Népszava, 2000. január (128. évfolyam, 1–25. sz.)

2000-01-10 / 7. szám

/ ___________PÁHOLYBÓL__________ Don Quijote de la Nedec Magyar Judit Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK Különös szerzet a lányos apa. Legyen bármily ke­mény férfiú, eget-földet megmozgat, s a csillagokat is lehozná az égről leány­kájáért (éltesse őket az Is­ten, akárhol vannak is), s gyengéd ajnározása akkor is lankadatlan, ha a gyer­meket örökbe fogadta. Ilyen szerelmetes szívű atya lesz Pongrácz grófból, a felvidéki Nedec különc urából is a Beszterce ostro­ma daljátékváltozatában. A Madách Színház szil­veszteri bemutatója Mik­száth Kálmán azonos című regényéből táplálkozik, s a szívhez szóló történethez különös aktualitást kölcsö­nöznek a mai fülnek oly is­merősen csengő áthallások: a millenniumi év felemle­getése, a politikusok iro­nikus ábrázolása. A köz­élet 1895 óta stabilan idi­óta megnyilvánulásai mián különösen jólesik a közönségnek Müller Péter Sziámi dalszövegei közt ilyen sorokat hallani, hogy „senki se normális, bolond a kormány is”. Azért nem kell megijedniük a kor­mánypártiaknak sem, hi­szen a csipkelődés ennél nem megy mélyebbre: mindössze néhány képvise­lő, miniszter, polgármester rohangászik intézkedésre készen telefonokkal és Vi­­kidál Gyula jelenik meg egy hintalovon Ferenc Jó­zsefként, hogy elpanaszolja a renitens magyarokkal kapcsolatos bánatát. S hogy miért a császár és király személyéig elérő fel­fordulás? A bolond Pong­rácz gróf elégedetlen korá­val, mely silányabb az elő­zőeknél - ám minden bi­zonnyal jobb az elkövetke­zőknél -, s egy sértés miatt anakronisztikus hadjárat­ba kezd Beszterce városa ellen. A zsolnai bölcs rokon azonban bájos árva lányt küld haditúszként a habó­­kos várúrhoz, így csitítva le a jelmezekbe öltözött had­fiak ostromát. Az igazáért hadra kelt magyar Don Quijote azonban csak föl­széllel bolond, a szeretet szava kibillenti világ- és nőundorából, s a lányává fogadott Apolkáért kész lesz életét is adni. A művet színpadra alkal­mazó Müller Péter nem kü­lönösképp tette izgalmassá a színpadi történést, ám nem tagadta meg önmagát, amikor csillagokba látó szép pátosszal ruházza fel főhősét. A figura érzelmes­­sége jól fekszik Huszti Pé­ternek, s Varga Klári is új­ból megcsillogtatja tiszta hangú üdeségét Apolka szerepében. A többiekkel azonban elég szűkmarkúan bántak a szerzők. Psota Irénnek még csak-csak jut néhány jelenet, amelyben a kiérdemesült színi matró­nát játszva felderítheti a nézőket. Szerednyei Béla is jól elvan a lengyel ajkú Pruzsinszki Szaniszló há­lás akcentusával, de a tár­sulat zöme néma szerepben statisztálja végig az elő­adást. Nagy Viktornak is alapo­san fel lett adva a lecke, hogy legalább karakterisz­tikusan egyedi figurákat rendezzen a színpadra, ha már drámai történés és ere­detinek számító zene (Tolcsvay László munkája) nem segíti ebbéli törekvé­sében, így a Vágó Nelly jel­mezeibe bújtatott Crespo Rodrigónak, Tóth Tamás­nak, Laklóth Aladárnak, Pusztaszeri Kornélnak leg­alább a jól kitalált, ironi­kus küllem megadatik, ha már szöveget és dalokat nemigen kaptak hozzá. Fodor Antal koreográfusnak is mindössze egy-két lehe­tősége van arra, hogy meg­mozgassa a táncosokat, akik minden energiájukat a