Népszava, 2000. március (128. évfolyam, 51–76. sz.)

2000-03-28 / 73. szám

NÉPSZAVA Azt nyilván mindenki tudja, hogy mint minden évben, idén is kiosz­tották vasárnap este Los Angeles­ben az Oscar-díjakat. Nyilván azt is tudja mindenki, hogy ez hogyan szokott történni; megvan ennek a maga jól bevált menete, ami ugye­bár úgy kezdődik, hogy az adott művészeti ág legjobb szakemberei­ből összeverbuválódott grémium az előző év terméséből kategórián­ként kiválasztott legjobbak közül a maguk, meglehet, egyéni, saját íz­lésüket tükröző, de mégiscsak szak­mailag hozzáértő módján megsza­vazzák, hogy melyiket is tekintik az adott produkciók közül a legesleg­­jobbnak, ez aztán annak rendje és módja szerint meg is kapja az ara­nyozott szobrocskát, ezt a végső aktust láthatta (legalább a tévé képernyőjén) az egész világ. Nem tudom azonban, azt vajon hányan tudják, hogy idén - idejét nem tudja senki, hogy mikor volt ilyen utoljára­­ a díjátadás előtt és a színfalak mögött kicsit máshogyan zajlottak a dolgok Az történt ugyan­is, hogy már megvolt a szakmai gré­mium döntése, összeállt a kitünte­­tendők listája, volt, aki már maga is úgy tudta, hogy ő megkapja a díjat, ám ekkor az amerikai kulturális mi­niszter néhány (bizonyos, a szakmá­ban terjengő híresztelések szerint ti­zenhét) nevet kihúzott a díjazottak közül, s ezek helyére új neveket írt be; olyanokét, akiknek szerinte in­kább meg kellene kapniuk az elis­merést. (Ugyancsak ezek a bizonyos híresztelések azt is tudni vélik, hogy volt olyan név a listán, aki egy „Ki az a...?" vállrándítás kíséretében esett el a szakma által neki javasolt elismeréstől...) Minderről persze a világ mit sem tud, a világ csak azt látta, hogy a díjakat a szokásos csillo­gás-villogás közepette idén is át­adták. Legfeljebb a szakma zsör­tölődik, hogy akkor minek mi is itt az értéke, ki mihez ért, ki mibe szól bele, mik az éppen érvényes szempontok, ilyesmi, ki figyel oda rájuk, majd megnyugszanak... Mármost persze nyilván azt is mindenki tudja, hogy mindebből egyetlen szó sem igaz; ilyen dol­gok ugyanis egészen egyszerűen nem történhetnek meg. Amerikában... Már csak azért sem, merthogy ott nincs kulturális miniszter. Martos Gábor Oscar tudja NÉPSZAVA ALAPÍTVA 1873-BAN Elnökfaztttottta: H. BÍRÓ LÁSZLÓ Vezérigpzgfkto­retotót verkMZtd: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettesek: GÁL J. ZOLTÁN, KISS ANDREJ ■ Lapszerkesztők: DÉNES D. ISTVÁN, HAHN PÉTER • Olvasószerkesztők: BARABÁS PÉTER, KALMÁR GYÖRGY e Képszerkesztő: WEBER LAJOS , Rovatvezetők: Belföld: DÉSI JÁNOS (vezető szerkesztő), MUZSLAI KATALIN (társadalom), Gazdaság: VERTES CSABA, Kultúra: MARTOS GÁBOR, Külföld: HALMAI KATALIN, Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA, Publicisztika: NÉMETH PÉTER, Sport: BALLAI ATTILA, Szép Szó: BOROS ISTVÁN» Vezető tervezőszerkesztő: EGRI FERENC, ZSIGOVICS ZSOLT . . ■ tw . ■ ■ á Kiadó: NSZ 1999 RT., Felelős kiadó: A RÉSZVÉNYTÁRSASÁG ELNÖKE ■ Lapigazgató: TINNYEI MÁRIA ■ Műszaki igazgató: TÓTH JENŐ ■ Terjesztés: MÉDIA-TRADE BT. telefon: 352-0662, Terjesztési igazgató: SZABÓ EDIT ■ Hirdetési igazgató: KERTÉSZ ISTVÁN ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmánfkrt. 