Népszava, 2000. március (128. évfolyam, 51–76. sz.)
2000-03-11 / 60. szám
SZÉP SZIJ____________________ 18 NÉPSZAVA 2000. MÁRCIUS 11., SZOMBAT A * Szükségállapot-blues és forradalmi „Sej, haj Rozi” John Lee Hooker és a ZOMO (Varsó, 1982. november) Ezt a szükségállapot-túrát Brezsnyevnek köszönhettük, pontosabban „a ferde ajkú vén trotty” (á la Petii György) halálának. Ugyanis éppen egy Leningrád-Moszkva társasútra mentünk volna, amikor a „rendkívüli esemény” bekövetkezett. A csoportos utakat mind lefújták, helyettünk elvtársi temetési delegációk röpültek. Mérgünkben meg sem álltunk Varsóig, ami akkoriban a szó szoros értelmében zárt városnak számított. - Meg vannak bolondulva, hogy ilyenkor Varsóba mennek — képed el rajtunk a Báthory expressz étkezőkocsijának pincére —, hiszen ott nincs mit enni, fegyveres katonákkal tele a város. - Szociológiai túra - avatja be sokat sejtetően Zsolt. Aztán már az üvegfalú pályaudvaron, amit a magyar Jazz Jamboree-vándorok csak Hotel Centrálként emlegetnek, saját bőrünkön tapasztaljuk meg, amiről a pincér mesélt: amint leszállunk a vonatról, máris igazoltat bennünket egy háromtagú katonai járőr. Varsóban egyedül a Victoria Hotel üzemel, ott laknak a külföldi tudósítók is, de nekünk az túl drága. Bejárjuk a fél várost egy libanoni mérnökhallgató kis Polskiján, mire a Kopernikusz-szobor mellett, egy turistaszálláson helyet kapunk. A többi szállodát a lengyel ÁVO, a ZOMO fegyveresei szállták meg, innen indulnak ütött-kopott buszokon reggelente bevetésre. A Warsawa Hotel előtt Edit le akarja fényképezni, amint éppen buszra szállnak. Két gyakorlóruhás kerget el bennünket. Szürkület és eső. Felfedező útra indulunk, s az egyik templomból kiözönlő tömeg nyomába eredünk. Egy Wiszinskykeresztnél (minden templom előtt található egy ilyen, három-négy méteres, virágokból rakott, a nemrég meghalt híres bíborosra emlékeztető kereszt) áll meg a sötét ruhás nőkből és férfiakból álló, mintegy százfős csapat. Előbb csak halkan, de aztán egyre ércesebben éneklik a Solidarnosc (Szolidaritás Szakszervezet) himnuszát, amit mi a Szabad Európa Rádióból ismerünk. Kis mécseseket és nejlonfóliába burkolt tenyérnyi arcképeket helyeznek el a kereszt lábánál: a bíborosét, a pápáét és Lech Walesáét, a Szolidaritás nemrégiben letartóztatott vezetőjének nagy bajuszú fotóját. Még látjuk, ahogy a tömeg távozása után Walesa képmását gyorsan összeszedik a civil ruhás kíberek. Nem akarunk hinni a szemünknek. CHICAGO BLUES FESTIVAL-ra invitál egy transzparens, méghozzá a Jazz Jamboreek legendás színhelyére, a Tudomány és Kultúra Palotájába (kiköpött Lomonoszov egyetem - a szovjetek ajándéka). Megáll az ész, John Lee Hooker és Jaruzelski: szükségállapot-blues. A Sala Kongresszurában (itt láttuk nem is olyan régen, a bordó padlószőnyegen Zbignew Namislowsky mellett térdepelve Sonny Rollinsot és Don Cherryt, aztán itt fogjuk majd látni Miles Daviest) felszuronyozott kalasnyikovos katonák. A művészbejárón sikerül bekönyörögni magunkat. A műsorközlő este tíz után félóránként bejelenti, hogy engedélyt kell kérniük a városparancsnokságtól, hogy az éjszakai kijárási tilalom ellenére tovább szólhasson a zene. Minden félórás hosszabbítást kitörő ovációval fogad a zsúfolásig (vagy ötezren beférnek) teli terem. A lányok táncra kérik a géppisztolyos