Népszava, 1999. október (127. évfolyam, 229–253. sz.)

1999-10-02 / 230. szám

NÉPSZAVA ­ Szokatlan szegletek Papp Oszkár képei „Apai dédapám testvére Vas Gereben volt, az írd”- jelzi Papp Oszkár, hogy családjában nem csak egyszer aktivizálódtak a művészetért felelős gének. Szülei gondoskodtak róla, hogy inspi­ráló, a szó hagyományos és jó értelmében toleráns értelmiségi légkörben nőjön fel. Vitték múzeumba, hangversenyre, alkalma volt, hogy érzékletes képet nyerjen a klasszikus és a kortárs mű­vészetről egyaránt Mindazonáltal édesapja azt szerette volna, ha építész lesz. A tanítónő szólt, hogy ebben a gyerekben mocorog valami te­hetségféle, a keze ügyében mindig ott a ceruza. „Nem én válasz­tottam a művészetet - fűzi hozzá emlékeihez -, hanem fordítva, a művészet talált meg engem. ” Otthon nem erőltetik a műszaki egyetemet. Lelkesülten jár a negyvenes évek elején Örkényi Strasser István szabadiskolájába, ahol maga Bernáth Aurél korrigált „Elfogultságaival együtt mind emberileg, mind szak­mailag jó iskola volt, és eldöntötte dilemmámat, hogy szobrász vagy festő legyek. ” A Képzőművészeti Főiskolán is Bernáth-nö­­vendék maradt, de az ötvenes évek történelme nem engedte, hogy a népi kollégista Papp Oszká­r befejezze tanulmányait. „Az utolsó vizsgák előtt politikai műbalhét csináltak és kirúg­ták.” Nem kapott bizonyítványt, de csak mosolyogva legyint: „Na és akkor mi van?” Sokkal fontosabb volt, hogy például gyerekkorától följárhatott a nyugtalanítóan szabadszellemű, briliáns elméjű Füst Milánhoz, akit többször le is rajzolt. „Amikor feleségével a Vécsey utcai kis házba költözött, elhívott, és büszkén, mint egy fejedelem, mutatta be új birodalmát, végül kiszólt a konyhába: Erzsiként, szólt az irtásnak, hogy hozzon végrehűtött pezsgőt és két jégbehűtött le- Persz^' ^^lommal Papp Oszkár ^Svájcba kész^ti^isy^^J^i^^^ptötte, hogy meg kell néz­­­­nie egy bizonyos Grünewala-képet, mert: „ha azt nem láttad, nem vagy festő!” - mondta ellentmondást nem tűrően. Szó mi szó,­­ nem sikerült eljutni a képhez. „Amikor hazajöttem, meséltem mi minden csodát láttam, próbáltam elterelni a figyelmét. Vészjós­lóan közbekérdezett: »Grünewald?!« »Nem sikerült odaérni, Mi­lán bácsi...« A mester elszernyedt: »Marha! Mars vissza!«” Egy költőt indíthat versírásra akár egy rímpár, éppen így a festőt motiválhatja két szín, hogy néz ki együtt. Papp Oszkár mutatja, hogy számos absztraktnak nevezhető munkáján a lát­szólagos elvontság mögött megragadhatóak a természeti for­mák. Tanulmányozza, hogy miként épül föl egy kristályszerke­zet, milyen rajzolatai vannak a jégvirágoknak, hogyan lüktetnek a növényi erezetek ritmusai. A szerves és szervetlen anyagok struktúráját festői szemmel vizsgálja: „a kettő viszonya izgat”. Több száz fejet rajzolt - „mert ez szimbolikus forma már önma­gában is, és lehetőséget ad ellátni magasabb szellemi síkokra. ” Nem szavak általi megközelítéssel, inkább tűnődő elmélyüléssel. Egy kiállításán Hamvas Béla azt mondta: „Engem a jó képek már nem érdekelnek. Csak ha alkalmas meditációs objektumnak. ” Párhuzamosan több művön dolgozik. „Kristályzene, struktú­rák, hálózat” - adnak némi kapaszkodót a fogalmi alapú tájéko­zódáshoz a sorozatcímek. Képzettársítások tekintetében sem bá­nik mostohán