7&­­ Postacím: 1490 BUDAPEST, PF. 4, ■ Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 • Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Rovattelefonok: belföld 477-9005, külföld 477-9007, gazdaság 477-9009, publicisztika 477-9015, lapszerkesztő 477-9011 » Elektronikus levélcím: (e­mail cím): NEPSZAVA@NEPSZAVA.HU r.Hirdetés telefon: 477 9030, telefax: 477-9033 • Internet URl-cím: http://WWW.NEPSZAVA.HU , W ; v­­­r Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt., és alternatív terjesztők ■ Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt. HELP-nél (levélcím: 1846 Bp.), az ügyfélszolgálati irodákban, a Hírlap-előfizetés! Irodában (Helir 1089 Bp., Orczy tér 1., levélcím: 1900 Bp.), vidéken a postahivatalokban közvetlenül és postautasvtyjfon, valamint átutalásul a Postabank Rt. 11091102, Heliz 021-02799 pénzforgalmi jelzőszáméra. Külföldre előfizethető: a Helinnél a fenti címen, illetve bankszámlaszámon, valamint megrendelhető a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft.-nél, 1117 Bp. Budafoki út 7p., fax: (361)206-1921, e-mail: hunpress@hungaropress.datanet.hu. jjf­ : \ «­T Előfizetési díj egy hónapra 1248 Ft, negyed évre 3744 Ft, fél évre 7488 Ft, egy évre 14 976 Ft. Előfizethető továbbá közvetlenül a kiadónál: negyed évre 3510 Ft, fél évre 7020 Ft, egy évre,14 040 Ft. Nyomás: Zrínyi Nyomda Rt. 1212 Budapest, Rákóczi F. út 177. Telefon: 278-9933. • Felelős vezető: VINKÓ GYÖRGY vezérigazgató ■ ISSN 0237-3785 Vidék 12 4 8 16 v. V­­k VÉLEMÉNY Kovács Kálmán A nagy ígéret Az egész úgy kezdődött, hogy a kapuk a focipályára mennek... Az 1998-as fide­­szes választási kampány egyik fő mondanivalója az ingyenes autópálya ígérete volt. Ne feledjük, hogy ak­kor már hónapok óta szer­vezte a tüntetéseket Gödöllő MDF-es polgármestere az M3-as autópálya több mint fél évvel későbbi dí­jasítása ellen. Ekkor jelentette ki Orbán Viktor a díjfizetés tényét, kényszerét megtestesítő autó­pálya-kapukról, hogy „a kapuk a focipályára va­lók!”. A választás után aztán kiderült, hogy az autópályák díjasítását semmilyen kormány sem tudja elkerülni. (Természetesen nem az M1-es példátlanul magas áraival, ami Schamschula Györgynek „köszönhető”, aki az 1993-ban aláírt koncessziós szerződésben ilyen tarifarendszert fogadott el.) Közelgett tehát az M 3-as díjasításá­nak időpontja (1999. január 1.), s bizony, nem látszott könnyű feladatnak egy ilyen választási ígéret után a 9 Ft kilométerenkénti „ingyenes” autópályadíj elfogadtatása. Ekkor, még 1998 őszén harangozta be a kormány tízéves autópá­lya-programját, a „gyorsítás programját”. A Fidesz-kisgazda-kormány a nyilvánosság előtt nem említi, hogy tízéves gyorsfogalmiúthá­­lózat-fejlesztési programja nem csak nevében, de tartalmában is nagymértékben megegyezik az előző kormány 1997. május 14-én 2119. számú határozatával elfogadott, a gyorsforgalmi útháló­zat kiépítésének tízéves programjával. Ennek ke­retében valósult meg például az M3-as autópálya Gyöngyös és Füzesabony közötti szakasza, s ke­rült versenyeztetésre az M3-as továbbépítése, il­letve az M7-es felújítása és építése. A gyorsítás programja azonban azt ígérte, hogy a kormány az ország gyors gazdasági növekedésére támasz­kodva olyan finanszírozást dolgoz ki, amellyel minden eddiginél gyorsabban lehet majd autópá­lyákat építeni. Tíz év alatt 705 km-t! (Tehát az el­ső 4 kormányzati évben 250-300 km-t!) A gyor­sítás programja azonban a következő év, 1999 tavaszán sem akart indulni, sőt egész évben csak meg-megismételt ígéret maradt. Ezen sem­mi csodálkoznivaló nem volt. Hiszen a kor­mány az 1999-es költségvetésben a szerződés szerint még folyó gyorsforgalmi utak építési költségei mellett egyetlen forintot sem irányzott elő új autópálya-szakasz építésére. Sőt m­eg­­szüntette a