Népszava, 2000. március (128. évfolyam, 51–76. sz.)

2000-03-11 / 60. szám

4 18 NÉPSZAVA SZÉP SZÓ 2000. MÁRCIUS 11., SZOMBAT * Száz év magány és Ernyedt prelűdök egy döglött kutya emlékére A kultúra története tele van sok apró vagy nagyobb forradalommal. Kiemel­kedő gondolatok, alkotók és művek for­gatták fel időről-időre a művészetek álló­vizét. A képzőművészet, az irodalom, va­lamint a zene-, a színház- és a filmművé­szet ismerőit kérdeztük arról, saját szem­szögükből mit tartanak az adott művé­szeti ág történetét, fejlődését meghatáro­zó „forradalmi” változásnak. Néray Katalin művészettörténész: - Azt hiszem, a Nyolcak csoportjának fellépését említeném; ettől az időponttól számíthatjuk a XIX. század végét a kép­zőművészetben. Lukács György ekkor, 1910 februárjában jelentette meg híres cikkét Az utak elváltak címmel a Nyu­gatban. Remstock Károly, Czóbel Béla, Poór Bertalan, Tihanyi Lajos, Márffy Ödön, Berény Róbert, Czigány Dezső és Orbán Dezső voltak tagjai a csoportnak, akik Orbán műtermében mondták ki meg­alakulásukat. A csoport az első világhá­borúig működött együtt. A képzőművé­szek nem voltak ugyan annyira radikáli­sak, de szoros kapcsolatot tartottak az avantgárd szellemiségével. Rendszere­sen jártak össze írókkal, filozófusokkal, például Adyval, a Nyugat alkotókörének tagjaival vagy a Galilei körrel. Ebben az időben gyökeres változáson ment át a közönség, sőt az alkotók viszonya is az alkotásokhoz. A képek már nem szóra­koztatni és elkápráztatni akarták a kö­zönséget, a művészek mindinkább saját gondolataikat fejezték ki, mindazt, ami leginkább foglalkoztatta őket. A festők sokkalta alaposabban kezdték el feldol­gozni témáikat és már nem csupán a lát­ványról volt szó, hanem a belső tartal­mak minél pontosabb kifejezéséről. Erre az időre esik a képeken megjelenő lát­ványvilág lassú felbontása is. * Poszler György irodalomtörténész, aka­démikus: -Az irodalomban nagyon ritkán fordul elő, hogy egy műalkotás forradalmi, ki­robbanó hatást kelt. A korszakalkotó vál­tozások elemei számos műben már ko­rábban fölbukkannak, idővel ezek hal­mozódnak, majd az új tendenciák egy­­egy reprezentatív műben összegződnek. A XX. század elején Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolya­ma tekinthető ilyen értelemben „iroda­lomforradalmi” műalkotásnak, noha előzményei mintegy fél évszázaddal visszakövethetőek. Már Flaubert-rel megkezdődött a klasszikus realista re­génytípus lebomlása - miután egyre ne­hezebbé vált kronologikus sorrendben ábrázolni a társadalmi és a belső pszi­chés folyamatokat -, ezért a regényszer­kezet több szerzőnél fokozatosan meg­változott. Proust kívülről belülre, a hő­sök tudatába helyezte át az ábrázolt világ középpontját, kronológiai sorrend he­lyett pedig asszociációszerűen idézte föl az emlékeket, így vált regényíróként összegzővé, egyszersmind előfutárrá.­­ A XX. századi regénynél maradva a hetvenes években valósággal berobbant a köztudatba a latin-amerikai regény, me­lyet Gabriel García Márquez Száz év ma­gány című műve reprezentál leginkább. Ez az európaitól eltérő, számunkra szinte egzotikusnak tűnő regénytípus a valóság­nak és a mítosznak, a tényleges történés­nek és a meseszerű, mitikus történésnek olyan egységét hozta létre, amely az egész epika további fejlődését befolyá­­solta. De Marquez művét is megelőzték és kiegészítették Borghes, Amado vagy Vargas Llosa hasonló karakterű regényei. - Magyar irodalmi példát