nézőivel egy-egy Papp Oszkár-kép. Miközben a részletek számos ponton közlik eredetüket, visszakövetkeztethe­tünk a kiindulásai motívumokra. Kinyitnak zengve táruló kapu­kat, utakat sejtetve kozmikus törvények tájaira. A megjelenített ábra egyben önmaga térképe is, jelzi, hogy a legszokatlanabb szegleteken is hazaérkezhetünk. Szerény­ Gábor SZÉP SZÓ 1999. OKTÓBER 2., SZOMBAT VNI Vernisszázs éjfélkor Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd én leszek Salvador Dali Rendhagyó képek, rendhagyó helyen, rendhagyó időben: Kornis György festőmű­vész Bécsi képek címmel éjfélkor nyíló kiállításával avatta fel a Műterem galériát, amelynek tulajdonosa is egyben. A Párizsban tanult, évek óta Bécs és Budapest között élő művész a mozgás, a lendület, az erőteljes színek igézetében alkot. Vász­nai, grafikái a lényéből áradó derűt és harmóniát sugallják. A budai Várban lévő műteremlakásában beszélgettünk múltról és jelenről. - Mi indította arra, hogy galériatulajdonos legyen? - A lehetőség adott volt, hogy átvegyem ezt a létező galériát a házban, ahol lakom. Kevés festőművésznek adatik meg életében, hogy ott állíthasson ki, ahol él és dolgozik. - Milyen megfontolásból választották az éjféli időpontot a kiállítás megnyitójául? -A feleségem ötlete volt, aki arra töre­kedett, hogy részint senki ne legyen aka­dályoztatva elfoglaltsága okán, másrészt pedig érdekes, szokatlan dolog ez Ma­gyarországon. - Behatárolható-e azoknak a köre, akik Kornis György képeit veszik? - Főként Franciaországban, Németor­szágban, Belgiumban és olykor Olaszor­szágban vannak rendszeres vevőim, sőt gyűjtőim is. Azokban az országokban, ahol kedvelik és értik a kortárs művészetet, nem úgy a konzervatív Ausztriában, Bécsben. Megnyugtató, reménykeltő, hogy Magyar­­országon is léteznek nagy aukciós házak, és ezek sikerrel működnek. És ha egy ilyenfaj­ta érdeklődés elindult, , akkor előbb-utóbb sor kerül a kortárs művészekre is. De ehhez természetesen segítség kell, megfelelő me­nedzsment, amelyik tudatosítja a tehetős emberekben, hogy a kortárs művészet leg­alább olyan értéket képvisel, mint a nem kortárs művészet, ha kvalitásos. - Ön a ’80-as évek végétől kétlaki életet él Budapesten és Bécsben. Gyakran hangoz­tatja, ha jó festészetet akar látni, akkor ha­zajön... - Ezt csak megismételni tudom. A rend­szerváltásig nagy lehetőségek voltak kísér­letezésre, a művészek állami támogatást él­veztek, ami szinte egyedülállónak számított a világon. Ennek a helyzetnek a megszűné­sével számos kollégám nem tudja, mihez kezdjen, elbizonytalanította őket ez az új helyzet. Nekem külföldön élve meg kellett tanulnom önmagamat menedzselni. - Másfajta inspirációk érték Párizsban, Bécsben vagy Budapesten abból a szem­pontból, hogy milyen stílusban, témában fest? - Ilyesmi nem létezik egy megállapodott festőnél. Már csak a saját nyelvezete van, ag­g változtathafc.. egyszer lírasan, máskor kicsit­ erőteljesebben „szól”. -­- Milyen hatással volt erre a kifejezési módra a háború előtti párizsi művészvilág? - Párizs óriási hatást gyakorolt rám. Min­den reggel úgy szoktam munkához látni, hogy bár elfelejtenék mindent, amit valaha láttam és tanultam. Hiszen önmagamból szeretnék adni valami olyat, ami még nem volt. Nem mintha szégyen volna