Népszava, 2000. május (128. évfolyam, 101–126. sz.)

2000-05-13 / 111. szám

fi szép szó . IS NÉPIslAVA 2000. MÁJUS 13., SZOMBAT y ­ Ebben a kötetben nem a kommunizmus történetét akarták megírni a szerzők. A kom­munista rendszer nagyon szerteágazó struk­túra volt. A történészek célja a kommuniz­mus fekete könyvével az volt, hogy feldol­gozzák azoknak a gyilkosságoknak a törté­netét, amelyeket ennek az eszmének a nevé­ben követtek el Földünk különböző pontjain - e szavakkal kezdte Stephane Courtois francia történész előadását azon a konferen­cián, amelyet a tanulmánykötet hazai meg­jelenése alkalmából rendezett a XX. Század Intézet. A rendezvényt a szervezők tudományos konferenciaként hirdették meg. A felkért előadók között valóban sok, a téma szakér­tőjének számító történész neve volt olvasha­tó. Ugyanakkor már Schmidt Máriának, a XX. Század Intézet igazgatójának bevezető­je is megmutatta: néha nagyon keskeny az az ösvény, amely a szikár tényeken alapuló tudományosságot elválasztja az érzelmek által vezérelt és az éppen aktuális politikai folyamatokat sem figyelmen kívül hagyó történelemcsinálástól. Schmidt Mária ez utóbbi felé csúszott el, amikor a jelent érté­kelve kijelentette: - Az egykori hivatalosok, a mai poszt­­kommunisták vagy ahogy ők nevezik ma­gukat: szocialisták és az egykori második nyilvánossághoz tartozók egy része, a hat­vannyolcasok egyesítették erőiket a kom­munista eszme és múlt védelmében, és mi­után ők uralják a tudományos intézeteket, az egyetemeket és a médiát, írottat és elektro­nikusat egyaránt, jaj annak, akit össztűz alá helyeznek. A totalitárius propagandagépeze­tek hagyományos fegyverét vetik be ellene, mely két alappilléren nyugszik. A szájbará­­gáson és az erkölcsi lejáratáson. Kétségtelen, hogy nagyon nehéz érzel­mek nélkül beszélni azokról a szörnyűsé­gekről, amelyeket az 1997-es megjelenése óta eddig tizenhét nyelvre lefordított könyv bemutat. De tévedés és talán nem is túlságo­san elegáns dolog egy erről szóló (tudomá­nyos) konferencián a hatalom bástyáin kívül lévő, sok esetben a központi támogatások megvonása miatt a túlélésért küzdő, tudo­mányos intézetekben dolgozó pályatársak bírálata olyantól, aki éppen most nem szű­kölködik sem pénzügyi, sem politikai támo­gatásban. Arról nem is beszélve, hogy az érintettek közül sokan egzisztenciájukat is kockára téve bírálták a létező szocializmus magyarországi állapotát. Annak a XVII. századi spanyol bölcselőnek a mondásával egyet lehet érteni, amit a történész asszony idézett és amely szerint „bátorság nélkül meddő a tudomány”, de­­ kérdezhetjük m­a mihez kell a bátorság? A kommunizmus összeomlása után jó néhány évvel, a témá­val foglalkozó történészeknek kitartásra, szorgalomra, valamint a bürokratikus aka­dályok leküzdéséhez szükséges erős idegek­re van szükségük. Meg persze hatalmas tu­dásra ahhoz, hogy a sokszor valóban a mai napig is nehezen megnyíló levéltárak miatt hiányos dokumentumokból dolgozva pró­bálják megírni, mi is történt valójában. Abban persze egyet lehet érteni Schmidt Máriával, hogy A kommunizmus fekete könyve fontos könyv. Még bírálói sem ta­gadják: a kommunizmus áldozatai igazság­talanul hátrányos helyzetbe kerültek az „emlékezés piacán”, amely a náci genocídi­umot Sztálin terrorja vagy Pol Pot tömeg­mészárlása elé helyezte. A múlt bűneinek feltárása a posztkommunista világban még csak részben történt meg. A munka elvégzé­sekor azonban el kell kerülni az erkölcsi és az elemző, illetve a jogi és a történelmi szempontok összemosását. A kommunizmus fekete könyvét Francia­­országban