Népszava, 1999. október (127. évfolyam, 229–253. sz.)

1999-10-02 / 230. szám

VI. 1999. OKTÓBER 2., SZOMBAT SZÉP SZÓ Időutazás: a Filmvilág 2019-ben Létay Verát figyelmeztették: „szakad a cérna ” A magyar filmbarátok iránytűje, a magyar szellemi élet egyik irány­adó fóruma, a Filmvilág évfordulót ünnepel. Az 1958-ban alapított, szerény kis kétheti lapból éppen húsz évvel ezelőtt jött létre egy for­májában, szellemében megújult folyóirat. A szeptemberi, jubileumi szánban a szerkesztőség érdekes időutazásra, izgalmas szellemi ka­landra invitálja olvasóit. A Filmvilág múltjáról és jövőjéről a főszer­kesztővel, Létay Verával beszélgetünk. - Hogyan született az új Filmvilág? - A régi Filmvilág néhány munka­társával, többek között Zsugán Istvánnal, Székely Gabriellával, Zalán Vincével együtt elképzel­tünk egy lapot, megvalósításáért szerencsére nem kellett nagyon so­kat harcolni. Az alapvető változta­tást az jelentette, hogy egy kétheti kis újságból egy havonta megjele­nő, négyszer, vastagabb, 64 oldalas folyóiratot csináljunk. A forma és ezzel a terjedelem módosulása azonban önmagában is koncepció­­váltást jelentett, de a leglényege­sebb a szemlélet és a hangvétel megújítása volt. Friss szeleket akartak beengedni, megismertetni az új irányzatokat, teret adni a fia­tal tehetségnek. Egyébként elhatá­roztuk, csak addig csináljuk a la­pot, amíg nem kell­ erkölcsi és íz­lésbeli­­ kompromisszumokat köt­nünk, s egymással sem kell megal­kudnunk. - S nem kellett? - Végig harmonikus, baráti ma­radt a kapcsolatunk. - A hatalommal hogyan jöttek ki? - Sok konfliktusunk volt, gyak­ran táncoltunk pengeélen. Több­ször megintettek minket, s igazoló jelentéseket kértek tőlünk. De azért nem szeretném mártírnak feltüntetni magunkat.* Igyekez­tünk azt írni, amit gondoltunk, de próbáltunk furfangosan fogalmaz­ni, játszani a szavakkal, úgy kor­mányozni a hajót, hogy minél kö­zelebb menjünk a zátonyokhoz, s végül mégis sikerüljön két milli­méterre elsiklani mellettük. - Kinek, hova szóltak a jelen­tések? - A Filmfőigazgatóságnak, ahonnan - ezt annak idején nem tudtam - továbbították azokat a Hatási Hivatal elnöke is behívatott magához a Parlamentbe, és sokat sejtetően közölte: „szakad a cér­na”. Neogótikus pompa,a vörös sző­nyeg, a tárgy és a környezet komi­kus ellentéte. Csak filmburleszk­­ben képzelhető el, hogy az Élysée­­palotába rendelik a Cahiers du Ci­nema szerkesztőjét, mert mondjuk rossz kritikát közölt Godard-ról. - Mivel tettek rossz fát a tűzre? - A konkrét esetben már nem tu­dom, de rossz néven vették, aho­gyan a Bódy- vagy a Jeles-filmek­kel, Wajdával, a Latinovits-jelen­­séggel foglalkoztunk. A Pergőtűz­­kritikánkért, s a film szövegének közléséért is jól elkalapáltak, az éves prémiumomat elvonták. Len­gyel László cikke miatt - amely­ben többek között arról írt, hogy még a Szálasi-per esetében, gyil­kosokkal, szörnyetegekkel szem­ben is jogilag korrekten kellett volna eljárni - visszavonták a Ba­lázs Béla-díjamat. - Hogyhogy? - A minisztériumból már levél­ben értesítettek, hogy díjat kapok, amikor a cikk megjelenése után fölhívtak, mégsem. Aztán újra föl­hívtak, mégis lesz díj. Erre köl­csönkértem egy tekintélyes fekete ruhát, mire újabb telefont kaptam, ne menjen az ünnepségre. A követ­kező évben aztán megkaptam a dí­jat­ . - A rendszerváltozás után a poli­tikai konfliktusok helyett nem tá­madtak