Népszava, 2000. március (128. évfolyam, 51–76. sz.)

2000-03-11 / 60. szám

SZÉP SZIJ____________________ 18 NÉPSZAVA 2000. MÁRCIUS 11., SZOMBAT A * Szükségállapot-blues és forradalmi „Sej, haj Rozi” John Lee Hooker és a ZOMO (Varsó, 1982. november) Ezt a szükségállapot-túrát Brezsnyevnek kö­szönhettük, pontosabban „a ferde ajkú vén trotty” (á la Petii György) halálának. Ugyan­is éppen egy Leningrád-Moszkva társasútra mentünk volna, amikor a „rendkívüli ese­mény” bekövetkezett. A csoportos utakat mind lefújták, helyettünk elvtársi temetési delegációk röpültek. Mérgünkben meg sem álltunk Varsóig, ami akkoriban a szó szoros értelmében zárt városnak számított. - Meg vannak bolondulva, hogy ilyenkor Varsóba mennek — képed el rajtunk a Bá­thory expressz étkezőkocsijának pincére —, hiszen ott nincs mit enni, fegyveres kato­nákkal tele a város. - Szociológiai túra - avatja be sokat sejtetően Zsolt. Aztán már az üvegfalú pá­lyaudvaron, amit a magyar Jazz Jambo­­ree-vándorok csak Hotel Centrálként em­legetnek, saját bőrünkön tapasztaljuk meg, amiről a pincér mesélt: amint leszál­­lunk a vonatról, máris igazoltat bennünket egy háromtagú katonai járőr. Varsóban egyedül a Victoria Hotel üzemel, ott lak­nak a külföldi tudósítók is, de nekünk az túl drága. Bejárjuk a fél várost egy libano­ni mérnökhallgató kis Polskiján, mire a Kopernikusz-szobor mellett, egy turista­­szálláson helyet kapunk. A többi szállodát a lengyel ÁVO, a ZOMO fegyveresei szállták meg, innen indulnak ütött-kopott buszokon reggelente bevetésre. A Warsa­­wa Hotel előtt Edit le akarja fényképezni, amint éppen buszra szállnak. Két gyakor­lóruhás kerget el bennünket.­­ Szürkület és eső. Felfedező útra indu­lunk, s az egyik templomból kiözönlő tö­meg nyomába eredünk. Egy Wiszinsky­­keresztnél (minden templom előtt találha­tó egy ilyen, három-négy méteres, virá­gokból rakott, a nemrég meghalt híres bí­borosra emlékeztető kereszt) áll meg a sö­tét ruhás nőkből és férfiakból álló, mint­egy százfős csapat. Előbb csak halkan, de aztán egyre ércesebben éneklik a Solidar­­nosc (Szolidaritás Szakszervezet) himnu­szát, amit mi a Szabad Európa Rádióból ismerünk. Kis mécseseket és nejlonfóliá­ba burkolt tenyérnyi arcképeket helyez­nek el a kereszt lábánál: a bíborosét, a pá­páét és Lech Walesáét, a Szolidaritás nemrégiben letartóztatott vezetőjének nagy bajuszú fotóját. Még látjuk, ahogy a tömeg távozása után Walesa képmását gyorsan összeszedik a civil ruhás kíberek. Nem akarunk hinni a szemünknek. CHICAGO BLUES FESTIVAL-ra invitál egy transzparens, méghozzá a Jazz Jam­­boreek legendás színhelyére, a Tudomány és Kultúra Palotájába (kiköpött Lomono­szov egyetem - a szovjetek ajándéka). Megáll az ész, John Lee Hooker és Jaru­zelski: szükségállapot-blues. A Sala Kongresszurában (itt láttuk nem is olyan régen, a bordó padlószőnyegen Zbignew Namislowsky mellett térdepelve Sonny Rollinsot és Don Cherryt, aztán itt fogjuk majd látni Miles Daviest) felszuronyozott kalasnyikovos katonák. A művészbejárón sikerül bekönyörögni magunkat. A mű­sorközlő este tíz után félóránként bejelen­ti, hogy engedélyt kell kérniük a várospa­rancsnokságtól, hogy az éjszakai kijárási tilalom ellenére tovább szólhasson a zene. Minden félórás hosszabbítást kitörő ová­cióval fogad a zsúfolásig (vagy ötezren beférnek) teli terem. A lányok táncra kérik a