keresve Ott­­lik Géza Iskola a határon című regényét kell kiemelnem, noha természetesen itt is találhatunk előzményeket és párhuzamo­kat. Példaszerű és nagyhatású műnek tar­tom, melynek szerzője egy katonaiskola mikrovilágán keresztül pontosan ábrá­zolja, milyen csoportmozgások és pszi­chés törvények alapján működik a mak­­rovilág hatalmi mechanizmusa, amely­nek külső és belső struktúrájában megfe­lel. Manapság, amikor már az is proble­matikussá válik egy epikus műben, hogy ki az elbeszélő, s hogy hányféle néző­pontból, mennyire hitelesen mondhatók el egyáltalán a történések, Ottlik minder­re képes izgalmas írói válaszokat adni. Méltán lett a magyar próza hetvenes évekbeli megújulásának előkészítője. * Kovács Sándor zenetörténész: - Amikor zenei forradalmakról beszé­lünk, mindenki Beethovenre vagy Berlioz­ra gondol, hiszen Beethoven szimfóniát komponált Bonaparte konzulhoz, számos kompozíciójában jele­nik meg a szabadság eszméje, a francia ze­neszerző művészetére pedig jelentősen hatott a júliusi forradalom és művei mindig héro­szokról szólnak. Mégis úgy vélem, az igazi zenei forradalmárok azok, akik valóban ta­buk vasat csinálnak, s bizony, az esetek többségében ezek a zeneszerzők igen pri­mitívek. Ilyen például Johann Stamitz, aki roppant egyszerű, nyolcütemes periódu­sokból álló zenét kezdett el komponálni. A barokk bonyolultsága után azonban ez a muzsika vált a klasszikus zene kiinduló­pontjává. Vagy itt van például Erik Satie is, aki szembehelyezkedett Wagner és De­bussy muzsikájával s a zenefolyamoktól, végtelen dallamoktól nagyon eltérő zenét írt. Egy egyszerű dallamát például nyolc­­száznegyvenszer kell eljátszani - a mű hu­szonhárom órán keresztül tart. Satie-nél jelzi az is, hogy új utakat keres és szakít a hagyományokkal, hogy az addigi, magasz­tos elnevezések helyett provokatív, nevet­séges címeket ad műveinek, egyik darabján például Ernyedt prelűdök egy döglött ku­tya emlékére címmel mutatja be.­­ De igazán jelentős forradalmár Igor Sztravinszkij is. Az általa írt Tavaszi, ál­dozat című darabról mondta teljes joggal Arthur Honegger, hogy: „Ez a darab volt a zene atombombája”. Sztravinszkij ugyanis - szakítva a korának divatos, fi­nomkodó stílusával - vad, barbár, provo­katív muzsikát komponált.­­ A zeneirodalmon belül nagyon forra­dalmi még John Cage is. Az amerikai ze­neszerző minden addigit lesöpör az asz­talról, szerinte ugyanis mindenből lehet zene, bármilyen zajból, effektből. Muzsi­kának számít akár az is, ha csendben ma­radok - ez a Négy perc harminchárom másodperc című darabja -, hiszen ez alatt az idő alatt is különböző, előre nem vár­ható zörejek, zajok törik meg a csendet. - Az igazi forradalom tiszta vizet önt a pohárba. Valami újat kezd, s az előző ér­tékeket egy időre félrerakja. A forradal­makra nagy szükség van, hiszen valóban meg kell újulni, ehhez azonban meg kell találni a megfelelő pillanatot is. Nagyon hamis az a világkép, mely szerint minden úttörő, újat akaró komponista jó. A na­gyon mást akarók, a mindenáron újítók műveinek 99,9 százaléka torzszülemény, értéktelen vacak. Ezredrész a valóban ér­tékes darab, s ez is csak akkor érvénye­sül, ha megfelelő korszakban születik­ . - Egyébként úgy gondolom, hogy a ma uralkodó, hatalmas zenei dömping sem jelent feltétlenül értéket. Annyi új kompozíció je­lenik meg, annyi egyko­ri szerző darabjait fe­dezzük fel újra, hogy követhetetlenné vált a zeneirodalom fejlődése. Ráadásul