újabb, ezúttal anyagi ter­mészetű nehézségeik? - De­ igen. Egyszer, amikor nem kaptuk meg a pályázott összeget, majdnem meg is szűnt a Filmvilág: a kiadó vezető­je telefonált, ne ad­juk le a következő számot a nyom­dába. Mi leadtuk. Akkor hoztuk­ gyorsan létre a Filmvilág Alapít­ványt, amihez kaptunk pénzt a So­ros Alapítványtól, a Filmfőigazga­tóságtól, s még sok helyről támo­gattak. - Jelenleg mennyi időre biztosí­tott a Filmvilág megjelenése? - Egy évre, mint minden kultu­rális lapnak. - Eredetileg hány újságíró csi­nálta a lapot? - Tizenegy-tizenhárom, főállás­ban. - És ma? - Összesen három. Van még egy dokumentátorunk, s egy zseniális titkárnőnk is, de egyikünk sincs státusban. Mivel a Filmvilágot ön­álló alapítványi formában adjuk ki, minden feladatot, amelyekhez régen nagy kiadói apparátus állt rendelkezésre, mi végzünk. Bele­értve az alternatív terjesztést is: az art mozikba, jobb könyvesboltok­ba, s még néhány helyre magunk visszük el a lapot. - -Hány példányban jelent-jele­­nik meg a Filmvilág? - Régebben, hosszú időn keresz­tül húszezer példányban. A rend­szerváltozás utáni hirtelen a felére csökkent a példányszám, mivel a környező országokban áttértek a dollárelszámolásra, s az erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, vajdasági magyar anyanyelvű olvasóink nem tudták a lap árát megfizetni, s ta­lán a korábbi politikai és inf­ormá­ciós­ érdekessége is megszűnt a­ számukra. Ma tízezer példányban jelenünk meg, ebből körülbelül hét­ezer-ötszázat tudunk eladni. - A szakma mennyire figyel a fo­lyóiratra? - Nagyon kíváncsiak voltunk rá, hogy kik olvasnak minket, s ezért egyszer megvettük a postától az előfizetői listát. Áttanulmányozva meglepetéssel láttuk, hogy filme­sek alig fizetnek elő. A lap indulá­sánál egyébként úgy gondoltuk, nem is azt kell kitalálni először, hogy milyen lapot akarunk csinál­ni, hanem azt, hogy kinek. Mi az érdeklődő, szabad szellemű, ere­deti gondolkodású fiatalokat cé­loztuk meg, elsősorban az egye­temistákat, értelmiségieket, de persze az egyéb filmbarátokat is. Olvasóink nyolcvan százaléka fia­talokból állt, s őket sikerült is megőriznünk. - Az indulás óta mennyire tolód­tak el a szerkesztésbeli arányok, hangsúlyok? - Meglehetősen, mivel a világ is eltolódott, s az olvasóközönség ér­deklődése is megváltozott. Mind­ehhez alkalmazkodni kell, sőt, egy jó lapnak nemcsak a meghatározó, fő tendenciákkal kell foglalkoznia, de három lépéssel a változások előtt ajánlatos járnia. Amióta a filmművészet korábbi vonzereje meggyengült, a művészfilmek mel­lett elkezdtünk a populáris műfa­jokkal is elemzően foglalkozni, nyitottunk a virtuális kultúra, s a cybervilág felé. A multimédia té­mája számaink legalább egyhar­­madát elfoglalja. Különféle szocio­lógiai, befogadói, lélektani megkö­zelítésben a televízió is témául szolgál számunkra. - A hazai filmkínálaton kívül miből és hol tájékozódnak? - Külföldi filmfolyóiratokból, filmkönyvekből, videokazetták­ból, az internetről és persze feszti­válokon. Pénzhiány miatt ma már csak kevés fesztiválon tudunk részt venni, de a három legfonto­sabb helyre, Berlinbe, Velencébe, Cannes-ba elmegyünk, s ott látás­tól vakulásig­­rengeteget mozi­zunk, hogy képben legyünk. . - Szeret még filmet nézni? Talál elég kedvére való opust? - Találok, ha nem is annyit, mint régebbéni. - Jubileumi szeptemberi számuk mivel