géppisztolyos katonákat. A koncert után irány az Akvarium dzsesszklub. Marek, a Project nevű rockbanda éne­kese fizeti be helyettünk a koponyánkénti 300 zlotyt. Még füves cigit is kapunk tőle. Éppen egy hete ítélték őket szilenciumra, meséli, mert koncertjeiken a Szolidaritást éltették, és szabadságot követeltek Wale­sának. A tarkopasz, „lángoló” bőgős Hel­­mud és zenekarának ez az utolsó hazai fellépése. Pár nappal később az NSZK-ba dobbantanak, a debreceni jazzfesztiválra már onnan fognak érkezni. Tadeusz, a gdanski hangszerboltos, aki a szükségál­lapot helyett következetesen „war­t, vagyis háborút mond, Helmudot a legna­gyobb lengyel free-zenésznek tartja. - Mi győzni fogunk - magyarázza ne­künk elszánt arccal -, nem úgy, mint ti 56-ban. - Bizonytalanul vigyorgunk, ami­kor Kádárt gyilkosnak nevezi, aztán meg­hív magához Gdanskba. - Gondoljátok meg, reggel fél hatkor indul a repülőgép. Zsolt szerint szart sem ér az egész szo­­ciotour, ha nem demonstráljuk, hogy ve­­lük vagyunk. Nos, egy nagy fehér lapra angolul lóbetűkkel rávessük a magyarok szolidaritását. A Vistula partján, egy sárga falú kis kápolnánál indul az akció. Vagy tucatnyi lengyel ácsorog a kiszemelt Wi­­szinsky-keresztnél. Leteszem tövébe a papírt, raknám rá a mécsest, amikor valaki magyarul kérdezi: " Ezt ráköthetem? Magas, borotváltarcú, baszksapkás, pap­lankabátos férfi néz vissza rám, kezében egy piros-fehér-zöld vékony szalag. Bólin­tok, mire leguggol és ráköti a szalagot a mécsesre. Ekkor egy kockás felöltős, sárga cipős ember lép elő. Vizslatja irományun­kat, aztán dühös pofával vartyog valamit, és taposni kezdi a fehér lapot, mindeközben bőszen integet egy, a macskaköves téren vára­kozó szürke Nysa felé. - Télak! - mondom társaimnak, s futólépés­­ben tűnünk el a Vistula oldalában kanyargó ös­vényen. Mindannyian ar­ra gondolunk, hogy az a joviális, magyarul be­szélő alak biztos provokátor volt. Nyilván a BM állította ránk és tuti, hogy ezek után ki­toloncolnak bennünket! Miközben erről be­szélgetünk, és befordulunk egy utcasarkon, hát ki jön szemben velünk? Ki más, mint a nemzetiszínű szalagos. Kitérni már nem tu­dunk, ezért aztán szóba elegyedünk vele. Kérdezi, mi járatban vagyunk, s mosolyog, amikor mondjuk, hogy szociotour. Ő hivata­los úton van. Na ja!, nézünk egymásra. A Nagyvilág munkatársa, Mrozek egyik da­rabját jött megnézni, szeretné majd közölni a folyóirat. Mondja a nevét, Bába Ivánnak hívják. (Jót derült rajta, amikor évekkel később elmeséltem neki, hogy akkor és ott mi bizony provokátornak néztük. Ma ő ha­zánk lengyelországi nagykövete.) 12 óra előtt öt perccel (Prága, 1989. november 23-25.) Meleg(­vízágyús) fogadtatást jósoltak ide­haza nekünk, ám a Vencel téren már napok óta locsolási tilalom van érvényben. A haj­nali vonattal érkező még nem tud messze­menő következtetéseket levonni, de az már az állomás falát borító tacepaókból nyilván­való, hogy Prágában nagy dolgok vannak készülőben. A restiben az asztalunkhoz ülő idős házaspár azt bizonygatja, hogy itt az emberek egyedül Dubcekben bíznak, a je­lenlegi vezetőkből elegük van. A munkába sietők és az érdeklődők cso­portokban állják körül Vencel király szob­rát, hogy meghallgassák az egymást váltó szónokokat. A téglalap alakú, enyhén emel­kedő tér északi (?) végében található szo­borcsoport márványtalapzatát nemzetiszínű