ahogy változik a világ, változik a zene­szerzők és a zeneművek megítélése is. Lehet, hogy jön majd egy olyan zenei forrada­lom, amely minden eddigi lemezt, kottát bezúz, megsemmisít és akkor valóban va­lami teljesen új kezdődik. * Székely György színháztörténész: -A színház történetében sok olyan pon­tot lehet találni, amelyek „forradalmasí­tották” a színháztörténetet. Bizonyos mér­tékig azonban elfogult vagyok és termé­szetesen teljesen szubjektíven a londoni Theater színház megnyitását választanám kiindulópontul. A színházat, amely tulaj­donképpen egy koncentrált arénaformá­nak nevezhető, James Burbage építtette 1576-ban. Ez az egyik színházépület az angol fővárosban, amely a híres és sokak által ismert Globe színház előde volt. Úgy gondolom, hogy az európai színház és drámaművészetre alapvető hatással volt ennek a színháznak a megjelenése. Az a típusú dramaturgiai ma is él és hat, ame­lyet ehhez az épülethez illeszkedve alakí­tottak ki az Erzsébet-kor drámaírói, fő­képpen Shakespeare. Christopher Marlo­we darabjait például ebben a színházban mutatták be. Az épület lényegében az eu­rópai drámaforma egyik legfontosabb megtestesülésének tekinthető. Igaz, hogy azóta ezerféle műfajú drá­m­át írtak már, de az írók állandóan vissza-visszatérnek eh­hez a formához. Hadd világítsam meg egy példával. A nézőtérrel szemben álló, a né­zőtérre benyúló színpadon három nyílás volt látható, jobb és bal oldalon, illetve középütt. Jobbról megjelent három fehér rózsával, balról három vörös rózsával ékesített katona és harcolni kezdtek. A csata későbbi nyertese a színpadon közé­pen látható nyílás előtt megjelenő trónt foglalhatta el, így tudták ábrázolni a konf­liktus lényegét. Ezen a középrészen volt a nászágy és a halotti ravatal is. Ezt az élet­teljességet idézi vissza a legegyszerűbb megoldásokra törekvő mai színház is. * Báron György filmesztéta: - A film az egyetlen művészet, amely­nek ismerjük a kezdetét, az összes többié a múlt mélységes mély kútjába vész. Nyilvánvaló, hogy a film történetének legforradalmibb pillanata a születése volt. Ez valószínűleg nem az első filmve­títés napjának tartott 1895. december 28., hiszen ennél sokkal korábban is tartottak már vetítéseket, felvettek kis, fotografi­­kus mozgóképeket, de az biztos, hogy eb­ben az időszakban zajlott le az a forrada­lom, aminek következtében radikálisan átalakult az emberiség kultúrája. A moz­góképpel megszületett az az eszköz - időnként művészet -, amelyik a XX. szá­zad arculatát alapvetően átformálta. Ma már - szeretjük vagy nem szeretjük - az emberiség szabadidejének jóval nagyobb részében néz mozgóképet, mint amennyi időt bármi más tevékenységre fordít az alváson kívül. Naponta négy-öt órát ál­doz a mozgóképnek, tehát az informá­cióinak nagyon nagy részét már nem köz­vetlenül, a saját tapasztalataiból, hanem közvetve, a mozgóképek által szerzi.­­ A film születésének forradalmi pilla­natát megelőzte egy legalább olyan fon­tos kultúrtörténeti fordulópont, bár ezt ritkábban szoktuk emlegetni: ez a fotog­ráfia feltalálása. A fotográfiát a film Ke­resztelő Szent Jánosának nevezhetjük, ugyanis megjelent a művészetek történe­tében egy olyan eszköz - később ez tel­jesedett ki a mozgóképben -, amely cse­kély emberi beavatkozással, illetve akár anélkül, valósághű képeket hozott létre emberekről, történésekről, és a létreho­zott képeket meg lehetett őrizni. Ettől kezdve az ember másképp nézte a saját