Népszava, 1999. december (127. évfolyam, 280–305. sz.)

1999-12-15 / 292. szám

NÉPSZAVA Hegyi Gyula Seattle után szabadon Néhány héttel ezelőtt már beszámoltam azokról a követelések­ről, amelyeket a nem­zetközi környezetvédő szervezetek terjesztet­tek a seattle-i világke­reskedelmi konferen­cia elé. Nem­ állítom, hogy százszázalékos biztonsággal előre láttam a konferencia kudarcát. De mindenképp árulkodó jel­nek éreztem, hogy még a „zöld érzelmű” parlamenti képviselőket tömörítő Globe International is olyan előterjesztést tá­mogatott, amely ellentétes a világkeres­kedelem további liberalizálásával. A vi­lágkereskedelmi szabályok alárendelése a környezeti szempontoknak és a továb­bi beruházásvédelmi egyezmények elej­tése olyan gondolat, amely alapjaiban rendezné át a WTO és vele a szabad ke­reskedelem jövőjét. S ezt, hangsúlyozni kell, a fejlett országok politikusainak egy csoportja követelte. A környezetvé­dő szervezetek, a legkülönbözőbb balos csoportok, a szakszervezetek ennél messze többet, lényegében a multinacio­nális cégek és a neoliberális gazdaság­­politika ellen tüntettek az amerikai nagyváros utcáin. A seattle-i kudarc egy több évtizedes korszak végét jelzi, s baj lenne, ha a hazai politikai botrá­nyok elterelnék a magyar közvélemény figyelmét a WTO-fiaskó jelentőségéről. A világ több évtizeden át sokat köszön­hetett a nemzetközi szabad kereskede­lem páratlan fejlődésének. E fejlődés motorjai a multinacionális nagyvállala­tok voltak, amelyek a nemzeti gazda­ságpolitikai szabályozástól megszaba­dulva a területenkívüliség összes elő­nyét kihasználták. E cégek számos or­szágban a nemzeti össztermék 25-50 százalékát állítják elő, miközben a munkaképes lakosság alig 3 százalékát foglalkoztatják. A fejlett országok lakói sokáig egyér­telműen haszonélvezői voltak a liberális világkereskedelemnek, amely távol vit­te tőlük a környezetszennyező iparága­kat, és ugyanakkor a harmadik világból származó, olcsó árukkal árasztotta el piacaikat. Egy idő után azonban a mul­tinacionális cégek végképp elvágták az anyaországaikhoz fűződő lélektani szá­lakat, s kizárólag saját érdekeik alapján kezdtek­­működni. Egyre több gyárat Hegyi Gyula országgyűlési képviselő (MSZP) „...ezért elérkezett az ideje a szociális és környezeti fékek beépítésének. Tehát nem a piacgazdaság kalandor megszüntetésének, hanem a multinacionális tőke útjába álló korlátok, ha tetszik, fekvőrendőrök beépítésének. ” zártak be a fejlett országokban, s a har­madik világ olcsó béreire hivatkozva a jóléti államokban is csökkenteni kezd­ték a munkajövedelmeket. A kilencvenes években egyre többen ismerték fel, hogy ez a folyamat szét­rombolhatja a tőke és a munka közti „társadalmi szerződést”, amely a máso­dik világháború óta a nyugati demokrá­ciák stabilitását biztosította. II. János Pál és Soros György, a francia szocialis­ták, a Greenpeace és más társadalmi szervezetek aktivistái egyaránt felis­merték, hogy a liberális kapitalizmus kellő korlátok nélkül társadalmi és kör­nyezeti katasztrófához vezethet. S ezért elérkezett az ideje a szociális és környe­zeti fékek beépítésének. Tehát nem a piacgazdaság kalandor megszüntetésé­nek, hanem a multinacionális tőke útjá­ba álló korlátok, ha