foglalkozik? - Az volt az ötletünk, hogy mi­ lenne, ha rögtön a negyvenéves év­fordulónkat ünnepelnénk, ha meg­vizsgálnánk, mi lesz húsz év múlva a filmm­űvészettel, s­ a világgal. Az egész szám ,­2­019-ben j­átszódik, s egy világképet próbál kirajzolni, ami azonban nem egységes, hiszen különböző szerzőinknek mások az elképzelései. - Ön szerint mi lesz, ha nem is húsz, de mondjuk öt év múlva a mozgóképpel? - Úgy hiszem, a változások a va­lóságban sohasem olyan drámaiak, futurisztikusak, mint ahogy azo­kat elképzeljük. - És mi lesz a magyar filmmel: a közeli jövőben felívelhet-e újra? - Ez titokzatos folyamat. Az is­mert körülmények ellenére lehet, hogy jövőre vagy mondjuk két év múlva akad négy-öt olyan­ fiatal­ember, aki megfordítja a jelenlegi helyzetet. - S miből lesz pénzük a filmek elkészítésére? - Én nem hallottam arról, hogy döbbenetesen jó forgatókönyveket azért nem lehetett megvalósítani, mert nem jutott rájuk pénz. A te­hetség valamiképpen utat tör ma­gának. - A Filmvilág jövőjét illetően op­timista? Egyáltalán: az elmúlt két évtized alatt nem adódott olyan helyzet, hogy úgy érezte, abba­hagyja? - Nagyon sokszor fel akartam állni. Míg azonban a magánélet­ben könnyen feladom, a munká­ban stimulálnak a konfliktushely­zetek. De aztán a fiataloké a pálya. A Filmvilág 2019-ben is megjele­nik. Bár lehet, hogy nem papíron. Gervai András A magánéletben könnyen feladom, a munkában stimulálnak a konfliktushelyzetek Gy. Balázs Béla felvétele r­ik Szabad Lexikon L, lelki válság - Olyan állapot, amikor az ember nem tudja, mit is tegyen, úgy érzi, valami nincs rendben az életében, s ilyenkor gyakran külső segítségre szorul. * Régi vita, vajon az évek múltával változik-e a világ, s benne az emberiség. Akad, aki szerint bölcsebbek lettünk az évek múltával, más úgy véli, reménytelen az egész, a népek csak hülyül­nek. E disputa eldöntéshez talán jó szolgálatot tehet néhány, a lapok szerkesztőinek írt üzenet és válasz. A múltból és a jelenből. „P. M. jelige: Ha a fiatalember tényleg már hosszabb idő óta jár házukhoz és mindnyájuk­nak az a benyomása, hogy szándékaik komo­lyak, önmaga elintézheti vele a kérdést. Komoly és tisztességes embernek nem lehet az a szándé­ka, hogy hitegessen egy leányt. Legokosabb, ha megmondja neki, amit nekünk írt. Ha jóravaló férfiú, pár perc alatt tisztában lesznek egymás­sal. Ha pedig nem volna az, akkor legalább túl van a bizonytalanságon. ” (Szerkesztői üzenet az Új Idők - szerkeszti Herczeg Ferenc - 1907. szeptember 29-i számából.) S ugyanennek a problémának egy mai variá­ciója: „Semmiképpen nem jó taktika akkor sze­relmet vallani egy fiúnak, amikor tudod, hogy barátnője van. Ebben az esetben szinte biztos kudarcra van ítélve a kezdeményezés. Várj a megfelelő pillanatra, ám közben is egy-egy csá­bos pillantással, véletlen mozdulattal jelezhetsz neki.” (Bravo, 1999. szeptember 30.) Persze Herczeg Ferencék is adtak izgalmas, rejtélyes válaszokat: „Margit. Tapolca. 