zászlók, transzparensek, fényképek borít­ják. A főhelyen Alexander Dubcek és Ma­­saryk arcképe. Az emlékmű mögött a háló­zsákokba bugyolált fiatalok, akik egész éj­szaka itt virrasztottak, kitörő örömmel fo­gadják az érkező reggelit. Ötven méterrel lejjebb több száz gyertya ég az egy héttel ezelőtti értelmetlen és brutális rendőrterror­ra emlékeztetve. Azóta gyökeresen megvál­tozott a helyzet. A rohamrendőröktől itt már nem fél senki. Órák alatt több tízezresre nő a tömeg, s föl-alá hullámzik a hatalmas té­ren. Egyenruhást véletlenül sem látunk, sem most, sem később. A kabátokon kokárdák, a kezekben nem­zetiszínű zászlók. A környező házak falán, kirakatok üvegén kézzel írt tacepaók, sok­szorosított felhívások: „It’s over - czech are five!”, „687, 89!” „Katonák, rendőrök, ne bántsátok a tieiteket!” Képek az előző tüntetésekről, nagyméretű poszterek a vé­res pénzekről. Például a L’Express kinagyí­tott címlapfotója: három állig felfegyver­zett, fehér sisakos, pajzsos rohamosztagos hajánál fogva vonszol egy férfit. Prágában minden köztéri órát 12 óra előtt öt perccel állítottak meg. De hogy valójá­ban mennyi ideje lehet még a kommunista hatalomnak, azt biztosan senki sem tudja. Jakes frnsse­” - olvassuk egy pecsenye­­sütő-bódé bádogfalán. A Svobodné Slovo szerkesztősége előtt hosszú sor kígyózik. Előretolakszunk, hogy hozzájussunk a friss délutáni laphoz, de az árus szigorúan szól ránk, hogy ez nem fair. Ahogy 68-ban, most is a diákság a forra­dalom kovásza. Herbert Marcuse, a filozó­­fus alighanem elégedetten konstatálná, ha látná, hogy eszméi újra élnek. A diákok ta­náraikkal együtt már több mint egy hete sztrájkolnak. Az egyetemek bejáratát sztrájkőrség vigyázza. A hallgatók felhívá­sa nyomán hirdették meg november 26-ra a kétórás általános munkabeszüntetést. A Ká­roly Egyetem művészeti fakultásának őrei készségesen kalauzolnak végig az épület­ben, amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk. Kiderül, hogy itt készülnek a Prá­­ga-szerte látható plakátok, transzparensek, karikatúrákat. A jogi kar előtt a diákok, a fotósok legnagyobb örömére, apró nemzet­­iszínű papírzászlókat ragasztgatnak a piros lámpánál várakozó autókra. Talán a fellegvár, a Hradzsin az egyetlen hely, ahol semmi sem ér­zékelhető az esemé­nyekből. Turistacsopor­tok jönnek-mennek, tu­domást sem véve az alant bársonyosnak be­cézett forradalomról. A kovácsoltvas főkapunál didergő két kiskatonától akár be is sétálhatnánk a köztársasági elnöki rezidenciába. A várfal­nál egy szovjet tévéstáb a panorámát vizs­latja. Úgy tűnik, hogy innen föntről még te­­leobjektíven át sem fognak tisztán látni. Este a Vencel téren, mit sem törődve a kellemetlenül szitáló havas esővel, három­százezres tömeg ünnepli az egyik ház erké­lyéről" szónokló Dubceket. A beszéd végén a nép nem mozdul, mintha csak arra várna, hogy történjék már valami. A boltok, étter­mek és az aluljárók kirakataiban elhelyezett tévékészülékeken százak és százak nézik a tüntetésekről készített video-összeállításo­­kat. Mintha csak ezzel is a forradalmi han­gulatot akarnák tartósítani. Másnap egy, a térhez közeli sörözőben knédlizünk, amikor az utcáról óriási üdvri­valgást hallunk. - Jakes kaput! Jakes konyec! - magya­rázza fült érő szájjal a pincér. — Nem, nem halt meg - javítja ki a pin­cért felénk fordulva angolul egy vendég -, csak végre