tetszik, fekvőrend­őrök beépítésének. Seattle azt jelenti, hogy ez a sok forrásból felbukkanó, ed­dig összehangolatlan kritika világpoli­tikai erővé lépett elő. A média érdekesebbnek találta a vé­res utcai színjátékot, mint a színfalak mögötti alkudozást a konferenciaköz­pontban. A delegátusok egy része meg­értette, hogy a világkereskedelem to­vábbi liberalizálásával a nemzetálla­mok szuverenitása lényegében meg­szűnne, s az állami kiadásokra egysze­rűen nem maradna adóbevételük. A nyugat-európai „új” szociáldemokrácia irányába tájékozódó Clinton elnök ma­ga is félig bátorító üzeneteket küldött a tüntetőknek. Ennél is fontosabbnak érzem, hogy Seattle utcáin és konferenciatermeiben egy új, minden eddiginél szélesebb tár­sadalmi koalíció látszott kibontakozni. Felelőtlenség lenne tényként állítani egy új baloldal, az igazi „harmadik út” meg­születését, de annyi bizonyos, hogy a legkülönbözőbb baloldali irányzatok és az új társadalmi mozgalmak először hangolták össze világméretben akciói­kat. A hagyományos baloldali mozgal­makat kapitalizmusellenességük vitte az utcára, de be kell látniuk, hogy a piac­­gazdaságnak jelenleg nincs alternatívá­ja. A szakszervezetek a gyerekmunka, a harmadik világ és a természeti környe­zet kifosztása ellen tiltakozva túlléptek a szűken vett munkavállalói érdekkép­viseleten. Az emberi szabadságjogokért küzdő emancipációs szervezetek a libe­ralizmus legnemesebb értékeit kapcsol­ták össze a szociális és környezetvédő értékekkel. A nagy környezetvédő szer­vezetek pedig felismerték, hogy a globá­lis veszélyek ellen csak globálisan, a vi­lágpolitika és a világkereskedelem sza­bályainak megváltoztatásával lehet csak védekezni. Ez a széles baloldali koalíció nagy győzelmet aratott Seattle-ben. Az igazi kérdés természetesen az, hogy a seattle-i koalíció mit kezd a győ­zelmével? Világkereskedelemre szükség van, a piacgazdaság előnyeiről nem le­het lemondani. A globalizáció ellentéte­ként a nemzeti befelé zárkózás, a primi­tív nacionalizmus a szegénységet és sok esetben a politikai diktatúrát jelentené. A rossz, tehát a nemzeti társadalmak számára ellenőrizhetetlen globalizáció­val szemben csakis a jó globalizációt le­het szembeállítani. Azt az új világren­det, amelyben a nagy gazdasági és ke­reskedelmi döntéseket ismét a parla­mentek hozzák meg, széles körű társa­dalmi konszenzusra támaszkodva. S amelyben a döntéseknél a szociális, kul­turális és környezeti érdekek ugyan­olyan súllyal esnek latba, mint a gazda­sági megfontolások. A multinacionális tőke addig követel­het újabb és újabb kedvezményeket a különböző országokban, amíg azok egy­mással versenyeznek a nagy cégek ke­gyeiért. Mivel egyetlen gyárat sem lehet a Holdra vagy a Marsra telepíteni, egy­séges és szigorúbb nemzetközi szabá­lyozás esetén a multinacionális cégek versenyeznének a beruházási lehetősé­gekért. Ha az járna jól közülük, aki a szociális és környezetvédelmi szempon­tokat is beépítené üzleti számításaiba, akkor további­ fejlődésük egyben a fenntartható növekedést szolgálná. Nagy kérdés azonban, hogy a seattle-i koalíció képes lesz-e ellenkező irányba, egy szabályozottabb működés irányába terelni a folyamatokat? Seattle folyta­tása mindenesetre a következő évtized