Népszava, 1999. december (127. évfolyam, 280–305. sz.)
1999-12-15 / 292. szám
NÉPSZAVA Hegyi Gyula Seattle után szabadon Néhány héttel ezelőtt már beszámoltam azokról a követelésekről, amelyeket a nemzetközi környezetvédő szervezetek terjesztettek a seattle-i világkereskedelmi konferencia elé. Nem állítom, hogy százszázalékos biztonsággal előre láttam a konferencia kudarcát. De mindenképp árulkodó jelnek éreztem, hogy még a „zöld érzelmű” parlamenti képviselőket tömörítő Globe International is olyan előterjesztést támogatott, amely ellentétes a világkereskedelem további liberalizálásával. A világkereskedelmi szabályok alárendelése a környezeti szempontoknak és a további beruházásvédelmi egyezmények elejtése olyan gondolat, amely alapjaiban rendezné át a WTO és vele a szabad kereskedelem jövőjét. S ezt, hangsúlyozni kell, a fejlett országok politikusainak egy csoportja követelte. A környezetvédő szervezetek, a legkülönbözőbb balos csoportok, a szakszervezetek ennél messze többet, lényegében a multinacionális cégek és a neoliberális gazdaságpolitika ellen tüntettek az amerikai nagyváros utcáin. A seattle-i kudarc egy több évtizedes korszak végét jelzi, s baj lenne, ha a hazai politikai botrányok elterelnék a magyar közvélemény figyelmét a WTO-fiaskó jelentőségéről. A világ több évtizeden át sokat köszönhetett a nemzetközi szabad kereskedelem páratlan fejlődésének. E fejlődés motorjai a multinacionális nagyvállalatok voltak, amelyek a nemzeti gazdaságpolitikai szabályozástól megszabadulva a területenkívüliség összes előnyét kihasználták. E cégek számos országban a nemzeti össztermék 25-50 százalékát állítják elő, miközben a munkaképes lakosság alig 3 százalékát foglalkoztatják. A fejlett országok lakói sokáig egyértelműen haszonélvezői voltak a liberális világkereskedelemnek, amely távol vitte tőlük a környezetszennyező iparágakat, és ugyanakkor a harmadik világból származó, olcsó árukkal árasztotta el piacaikat. Egy idő után azonban a multinacionális cégek végképp elvágták az anyaországaikhoz fűződő lélektani szálakat, s kizárólag saját érdekeik alapján kezdtekműködni. Egyre több gyárat Hegyi Gyula országgyűlési képviselő (MSZP) „...ezért elérkezett az ideje a szociális és környezeti fékek beépítésének. Tehát nem a piacgazdaság kalandor megszüntetésének, hanem a multinacionális tőke útjába álló korlátok, ha tetszik, fekvőrendőrök beépítésének. ” zártak be a fejlett országokban, s a harmadik világ olcsó béreire hivatkozva a jóléti államokban is csökkenteni kezdték a munkajövedelmeket. A kilencvenes években egyre többen ismerték fel, hogy ez a folyamat szétrombolhatja a tőke és a munka közti „társadalmi szerződést”, amely a második világháború óta a nyugati demokráciák stabilitását biztosította. II. János Pál és Soros György, a francia szocialisták, a Greenpeace és más társadalmi szervezetek aktivistái egyaránt felismerték, hogy a liberális kapitalizmus kellő korlátok nélkül társadalmi és környezeti katasztrófához vezethet. S ezért elérkezett az ideje a szociális és környezeti fékek beépítésének. Tehát nem a piacgazdaság kalandor megszüntetésének, hanem a multinacionális tőke útjába álló korlátok, ha tetszik, fekvőrendőrök beépítésének. Seattle azt jelenti, hogy ez a sok forrásból felbukkanó, eddig összehangolatlan kritika világpolitikai erővé lépett elő. A média érdekesebbnek találta a véres utcai színjátékot, mint a színfalak mögötti alkudozást a konferenciaközpontban. A delegátusok egy része megértette, hogy a világkereskedelem további liberalizálásával a nemzetállamok szuverenitása lényegében megszűnne, s az állami kiadásokra egyszerűen nem maradna adóbevételük. A nyugat-európai „új” szociáldemokrácia irányába tájékozódó Clinton elnök maga is félig bátorító üzeneteket küldött a tüntetőknek. Ennél is fontosabbnak érzem, hogy Seattle utcáin