lemondott. Olyan népünnepélyt, ami a Vencel téren veszi kezdetét, még életünkben nem lát­tunk. A Laterna Magica épületében lévő ét­terem teraszáról a lakodalmat odahagyó násznép csasztuskákat kiabálva lelkesíti a téren hömpölygő népet. A Vencel téren al­kalmi rezesbanda húzza a talpalávalót, az emberek egymásba kapaszkodva önfeled­ten éneklik a „Sej-haj, Rozit”. Pezsgősdu­­gókkal lövik az égre a prágaiak a szabadság díszsortüzét. Bennünket is beszippant a tö­meg, mi sem ússzuk meg polkázás nélkül. Reggel már falragaszok adják tudtul, hogy a CSKP elnökségének lemondása csupán manőver. Magáért beszél a Jakest és az új pártvezért, Urbaneket egyazon kártya figuráiként ábrázoló montázs. Prága népe mindenekelőtt Stepant, a városi párttitkárt tenné lapátra, hiszen ő volt elsősorban a fe­lelős a brutális rendőri beavatkozásért. Ám ő egyelőre a posztján marad. Délután két órára hirdeti a Polgári Fórum az eddigi legnagyobb szabású tömeggyű­lést. Fölösleges lenne megkérdezni bárkitől, hol is van a Letna hegyi felvonulá­si tér, a demonstráció helyszíne, hiszen a város apraja-nagyja oda tart. Ismét Dubcek, majd az író, Václav Havel beszél. A sűrű hóesésben közel 750 ezer cseh tesz hitet a valódi változások mellett, s kulcsait rázva „üzeni”, hogy ennek a rendszernek vég­képp annyi. Koporsó a Dacia tetején (Brassó, Bukarest, 1989. december 26-30.) Kolozsvárra ködös szürkületben érkezünk. A Mátyás-templomnál, a főtér különböző pontjain, apró fenyőfák alatt gyertyák égnek azokért, akik az elmúlt csütörtökön itt vesz­tették életüket. Alkalmi kísérőnk, Nagybácsi szerint a katonák lőttek a tömegre, a magyar nyelvű helyi lapban viszont Cornea asszony azt nyilatkozta, hogy katonaruhába bújt sze­­kusok tüzeltek. Ma temetik a diákokat, mu­tat Nagy úr a mellettünk elhúzó fekete lepel­lel letakart, nyitott platójú teherautóra. Tordán barátunk, Kovács Miki azt mondja, hogy tegnap valamennyi gyár és hivatal dolgozója a főtérre vonult, a forra­dalom mellett tüntetni. Miki szerint ret­tentő a szervezetlenség. Nem tudni, hogy ki kire lő, ki kivel van. Náluk a gyárban boldog-boldogtalan fegyverhez jutott. Kovboskodás folyt, ha valaki a gyár felé közeledett, és a felszólításra nem állt meg, egyből rálőttek. Erre aztán a katonák is tűz alá vették a lövések helyszínét. Miki báty­ja, Gyuri azt tapasztalta, hogy nemzet­őrnek magyarokat csak elvétve vesznek föl, sőt az elején a románok közül is csak a párttagok jöttek számításba. Hajnalig néz­zük a tévét Gyuriék kislánya és kisfia tár­saságában, órákon át, az „érdekesebb” ré­szeket többször is lassítva, mutatják a Ceau­­sescu pár statáriális perét. Miki szerez nekünk benzint, s irány Bras­só. Háziasszonyunk férje, aki éjszakai gyá­ri őrségbe igyekszik, hiába beszél bennün­ket le róla, késő este gyalog bemegyünk a centrumba. Brassó hideg és sötét. Egyedül a város fölé magasodó hegy, a Cenk két púpja közötti kilátó fénye szolgál iránytű gyanánt. Ellenben Brassó főtere fényárban úszik. Éttermet keresünk, de hiába: elmúlt hat óra, minden bezárt, hiszen rendkívüli állapot, s önként vállalt kijárási tilalom van. A városháza előtt Sanyi és Laci egy kon­zervdobozt rugdal maga előtt, amikor hirte­len éles kiáltás hallatszik, és két sisakos ka­tona lép elő szinte a falból. Amikor Laci a zsebében kezd kotorászni az útleveléért, csattan a géppisztoly zarárra, s