1. Igen. 2. Mindenki azzal flörtöl, akivel akar. Kénysze­ríteni erre senkit sem lehet. ” Ezzel cseng össze egy mai levél: „15 éves, nor­mál alkatú, a fiúk szerint helyes lány vagyok. A barátnőmmel elmentünk egy soproni diszkóba, ahol a barátnőm bemutatott a barátainak. Meg is tetszett az egyik srác, akit Krisztiánnak hív­nak. Szerintem ő is felfigyelt rám. A második diszkó alkalmával kétszer is megpróbált lekap­ni, de én nemet mondtam, mivel túl gyorsnak tartottam a dolgot. Aztán már rám sem figyelt, csak ült egyedül a székén. Lehet, hogy azt hitte, csak játszottam vele? Pedig ez nem igaz, azóta még jobban beleszerettem és mindenre képes vagyok, hogy visszahódítsam.” „Megoldásért” nyúljunk vissza a múltba: „Beteg lélek jeligére. Ha a leány tényleg komo­lyan szerette önt, úgy hibájáért már nagyon megbűnhődött. És ez a hiba nem is volt jelenté­keny. Apró-cseprő kacérságokat még akkor sem szabad tragikusan venni, ha­ hiúságból történ­nek, hiszen egy fiatal leány még annyira kifor­ratlan, majdnem gyerekes, hogy szigorú mér­tékkel mérni nem lehet. Az első találkozás, az első pár meleg szó mindet rendbe fog hozni. Le­gyen rajta, hogy ez a találkozás mihamarabb megtörténjék, mert a késedelem gyakran el­mérgesít. ” . Talán egyszer mindenkihez eljön a „szívki­­rály”!!!! Dési János NÉPSZAVA Hurka Trianon-szindróma Hogy an történelem miként csordogál le társadal­­­mi (kollektív) tudattalanunk mélyére és milyen képzetekkel, következtetésekkel társul, arról egy példa: élt és dolgozik egy orvos Nyíregyházán, kárpátaljai illetőségű férfiú, aki diplomáját még a Szovjetunióban szerezte. Ha ma már ez nem lenne anakronisztikus, azt mondhatnánk, hogy a rendszerváltozás után „dicsodált” Magyaror-­ szágra, amivel ő nem a szabadságot, hanem az életet választotta. Mert ez az orvos pályája során azt kezdte vizsgálni, hogy odaát, a Vereckei-há­­gón innen, miért hívja meg magához oly sok em­ber­ az önkéntes halált. Egyik hipotézise szerint - ennek adta a Trianon­­szindróma elnevezést - a magyarázat abban rejlik, hogy a politikai változások következtében, vagyis Ukrajna „legatyásodásával’, Magyarország vi­szonylagos felemelkedésével az ottani magyarok reménytelen és kilátástalan helyzetbe kerültek. Szemükben Kárpátalja a halál völgye, ahol pusz­tán csak vegetálni lehet, Magyarország pedig az el­érhetetlen álmok birodalma - az egyik kiveti ma­gából, a másik viszont nem fogadja be őket. Nekik beszélhetünk hát a határok spiritualizálódásáról, ám számukra a mai gazdasági és társadalmi korlá­tok, Kelet-Nyugat ellentéte, a katolikus-pravoszláv kulturális különbözőségek, Schengenhez igazodó idegenrendészeti szabályaink áthághatatlanabbak, mint amit egykor a szögesdrótok és az aknamezők jelentettek. Az erőszakos le- és elszakadás, a­ totális ellehetetlenülés, a marginali­zálódás miatt nevezte el a doktor úr az öngyilkosság egyik motívumát, ki­váltó okát Trianon-szindrómának - utalva az egy­kori Magyarország szétszabdalására, amely a ma­gyarság kollektív és személyi tudattalanjában csonkításként, elvételként, tulajdonképpen az életé­től való megfosztásként jelenik meg. . A fenti történelmi eseményre rímelő életérzés - a kutatói diagnózis sugallata szerint - végered­ményben teljes céltalanságra, értelemnélküliségre kárhoztatja az ottani magyarokat. Bizonyítja szá­mukra, hogy­ ott nem tudnak élni, itt meg nem le­het nekik. Történelmi események lám ekként tud­nak közösségeket, nemzeteket ellehetetleníteni, s a folyamat lassan visszafordíthatatlanná válik) előbb-utóbb már-már kollektív „suicidiummal” lesz dolgunk. A Trianon-szindróma ma Ungvár és Beregszász vidékén furcsa és meghökkentő asszociációkra kí­nál lehetőséget, hiszen könnyen bekövetkezhetett volna, hogy mostanság Trianon nemcsak egy. Ver­sailles környéki kastély elhíresült neve, hanem az izolációban, amely hajlamos arra, hogy nyelvi át­vétellel új szavakat, kifejezéseket kreáljon a tulaj­donnevekből, olyanokat, amelyek korábban nem léteztek szótárában, nos, úgy Trianon kárpátytígiul - mind§& ájf?