költségvetéstől a független Útalapot is. Mivel az Útalapot csak a közutak fenntartá­sára és fejlesztésére lehetett fordítani, ezért ga­ranciát jelentett arra, hogy az üzemanyagárban lévő adónak legalább egy része biztosan az utakra fordítódjon. A már említett, az előző kor­mány idejében hozott 1997-es határozat az út­alap-hozzájárulást az üzemanyag árának száza­lékában állapította meg, így növekedő üzem­­anyagárak mellett növekedett volna az utakra fordítható pénz. Az Útalap megszüntetésével a közútfejlesztés visszakerült a rendszerváltás előttről jól ismert, maradékelvű finanszírozási körbe: jut, ha marad. Költségvetési előirányzat és Útalap híján persze a hiteltárgyalások is el­akadtak. Március 16-án Manninger Jenő állam­titkár még azt mondja: „Megakadtak a hiteltár­gyalások, újra kellett kezdeni, de az eredeti üte­met szeretnénk tartani.” Pedig az 1999-es esztendő nem alakult rosz­­szul. Idén február 21-én Matolcsy György a parlament gazdasági bizottsága előtt így nyilat­kozott: „1999-ben a magyar gazdaság minden várakozással ellentétesen rendkívül jó évet zárt... Jelenthetem a bizottságnak, hogy az 1999. év a magyar gazdaság történetébe minden bizonnyal úgy vonul majd be, mint Magyaror­szág egyik igen jó gazdasági éve.” Ilyen gazda­sági feltételek mellett még szomorúbb, hogy el­indulni sem tudott 1999-ben a gyorsítás prog-Kovács Kálmán országgyűlési képviselő (SZDSZ), 1994-98 között KHVM-államtitkár ragja. Míg 1994 és 1998 között a „schamschu­­lai örökség” ellenére 170 km autópálya, illetve autóút épült, 1999-ben egyetlen méternyi autó­pálya sem épült, s csupán az­­M0-ás körgyűrű 6,5 km-nyi szakasza készült el. De mielőtt bárki azt gondolná, hogy ennek az időszaknak az egyetlen vesztese az ország köz­­úthálózata volt, érdemes röviden belenézni az infrastruktúrafejlesztés egy-két területének adataiba. ...amit a kormány nappal épít, az ellenzék éjjel elbontja. Viszont nincs az a kitűnő PR-munka, nincs az a szemfényvesztés, amely elhitetné egy nem létező útról, hogy megépült. Vagy mégis? A környezetvédelem egyike azoknak a terü­leteknek, ahol nagyon jelentős a lemaradásunk Európától. Nézzük ennek egyik fontos elemét, a szennyvízkezelést. 1994-ben a 3200 hazai te­lepülésből 460-ban volt szennyvízhálózat, 1998-ra ez a szám 724-re növekedett. Tehát a sok gazdasági gonddal birkózó előző kormány­zat alatt összesen 264 (évente átlagosan 66) te­lepülésen épült ki szennyvízcsatorna. „A ma­gyar gazdaság történetének minden bizonnyal egyik igen jó gazdasági évében”, 1999-ben még egy tucatnyiban sem. A lakásépítésben is azt látjuk, hogy míg 1994 és 98 között lassan bár, de évről évre fokozato­san nőtt az épített lakások száma, addig 1999- ben alatta marad a 20-as (nem tévedés, az 1920-as!) évek számának. Leállította a kormány a vasút villamosításá­nak programját, s nem történt egyetlen új Inter­City szerelvény beszerzése sem. A meghallga­táson a miniszter egyetlen gondolattal kívánta lezárni a kérdést: „Volt ára azonban a ’99-nek, ez az ár a beruházások lefékeződése.” De vajon elintézhető-e az ügy ennyivel? Nem szalasz­­tott-e el az ország egy nagy lehetőséget, hogy közeledjen az európai országok „kiépítettségé­hez”. Ha az 1999-98 esztendő ilyen kitűnő volt gazdasági értelemben, akkor elfogadható-e, hogy gyakorlatilag semmilyen jelentős forrás nem került felhasználásra sem a környezetvé­delem, a csatornázás, a szennyvízpogram terü­letén, sem a közlekedési (vasúti, közúti) inf­rastruktúrák fejlesztésében. A