elsősorban a Budapesten is elő­adást tartott Stephane Courtois előszava tet­te nemcsak híressé, hanem hírhedtté is. Bírá­lói úgy vélik: amennyiben az eredeti tervek szerint az előszót Francois Furét, a francia forradalom történetírója, a kommunizmusról szóló és a közelmúltban magyarul is megje­lent Egy illúzió elvesztése című könyv szer­zője úja, a fekete könyv oda kerül, ahová va­ló, a téma iránt érdeklődők könyvespolcára. Fürét azonban 1997 nyarán váratlanul meg­halt, így a bevezetőt a könyv szerkesztője, Stephane Courtois, a Communisme című fo­lyóirat főszerkesztője írta. A Le Monde-ban Anette Wieviorka történész úgy értékelte az előszót, hogy abban Courtois agitprop ügyeskedéssel, a tudományosság látszatával takarózva politikai eseményt akart kreálni a könyvből. Az előszót bírálók azt is megjegy­zik: Courtois végső soron nem analitikus, hanem morális kritérium alapján veszi egy kalap alá a nácizmust és kommunizmust. Pe­dig - teszik hozzá - a rézsűnek közötti kü­lönbségen átlépve, a különböző történelmi időszakokon keresztülgázolva, a körülmé­nyek figyelembevétele nélkül a kérdés hát­borzongató hullagyűjtéssé alacsonyodik. Budapesti előadásában Stephane Courtois elmondta, hogy meglepte a könyv fogadta­tása. Szerinte: - Ez egészében egy jó könyv, de hogy az ideológiai bevezetés tönkretenné, az a jól is­mert kommunista módszer megnyilvánulása az írását bírálók részéről. Hogy Franciaor­szágban sokan értetlenül állnak a könyv előtt, ez azért lehetséges, mert nálunk a kom­munista diktatúráról nincsenek személyes ta­pasztalatai az embereknek. Az illegális kom­munistáknak a II. világháború alatt az ellen­állási mozgalomban betöltött szerepét vi­szont sokan ismerik. Ezért nem értik, hogy miért kell kritizálni a kommunista eszmét. Courtois a franciák reakcióit a sajátos tör­ténelmi háttérrel is magyarázza. Az 1789- ben kezdődött forradalmi évek emléke a nemzeti kultúra része lett. Az emberek ezért a terrort a forradalmak normális vagy leg­alábbis elhanyagolható elemeként tartják számon. Pedig a kommunizmusnak éppen ez a lényege. Olvassák Lenint, javasolta a konferencia résztvevőinek a francia törté­nész. Az ő céljai között a jólét megteremté­se nem szerepelt. Van viszont helyette osz­tályharc, világforradalom, polgárháború. A feladat: lerombolni minden régit, megragadni a hatalmat, és likvidálni az ellenfeleket. A Courtois-val vitatkozók viszont azt mondják, hogy a nácizmus metafizikai meg­győződésből a zsidók totális megsemmisíté­se mellett kötelezte el magát, míg a sztáli­nista terror, még ha tömeges emberhalált okozott is, mint például Ukrajnában 1932 és 1933 között, az adott népet nem kiirtani akarta, hanem tömegmészárlással térdre kényszeríteni. Courtois nem hagyja magát: saját fegyverével akarja legyőzni vitapartne­reit. — Mit is mond Marx? - kérdezett vissza előadásában. - Azt, hogy a lényeg nem az idea, hanem a gyakorlat. Marx nem a kapi­talizmus elméletét, hanem annak gyakorla­tát bírálta. Miért ne lehetne megtenni ugyan­ezt a kommunizmussal is. Vessünk már vég­re véget a jóságos Lenin, a gonosz Sztálin legendának - javasolja. - A terror kitalálója ugyanis Lenin volt. Az 1917-es bolsevik ha­talomátvétel utáni első felkelés, a kronstadti matrózlázadás könyörtelen vérbefojtása pontosan jelzi ezt. Előfutára volt a kommu­nista eszme nevében elkövetett, milliók ha­lálát okozó terrornak. A bűnösöket bírói úton a legtöbb esetben már nem lehet elítél­ni, ezért ezt a feladatot a történettudomány­nak kell megtennie a maga eszközeivel. Amíg ez nem történik meg, nem tudjuk le­zárni