&^^ és .h^of jéféstthemill ' c­sonkcna^z, ^mb^mF^astfer ok^tko$s^pti&, gondoljunk­­ a más kultúrkörből átvett­­ bojkott és lines szavunkra. A csonkolás, öncsonkítás, öngyilkosság - mint összeillő szemek a láncban, egymásból következnek és egymásba térnek vissza - mind-mind tevőleges, az egyénhez kötődik, szabad döntésen alapul - még akkor is, ha van társadalmi gyökere. Mindez a sző­kébb és tágabb értelmű magánnyal párosul így ha van társadalmi léptékű egyedüllét, amely megélhe­tő és elviselhetetlen, akkor az a kárpátaljaiaké. Lé­lekszámukból, évtizedes izolációjukból, szervezeté­­sükből, kollektív és egyéni megalázottságukból kö­vetkezően. Helyzetüket nehezíti, hogy a Romániá­ban, Szlovákiában, Jugoszláviában élő magyarok­tól eltérően, lélekszámuk csekély volta miatt is - éppen a Szovjetunióhoz fűződő birodalmi lojalitás­ból következően­­ az anyaország ezt a népességet leírta, tulajdonképpen 1945 után nemlétezőnek te­kintette (kellett tekintenie), így társadalmi tudatta­­lanjából törölte. Itt, a totális „senki földjén” gyen­gült és rendült meg leginkább a nyelv, a kultúra, a vallás, a közösség, a nemzeti lét, hogy aztán bekö­vetkezzék a legrosszabb: az önpusztítás. És a magány velejárója a­ kllátástalanság, a be­­szűkültség is. Amikor már végképp nem működik a közösség és az egyéni boldogulás is eleve re­ménytelen. Amikor a túlélés - a halálig, az öngyil­kosságig - lesz az egyetlen, ami nem választható, nem akaratunk függvénye, hanem a létezés szük­ségszerű törvénye. S ami ebből következik: elhárí­tani a felelősség minden formáját, nem törődni, apával­-magával,, gyerekkel, szeretővel, Istennel és hazával, fájdalommal és félelemmel, mert el kell menekülni a létezés elől. Ez azonos az eltűnéssel, a „nem jelen lenni”-vel, amit a halált kívánó öngyil­kos így fogalmaz meg: Jó lenne összemenni kicsire, egészen kicsire, eltűnni, elbújni a világ szeme elől, elférni egy kabátzsebben” - azaz feloldódni a min­denben, ami végeredményben az Univerzum, - ne­künk embereknek - a semmi. A halál. Vagyis a nem-lét. Mert az élet is lehet az. Akkor már a gyöt­relmektől, a maró és pusztító kiábrándultságból, a minden mindegyből, a cinizmusból, a közönyből oly egyszerű, boldogító és megváltó kilépni. A Trianon-szindróma igazi valósága és mélysége abban tárul fel, hogy a kárpátaljaiak nem csak a két ország közötti nyilvánvaló gazdasági, politikai és társadalmi különbségeket élik meg ilyen önron­­tóan, nemcsak az a baj, hogy húsboltjaink előtt fo­­lyik a nyáluk, hanem, hogy ideát brutálisan szem­besülnek a „nem fontos”, a „gyanús”, a „ti nem számítotok”, a magyarként is „idegenek vagytok, ukránok” szemlélet realitásával, így magukon kí­vül senkire sem számíthatnak. És az a tragédia, hogy már magukra sem számítanak. Vagy felol­dódnak az ottani létben, vagy beléje halnak. És csak az biztos, hogy azok, akik nap nap után a ha­lált választják, föladták. Talán tenni kéne valamit! Nem hagymázas poli­tikai beszélyeket tartani, sanda politikai sarlatán­­ságban „pótcselekedni”, de tenni. Hogy mit? Hát ez az?! Ha különben olykor magunkon sem nagyon tudunk segíteni... Boros István

Next