hatásos fináléra összpon­tosíthatják. Jól szól a tó­­tocskákból és zsidó zené­szekből összeállt darabbéli zenekar, jelenlétük felüdü­lés a szintetizátoros hang­­szerelésű muzsika mellett. A nemes érzelmekben bővelkedő daljáték két szünetében alkalmatos időt találhatunk arra is, hogy Gyulay Liviusz képeit megtekintsük a Tolnay Szalon-beli kiállításon. Gála a tengerentúlon NÉPSZAVA-információ Millenniumi nyitógálakon­certet rendeznek február 16-án a washingtoni Ken­nedy Centerben. A hang­verseny első részében a Fil­harmónia két ösztöndíjasa, Szalai Antal hegedűmű­vész és Koczor Péter zon­goraművész mellett egy tizenhét éves énekesnő, Pólyák Valéria is bemutat­kozik (műsorukban többek között Hubay, Bartók, Liszt, Chopin, Mozart, Gershwin és Bernstein mű­veit hallhatják az érdeklő­dők), a szünet után pedig a Budapest Táncegyüttes Csárdás, a Kelet tangója című produkcióját láthatja a közönség. Washington után február 17-én New Yorkban, majd a tervek szerint ezt még egy alkalommal, Bostonban is színre kerül a magyar est. KULTÚRA 2000. JANUÁR 10., HÉTFŐ 11 Szükséges sokszínűség ✓ Sebő Ferenc kutat, vezeti az Állami Népi Együttest és zenét­ énekel is Nemrég ünnepelte pályára lépésének har­mincadik évfordulóját: először ugyanis 1969-ben, az Egyetemi Színpadon adta elő énekelt verseit. Sebő Ferenc zeneszerző, előadóművész az eltelt három évtized alatt volt építész, színházi zeneszerző, táncház­vezetői tanfolyamvezető, a Magyar Televí­zió népzenei szerkesztője. Tanított népze­nét a Zeneakadémián és mindemellett kö­zel húsz éven át saját zenekarával, a Sebő együttessel muzsikált: régi stílusú pa­rasztzenéket, énekelt verseket játszva jár­ta a világot. Számos filmzenéje és lemez­­felvétele született, de írt népzenei olvasó­könyvet is. Az építészmérnöki kart, majd zenetudományi szakot végzett művész több mint a tíz éve az MTA Zenetudományi Intézetének kutatója, s jelenleg egy Vikár Béla népzenei gyűjteményen dolgozik. Emellett a tánccal is rengeteget foglalko­zik, hiszen négy esztendeje az Állami Népi Együttes művészeti vezetője. Ráfi Zsuzsanna NÉPSZAVA - Ennyire sokrétű az érdek­lődése vagy ilyen szívesen vesz részt különböző tevé­kenységekben? — Mindig is szerettem sokféle dologgal foglalkoz­ni, de azért négy-öt éves koromtól a zene volt a leg­fontosabb az életemben. De a nagymamám meg­­ígértette velem, hogy el­végzem az építészmérnöki kart, hiszen ebben a hiva­tásban szükség van művé­szi hajlamokra, de azért ki kell tudni számolni a ge­rendák méretét is. A Mű­egyetemen töltött eszten­dők valóban hasznosak voltak, fegyelmezettségre, összefogottságra szoktat­tak. Aztán elcsábított a ze­ne. Volt egy olyan időszak, amikor az együttessel ren­geteget utaztunk, nagyon sok koncerten léptünk színpadra, s a muzsika mellett másra nem jutott időm. Ekkoriban lettem a 25. Színház zeneszerzője is. Pedig nem volt könnyű a kezdet, hiszen 1967-ben, a Ki mit tud?