a kommunizmust. Addig ott lesz az a bizonyos hulla a szekrényben. Alain Besancon történész, író, újságíró a kommunizmust és a nácizmust kétpetéjű ik­reknek nevezte a Század vétke című előadá­sában. Mint mondta: - Mindkettő azonos abban, hogy ember­barátnak nevezte magát. Az általuk elképzelt tökéletes társadalmat akarták megteremteni, és ennek érdekében a fizikai megsemmisí­téstől sem riadtak vissza. Az embereket ki­szakították természetes közegükből, és ideo­lógiai öntőformákban löttyintették őket. A két eszme nevében elkövetett gyilkos­ságokat vizsgálva ugyanakkor különbség­ként fogalmazta meg azt, hogy a kommu­nizmus nem ismerte az ipari méretű meg­semmisítést. Mégsem ezért tartja egyedinek a holokausztot. Történelmi okokkal magya­rázza. A zsidók az emancipáció óta minden - úgymond - emberi kalandban részt vettek. A nácizmusban nem. A zsidó identitást sok maiden veszélyeztette az elmúlt századok­ban, de az mégis fennmaradt. - Akár akarjuk, akár nem - így Besancon - az emberi nem zsidókra és nem zsidókra, pogányokra oszlik. A holokauszt ebben a megközelítésben valóban egyedülálló bűnt jelent, hiszen egy olyan csoport tagjai ellen követték el, akik az emberiség egyik, ponto­san meghatározható részét jelentik. A kom­munisták nem kategorizálták ilyen pontosan ellenségeiket. Sokszor magában a pártban találták meg az árulókat, a likvidálandókat. A kommunizmus és a nácizmus össze­vetését elvégezve Besancon arra a követ­keztetésre jut, hogy a kommunista a „jó vi­lágot”, a náci pedig a „szép új világot” akarja felépíteni. Az etika és az esztétika váltakozik a két ideológiában. Szerinte azonban a kommunizmus az igazán démo­ni. Azzal, hogy felveszi az erényesség ál­cáját, még megtévesztőbb, tehát még ör­dögibb, mint a nácizmus.­­ Ráadásul újra éledezik - ezt már Vla­gyimir Bukovszkij, az Oroszországból je­lenleg is kitiltott, az egykori szovjet lágere­ket és a KGB által ellenőrzött ideggyógy­intézeteket is megjárt politikai emigráns ál­lítja. A szovjet állampolgárok kényszer­gyógykezeléséről 1972-ben dokumentu­mokat Nyugatra juttató Bukovszkijt hét év szigorított börtönre ítélték, végül a nemzet­közi közvélemény nyomására szabadul úgy, hogy 1976-ban Svájcban Luis Corva­­lanra, a Chilei Kommunista Párt főtitkárá­ra cserélték ki. Bukovszkij úgy véli: azzal, hogy Putyin személyében egy volt KGB-s került hatalomra, vége a demokrácia és a piacgazdaság megteremtésére tett kísérlet­nek. A társadalom pedig képtelen lesz bár­mit is tenni ellene. -Az oroszokat genetikailag megváltoztat­ták, képtelenek a kezdeményezésre - mond­ja a biológus végzettségű Bukovszkij. - Megtanulták a kiszolgáltatottságot, akár az a kísérleti egér, amelyiket, ha szökni akar, árammal kényszerítenek maradásra, így az­tán egy idő után már akkor sem próbálkoz­nak a szabadulással, amikor nem fenyeget a retorzió. Bukovszkij a gyilkosok bűnbánatát igényti. Hasztalan volt minden áldozat, ha nem kérnek bocsánatot.­­Addig a kommunizmust sem tudjuk ma­gunk mögött - véti. Erre minden bizonnyal még várni kell, sőt talán soha nem következik be. A kommuniz­mus a nácizmussal együtt él, legalábbis ez a benyomása a politikai híreket hallgató em­bernek. Áldozataikat viszont nem felejtik el. Mint azt A kommunizmus fekete könyvéről írt tanulmányában Anson Rabinbach hang­súlyozta: a rájuk való megemlékezést fenn­tartják azok, akik egy bizonyos szenvedés áldozatait a magukénak érzik. Velancsics Béla Századunk vétke Fekete könyv a kommunizmusról Sztálin a ravatalon - a kommunizmus ekkor még nem került a süllyesztőbe V (Folytatás a Szép