legizgalmasabb kérdésének ígérkezik. S Révész Sándor Szabad hit - szabad párt Az SZDSZ küldöttgyűlése opti­mista értelmezésben korszakváltó közgyűlés volt. Az önmagát restel­lő SZDSZ helyébe az önmagát vállaló SZDSZ lép, ha igaz. A két korszak különbségét példázza Hack Péter kiszavazása és besza­­vazása. Az önmagát restellő SZDSZ, ahogy azt számos felszó­laló a párt vezetőinek szemére ve­tette, a Hit Gyülekezete elleni kampány elől meg­hátrálva kiszavazta Hack Pétert a frakció vezetésé­ből. Az önmagát vállaló SZDSZ pedig sok szava­zattal ügyvivővé választotta őt, miután a gyülekezet vezető köreihez tartozó politikust nyilvános felhí­vásban a párt és a politizálás további vállalására biztatta az SZDSZ számos jelentős személyisége és vezetője Ez idáig rendben is lenne. Hack leváltása miatt az illetékeseknek háromszoros okuk is van a bűntudatra. Egyrészt nem vállalták a szolidaritást egy olyan felekezettel, amelynek szabadságát a kor­mánytöbbség fenyegeti. Másrészt felekezeti hova­tartozása alapján döntöttek egy vezető sorsáról. Harmadrészt ennek ellenkezőjét hazudták a nyilvá­nosságnak. Ezzel azonban még nincs elintézve az ügy, mert van annak egy másik oldala is, s aminek csak az egyik oldalát tisztázzák, az piszkos marad. Az SZDSZ-nek elvei alapján nemcsak a Hit Gyü­lekezetét kell megvédenie a kormánytöbbségtől, hanem önmagát is a Hit Gyülekezetétől. Nemcsak a párt vezetői nézték hülyének a jónépet,­amikor azt állították, hogy Hack Péter hirtelen leváltásának semmi köze a felekezetéhez, hanem Hack Péter is, amikor a Magyar Narancs július 1-jei számában azt nyilatkozta, hogy nem volt neki tudomása arról, miként próbálta az egyháza zsarolni a pártját a vá­lasztási kampány idején. Holott erről a nála sokkal kevésbé bennfentesek is tudtak a pártjában is, az egyházában is. Az SZDSZ-nek nincs sok szégyellnivalója ebben az ügyben. A Kádár-korszakban a demokratikus el­lenzék az üldözött keresztények mellé állt, a HGY- nek el nem ismert felekezetként ott volt a helye az SZDSZ megalakulásánál is. Az SZDSZ 1989-es programja (a „kék füzet”) a rendszerváltás autenti­kus programjának bizonyult, s annak a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló része, melynek négy szerzője közül három (Németh Sándor, Hack Péter és Mészáros István) a Hit Gyülekezetéhez tartozik, mai szemmel nézve is tökéletesen megfelel egy libe­rális párt elveinek. Előfordult elégszer, hogy az SZDSZ különböző tényezők hatására elhajolt a sa­ját elveitől, de nem tudok olyan esetről, amikor ez a tényező a H­it Gyülekezete lett volna. Arra viszont van példa - a legközelebbi éppen a vatikáni megállapodásába való beletörődés -, hogy az SZDSZ akkor is képes elhajolni az elvei­től, amikor ez ellentétes a HGY legfontosabb har­ci érdekeivel. A liberálisok nem hoztak a HGY hatására kínos személyi döntéseket. Hack és Mészáros színvonalas, a párt számára hasznos, a közélet számára üdvös politikai tevékenységet folytatott, illetve folytat. Németh Sándor illetéktelen személyi követelései­nek az SZDSZ nem tett eleget, semmiféle esélye nem volt rá, hogy a neki nem tetsző vezető (Kuncze Gábor) megválasztását megakadályozza, s a válasz­tási kampány idején is hiába fenyegetőzött a gyüle­kezeti tagok