuk ezt, jól jött a Remarque, más egyebet is fordítottam, meglepő könyveket, csak olyan lassan jelennek meg, mert a piac és a mindenféle itt a „kultúrában” olyan hátsóutcai rádiósboltként működik, és nekem különbejáratú boldogságom, hogy a műfordítást nem érzem széklábfaragásnak és elektromos porszívók ajánlgatásának, hanem Hirsch-féle sportnak, csak épp nem emberekkel, hanem „az áloristennel” szemben, meg hogy... hát én a teljesítményt élvezem a legjobban. Öt napból csak a harmadikon kimozdulni otthonról, összesen megcsinálni az ötnapos rekordot öreg fejjel, a kétnaposat, a hétvégéset, satöbbi. Ehhez, persze, tűrhetőnél sokkal jobban kell fordítani azt a könyvet, másképp nagy a szó és kicsi a tény. De, hogy Hirsch mondta, így is reménytelennek érzem magam, csak ennek javába jól csobban nekem a vagánykodás. A lovak se voltak mások. Ervin Volt Ottliknak egy Ervin nevű, Hirschhez hasonló keserű, élespofa figurája. De hagyjuk őt, elő lehet venni Ottlik novelláit, nem olyan rosszak azok. Nagy szavak, ahogy Ottlikot bírálják. Türelmetlenül túlszaladnának rajta. Én , hatvan éve élek ugyanitt, ahol élek, és a minap rávettek, fotózzak valamit, hát lefényképeztem, hol találtam Szpéró madarunkat, le a kertmozgót, melyet egykor két játékmedve őrzött, nem mozog-e télen, lefotóztam a bontásra került ódon óbudás házakat, embereket nem. De a Janó és a Sanyi, a szobafestő haverjaim a Fő utcából, örömmel nézték a képeket aztán, és ez volt, hogy emberek kerülnek a képekre. Az még, hogy sínek közt a vizet fényképezed levelekkel vagy házak képével, nem embernélküliség. Ervin nem volt a nagy szavak embere, 1989-ben, amikor egyszerre sok száz kiadó lett, rájöttem, például munka nélkül maradhatok. Mi legyen? Küzdelem, Hirsch módjára. Ervinnel nem szerencsém volt, Ervinnek sokat dolgoztam régen, és Ervin kapott nekem egy szálat, melynek mentében több tucat kiadót elnyűtve, fél tucat helyről újra kiszorítva, itt-ott bukva és a többi fonalas nyerés kínálkozott. Csak mostanában jöttem rá, hogy ismét bekövetkezik egy ilyen korszak. Nem elég az, hogy a műfordítói honoráriumok s miért??? kinek a hasznára, kinek a csődjéből???, tisztelet a kivételnek az 1991-esek (és a forinttal azóta mi lett???), nem, ez Hirsch rádiósbolti szemlélete lenne (megvetette ő azt!), nem elég ez a parányi tény, rájöttem arra, amit csak nagy szavakkal mondhatok el: pontosan értem, miért vannak így a dolgok. A Bayern Münchennek vagy Brazíliának nincs olyan kettős szereposztása minden posztra a fociban, mint ahogy például műfordításra nálunk négyes-ötös leosztás is van. Tömérdek okkal bizonyulhat természetesnek, hogy nem te kapod, haver, a munkát, hanem más kapja. És akkor te hiába tudsz rekordokat csinálni, meg hiába van jó harmincöt éves gyakorlatod, meg satöbbi, előfordulhat: tök nullán állsz. Érted, haver? Előfordulhat, hogy semmi melód nincs. És ez nem biztos, hogy csak a műfordítással van így. Na, salute, Ervin! Jó voltál, jó Hirsch. Befejezés egy kis időre E dolgozat kedvéért félbehagytam (keservesen! monó alkat!) a mindjárt folytatand Remarqueot (Az ígéret földje). Szerettem volnaúgy írni, hogy Szpéró „utóda”, a Totyi a vállamon ül. Totyi veréb, pillanatnyilag nyomorék-féle. Repülőképességét veszítette el. Pedig nálunk nincs rossz sora a verebeknek: Rudi most volt 14 (!) éves. Szerettem volna, mondom, kiemelni a kalitkából a Totyit, de ő most már reggel se akar (nem bír?) kijönni. Pedig nem abban a világban él, ahol Hirsch harcolt. Ám ki tudja (nagy szavak?) miféle ősvilági félelmeket hordoz magában. Érzi röpképtelenségét... meg miegymás. Mindegy, a kis tény az, hogy még a fordítás folytatása előtt odamegyek hozzá, segíteni próbálok. Segíteni? Jó, egyszerűen arról van szó, hogy nem elég senki haver kedvére szépen fotózni, oda kell menni a röpképtelen verébhez, és ha a veríték a szánkba csöpög is már a lakás 30 fokos hőjében, igyekezni kell, hátha majd bennünk bízik, és akkor... megint... Más megközelítése se embernek, se verébnek nincs. Ezek azok a kicsiny, de makacs tények. („Jelentem-a-Totyi-kijött, kikotortam, a-Rudi-mellett-ül”.) Tandori Dezső Kis tények, nagy szavak