február 21-i Gazdasági Bizottságon elhang­zott még egy beszámoló. Vér Iván, a Nemzeti Autópálya Rt. vezérigazgatója tartott tájékozta­tót a tízéves autópálya-program műszaki elő­készítéséről. De a beruházások várható indítá­sáról nem tudott semmit. Erről a meghívó sze­rint a Magyar Fejlesztési Bank vezérigazgatójá­nak kellett volna számot adnia, de ő - immár másodszor - nem jelent meg a bizottság előtt. Előttük is világossá vált, hogy még ,,nem állt össze” a finanszírozás. A Fidesz február 24-i frakcióülésén a miniszterelnök kijelentette, ha április elején nem kezdődik el az autópálya-épí­tés, akkor minden felelős vezetőnek mennie kell. Nyilván világossá vált a kormányfő szá­mára, hogy azt azért mégsem mondhatja, hogy amit a kormány nappal épít, az ellenzék éjjel el­bontja. Viszont nincs az a kitűnő PR-munka, nincs az a szemfényvesztés, amely elhitetné egy nem létező útról, hogy megépült. Vagy mégis? Egy hét sem telt el, s a kormány bejelentette, hogy öt év alatt megvalósítja azt a tízévesre ter­vezett programot, amelyet két évig el sem tudott kezdeni. Ezzel a Fidesz-kisgazda-kormány tíz­éves autópálya-fejlesztési programja (a gyorsí­tás programja) minden bizonnyal bekerül a ne­gatív rekordok könyvébe, hiszen úgy fejeződött be, hogy el sem kezdődött, pedig két évig tartott. Az ötéves program szakmailag értékelhetet­len. Számoljunk utána! Tíz év alatt 700 km-t vállaltak. Most ugyanezt öt év alatt, azaz éven­te 140 km-t. Tehát a kormány hátralévő két esz­tendejében 280 km-t! Ez elképzelhetetlen. A kormány tervei sem tartalmaznak ennyit, csu­pán 109 km-t (62 km Füzesabony-Polgár, 6 km Emőd-leágazás, 11 km Aliga-Zamárdi, 30 km szekszárdi híd). Mennyi maradna akkor az öt­ből még fennmaradó három évre? 591 km, az­az évente mintegy 200 km... Ámokfutás! Meggyőződésem, hogy az ötéves program nem szól másról, csak a következő két esztendőről és a fenti 109 km-ről. A 2002 májusi befejezés­hez már ezekkel a projektekkel is elkéstek. A három évvel ezelőtti minisztériumi és szakértői anyagok a Füzesabony-Polgár közötti szakasz­ra 160 hétnyi (azaz háromévnyi) építési időt határoztak meg. A két évre történő leszűkítés nagyon sok műszaki veszélyt rejthet magában. Bizonyára többen emlékeznek arra, hogy a Schamschula-féle gyorsításnak milyen követ­kezményei lettek: az M0-ás út sokáig viselte a halálút nevet. Azt azonban minden érintett meg­értette, hogy nincs az az esztelen gyorsítás, amellyel két teljes évnél rövidebb idő alatt az út elkészülhetne. Viszont 2002 májusában ott a választás, s úgy tűnik, addigra az útnak el kell készülnie, bármi áron... így nem marad idő sem nemzetközi tenderre, sem közbeszerzési el­járásra. A kormány úgy véli, megtalálta a jogsza­bályban a kiskaput, elkerülheti a közbeszerzést. Hogy ezáltal a kormány lemond az Európai Unió ISPA-támogatásáról, amely a beruházások 10-20 százalékát is elérheti (azaz a 600 milliár­dos program esetén a 60-120 milliárd forintot, tehát családonként 20-30 ezer forintot)? Súlyos vád! Varga Mihály, a PM politikai ál­lamtitkára március 20-án a parlamentijén egye­nesen alaptalannak tartja, és kijelenti, hogy Brüsz­­szel különben sem ad támogatást egyetlen au­tópálya építéséhez sem. Matolcsy György gaz­dasági miniszter másnap már óvatosabb. Sze­rinte az EU az M7-hez valószínűleg ad támoga­tást, hiszen „az előzetes projektlistára már fel is került az M7-es beruházás Orbán Viktor kor­mányfő korábbi tárgyalásainak eredménye­ként”. Ehhez persze szükséges, hogy az M7-es