múltját, mert már fényképeken és később filmfelvételeken szembesült vele. Sőt másképp viszonyult a jelenéhez is, mert a fotográfián keresztül egy furcsa tükör­ben nézhette magát. Olyan tükörben, amelyen akkor is rajta marad a képünk, ha már eltávolodtunk előle. (Bársony Éva, Bóka B. László, Réfi Zsuzsanna, Valachi Anna) „Művészetforradalmak a Nyolcak, Marcel Proust, Igor Sztravinszkij, a Theather színház és a fotográfia Igor Sztravinszkij művéről mondta Honegger: „Ez a darab volt a zene atombombája” Szabad Lexikon I., forradalom - olyan, nagy társadalmi ribillióval járó esemény, amikor a felkelt és erőre kapott nép megpróbálja elzavarni az addigi uralkodókat. Ez néha sikerül, néha nem. De általában többen belehalnak az adok-kapokba. ♦ 1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros za­jától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszot­ta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Nagymamám azonban nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzék­kel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni vette fel a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet.) A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utób­bira anyám abból következtetett, hogy arra a kérdésre, na ugye minden rendben, azt felelte, hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin-szobrot. Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálin­­szobor igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik? ő azt nem tudja, mondta a néni, de ledöntötték. A darabjait itt hurcolták végig az utcán. A Sztálin-szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni, és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a ter­­méktelen interurbán beszélgetést a „bolond” szomszéd nénivel, aki nyilván vizio­nál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni, hogy minden rendben. Dési János Hurka Műelemzés „Petőfi Sándor,/gatyában táncol,/felesége bugyiban,/ így mennek a moziba. ” — Ezt a bökverset üvöltöztük kórusban annak idején az óvodában, az ötvenes évek végén. Új ke­letű kutatásaim szerint e rigmus nem élte túl a hatvanas éveket, így későbbi korok gyer­mekei már alig ismerik. De vajon mi is e bu­gyuta négysoros másodlagos jelentéstartal­ma, mit jelképeznek, mire utalnak a szavak? Az ismeretlen (kiskorú?) „szerző” verse­lése, szó- és rímhasználata - életkorából következően is - abszolúte Petőfi népies stílusára emlékeztet, annak hangulatát adja vissza. Az első két sor öt-öt szótagos rit­musát a harmadik és negyedik sor hét-hét szótagos megformálása erősíti, sőt e „sza­­porázással” kiemeli, nyomatékosítja. Egy­ben utal a „mű” keletkezésének idejére is: az ötvenes évek irodalmi (szocialista-rea­lista) plebejusságára. (Empirikus kutatá­saim szerint korábbra nem datálható a mű keletkezése.) Ha pedig ez igaz, akkor a versecske stiláris jegyei, mondandója, an­nak tartalmi „mélysége”, csasztuskaszerű­­sége pontosan utal a korszellemre - s egy­ben persze a szerző életkorára, az ezzel já­ró irodalmi fogyatékosságokra. Petőfi az Isten, a forradalom, a proletár­­diktatúra előfutára, a lázadó harcos, a hős, a minta - a kardozó gyerekeknek is -, aki­nek közéleti szerepe - akár egy bökvers­­ben is - magától értetődő és indokolt. Ő az, aki személyiségjegyei, munkássága és tet­tei alapján e fejletlen médiavilágban he­lyettesíti a mozisztárokat, a táncdalénekes idolokat, aki a hétköznapok számára hé­rosszá, példaképpé