-ról még azzal a felkiáltással dobtak ki en­gem és Mikó Istvánt, hogy olyan műfaj, hogy énekelt vers, nem létezik. Két év el­teltével Berek Katinak mu­tattam meg a műveimet, s neki annyira tetszettek a megzenésített költemé­nyek, hogy már másnap színpadra léphettünk vele, s ettől kezdve pedig rend­szeresen együtt szerepel­tünk. Zeneszerzői-előadói pályája sikeresen műkö­dött, miért döntött hát úgy, hogy felnőtt fejjel ismét be­ül az iskolapadba, s elvégzi a Zeneakadémia zenetudo­mányi szakát? - Mivel régi stílusú euró­pai parasztzenéket is éne­keltünk, magam is gyakran jártam gyűjtőutakra, s sze­rettem volna mindent meg­tanulni, amit csak lehet. Nagyon élveztem az iskolai éveket, hiszen kiváló pro­fesszoraim voltak, ráadá­sul így komplexebb képet kaptam a muzsikáról. A mai napig szívesen dolgo­zom kutatóként. Az összes, a kezdetektől 1938-ig össze­gyűjtött népdalt - amelyek száma körülbelül 13 500 - elsőnek Bartók Béla rakta rendszerbe. Ennek kritikai kiadását végezzük most Kovács Sándorral. Az első rész 1991-ben jelent meg, s a tervek szerint összesen kilenc kötet készül el, re­méljük, nemsokára a kö­vetkező részek is napvilá­got látnak. A könnyebb fel­használhatóság érdekében CD-ROM-on is gondolko­dunk. - A zenéhez, a kutatás­hoz hogyan kapcsolódik az Állami Népi Együttes? - Engem egy válságstáb kért fel erre a feladatra, s azért vállaltam el a mű­vészeti vezetést, mert úgy véltem, hogy a táncház­mozgalomban szerzett, több évtizedes tapasztala­tommal hasznukra lehetek. Egy új koncepciót dolgoz­tam ki, amelynek lényege az, hogy a Corvin téri épü­letünknek a hagyományok házává kellene válnia. Itt helyet kaphatna minden hagyományokhoz kötődő műfaj, koncerteknek, tánc­házi rendezvényeknek ad­nánk otthont és az Állami Népi Együttes mellett más táncegyüttesek is színpad­ra léphetnének. A népzené­vel megférne a régizene is, lenne mód a tánctanulásra és -tanításra, kézműves-fog­lalkozásokra. Valódi érték­őrző, nemzeti intézmény születhet így a Vár tövé­ben. Egyébként pedig már dolgoztunk két új műsoron. A Naplegenda című dara­bot tavasszal mutatjuk be. A populáris hangvételű, népzenén alapuló, és a nép­tánc elemeiből építkező látványos műsort Mihályi Gábor koreografálja. Az elő­adásban korszerű mozgás­anyagot láthatnak az ér­deklődők, táncszínházi kom­pozíciót, amely, színekből, hangulatokból, érzésekből áll. Egyébként már a River Dance menedzsere is ér­deklődik utána. Emellett természetesen készülünk a millenniumra is. A másik új mű a magyar néptáncból megfejthető történelmi át­tekintés, amely történelmi táncainkat mutatja be. - Mennyire jut ideje mindemellett a zenére? - Azért most is rendsze­resen muzsikálok. Néhány évig egyedül játszottam, az utóbbi három esztendőben pedig a Zsarátnok együt­tessel zenélek, gyakran me­gyek velük vidéki és kül­földi fellépésekre. Időnként pedig a Merlin Komman­dóban is muzsikálok. Ne­kem így kerek egész az éle­tem, erre a sokszínűségre van szükségem. Sebő Ferenc: „Nem volt könnyű a kezdet, hiszen 1967-ben, a Ki mit tud?-ról még azzal a felkiáltással dobtak ki engem és Mikó Ist­vánt, hogy olyan műfaj, hogy énekelt vers, nem létezik” Demecs Zsolt felvétele Végső búcsú Eck Imrétől Évek óta felé se néztünk már, ez az igazság. De hát lehetett volna szem­besülni azzal, hogy valaki, akivel a nyolcvanas évek derekán éjszakába nyúló pécsi vacsorapartikon lehetett művészetről, életről, emberekről vi­tatkozni, az egyszer csak a kilencve­nes évek elején olyan (gyógyíthatat­lan) állapotba kerülhet, amiben meg­szólalni alig tud? Nem tudom már, miért is hívtuk