esetében legyen közbeszerzési pályáztatás. És a tények? A magyar kormány még tavaly elké­szítette a pályázatokat a vissza nem fizetendő ISPA-támogatásokra: M3-Füzesabony-Polgár 83,5 millió euró (a teljes költség 21,3 százalé­ka); M7-Budapest-Zamárdi 53,7 millió-­eurór a­ teljes költség 33,3 százaléka). É­s ha csökkentek is idén az uniós keretek, egy tét mai szí­űség­ nem döntött az időközben redukált, de még így is több mint 10 milliárd forintnyi magyar támo­­gatási igényről. Mivel a kormány úgy ügyeske­dik, hogy ne kelljen közbeszerzési eljárást le­folytatnia, döntésével lemond a költségvetés­ben lévő 27,2 milliárd forint autópálya-építési előirányzatról, s így ehelyett is hitelt vesz fel, amelyet évi 3-5 milliárd forintos kamat terhel! Patonai Péter, az MFB vezérigazgatója a Napi Magyarországban cáfol: az igaz, hogy költség­­vetési pénz csak úgy használható fel, ha közbe­szerzés van, de „a 27 milliárd Ft jelentős részé­ből korábbi hiteleket kell finanszírozni és nem az új szakaszok építésére fordítják”. Varga Mi­hály államtitkár a tévében helyesbít: ez a pénz csak autópálya-fejlesztésre fordítható, „ameny­­nyiben erre nem kerül sor, akkor a pénz meg­marad”, „azok, amik a sajtóban megjelennek, hogy mire költené a kormány, nem felelnek meg a valóságnak”. Tehát mégis ott a pénz, de mégsem fogja a kormány felhasználni, mert kerüli a közbeszer­zést, mint ördög a tömjénfüstöt. Nem lehet, hogy itt a háttérben valamilyen korrupció is megbújik? A közlekedési miniszter azonnal cá­fol. Öles betűkkel hirdeti egyik országos napi­lapunk, hogy szabályos közbeszerzést ugyan nem fog lefolytatni a kormány, de „pályáztatást ígér a miniszter”. Ugyanakkor mit mond az ál­lamtitkár a televízióban: „Az első kérdés, hogy van-e fővállalkozó. Van fővállalkozó.” Műsor­vezető: „És az alvállalkozó is megvan?” Varga Mihály államtitkár: „Megvan.” Híd­ 2000. MÁRCIUS 28., KEDD. Putyin az égből Azon sem csodálkoztunk volna, ha Putyin repülő csészealjon érke­zik vissza Groznijból vagy seprűnyélen landol választói körzetében. Moszkvai kollégám frappáns megállapítása mögött nyilván az a fel­ismerés húzódik meg, hogy propagandaszempontból a repülő csé­szealjjal vagy a száguldó seprűnyéllel vetekedik az, amit Putyin az utóbbi időben előadott. Csodaszámba ment már puszta megjelenése is a politika színpa­dán: szinte a semmiből jött, államférfiúi múlt és tapasztalat nélkül. S alig lépett ki a névtelenség homályából, már elnökként ünnepült Oroszországban. Ennél nagyobb bűvészmutatványra Rio, a moszk­vai cirkusz zseniális átváltoztató művésze sem lett volna képes. Azok az emberek, akik kitalálták Putyin „mennybemenetelét”, nagyszerűen értenek a közvélemény ámulatba ejtéséhez és megdol­gozásához. Nem fogytak ki az ötletekből, hogyan lehet egy szürke, ismeretlen közkatonát olyan színben feltüntetni a választók előtt, hogy a végén elhiggyék: ő az igazi. Elhitték. Ehhez a csecsenföldi háborúban tanúsított keménysége és határo­zottsága mellett szükség volt még néhány politikusi fogásra. Hol he­lyi érdekű vasútra szállt Moszkva mellett, és ráadásul nem ott szállt ki, ahol várták, hol síelni ment Szocsiba, hol egy Szuhoj vadászgép másodpilóta-ülésén kockáztatta meg a csecsenföldi utat. Fiatal, bá­tor és­­ egészséges. Jelcin után ez már önmagában is maga a meg­testesült csoda. Egy ország, amely hosszú éveken át azt leste, mikor képes talpra állni első számú politikusa, most kapott egy dinamikus vezetőt, akit nem kell két oldalról támogatni