valakihez hasonlítani. De önálló, egyéni hangot sze­retnék megütni. Hallatlan nagy feladat az a fajta elmélyülés, hogy megpróbáljam csak magamat adni, tisztán. Következetesnek lenni formailag és tartalmilag. . - Tizenhat évesen milyen kaland- és kar­riervágy irányította Párizsba? •­­ Eléggé kalandos körülmények között mentünk ki egy gyerekkori barátommal. El­határoztuk, hogy amint vége ,a háborúnak, azonnal Párizsba tartunk. Amikor kikerül­tem, volt egy ajánlólevelem Hanza B. Ákos­­hoz, a nagyon neves filmdíszlettervezőhöz, festőhöz, költőhöz, ő jó viszonyban volt Paul Pitou-val, az európai rajzfimgyártás akkori fejedelmével. A­ rajzfilmgyárban kezdtem a pályafutásomat, de két-három évnél­ nem bírtam tovább ezt a babramun­­kát. A csodával határos módon a párizsi­­opera fődíszlettervezője megkért, hogy szer­­ítődjek át haszáj Sk! - Díszlettervezőként melyik i­unkájára emlékszik a legszívesebben? - Számomra a legizgalmasabb a Faust el­kárhozása volt. Nagyon érdekes módszerrel készült az a százhúsz díszlet, amelynek a tervezéséből kivettem a részem. Vetített díszletekkel dolgoztunk ugyanis a partitúra alapján, a zenei hangulatot alátámasztva. Ezt a technikát mellesleg a párizsi opera szabadalmaztatta. A rajzfilmgyárat, később az operát is azért hagytam ott, mert nem ju­tott időm az önálló munkára, a festésre. - Miként alakultak ki találkozások a kor festőzsenijeivel, Matisse-szal, Chagall-lal? - A­­Képzőművészeti Főiskolára jártam, ahonnan kiadtak minket nyári gyakorlatra különböző nyomdai munkájára. Nekem óriá­si szerencsém volt, mert Albert Skirához ke­rültem, aki a kor legnagyobb reprodukciós kiadója volt. És egyszer észrevettem, hogy egy úr dolgozik a m­ellettem lévő asztalnál. Amikor rámnézett, kiderült, hogy Matisse az. Mutatott nekem egy papírt, hogy ezt a színt milyennek találom ahhoz a munkához. Kis jelbeszéddel társalogtunk. Nagyon ked­ves emlékem fűződik Chagallhoz, aki meg­engedte, hogy többször is felkeressem a mű­termében, s érdeklődött a festészettel való elképzeléseimről.: - A fiatal festők között vannak tanítvá­nyai? - Főleg Bécsben keresnek meg fiatalok, hogy szívesen tanulnának tőlem. Én viszont nem vagyok pedagógus, sajnos ez alkati do­log. Pedig néhány évvel­ ezelőtt egyik festő­­kollégámnál voltam Bécsben, és valaki meg­kérdezte, hogy nem festenék-e előttük egy képet. Feltettem az állványra a vásznat, és az emlékezetemben kutatva valamelyik vázlatom alapján elkezdtem felrajzolni a kompozíciót. És miközben­ festettem, végig hangosan mondtam, mit miért csinálok. Fél óra után csak azt vettem­ észre, hogy papí­rok zizegnek, és írják, amit mondok. És ak­kor belém villant, igaz már elég későn, hogy miért nem tanítottam soha, holott úgy lát­szik, van hozzá képességem. - Amennyire tudom, ön soha nem tarto­zott semmilyen alkotói körhöz. - Élt bennem vágyakozás az iránt, hogy hasonszőrűekkel alkossak egy társaságot. De az életem úgy alakult, hogy ez nem jött össze. Amúgy én nagyon kedvelem a társasá­got, de csak a munkámon kívül.­­ Életrajzának nem mindennapi „adalé­ka”, hogy a legvadabb időkben, 1952-ben tért vissza Párizsból Magyarországra. Nyil­ván hosszú időbe, nélkülözésekbe tellett, amíg művészileg is gyökeret tudott ereszte­ni idehaza. - Én annak idején tanulni mentem Párizs­ba, és az ifjú titánok nagyképűségével akko­riban úgy éreztem, tudok már annyit, hogy visszajöjjek. Soha nem akartam letelepedni Párizsban. 