Szó 1. oldaláról) A 90-es évek elejéig tartó evolúció sokszor kemény csa­tákban zajlott le, de elvezetett a politika modernizálásá­hoz, amelynek tengelyében a piac-társadalom-gazda­­ság-állam viszonyának újrafogalmazása állt. A Mun­káspárt már ebben a stádiumban lemondott az állam közvetlen gazdasági funkciójának gyakorlásáról, de fenntartotta aktivitását a gazdaság modernizációja és a foglalkoztatás szemszögéből fontos olyan területeken, mint az oktatás és képzés, a munkaerőpiac, a hosszabb távú gazdaságfejlesztés. Megmaradt az állam felelőssé­ge a szociális és egészségügyi szférában. Ami a piacot illeti, a Labour nem táplált illúziókat annak kedvezőtlen szociális hatásai tekintetében, de ezek kezelését, szabá­lyozását a köz- és magánszektor együttműködése kere­tében képzelte el. 1994-től Tony Blair vezetésével a párt korszerűsítése új lendületet kapott, bár a teljesség kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a közvélemény-kutatások, a helyi és európai parlamenti választások tapasztalatai már akkor jelentős Labour-fölényt jeleztek. 1994-ben Blair kezde­ményezésére egy országos pártvita eredményeként újra­fogalmazták a párt céljait és értékeit, törölték a pártal­kotmány 1918 óta érvényes, 4., a köztulajdonról szóló híres cikkelyét, ami azért volt jelentős, mert illusztrálta, hogy a Munkáspárt valóban új politikát képvisel. Az új Érték- és célnyilatkozat, amely a pártalkotmány idézett cikkelye helyére került, tömören és világosan fejezte ki a párton belüli változások és a folytonosság viszonyát, valamint az Új Munkáspártot jellemző vonásokat. A do­kumentum, miután leszögezi, hogy a Munkáspárt de­mokratikus szocialista párt, megerősíti alapértékeit, tö­rekvését egy igazságosabb, méltányosabb társadalom megteremtésére. A társadalmi igazságosság konvencio­nális szociáldemokrata tartalmát kitágítva új módon raj­zolja fel ennek társadalmi kereteit, amikor kijelenti, hisz egy olyan közösség erejében, amelyben „a hatalom, a jólét és az esélyek felett a sokak és nem a kevesek ren­delkeznek ". A nyilatkozat leszögezi, hogy a Munkáspárt a magán­szférára épülő gazdaság híve, amely a közérdeket szol­gálja és amelyben partneri viszonyok jöhetnek létre a piaci versenytársak és a társadalom között annak érde­kében, hogy, jólétet, mindenki számára munkát és pros­­peritást teremtsenek ". Azt látjuk tehát, hogy a Munkás­párt társadalmi céljai nem, inkább értékeinek hangsúlyai módosulnak. A változás az alkalmazandó eszközökben van. Egykor a közkiadások magas szintje, az állam jö­vedelemelosztó, gazdaság és piacszabályzó szerepe, napjainkban a közérdekkel összhangban álló partnerségi viszonyok eszköze kerül előtérbe. Az 1997-es választá­sokra készülve a Munkáspártban már teljessé vált a fel­ismerés, hogy választásokat nyerni csakis olyan politi­kával lehet, amely nem veszélyezteti a brit gazdaság sta­bilitását. Amikor 1997 máju­sában a Munkáspárt fennállásának legna­gyobb győzelmét arat­ta, egy rendkívül nehéz dilemmával került szembe. Egyrészt mint szociáldemokrata típusú pártnak szembe kellett néznie a konzervatív hatalom igen súlyos szociális örökségével, a szinte példátlan méretű szociális szakadékkal, a sze­génységgel. A konzervatív érában a társadalmi különb­ségek a századforduló óta példátlan mértékben nőttek meg. A szigetországban a szegény sorsban élő gyerme­kek helyzete valamennyi fejlett európai ország között a legrosszabb volt. A The Guardian 1997 tavaszán joggal írta, hogy a hatalomra került Munkáspárt számára a leg­nagyobb kihívást az 1979 óta generált társadalmi