Papának őt, ott a Pécsi Balettnél, akkor, a nyolcvanas évek elején (alig volt túl az ötvenen), ennek biztos megvan a története, melyet az alapí­tó gárda tagjai - akiknél tíz évvel volt csupán idősebb, s akik 1960-ban vele indultak el - biztosan el tudná­nak mesélni. Valahogy mégis termé­szetes volt, hogy ő a társulat „Papá­ja”, pedig akkor már nem is ő volt az igazgató, s egyre kevesebbet is alko­tott. És keveset mesélt a múltról, s még kevesebbet büszkélkedett; igaz, az ő valódi érdemeire azokban az években még nem is illett nyilváno­san büszkének lenni. Arra nevezetesen, hogy forradal­mian másként kezdett el koreogra­­fálni ott, a Mecsek lábánál, 1960- ban, másképp, mint ’48 után bárki bárhol az országban. Nemcsak a té­mák, a zeneválasztás és a szokatlan mozdulatelemek alkalmazásával, de például azzal a munkamódszerrel, amely nem előre rögzített lépéseket tanít be az előadóknak, hanem alko­tótársként, velük együtt alkotta meg azokat ott, a balett-teremben, alá- és fölérendeltség nélkül, így születtek a 60-70-es évek híres főművei: a Fá­ból faragott királyfi, a Csodálatos mandarin, a Pókháló, a Tavaszün­nep, a Requiem. Hogy honnan vette azt a mozgásnyelvet, amelyen alko­tott, azokban az években, amikor a vasfüggönyön még akkora rés sem nyílt, melyen valamelyes modern tánctechnika vagy stílusirányzat be­szivároghatott volna - rejtély. Ami­kor nálunk a klasszikus baletten és a néptáncon kívül nemcsak tanulni nem lehetett más mozdulatnyelvet, de modern táncszínházi előadásokat sem láthatott itt senki (a hetvenes évek közepéig, ekkortól kezdve ju­tott el hozzánk néhány nyugati tár­sulat), akkor Eck Imre Pécsen kiala­kított egy sajátos nyelvezetet, mely­ben ott volt ugyan a klasszikus ba­lett, sőt nyomokban a néptánc is, de amelynek lényege a mozdulatművé­szet, a képzőművészet, a pantomim - és első helyen maga az előadó sze­mélyiség volt. Nagyon szerette a táncosait - al­kotótársait-, így aztán tulajdonkép­pen nem is csoda, hogy amikor a ve­le indulók lassan leléptek a színpad­ról (hiszen a táncospálya a legjobb esetben is csak körülbelül húsz év), ő is lassan visszavonult a háttérbe, szemlélődni, tanítani, szabadtéri já­tékokat szervezni (ami persze szin­tén nem kis dolog). Kisétált a Pécsi Balett életéből - majd lassan a saját­jából is. Beteg lett, egyre betegebb. S arra, hogy hosszú szenvedése alatt végig gyakorlatilag csak felesé­ge, volt pályatársa, Végvári Zsuzsa állt mellette - nincs mentségünk. Senkinek a kollégák, barátok sere­géből. Lőrinc Katalin RÖVIDEN Nyihaha Yahoonál Pénteken nyitt meg a Galéria ’56-ban (Bp. V., Fálk Miksa u. 7.) Nyiha­ha látogatás egy Yahoo­nál címmel Forgács Pé­ter képzőművész videó­­installáció kiállítása.. A tárlat február végéig te­kinthető meg. Kávéház a Könyvesházban Ma 16 órakor kerül sor a Helikon Könyvesház­ban (Bp. VI., Bajcsy- Zsilinszky út 37.) a saj­­tókávéház idei első ren­dezvényére, amelynek témája a Helikon Kiadó eddig megjelent, vala­mint a jövőben napvilá­got látó könyvei. A ki­adó új művészeti soro­zatát Vadas József mu­tatja be. A folyóirat­szemle vendége a Galé­ria Művészeti Magazin. Vicces rajzok Ars Caricatura címmel ma 16 órakor nyitik a 2000. év első karikatúra­­kiállítása. A bemutató a Magyar Kultúra