1956 után felvettek a Fiatal Mű­vészek Stúdiójába, ami nagy előrelépésnek számított. Addig azonban tengtem-lengtem, alkalmi megbízásokat kaptam, könyvil­lusztrációkat készítettem. Nem vettek fel a Képzőművészeti Alaphoz, következéskép­pen nem zsűrizhettem és nem adhattam el hivatalos úton a képeimet. Mindez csak is­­m^cs^kpn barátokon keresztül történhe­tett Szegmj^^gj^es .gpibenvagyok^ hiz­­toP[ sok|^J \ l^^^^tfa^^pV'kellett vgLpa fenlpnem. Visszahuzíttam, rmnt a csiga a házába, és ebben a műteremlakásban ren­geteget festetten. Utólag azt mondom ma­gamnak, hogy talán jót is tett ez, mert így si­került kialakítanom egy saját stílust, meg­csinálhattam magam. Egyáltalán nem va­gyok megkeseredett ember. Soha nem vol­tam nagyratörő, pénzéhes, soha nem jutott eszembe, hogy m­ennyi pénzt kereshetnék megrendelésre készített festményekkel. Mindig egyetlen vágy éltetett, hogy valami harmonikust hozzak létre. Soha nem gon­doltam, hogy egyszer majd én leszek Salva­dor Dali! Szentgyörgyi Rita Önmenedzser a csigaházból r.­ Remarque Jó szerencsém - vagy valami törvényszerűség - úgy hozta eb­ben az évben, hogy fordíthattam pár Remarque-könyvet, és az egyik különösképp megkapott, New Yorkba eljutott emigrán­sokról szól, az idő 1944, kallód­nak és igen-nem reménykednek, élik kis­ világukat, nem múlik csontjaikból se a már-már tízé­ves szorongás, pedig vagányok is, okosak is, néha csaknem szé­pek, a nagy tények áldozatai és tudják, csak kis szavakban fe­jezheti ki magát az ember. Robert Hirsch, aki egyszemé­lyes harcot folytatott akkor nemrég Franciaországban a Gestapóval, azért tehette ezt, mert minden mindegy volt ne­ki, hanem hát épp ilyenkor kell összekapnunk az összekapha­­tót, jön a teljesítmény mámora. Elit kocsival spanyol konzul­ként kiszabadítani a barátun­kat, akivel egy laoni tyúkólban tojást ittunk a konyákhoz. Meg minden. Aztán rádiót árulni egy kis New York-i boltban. Kis tények. És várni, hogy a nagy szavak helyett nyíljon megint valami valódi cselekvési tér. Nem vitás, mondja Hirsch, ahhoz, hogy az igazságot meg­segítsük, hogy a jogot valódi jo­gaiba visszahelyezzük, néha görbe utakat kell járni. De hagyjuk ezt, jól jött a Re­marque, más egyebet is fordí­tottam, meglepő könyveket, csak olyan lassan jelennek meg, mert a piac és a mindenféle itt a „kultúrában” olyan hátsóutcai rádiósboltként működik, és ne­kem különbejáratú boldogsá­gom, hogy a műfordítást nem érzem széklábfaragásnak és elektromos porszívók ajánlga­­tásának, hanem Hirsch-féle sportnak, csak épp nem embe­rekkel, hanem „az áloristen­nel” szemben, meg hogy... hát én a teljesítményt élvezem a legjobban. Öt napból csak a harmadikon kimozdulni ott­honról, összesen megcsinálni az ötnapos rekordot öreg fejjel, a kétnaposat, a hétvégéset, satöb­bi. Ehhez, persze, tűrhetőnél sokkal jobban kell fordítani azt a könyvet, másképp nagy a szó és kicsi a tény. De, hogy Hirsch mondta, így is reménytelennek érzem magam, csak ennek javá­ba jól csobban nekem a vagány­kodás. A lovak se voltak mások. Ervin Volt Ottliknak egy Ervin nevű, Hirschhez hasonló keserű, éles­pofa figurája. De