vált. Életútja, irodalmi stílusa, politikai szerepe, a lánglelkű „tiné­dzser” költőhöz kapcsolódó mítosz miatt alkalmasabb volt e tisztre mindenki más­nál. Közérthetősége, egész irodalmi, társa­dalmi beágyazódása - és a regnáló politi­kai akarat - predesztinálta erre. Akkor viszont miért szerepel egy ilyen „dehonesztáló” opuszban? Egyrészt éppen ezért, mivel az egyén ezzel bizonyítani kí­vánja és tudja önök egyediségét, szuverenitá­sát, másrészt: a gyermeki mentalitásban Pe­tőfi a felnőttek világának képviselője, meg­személyesítője, s az ismeretlen szerző ennek kifigurázására, az attól való elhatárolódásra használja fel a költőt. (Kézenfekvő, bár vél­hetőleg erőltetett következtetés lenne, ha a versfaragás politikai indítékaira hívnánk fel a figyelmet, ha Petőfit itt és most szembe állí­tanánk például Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás­­sal. E megoldást abból a feltételezésből kiin­dulva vetjük el, hogy a szerző kiskorú, nem vezérelték mély politikai indulatok, tapaszta­latai, ismeretanyaga csekélyek, bár tudatta­lanjának mélyén bőven lehettek negatív töl­tetek, melyek ezt a feltételezést indokolnák, mondjuk a család jóvoltából.) Fel kell hívni a figyelmet bizonyos árul­kodó jelekre, amelyek mindenek ellenére a társadalmi vagy kollektív tudattalanból fo­ganhattak: például a „tánc” és a „mozi” említése, azaz két korszak, két világ, két szellemiség és mentalitás szembe állításá­ra, ami akaratlan utalás a tradíció és mo­­dernitás, a haza és haladás konfliktusára. Sőt Petőfi és a gatya (elsőre nem tudni, alsónadrág vagy XIX. századi paraszti vi­selet) felemlegetése némiképp a nemzeti érzés, tudat halovány megnyilvánulása, de egyben azonnali kritikája is. A négysoros egyfajta „hatalomellenességet” is mutat, gyermeki, ifjonti tiszteletlenséget. Tudatos politikai állásfoglalásnak nem tekinthető, csak egyszerűen a felnőttek világának ki­kezdéséről, gúnyolásáról van szó. A felnőtt, aki lehet szülő, óvónő sső., akik a pejoratív megfogalmazással és előadással megsebez­­hetők. Mert ők vannak fenn („ti”), a rig­must kántálók pedig lent („mi”), s nincs an­nál bájosabb, kielégítőbb, mint a fennálló status quót piszkálni, az alá-, fölérendeltsé­get kikezdeni, provokálni. Az ószövetségi apák és fiúk minimalizált és relativizált konfliktusa ez, amit Freud különben oly le­nyűgöző intuícióval vezetett le. A Szendrey Júliára való közvetett utalás, a bugyi (és a gatya, mint alsónadrág) szó használata szexuális dimenziót is ad a mű­nek. Egy politikai és társadalmi prüdéria idején felemlegetett bugyi e kontextusban minimum frivolo­nélkii meztelenséget sejtet, már-már erotikus felhanggal bír, egyben ar­ra utal, hogy a bimbózó szexualitás is csak a házasság intézményén belül képzelhető el. A strófa szándékos tiszteletlenségével a szerző, a regélő a maguk bugyuta, gyerme­ki módján lázad az aktuális hatalom ellen. A lázadás verbális eszközei:­­ ne feledjük, nincs leírva a szöveg, az szóban terjed - kia­bálás, csoportos elkövetés, akár a lányok kigúnyolása, mind-mind arra szolgálnak, hogy a regélők „rosszaságuknak”, „nem olyanok vagyunk, mint a többiek” mentali­tásának nyomatékos kifejezést adjanak. Ennek archaikus, már-már népi mondóka­­szerű bája ugyanakkor konformista is, hi­szen a rigmus nem megy túl a vállalható konfliktusok tűréshatárán, a gyermeki szemtelenség az ötvenes évek óvodáskori „trágárságának” elviselhető tartományá­ban marad. Boros István

Next