és konferenciatermeiben egy új, minden eddiginél szélesebb társadalmi koalíció látszott kibontakozni. Felelőtlenség lenne tényként állítani egy új baloldal, az igazi „harmadik út” megszületését, de annyi bizonyos, hogy a legkülönbözőbb baloldali irányzatok és az új társadalmi mozgalmak először hangolták össze világméretben akcióikat. A hagyományos baloldali mozgalmakat kapitalizmusellenességük vitte az utcára, de be kell látniuk, hogy a piacgazdaságnak jelenleg nincs alternatívája. A szakszervezetek a gyerekmunka, a harmadik világ és a természeti környezet kifosztása ellen tiltakozva túlléptek a szűken vett munkavállalói érdekképviseleten. Az emberi szabadságjogokért küzdő emancipációs szervezetek a liberalizmus legnemesebb értékeit kapcsolták össze a szociális és környezetvédő értékekkel. A nagy környezetvédő szervezetek pedig felismerték, hogy a globális veszélyek ellen csak globálisan, a világpolitika és a világkereskedelem szabályainak megváltoztatásával lehet csak védekezni. Ez a széles baloldali koalíció nagy győzelmet aratott Seattle-ben. Az igazi kérdés természetesen az, hogy a seattle-i koalíció mit kezd a győzelmével? Világkereskedelemre szükség van, a piacgazdaság előnyeiről nem lehet lemondani. A globalizáció ellentéteként a nemzeti befelé zárkózás, a primitív nacionalizmus a szegénységet és sok esetben a politikai diktatúrát jelentené. A rossz, tehát a nemzeti társadalmak számára ellenőrizhetetlen globalizációval szemben csakis a jó globalizációt lehet szembeállítani. Azt az új világrendet, amelyben a nagy gazdasági és kereskedelmi döntéseket ismét a parlamentek hozzák meg, széles körű társadalmi konszenzusra támaszkodva. S amelyben a döntéseknél a szociális, kulturális és környezeti érdekek ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a gazdasági megfontolások. A multinacionális tőke addig követelhet újabb és újabb kedvezményeket a különböző országokban, amíg azok egymással versenyeznek a nagy cégek kegyeiért. Mivel egyetlen gyárat sem lehet a Holdra vagy a Marsra telepíteni, egységes és szigorúbb nemzetközi szabályozás esetén a multinacionális cégek versenyeznének a beruházási lehetőségekért. Ha az járna jól közülük, aki a szociális és környezetvédelmi szempontokat is beépítené üzleti számításaiba, akkor további fejlődésük egyben a fenntartható növekedést szolgálná. Nagy kérdés azonban, hogy a seattle-i koalíció képes lesz-e ellenkező irányba, egy szabályozottabb működés irányába terelni a folyamatokat? Seattle folytatása mindenesetre a következő évtized legizgalmasabb kérdésének ígérkezik. S Révész Sándor Szabad hit - szabad párt Az SZDSZ küldöttgyűlése optimista értelmezésben korszakváltó közgyűlés volt. Az önmagát restellő SZDSZ helyébe az önmagát vállaló SZDSZ lép, ha igaz. A két korszak különbségét példázza Hack Péter kiszavazása és beszavazása. Az önmagát restellő SZDSZ, ahogy azt számos felszólaló a párt vezetőinek szemére vetette, a Hit Gyülekezete elleni kampány elől meghátrálva kiszavazta Hack Pétert a frakció vezetéséből. Az önmagát vállaló SZDSZ pedig sok szavazattal ügyvivővé választotta őt, miután a gyülekezet vezető köreihez tartozó politikust nyilvános felhívásban a párt és a politizálás további vállalására biztatta az SZDSZ számos jelentős személyisége és vezetője Ez idáig rendben is lenne. Hack leváltása miatt az illetékeseknek háromszoros okuk is van a bűntudatra. Egyrészt nem vállalták a szolidaritást egy olyan felekezettel, amelynek szabadságát a kormánytöbbség fenyegeti. Másrészt felekezeti hovatartozása alapján döntöttek egy vezető sorsáról. Harmadrészt ennek ellenkezőjét hazudták a nyilvánosságnak. Ezzel azonban még nincs elintézve az ügy, mert van annak egy másik oldala is, s aminek csak az egyik oldalát tisztázzák, az piszkos marad. Az SZDSZ-nek elvei alapján nemcsak a Hit Gyülekezetét