hagyjuk őt, elő lehet venni Ottlik novelláit, nem olyan rosszak azok. Nagy szavak, ahogy Ottlikot bírálják. Türelmetlenül túlszaladnának rajta. Én , hatvan éve élek ugyanitt, ahol élek, és a minap rávettek, fotózzak valamit, hát lefényképeztem, hol találtam Szpéró madarunkat, le a kert­mozgót, melyet egykor két já­tékmedve őrzött, nem mozog-e télen, lefotóztam a bontásra ke­rült ódon­ óbudás házakat, em­bereket nem. De a Janó és a Sa­nyi, a szobafestő haverjaim a Fő utcából, örömmel nézték a ké­peket aztán, és ez volt, hogy emberek kerülnek a képekre. Az még, hogy sínek közt a vizet fényképezed levelekkel vagy házak képével, nem embernél­­küliség. Ervin nem volt a nagy szavak embere, 1989-ben, amikor egy­szerre sok száz kiadó lett, rájöt­tem, például munka nélkül ma­radhatok. Mi legyen? Küzde­lem, Hirsch módjára. Ervinnel nem szerencsém volt, Ervinnek sokat dolgoztam régen, és Ervin kapott nekem egy szálat, mely­nek mentében­­ több tucat ki­adót elnyűtve, fél tucat helyről újra kiszorítva, itt-ott bukva és a többi­­ fonalas nyerés kínál­kozott. Csak mostanában jöt­tem rá, hogy ismét bekövetke­zik egy ilyen korszak. Nem elég az, hogy a műfordítói honorá­riumok s miért??? kinek a hasz­nára, kinek a csődjéből???, tisz­telet a kivételnek­ az 1991-esek (és a forinttal azóta mi lett???), nem, ez Hirsch rádiósbolti szemlélete lenne (megvetette ő azt!)­, nem elég ez a parányi tény, rájöttem arra, amit csak nagy szavakkal mondhatok el: pontosan értem, miért vannak így a dolgok. A Bayern Mün­chennek vagy Brazíliának nincs olyan kettős szereposztá­sa minden posztra a fociban, mint ahogy például műfordítás­ra nálunk négyes-ötös leosztás is van. Tömérdek okkal bizo­nyulhat természetesnek, hogy nem te kapod, haver, a munkát, hanem más kapja. És akkor te hiába tudsz rekordokat csinál­ni, meg hiába van jó harmin­cöt éves gyakorlatod, meg sa­többi, előfordulhat: tök nullán állsz. Érted, haver? Előfordul­hat, hogy semmi melód nincs. És ez nem biztos, hogy csak a műfordítással van így. Na, salu­te, Ervin! Jó voltál, jó Hirsch. Befejezés egy kis időre E dolgozat kedvéért félbehagy­tam (keservesen! monó alkat!) a mindjárt folytatand Remarque­­ot (Az ígéret földje). Szerettem volna­­úgy írni, hogy Szpéró „utóda”, a Totyi a vállamon ül. Totyi veréb, pillanatnyilag nyo­morék-féle. Repülőképességét veszítette el. Pedig nálunk nincs rossz sora a verebeknek: Rudi most volt 14 (!) éves. Sze­rettem volna, mondom, kiemel­ni a kalitkából a Totyit, de ő most már reggel se akar (nem bír?) kijönni. Pedig nem abban a világban él, ahol Hirsch har­colt. Ám ki tudja (nagy szavak?) miféle ősvilági félelmeket hor­doz magában. Érzi röpkép­­telenségét... meg miegymás. Mindegy, a kis tény az, hogy még a fordítás folytatása előtt odamegyek hozzá, segíteni pró­bálok. Segíteni? Jó, egyszerűen arról van szó, hogy nem elég senki haver kedvére szépen fo­tózni, oda kell menni a röpkép­­telen verébhez, és ha a veríték a szánkba csöpög is már a lakás 30 fokos hőjében, igyekezni kell, hátha majd bennünk bízik, és akkor... megint... Más megközelítése se ember­nek, se verébnek nincs. Ezek azok a kicsiny, de ma­kacs tények. („Jelentem-a-Totyi-kijött, ki­kotortam, a-Rudi-mellett-ül”.) Tandori Dezső Kis tények, nagy szavak

Next