katonákat. A koncert után irány az Akvarium dzsesszklub. Marek, a Project nevű rockbanda énekese fizeti be helyettünk a koponyánkénti 300 zlotyt. Még füves cigit is kapunk tőle. Éppen egy hete ítélték őket szilenciumra, meséli, mert koncertjeiken a Szolidaritást éltették, és szabadságot követeltek Walesának. A tarkopasz, „lángoló” bőgős Helmud és zenekarának ez az utolsó hazai fellépése. Pár nappal később az NSZK-ba dobbantanak, a debreceni jazzfesztiválra már onnan fognak érkezni. Tadeusz, a gdanski hangszerboltos, aki a szükségállapot helyett következetesen „wart, vagyis háborút mond, Helmudot a legnagyobb lengyel free-zenésznek tartja. - Mi győzni fogunk - magyarázza nekünk elszánt arccal -, nem úgy, mint ti 56-ban. - Bizonytalanul vigyorgunk, amikor Kádárt gyilkosnak nevezi, aztán meghív magához Gdanskba. - Gondoljátok meg, reggel fél hatkor indul a repülőgép. Zsolt szerint szart sem ér az egész szociotour, ha nem demonstráljuk, hogy velük vagyunk. Nos, egy nagy fehér lapra angolul lóbetűkkel rávessük a magyarok szolidaritását. A Vistula partján, egy sárga falú kis kápolnánál indul az akció. Vagy tucatnyi lengyel ácsorog a kiszemelt Wiszinsky-keresztnél. Leteszem tövébe a papírt, raknám rá a mécsest, amikor valaki magyarul kérdezi: " Ezt ráköthetem? Magas, borotváltarcú, baszksapkás, paplankabátos férfi néz vissza rám, kezében egy piros-fehér-zöld vékony szalag. Bólintok, mire leguggol és ráköti a szalagot a mécsesre. Ekkor egy kockás felöltős, sárga cipős ember lép elő. Vizslatja irományunkat, aztán dühös pofával vartyog valamit, és taposni kezdi a fehér lapot, mindeközben bőszen integet egy, a macskaköves téren várakozó szürke Nysa felé. - Télak! - mondom társaimnak, s futólépésben tűnünk el a Vistula oldalában kanyargó ösvényen. Mindannyian arra gondolunk, hogy az a joviális, magyarul beszélő alak biztos provokátor volt. Nyilván a BM állította ránk és tuti, hogy ezek után kitoloncolnak bennünket! Miközben erről beszélgetünk, és befordulunk egy utcasarkon, hát ki jön szemben velünk? Ki más, mint a nemzetiszínű szalagos. Kitérni már nem tudunk, ezért aztán szóba elegyedünk vele. Kérdezi, mi járatban vagyunk, s mosolyog, amikor mondjuk, hogy szociotour. Ő hivatalos úton van. Na ja!, nézünk egymásra. A Nagyvilág munkatársa, Mrozek egyik darabját jött megnézni, szeretné majd közölni a folyóirat. Mondja a nevét, Bába Ivánnak hívják. (Jót derült rajta, amikor évekkel később elmeséltem neki, hogy akkor és ott mi bizony provokátornak néztük. Ma ő hazánk lengyelországi nagykövete.) 12 óra előtt öt perccel (Prága, 1989. november 23-25.) Meleg(vízágyús) fogadtatást jósoltak idehaza nekünk, ám a Vencel téren már napok óta locsolási tilalom van érvényben. A hajnali vonattal érkező még nem tud messzemenő következtetéseket levonni, de az már az állomás falát borító tacepaókból nyilvánvaló, hogy Prágában nagy dolgok vannak készülőben. A restiben az asztalunkhoz ülő idős házaspár azt bizonygatja, hogy itt az emberek egyedül Dubcekben bíznak, a jelenlegi vezetőkből elegük van. A munkába sietők és az érdeklődők csoportokban állják körül Vencel király szobrát, hogy meghallgassák az egymást váltó szónokokat. A téglalap alakú, enyhén emelkedő tér északi (?) végében található szoborcsoport márványtalapzatát nemzetiszínű zászlók, transzparensek, fényképek borítják. A főhelyen Alexander Dubcek és Masaryk arcképe. Az emlékmű mögött a hálózsákokba bugyolált fiatalok, akik egész éjszaka itt virrasztottak, kitörő örömmel fogadják az érkező reggelit. Ötven méterrel lejjebb több száz gyertya ég az egy héttel ezelőtti értelmetlen és brutális rendőrterrorra emlékeztetve. Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet. A rohamrendőröktől itt már nem fél senki. Órák alatt több tízezresre nő a tömeg, s föl-alá hullámzik a hatalmas téren. Egyenruhást véletlenül sem látunk, sem most, sem később. A kabátokon kokárdák, a kezekben nemzetiszínű zászlók. A környező házak falán, kirakatok üvegén kézzel írt tacepaók, sokszorosított felhívások: „It’s over - czech are five!”, „687, 89!” „Katonák, rendőrök, ne bántsátok a tieiteket!” Képek az előző tüntetésekről, nagyméretű poszterek a véres pénzekről. Például a L’Express kinagyított címlapfotója: három állig felfegyverzett, fehér sisakos, pajzsos rohamosztagos hajánál fogva vonszol egy férfit. Prágában minden köztéri órát 12 óra előtt öt perccel állítottak meg. De hogy valójában mennyi ideje lehet még a kommunista hatalomnak, azt biztosan senki sem tudja. Jakes frnsse” - olvassuk egy pecsenyesütő-bódé bádogfalán. A Svobodné Slovo szerkesztősége előtt hosszú sor kígyózik. Előretolakszunk, hogy hozzájussunk a friss délutáni laphoz, de az árus szigorúan szól ránk, hogy ez nem fair. Ahogy 68-ban, most is a diákság a forradalom kovásza. Herbert Marcuse, a filozófus alighanem elégedetten konstatálná, ha látná, hogy eszméi újra élnek. A diákok tanáraikkal együtt már több mint egy hete sztrájkolnak. Az egyetemek bejáratát sztrájkőrség vigyázza. A hallgatók felhívása nyomán hirdették meg november 26-ra a kétórás általános munkabeszüntetést. A Károly Egyetem művészeti fakultásának őrei készségesen kalauzolnak végig az épületben, amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk. Kiderül, hogy itt készülnek a Prága-szerte látható plakátok, transzparensek, karikatúrákat. A jogi kar előtt a diákok, a fotósok legnagyobb örömére, apró nemzetiszínű papírzászlókat ragasztgatnak a piros lámpánál várakozó autókra. Talán a fellegvár, a Hradzsin az egyetlen hely, ahol semmi sem érzékelhető az eseményekből. Turistacsoportok jönnek-mennek, tudomást sem véve az alant bársonyosnak becézett forradalomról. A kovácsoltvas főkapunál didergő két kiskatonától akár be is sétálhatnánk a köztársasági elnöki rezidenciába. A várfalnál egy szovjet tévéstáb a panorámát vizslatja. Úgy tűnik, hogy innen föntről még teleobjektíven át sem fognak tisztán látni. Este a Vencel téren, mit sem törődve a kellemetlenül szitáló havas esővel, háromszázezres tömeg ünnepli az egyik ház erkélyéről" szónokló Dubceket. A beszéd végén a nép nem mozdul, mintha csak arra várna, hogy történjék már valami. A boltok, éttermek és az aluljárók kirakataiban elhelyezett tévékészülékeken százak és százak nézik a tüntetésekről készített video-összeállításokat. Mintha csak ezzel is a forradalmi hangulatot akarnák tartósítani. Másnap egy, a térhez közeli sörözőben knédlizünk, amikor az utcáról óriási üdvrivalgást hallunk. - Jakes kaput! Jakes konyec! - magyarázza fült érő szájjal a pincér. — Nem, nem halt meg - javítja ki a pincért felénk fordulva angolul egy vendég -, csak végre