barátaink fejük fölé emelik a kezüket. Ekkora már mi is odaérünk, s bennünket is körülvesznek a riadt tekintetű katonák. Foglyok vagyunk. Csak nehogy szekusok legyenek, ötlik föl bennem. Egyre mondogatjuk, hogy „red cross” meg „farmaci”. Bukarestbe viszünk gyógyszereket, de ők sehogy sem akarják ezt megérteni. Egyszer csak az egyik ablakból egy bőrkabátos férfi hajol ki, s tört magyarság­gal mondja, hogy mindjárt lejön. Megmo­toznak, és a vagy kétszáz méterre sötétedő teherautók felé kísérnek bennünket. Csak ekkor veszem észre, hogy az épület falánál, térdünk magasságában a homokzsákok mö­gött sisakos, fegyverüket lövésre készen tartó katonák lapulnak. A bőrkabátos tiszt magyarul korhol bennünket, de a feszültség már érezhetően alábbhagy. Györgyi már föl sem tartja a kezét, az őt kisérő kiskatonával társalog. Odaérünk a teherautókhoz, ám ahelyett, hogy felparancsolnának bennün­ket a platóra, a tiszt dühösen int, hogy gyor­san táguljunk innen. Brassóból sűrű hóesésben indulunk, Bukarest határában havas eső fogad. Az út mentén páncélos járművek, tankok, föld­gépekből és pótkocsikból állított el­lenőrzőpontok. A többsávos bevezető úton mellettünk egy piros Dacia húz el, tetején egyszerű fakoporsó. Órákba telik, amíg megtaláljuk az expót, a kiállítási csarnokokat, ahol kirakhatjuk a kisbusz­ból, amit magunkkal hoztunk: gyógysze­reket, konzerveket, zsáknyi levesport. A televízió szitává lőtt üvegépülete előtt - kényszerűségből, mert nem találjuk a ke­resett utat - többször is elhajtunk. A tévé udvara, akár egy háborús frontállás. A Pa­noráma Kalmár György vezette forgató­­csoportjával találkozunk, aztán Bánkúti Andrással, a Magyar Hírlap fotóriporteré­vel fűzünk össze a Malév bukaresti kiren­deltségén. Lebeszél bennünket, hogy a követségre menjünk, ott már nincs szál­lás, minden magyar tudósítót az egyik ho­telbe költöztettek át. Bánkodtól azt is megtudjuk, hogy este itt és itt „kilövés” lesz, vagyis a katonák az egyik házból ki­füstölik az ott fészkelő szekusokat. Egy vérbeli fotósnak soha vissza nem térő al­kalom. A Dorobán szállóban tényleg van szabad hely, ketten vesszük ki a szobát, Sanyi és Laci pedig fellógnak. A magyar tévéseket segítő erdélyi költő, Cselényi László még plusz reggeli jegyeket is sze­rez nekünk. A délutánt a városban töltjük. A Palota téren, ahol utoljára szólt a „nép­hez” a kondukátor, a forradalom szíve: tankok, állig felfegyverzett katonák. A tankos fiúk gomblyukába szegfűt tűztek a bukaresti lányok. Két erdélyi magyar fér­fi, egy, a fővárosban dolgozó fiatalember és az őt Szatmárból meglátogató apja szegődik mellénk kísérőül. Megmutatják az Egyetem teret, ahol lánctalpasok tapos­ták agyon a diákokat, aztán a Szocializ­mus és Győzelem ceausescui sugárútján gyalogolunk. Fehér terméskőből építették az utat szegélyező lakatlan panoptikum­házakat. Bukarest utcáit ellepte a nép, de itt furcsa módon rajtunk kívül mégsem sé­tál senki. Az emberek messziről elkerülik a kondukátor szánalmasan gigantikus fe­hér palotájának még a környékét is. Este a tévében Chaplin Diktátorát néz­zük, miközben odakintről olykor-olykor egy-egy robbanás vagy géppisztoly-kelepe­lés hallatszik. Tódor János Este a tévében Chaplin Diktátorát nézzük, miközben odakintről olykor-olykor egy-egy robbanás vagy géppisztoly-kelepelés hallatszik Tüntetés a gdanski hajógyár előtt

Next