Alapít­vány épületében (Bp. I., Szentháromság tér 6.) kapott otthont. A kiállí­tó művészek között sze­repel Dallos József, Ka­ján Tibor, Fenekovács László, Sajdik Ferenc és munkatársunk, Pápai Gábor is. Saját Hommage Pénteken nyitt meg Amszterdamban a ma­gyar származású fotó­művész, Besnyő Éva ki­állítása Hommage Éva Besnyőnek címmel. Az alkotó saját életútját mutatja be, Magyaror­szágtól Berlinen át Hol­landiáig. Hosszabb nyitva tartás A Néprajzi Múzeum két időszaki kiállítása: az Istenek arca - Afroame­rikai oltárok január 16- ig, valamint a „Nem csak sajtok...” - Indián és eszkimó kézműves technikák április 2-ig meghosszabbított nyit­va tartással várja az ér­deklődőket. Gerendás Péter a Janis’-ban Gerendás Péter gitáros­énekes ad koncertet ma este 21 órától éjfélig a Janis’ Pubban (Bp. V., Királyi Pál u. 8.). A be­lépés ingyenes. Elhunyt Janáky Viktor Életének hatvanhetedik évében, december 30-án elhunyt Janáky Viktor Munkácsy-díjas kera­mikus. Hamvait szűk családi körben helyezik végső nyugalomra. Új életre kel a televíziós Stúdió A Buda Stage pódiumán az ÉS lesz az első vendég NÉPSZAVA-információ Új életre kel a remények szerint a nevezetes televí­ziós kulturális műsor, a Stú­dió, régi-új címén a Stúdió 2000. Nem a képernyőn, ha­nem színpadon mutatkozik be e hét csütörtökén, január 13-án, amikor is a Buda Stage közönsége, előtt Szeg­vári Katalin és Érdi Sándor beszélget vendégeivel. Az eredeti televíziós mű­sor éppen idén lépett volna a huszadik évfolyamába, ha az utóbbi évek mostoha sorsú televíziós kulturális hetilapját sok hányattatás után végképpen meg nem szünteti a Magyar Televí­zió. Az egykori alapító ta­gok - Szegvári Katalin, Ér­di Sándor és Kepes András - közül ketten most arra szánták el magukat, hogy kipróbálják, vajon hogyan él meg a Stúdió élő pódium­beszélgetésként. Az ötlet Vámos Miklósé, a Buda Stage igazgatójáé, aki fel­ajánlotta a lehetőséget: ha már a képernyőn nincs he­lye, reinkarnálódjon a mű­sor a színpadon. Kínálta magát a lehetőség, hogy a szűkebb nyivánosság je­lentette hátrányt az élő műsor előnnyé fordítsa, amire viszont a képernyőn nem adódott lehetőség. Ily módon a Buda Stage kö­zönsége maga is a kérdező szerepébe léphet majd a beszélgetések során. A bemutatkozó esten a műsor házigazdái, Szegvá­ri és Érdi az Élet és Iroda­lom című hetnap munka­társait, Tamás Gizellát, Kovács Zoltánt és Megyesi Gusztávot látják vendégül a színpadon, s természete­sen egyaránt szó esik majd (köz)életről, irodalomról, sőt, a meghívottak megle­petésvendéget is visznek magukkal: az irodalom egyik jeles ifjú művelőjét mutatják be a pódiumon. Az est második részében Márta István zeneszerző, Kapolcs spiritusz rektora és az Új Színház igazgatója lesz kifaggatva s helybéli zenélésre is biztatva. Mint Érdi Sándor elmondta, iga­zi pódiumműsort szeretné­nek létrehozni, a beszélge­téseket irodalmi szemelvé­nyek, zene, s amennyire a lehetőségek engedik, video­­bejátszások színesítik. A Stúdió 2000 havonta je­lentkezik, s ha a fogadtatá­sa biztató, Érdi szívesen látja az egykori televíziós Stúdió régi műsorvezetőit is a pódiumbeszélgetések vezetésére. És biztos, ami biztos: a Buda Stage házi video­rendszerének segítségével a műsorokat rögzítik is.

Next