lemondott. Olyan népünnepélyt, ami a Vencel téren veszi kezdetét, még életünkben nem láttunk. A Laterna Magica épületében lévő étterem teraszáról a lakodalmat odahagyó násznép csasztuskákat kiabálva lelkesíti a téren hömpölygő népet. A Vencel téren alkalmi rezesbanda húzza a talpalávalót, az emberek egymásba kapaszkodva önfeledten éneklik a „Sej-haj, Rozit”. Pezsgősdugókkal lövik az égre a prágaiak a szabadság díszsortüzét. Bennünket is beszippant a tömeg, mi sem ússzuk meg polkázás nélkül. Reggel már falragaszok adják tudtul, hogy a CSKP elnökségének lemondása csupán manőver. Magáért beszél a Jakest és az új pártvezért, Urbaneket egyazon kártya figuráiként ábrázoló montázs. Prága népe mindenekelőtt Stepant, a városi párttitkárt tenné lapátra, hiszen ő volt elsősorban a felelős a brutális rendőri beavatkozásért. Ám ő egyelőre a posztján marad. Délután két órára hirdeti a Polgári Fórum az eddigi legnagyobb szabású tömeggyűlést. Fölösleges lenne megkérdezni bárkitől, hol is van a Letna hegyi felvonulási tér, a demonstráció helyszíne, hiszen a város apraja-nagyja oda tart. Ismét Dubcek, majd az író, Václav Havel beszél. A sűrű hóesésben közel 750 ezer cseh tesz hitet a valódi változások mellett, s kulcsait rázva „üzeni”, hogy ennek a rendszernek végképp annyi. Koporsó a Dacia tetején (Brassó, Bukarest, 1989. december 26-30.) Kolozsvárra ködös szürkületben érkezünk. A Mátyás-templomnál, a főtér különböző pontjain, apró fenyőfák alatt gyertyák égnek azokért, akik az elmúlt csütörtökön itt vesztették életüket. Alkalmi kísérőnk, Nagybácsi szerint a katonák lőttek a tömegre, a magyar nyelvű helyi lapban viszont Cornea asszony azt nyilatkozta, hogy katonaruhába bújt szekusok tüzeltek. Ma temetik a diákokat, mutat Nagy úr a mellettünk elhúzó fekete lepellel letakart, nyitott platójú teherautóra. Tordán barátunk, Kovács Miki azt mondja, hogy tegnap valamennyi gyár és hivatal dolgozója a főtérre vonult, a forradalom mellett tüntetni. Miki szerint rettentő a szervezetlenség. Nem tudni, hogy ki kire lő, ki kivel van. Náluk a gyárban boldog-boldogtalan fegyverhez jutott. Kovboskodás folyt, ha valaki a gyár felé közeledett, és a felszólításra nem állt meg, egyből rálőttek. Erre aztán a katonák is tűz alá vették a lövések helyszínét. Miki bátyja, Gyuri azt tapasztalta, hogy nemzetőrnek magyarokat csak elvétve vesznek föl, sőt az elején a románok közül is csak a párttagok jöttek számításba. Hajnalig nézzük a tévét Gyuriék kislánya és kisfia társaságában, órákon át, az „érdekesebb” részeket többször is lassítva, mutatják a Ceausescu pár statáriális perét. Miki szerez nekünk benzint, s irány Brassó. Háziasszonyunk férje, aki éjszakai gyári őrségbe igyekszik, hiába beszél bennünket le róla, késő este gyalog bemegyünk a centrumba. Brassó hideg és sötét. Egyedül a város fölé magasodó hegy, a Cenk két púpja közötti kilátó fénye szolgál iránytű gyanánt. Ellenben Brassó főtere fényárban úszik. Éttermet keresünk, de hiába: elmúlt hat óra, minden bezárt, hiszen rendkívüli állapot, s önként vállalt kijárási tilalom van. A városháza előtt Sanyi és Laci egy konzervdobozt rugdal maga előtt, amikor hirtelen éles kiáltás hallatszik, és két sisakos katona lép elő szinte a falból. Amikor Laci a zsebében kezd kotorászni az útleveléért, csattan a géppisztoly zarárra, s