kell megvédenie a kormánytöbbségtől, hanem önmagát is a Hit Gyülekezetétől. Nemcsak a párt vezetői nézték hülyének a jónépet,amikor azt állították, hogy Hack Péter hirtelen leváltásának semmi köze a felekezetéhez, hanem Hack Péter is, amikor a Magyar Narancs július 1-jei számában azt nyilatkozta, hogy nem volt neki tudomása arról, miként próbálta az egyháza zsarolni a pártját a választási kampány idején. Holott erről a nála sokkal kevésbé bennfentesek is tudtak a pártjában is, az egyházában is. Az SZDSZ-nek nincs sok szégyellnivalója ebben az ügyben. A Kádár-korszakban a demokratikus ellenzék az üldözött keresztények mellé állt, a HGY- nek el nem ismert felekezetként ott volt a helye az SZDSZ megalakulásánál is. Az SZDSZ 1989-es programja (a „kék füzet”) a rendszerváltás autentikus programjának bizonyult, s annak a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló része, melynek négy szerzője közül három (Németh Sándor, Hack Péter és Mészáros István) a Hit Gyülekezetéhez tartozik, mai szemmel nézve is tökéletesen megfelel egy liberális párt elveinek. Előfordult elégszer, hogy az SZDSZ különböző tényezők hatására elhajolt a saját elveitől, de nem tudok olyan esetről, amikor ez a tényező a Hit Gyülekezete lett volna. Arra viszont van példa - a legközelebbi éppen a vatikáni megállapodásába való beletörődés -, hogy az SZDSZ akkor is képes elhajolni az elveitől, amikor ez ellentétes a HGY legfontosabb harci érdekeivel. A liberálisok nem hoztak a HGY hatására kínos személyi döntéseket. Hack és Mészáros színvonalas, a párt számára hasznos, a közélet számára üdvös politikai tevékenységet folytatott, illetve folytat. Németh Sándor illetéktelen személyi követeléseinek az SZDSZ nem tett eleget, semmiféle esélye nem volt rá, hogy a neki nem tetsző vezető (Kuncze Gábor) megválasztását megakadályozza, s a választási kampány idején is hiába fenyegetőzött a gyülekezeti tagok által összegyűjtött kopogtatócédulák elégetésével. Bartus László a Népszabadságban azt fejtegeti, hogy Hack részvétele a párt vezetésében azért megengedhetetlen, mert az ő számára Németh Sándor szent ember, amit Németh mond, azt mondja ő, s rajta keresztül egy felekezetnek álcázott, hatalomra törő csoportosulás dirigál a pártban. Ugyan mit dirigál? Függetlenül attól, hogy Hack véleménye mennyiben az övé, mennyiben a másé, mennyiben függ össze felekezeti hovatartozásával és mennyiben nem, Hack különvéleményei különvélemények maradtak és sohasem váltak pártvéleménnyé. Hack nem értett egyet a többséggel a szocialistákkal kötött koalíció, a halálbüntetés, az abortusz kérdésében és sok más kérdésben sem. Na és? Ha Németh szólt rajta keresztül, hiába szólt. Az SZDSZ nincs rászorulva a Hit Gyülekezetére. Hiába is lenne, mert a Hit Gyülekezetének politikai aktivitása nem korlátozódik az SZDSZ-re. 1994- ben a HGY hívei vallási vezetőik parancsára a legkülönbözőbb pártok jelöltjeiként indultak a választásokon, természetesen a szabad demokraták jelöltjeivel szemben is. Nemhogy az SZDSZ-nek, de még nála kisebb pártoknak sem kellett attól tartaniuk 1998-ban, hogy nem tudják összegyűjteni a kopogtatócédulákat. Összegyűltek azok az SZDSZ számára ott is, ahonnan a HGY aktivistáit elhajtották. Az ő közreműködésük nem ahhoz kellett, hogy az SZDSZ jelöltje elindulhasson a választásokon, hanem ahhoz, hogy a HGY hozzájárulása nélkül ne indulhasson el. A derék aktivisták tehát nem az SZDSZ érdekében, hanem az SZDSZ zsarolása érdekében tevékenykedtek. Mint tudjuk, hiába. A Hit Gyülekezetének vezetőit pénzügyi visszaélésekkel is gyanúsítják. Egy pártnak nincs lehetősége arra, hogy egy felekezet pénzügyeibe belelásson, és nincs rá módja, hogy e gyanúsítások megalapozottságát megítélje. Semmi oka arra, hogy prejudikáljon, de arra sincs, hogy kvázi kezességet vállaljon egy felekezet vezetésének