által összegyűjtött kopogtatócédulák elégetésével. Bartus László a Népszabadságban azt fejtegeti, hogy Hack részvétele a párt vezetésében azért meg­engedhetetlen, mert az ő számára Németh Sándor szent ember, amit Németh mond, azt mondja ő, s rajta keresztül egy felekezetnek álcázott, hatalomra törő csoportosulás dirigál a pártban. Ugyan mit di­rigál? Függetlenül attól, hogy Hack véleménye mennyiben az övé, mennyiben a másé, mennyiben függ össze felekezeti hovatartozásával és mennyi­ben nem, Hack különvéleményei különvélemények maradtak és sohasem váltak pártvéleménnyé. Hack nem értett egyet a többséggel a szocialistákkal kö­tött koalíció, a halálbüntetés, az abortusz kérdésé­ben és sok más kérdésben sem. Na és? Ha Németh szólt rajta keresztül, hiába szólt. Az SZDSZ nincs rászorulva a Hit Gyülekezetére. Hiába is lenne, mert a Hit Gyülekezetének politikai aktivitása nem korlátozódik az SZDSZ-re. 1994- ben a HGY hívei vallási vezetőik parancsára a leg­különbözőbb pártok jelöltjeiként indultak a válasz­tásokon, természetesen a szabad demokraták jelölt­jeivel szemben is. Nemhogy az SZDSZ-nek, de még nála kisebb pártoknak sem kellett attól tartaniuk 1998-ban, hogy nem tudják összegyűjteni a kopogtatócédulá­kat. Összegyűltek azok az SZDSZ számára ott is, ahonnan a HGY aktivistáit elhajtották. Az ő közre­működésük nem ahhoz kellett, hogy az SZDSZ je­löltje elindulhasson a választásokon, hanem ahhoz, hogy a HGY hozzájárulása nélkül ne indulhasson el. A derék aktivisták tehát nem az SZDSZ érdeké­ben, hanem az SZDSZ zsarolása érdekében tevé­kenykedtek. Mint tudjuk, hiába. A Hit Gyülekezetének vezetőit pénzügyi vissza­élésekkel is gyanúsítják. Egy pártnak nincs lehető­sége arra, hogy egy felekezet pénzügyeibe belelás­son, és nincs rá módja, hogy e gyanúsítások megala­pozottságát megítélje. Semmi oka arra, hogy preju­­dikáljon, de arra sincs, hogy kvázi kezességet vál­laljon egy felekezet vezetésének tisztességéért. Az SZDSZ-ben sokakat és joggal idegesítenek a HGY politikai törekvései is és a HGY ellen irányí­tott, de a vallásszabadság támadásán keresztül minden szabadságszerető polgár ellen irányuló kor­mánypárti támadás is. Ez a kétféle indulat világos elvek szerint összeegyeztethető és fű alatti politi­zálással összeütköztethető. Az önmagát restellő SZDSZ-hez az utóbbi, az önmagát vállalóhoz az előbbi illik. Hack júliusban a Magyar Narancsban azt nyilat­kozta, hogy „Bartus és még néhányan numerus clausust szeretnének bevezetni az SZDSZ-en belül, korlátozni a gyülekezet tagjainak a számát, vagy megszabnák, hogy mely pozíciókat nem tölthetek be azért, mert tagja vagyok a gyülekezetnek.” Meg is szabták. Ha az SZDSZ hű marad a közelmúltjához, akkor halkan tiltakozik a vallásszabadság leépítése ellen, és halkan leépíti a HGY-hez tartozó vezetőit és ak­tivistáit; ha pedig a távolabbi múltjához marad hű, akkor a vallásszabadság értékéhez illő eréllyel tilta­kozik, és nem egy felekezethez tartozó személyeket épít le, hanem egy felekezet illetéktelen beavatko­zási kísérleteit. Egy liberális párt nem helyeselheti, ha bármely felekezet bármely párt számára szerve­zett politikai szolgáltatásokat kínál és a közélet ál­cázott befolyásolási lehetőségét igényli, ha bármely­­ felekezet bármely párt támogatására kötelezi hí­veit, ha pretoriánus szavazógárdák beépítésével próbálja befolyásolni egy párt belső életét, ha egy karizmatikus vallási vezető politikai tőkét kíván kovácsolni híveinek feltétlen odaadásából. Egy liberális párt számára nem lehet fontosabb az egyik felekezet szabadsága, mint a másiké. Pél­dául a Hit Gyülekezetéé, mint a belőle kiváltaké. Mindkettő a megtámadottak között van. Egy libe­rális pártnak nem kell választania egy vallásszaka­dás során szétsodródó hívei között, mert a liberális választóvonal máshol van. Ott van példájd két hoz­zászólás között, amelyek az Élet és Irodalom július 16-i számában jelentek meg egymás mellett. Mind­kettő Tamás Gáspár Miklóssal vitatkozik, s mind­kettő a HGY-ből kivált írástudótól származik. Fa­zekas Csaba azt írja, hogy „Bartus könyve nem a­­gyülekezet tagjai vagy létezése ellen irányul”, Bar­tus maga pedig néhány hasábbal odébb nyilvánva­lóvá teszi, hogy az ő tevékenysége igenis a gyüleke­zet létezése ellen irányul, mert a HGY esetében sze­rinte a vallással való visszaélésről van szó, és a HGY melletti kiállás, úgymond, tarthatatlan. Fazekas Csaba azt írja, hogy „a tiszta szándékú és becsületes hites politikusokra (például Hack Péterre) pedig szükségük van” a liberálisoknak. Bartus szerint vi­szont Hack Péternek igenis távoznia kell vezető po­zíciójából, mert a HGY rajta keresztül akarja le­nyúlni az SZDSZ-t. Bartus azóta a feje búbjáig belesüllyedt a HGY betiltásáért folyó kampány mocskába. Olyan anya­gokkal és érvekkel eteti a kampányban részt vevő politikusokat és médiumokat, amelyek a közönség frappírozására alkalmasak ugyan, a vallással való visszaélés bizonyítására azonban nem, s ha azok alapján kétségbe lehetne vonni egy felekezet feleke­zet voltát, akkor úgyszólván valamennyiét lehetne. Számtalan felekezetben vannak olyan megnyil­vánulások, amelyeket kívülállók a fanatizmus ab­normális megnyilvánulásának ítélhetnek. Az sem ritkaság, hogy különböző felekezetek vezetői kissé abszurd értelmezésben adnak elő különböző törté­nelmi tényeket (nem hinném, hogy e tekintetben ifj. vagy idősebb Hegedűs Lóránt vagy Gyulai Endre elmaradna Németh Sándor mögött), az pedig ki­váltképp gyakori, hogy felekezetek fölöttébb elíté­lően nyilatkoznak más felekezetekről, szemfény­vesztésnek vélik azt, amit a másik a szent lélek megnyilvánulásának és fordítva. Ráadásul mindeb­ben nincs semmi olyan, amit a magyar törvények tiltanának. Ha a múltban sikeresen betiltottak vol­na, illetve sikeresen tiltottak volna be minden fele­­kezetet, amelyekre a fentiek valamelyike, esetleg mindegyike ráillik, vagy amelyik megvádolható az­zal, hogy a hívek adományait a hívek által nem el­lenőrizhető módon használja fel, akkor ma egyetlen felekezet sem létezne. A betiltási kampány logikája szerint ma is úgy­szólván bármelyik felekezetet be lehetne tiltani. Ha tehát ez a logika érvényesül, akkor mindegy, hogy melyik és milyen felekezettel szemben érvényesül, mert attól kezdve a többi is betiltható, attól kezdve senki számára nem létezik vallásszabadság, attól kezdve a felekezetek létezésének alapja nem a jog, hanem a kegy. Ennek a kampánynak a sikerében nem a HGY-ből kiábrándult kis keresztény csopor­tok