ahhoz, hogy megte­gyen egy lépést. Nem esik el, nem ingadozik, n­em vonul havonta kórházba. Oroszországban, már­ ezért is hálásak. Politikai ellenfelei nem nehezítették meg a dolgát. Mert ki lehetett volna az igazi rivális? Ha szétnézünk a mezőnyben, tulajdonképpen senki. Az oroszországi viszonyok szomorú valósága, hogy nem nőtt fel a feladathoz az a politikusi­ gárda, amely nem csak tudja, mit akar, de azt el is tudja fogadtatni az emberekkel. Maradt tehát Pu­tyin, aki sok mindent elmondott már magáról, még azt is, hogy déd­apja Lenin, majd Sztálin szakácsa volt, csak azt nem tudjuk, ki is ő tulajdonképpen és hogy mit akar. Igaza lehet egyik tanácsadójának, aki azt mondta: „Valószínűleg, saját magát kivéve, az égvilágon senki nem tudja, kicsoda Vlagyimir Putyin.” Ezért várni kell még arra, hogy megtudjuk, milyen­ jövőt szán Oroszországnak. Barabás Péter Revánsvágy M­­en­tiYiRc MM BitfifoK 4/mkmtaW­wet &$©m­aiSVcAZeU? Pápai Gábor rajza Ofid Tocsik A bíróság ma ismét tárgyalni kezdi az új magyar demokrácia eddigi talán legjelentősebb párt­finanszírozási botrányát, a To­­csik-ügyet. (Azért a talán, mert a Fidesz-MDF közös székházbuli is igencsak botrányos történet­nek számít.) A tárgyalás apropóján érde­mes felidézni, hogy a Tocsik­­ügyből azért is lehetett ügy, mert az akkori ellenzék javasla­tára létrejött egy parlamenti vizsgálóbizottság, amely alapo­san utánanézhetett a történtek­nek. Kapott alkalmat arra is, hogy saját szája íze szerint in­terpretálja a történteket, hetente elmondja az Országgyűlés ta­nácskozásain, a bizottság rend­szeres ülései után, hogy szerinte mi történt, miben bűnös az S£DSZ és az MSZP. A történtekből láthatóan tanult a Fidesz. Ha már a botrányok számát nem tudja csökkenteni, legalább megpróbálja azokat a lehetőségeket korlátozni, ahol a mostani ellenzék kipakolhatna. Az Országgyűlés már csak há­romhetente ül össze, a vizsgáló­­bizottságok vagy fel sem állnak, vagy kínos bohózattá silányítják működésüket. Ügyrendi trükkökkel a kor­mánypártok megakadályozták a Fidesz-Lockheed-botrányt vizs­gáló bizottság megalakulását. Az Orbán Viktor miniszterelnök titkos, törvénytelen, közpénzből folyó megfigyelésekről szóló bejelentésének igazságtartalmát vizsgáló testület - hála elnöke ál­dásos munkásságának - olyan színvonalon tevékenykedik, hogy már jobb érzésű kabaré­szerző sem hajlandó élcelődni rajta. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az MSZP­­SZDSZ koalíció a politikailag rövidlátó politikusok országlása volt. Hiszen ők engedték az el­lenzéket tevékenykedni. Hagy­ták, hogy leleplezzen, ha kell, aztán beinduljon a hatósági gé­pezet, rendőrség, ügyészség, bí­róság. Most még annyi idő elteltével sem sikerült a rendőrségnek vé­gére járni annak, hogyan történ­hetett, hogy az úgynevezett Fi­­deszhez közel álló cégek jelen­tős köztartozást felhalmozva el­tűntek a Kaya Ibrahimnak és Jo­­szip Totnak keresztelt fekete lyukban. Már senki sem lepődik meg azon, hogy ki sem tűzték egy vezető fideszes politikus bűnperének a tárgyalását. Minderre persze a független magyar bíróságnak a ma induló perben nem szabad tekintettel lennie. A bíróknak csak azt kell mérlegelniük, a törvények sze­rint történt-e bűncselekmény vagy sem. Mindenki reménykedjen, ami­ben csak akar. Felteszem, a mai koalíció képviselői abban, hogy a Legfelsőbb Bíróság új elsőfo­kú eljárásra utasítja a Fővárosi Bíróságot, s így aztán az egész történet kitart még a következő választási kampányig. Dési Jánoáv

Next