tisztességéért. Az SZDSZ-ben sokakat és joggal idegesítenek a HGY politikai törekvései is és a HGY ellen irányított, de a vallásszabadság támadásán keresztül minden szabadságszerető polgár ellen irányuló kormánypárti támadás is. Ez a kétféle indulat világos elvek szerint összeegyeztethető és fű alatti politizálással összeütköztethető. Az önmagát restellő SZDSZ-hez az utóbbi, az önmagát vállalóhoz az előbbi illik. Hack júliusban a Magyar Narancsban azt nyilatkozta, hogy „Bartus és még néhányan numerus clausust szeretnének bevezetni az SZDSZ-en belül, korlátozni a gyülekezet tagjainak a számát, vagy megszabnák, hogy mely pozíciókat nem tölthetek be azért, mert tagja vagyok a gyülekezetnek.” Meg is szabták. Ha az SZDSZ hű marad a közelmúltjához, akkor halkan tiltakozik a vallásszabadság leépítése ellen, és halkan leépíti a HGY-hez tartozó vezetőit és aktivistáit; ha pedig a távolabbi múltjához marad hű, akkor a vallásszabadság értékéhez illő eréllyel tiltakozik, és nem egy felekezethez tartozó személyeket épít le, hanem egy felekezet illetéktelen beavatkozási kísérleteit. Egy liberális párt nem helyeselheti, ha bármely felekezet bármely párt számára szervezett politikai szolgáltatásokat kínál és a közélet álcázott befolyásolási lehetőségét igényli, ha bármely felekezet bármely párt támogatására kötelezi híveit, ha pretoriánus szavazógárdák beépítésével próbálja befolyásolni egy párt belső életét, ha egy karizmatikus vallási vezető politikai tőkét kíván kovácsolni híveinek feltétlen odaadásából. Egy liberális párt számára nem lehet fontosabb az egyik felekezet szabadsága, mint a másiké. Például a Hit Gyülekezetéé, mint a belőle kiváltaké. Mindkettő a megtámadottak között van. Egy liberális pártnak nem kell választania egy vallásszakadás során szétsodródó hívei között, mert a liberális választóvonal máshol van. Ott van példájd két hozzászólás között, amelyek az Élet és Irodalom július 16-i számában jelentek meg egymás mellett. Mindkettő Tamás Gáspár Miklóssal vitatkozik, s mindkettő a HGY-ből kivált írástudótól származik. Fazekas Csaba azt írja, hogy „Bartus könyve nem agyülekezet tagjai vagy létezése ellen irányul”, Bartus maga pedig néhány hasábbal odébb nyilvánvalóvá teszi, hogy az ő tevékenysége igenis a gyülekezet létezése ellen irányul, mert a HGY esetében szerinte a vallással való visszaélésről van szó, és a HGY melletti kiállás, úgymond, tarthatatlan. Fazekas Csaba azt írja, hogy „a tiszta szándékú és becsületes hites politikusokra (például Hack Péterre) pedig szükségük van” a liberálisoknak. Bartus szerint viszont Hack Péternek igenis távoznia kell vezető pozíciójából, mert a HGY rajta keresztül akarja lenyúlni az SZDSZ-t. Bartus azóta a feje búbjáig belesüllyedt a HGY betiltásáért folyó kampány mocskába. Olyan anyagokkal és érvekkel eteti a kampányban részt vevő politikusokat és médiumokat, amelyek a közönség frappírozására alkalmasak ugyan, a vallással való visszaélés bizonyítására azonban nem, s ha azok alapján kétségbe lehetne vonni egy felekezet felekezet voltát, akkor úgyszólván valamennyiét lehetne. Számtalan felekezetben vannak olyan megnyilvánulások, amelyeket kívülállók a fanatizmus abnormális megnyilvánulásának ítélhetnek. Az sem ritkaság, hogy különböző felekezetek vezetői kissé abszurd értelmezésben adnak elő különböző történelmi tényeket (nem hinném, hogy e tekintetben ifj. vagy idősebb Hegedűs Lóránt vagy Gyulai Endre elmaradna Németh Sándor mögött), az pedig kiváltképp gyakori, hogy felekezetek fölöttébb elítélően nyilatkoznak más felekezetekről, szemfényvesztésnek vélik azt, amit a másik a szent lélek megnyilvánulásának és fordítva. Ráadásul mindebben nincs semmi olyan, amit a magyar törvények tiltanának. Ha a múltban sikeresen betiltottak volna, illetve sikeresen tiltottak volna be minden felekezetet, amelyekre a fentiek