érdekeltek, hanem azok az egyházak, amelyek többre értékelik az állami kegyet a polgári szabad­ságnál, mert a szabadság mindenkié, a kegy pedig csak az övék. III VELEMEMY 1999. DECEMBER 15., SZERDA 7 Bukaresti leszámolás Radu Vasile miniszterelnök bukása felkészületlenül érte a román társadal­mat. A sztrájkhullám ugyan nem csillapodott, de a komoly gazdasági ne­hézségekkel küszködő társadalom mégis fellélegzett a helsinki döntés hal­latán. Táplálni kezdte a reményt, hogy belátható időn belül, akár további nehézségek árán, de gazdaságilag is megközelítheti Európát. Romániában sem volt titok, hogy az EU a Vaste-kabinetnek, illetve a jelenlegi koalíció­nak ajánlotta fel a csatlakozási lehetőséget, csupán azért, mert a politikai stabilitás és integráció elkötelezettség látszatát keltette. Az EU-döntés másnapján robbant az augusztus óta időzített bomba. A Va­­sile-ellenes puccs a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt berkeiből in­dult. 1998 tavaszán Vasile a parasztpárt fiatalabb szárnya és a liberálisok tá­mogatásával hasonló, csak valamivel elegánsabb puccsot hajtott végre Vic­tor Ciorbea kormányfő ellen. A Ciorbeát támogató parasztpártiak azóta is a sértett fél szerepében a kormányfő ellenzékeként viselkedtek. Ciorbea rövi­desen kivált a parasztpártból, és új pártot hozott létre, de egykori hívei közül kevesen követték. Sértettségük ellenére inkább a hatalmat választották. Emil Constantinescu államfőről köztudott volt, hogy a parasztpárt azon szárnyához tartozik, amely érezhetően teret vesztett Vasile hatalomra jutá­sával. Sokáig úgy tűnt, hogy a parasztpárti „öregek” végképp visszaszorul­tak. Ám a gazdasági nehézségek fokozódása az ő malmukra hajtotta a vizet. Noha a köztársasági elnök már a helsinki csúcs előtt tárgyalt a koalíciós vezetőkkel a kormányfőcsere lehetőségéről, a kivitelezéssel a döntés más­napjáig vártak. Senki sem gondolta komolyan, hogy Bukarest ilyen öngyil­kos gesztussal mutatkozik be Európának. Az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy a koalíciós pártok meg tudják akadályozni a parasztpártiak bosszújának ki­vitelezését. Ám amikor a legnagyobb kormányzó párt miniszterei lemond­tak, a koalíciós partnerek egyszerűen tudomásul vették a kialakult helyzetet, és csatlakoztak Vasile megbuktatásához. Hogy miért, arra még nem kaptunk választ. Tulajdonképp megismétlődött az 1998-as helyzet. Akkor például az RMDSZ, annak ellenére, hogy őszinte meggyőződéssel támogatta Ciorbeát, végül hozzájárult leváltásához. Tétovázásokkal és visszalépésekkel ugyan, de a Vasile-kabinet mégiscsak teljesített. Ennek ellenére mennie kellett. Átmenetileg megbízott miniszterelnök vette át a kabinet vezetését. Bárki is legyen az utód, a parlamenti választások előtt 10 hónappal, már nem ma­rad ideje a bizonyításra. A kormányfőcsere egyszerűen értelmetlen, üres bosszúnak tűnik. Ha pedig mégsem az, akkor Victor Ciorbea prófétának bi­zonyult a múlt héten, amikor azt mondta: Romániában hihetetlenül meg­erősödött a maffia. Olyan gazdasági erőt képvisel, hogy képes minisztereket elmozdítani. Talán magát a miniszterelnököt is. Gál Mária ha Amt kJcM /prjan­­rtf­­ommyok eU ezr $5 At*ATtG\%tIT M6K3AT, TW Hit­vita Pápai Gábor rajza

Next