barátaink fejük fölé emelik a kezüket. Ekkora már mi is odaérünk, s bennünket is körülvesznek a riadt tekintetű katonák. Foglyok vagyunk. Csak nehogy szekusok legyenek, ötlik föl bennem. Egyre mondogatjuk, hogy „red cross” meg „farmaci”. Bukarestbe viszünk gyógyszereket, de ők sehogy sem akarják ezt megérteni. Egyszer csak az egyik ablakból egy bőrkabátos férfi hajol ki, s tört magyarsággal mondja, hogy mindjárt lejön. Megmotoznak, és a vagy kétszáz méterre sötétedő teherautók felé kísérnek bennünket. Csak ekkor veszem észre, hogy az épület falánál, térdünk magasságában a homokzsákok mögött sisakos, fegyverüket lövésre készen tartó katonák lapulnak. A bőrkabátos tiszt magyarul korhol bennünket, de a feszültség már érezhetően alábbhagy. Györgyi már föl sem tartja a kezét, az őt kisérő kiskatonával társalog. Odaérünk a teherautókhoz, ám ahelyett, hogy felparancsolnának bennünket a platóra, a tiszt dühösen int, hogy gyorsan táguljunk innen. Brassóból sűrű hóesésben indulunk, Bukarest határában havas eső fogad. Az út mentén páncélos járművek, tankok, földgépekből és pótkocsikból állított ellenőrzőpontok. A többsávos bevezető úton mellettünk egy piros Dacia húz el, tetején egyszerű fakoporsó. Órákba telik, amíg megtaláljuk az expót, a kiállítási csarnokokat, ahol kirakhatjuk a kisbuszból, amit magunkkal hoztunk: gyógyszereket, konzerveket, zsáknyi levesport. A televízió szitává lőtt üvegépülete előtt - kényszerűségből, mert nem találjuk a keresett utat - többször is elhajtunk. A tévé udvara, akár egy háborús frontállás. A Panoráma Kalmár György vezette forgatócsoportjával találkozunk, aztán Bánkúti Andrással, a Magyar Hírlap fotóriporterével fűzünk össze a Malév bukaresti kirendeltségén. Lebeszél bennünket, hogy a követségre menjünk, ott már nincs szállás, minden magyar tudósítót az egyik hotelbe költöztettek át. Bánkodtól azt is megtudjuk, hogy este itt és itt „kilövés” lesz, vagyis a katonák az egyik házból kifüstölik az ott fészkelő szekusokat. Egy vérbeli fotósnak soha vissza nem térő alkalom. A Dorobán szállóban tényleg van szabad hely, ketten vesszük ki a szobát, Sanyi és Laci pedig fellógnak. A magyar tévéseket segítő erdélyi költő, Cselényi László még plusz reggeli jegyeket is szerez nekünk. A délutánt a városban töltjük. A Palota téren, ahol utoljára szólt a „néphez” a kondukátor, a forradalom szíve: tankok, állig felfegyverzett katonák. A tankos fiúk gomblyukába szegfűt tűztek a bukaresti lányok. Két erdélyi magyar férfi, egy, a fővárosban dolgozó fiatalember és az őt Szatmárból meglátogató apja szegődik mellénk kísérőül. Megmutatják az Egyetem teret, ahol lánctalpasok taposták agyon a diákokat, aztán a Szocializmus és Győzelem ceausescui sugárútján gyalogolunk. Fehér terméskőből építették az utat szegélyező lakatlan panoptikumházakat. Bukarest utcáit ellepte a nép, de itt furcsa módon rajtunk kívül mégsem sétál senki. Az emberek messziről elkerülik a kondukátor szánalmasan gigantikus fehér palotájának még a környékét is. Este a tévében Chaplin Diktátorát nézzük, miközben odakintről olykor-olykor egy-egy robbanás vagy géppisztoly-kelepelés hallatszik. Tódor János Este a tévében Chaplin Diktátorát nézzük, miközben odakintről olykor-olykor egy-egy robbanás vagy géppisztoly-kelepelés hallatszik Tüntetés a gdanski hajógyár előtt