valamelyike, esetleg mindegyike ráillik, vagy amelyik megvádolható azzal, hogy a hívek adományait a hívek által nem ellenőrizhető módon használja fel, akkor ma egyetlen felekezet sem létezne. A betiltási kampány logikája szerint ma is úgyszólván bármelyik felekezetet be lehetne tiltani. Ha tehát ez a logika érvényesül, akkor mindegy, hogy melyik és milyen felekezettel szemben érvényesül, mert attól kezdve a többi is betiltható, attól kezdve senki számára nem létezik vallásszabadság, attól kezdve a felekezetek létezésének alapja nem a jog, hanem a kegy. Ennek a kampánynak a sikerében nem a HGY-ből kiábrándult kis keresztény csoportok érdekeltek, hanem azok az egyházak, amelyek többre értékelik az állami kegyet a polgári szabadságnál, mert a szabadság mindenkié, a kegy pedig csak az övék. III VELEMEMY 1999. DECEMBER 15., SZERDA 7 Bukaresti leszámolás Radu Vasile miniszterelnök bukása felkészületlenül érte a román társadalmat. A sztrájkhullám ugyan nem csillapodott, de a komoly gazdasági nehézségekkel küszködő társadalom mégis fellélegzett a helsinki döntés hallatán. Táplálni kezdte a reményt, hogy belátható időn belül, akár további nehézségek árán, de gazdaságilag is megközelítheti Európát. Romániában sem volt titok, hogy az EU a Vaste-kabinetnek, illetve a jelenlegi koalíciónak ajánlotta fel a csatlakozási lehetőséget, csupán azért, mert a politikai stabilitás és integráció elkötelezettség látszatát keltette. Az EU-döntés másnapján robbant az augusztus óta időzített bomba. A Vasile-ellenes puccs a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt berkeiből indult. 1998 tavaszán Vasile a parasztpárt fiatalabb szárnya és a liberálisok támogatásával hasonló, csak valamivel elegánsabb puccsot hajtott végre Victor Ciorbea kormányfő ellen. A Ciorbeát támogató parasztpártiak azóta is a sértett fél szerepében a kormányfő ellenzékeként viselkedtek. Ciorbea rövidesen kivált a parasztpártból, és új pártot hozott létre, de egykori hívei közül kevesen követték. Sértettségük ellenére inkább a hatalmat választották. Emil Constantinescu államfőről köztudott volt, hogy a parasztpárt azon szárnyához tartozik, amely érezhetően teret vesztett Vasile hatalomra jutásával. Sokáig úgy tűnt, hogy a parasztpárti „öregek” végképp visszaszorultak. Ám a gazdasági nehézségek fokozódása az ő malmukra hajtotta a vizet. Noha a köztársasági elnök már a helsinki csúcs előtt tárgyalt a koalíciós vezetőkkel a kormányfőcsere lehetőségéről, a kivitelezéssel a döntés másnapjáig vártak. Senki sem gondolta komolyan, hogy Bukarest ilyen öngyilkos gesztussal mutatkozik be Európának. Az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy a koalíciós pártok meg tudják akadályozni a parasztpártiak bosszújának kivitelezését. Ám amikor a legnagyobb kormányzó párt miniszterei lemondtak, a koalíciós partnerek egyszerűen tudomásul vették a kialakult helyzetet, és csatlakoztak Vasile megbuktatásához. Hogy miért, arra még nem kaptunk választ. Tulajdonképp megismétlődött az 1998-as helyzet. Akkor például az RMDSZ, annak ellenére, hogy őszinte meggyőződéssel támogatta Ciorbeát, végül hozzájárult leváltásához. Tétovázásokkal és visszalépésekkel ugyan, de a Vasile-kabinet mégiscsak teljesített. Ennek ellenére mennie kellett. Átmenetileg megbízott miniszterelnök vette át a kabinet vezetését. Bárki is legyen az utód, a parlamenti választások előtt 10 hónappal, már nem marad ideje a bizonyításra. A kormányfőcsere egyszerűen értelmetlen, üres bosszúnak tűnik. Ha pedig mégsem az, akkor Victor Ciorbea prófétának bizonyult a múlt héten, amikor azt mondta: Romániában hihetetlenül megerősödött a maffia. Olyan gazdasági erőt képvisel, hogy képes minisztereket elmozdítani. Talán magát a miniszterelnököt is. Gál Mária ha Amt kJcM /prjanrtfommyok eU ezr $5 At*ATtG\%tIT M6K3AT, TW Hitvita Pápai Gábor rajza