egyen­lőtlenségek képezték. Másrészt viszont a Munkáspárt, ahogy láttuk, elkötelezte magát a brit gazdaság stabilitá­sa mellett, ami azt feltételezte, hogy be kell tartania ígé­retét, nem fog adót emelni és a közkiadások sem fognak növekedni, nem akadályozni fogja, hanem segíteni a piac egészséges működését. Ez a meglehetősen ambivalens helyzet azért érdemel külön figyelmet, mert meghatározó szerepet játszott a „harmadik út” kialakulásában. Gyak­ran olvasunk arról, hogy ezen út mögött egy új, kohe­rens filozófia húzódik meg. Nem vitatva azt, hogy a „harmadik út” valóban magában hordoz egy sor új meg­közelítést, mi inkább a gyakorlati kényszer diktátumá­nak, a hagyományos labourista pragmatizmusnak tulaj­donítunk nagyobb jelentőséget. Amikor Herbert Morri­­sont (egyébként annak a Peter Mandelsonnak a nagyap­ját, aki a „harmadik út” és az Új Labour egyik fő építé­szének tekinthető) valamikor az 1950-es években meg­kérdezték, hogy szerinte mi a szocializmus, ő azt felel­te: „Az, amit a munkáspárti kormány megvalósít." Most a századfordulón valószínűleg nem lennénk távol az igazságtól, ha arra a kérdésre, mi is valójában a „harma­dik út”, azt válaszolnánk: „Az, amit az Új Munkáspárt kormánya megvalósít. "A Munkáspárt, amely mindig is kitartott értékei mellett, 1997 után már nem alkalmaz­hatta a régi Labour eszközeit, az erőteljes adóztatást és a közkiadásokon keresztül történő hagyományos újra­elosztást, de nem is választhatta a neoliberális politikát. Ezért kellett kísérletet tennie arra, hogy úgy működtes­se a társadalmi igazságot elősegítő intézményeket, hogy közben nemcsak „egymás mellett” éljen az üzleti, piaci körökkel, de meg is nyerje őket szociális programja tá­mogatására. A mai Munkáspárt és kormánya törekvéseinek fóku­szában a gazdaság versenyképességének biztosítása, a piaci erők­kel történő aktív közreműködés áll, mert­­ ahogy Blairék hangoztatják, csak ez biztosíthatja a jóléti programjának megvalósulását. Felfogásuk szerint az Új Labour legfontosabb vívmánya, hogy gazdasági kom­petenciával rendelkező párttá nőtte ki magát. Ma már nem túlzás azt állítani, hogy a Munkáspárt élvezi az üz­leti világ bizalmát. A „harmadik út”, az Új Munkáspárt talán legfontosabb eleme, amely koncentráltan magában foglalja a legfonto­sabb változásokat, a jóléti állam problémájához kötődik. Nyilvánvalóvá vált, hogy a munkáspárti kormány a régi módon, a jóléti állam hagyományos eszközeivel nem ké­pes kezelni a felgyülemlett szociális problémákat, ezért elkerülhetetlenné vált a jóléti politika újragondolása, ahogy Blair szokott érveini: „ vagy mi reformáljuk meg a jóléti államot, vagy a jobboldal lebontja majd azt ”. A Labour az 1945-ös munkáspárti kormány örökösének vallja magát, büszke annak jóléti reformjaira, amelyek­nek érdemi szerepe volt a társadalmi igazságosság széle­sítésében, de a megváltozott társadalmi viszonyok között úgy látja, hogy a jóléti állam már nem képes eredménye­sen funkcionálni. Nem a jóléti állam szükségessége a kérdéses, hanem az, miképpen tudja az új helyzetben szolgálni a párt értékeit, társadalmi céljait. A mai Mun­káspárt jóléti víziója tengelyében az az alapelv áll, hogy a jövedelmi különbségeket nem pótlékokkal, segélyekkel kell visszaszorítani, hanem elsősorban a foglalkoztatást kell biztosítani, az embereket fel kell készíteni arra, hogy képesek legyenek megfelelni a munkaerőpiac változásai­nak. E vonatkozásban a Munkáspárt az egyének aktivi­tására, kreativitására ösztönöz, nagyobb szerepet szán sa­ját felelősségük, sorsuk alakulásában. Ez képezi a Blair által preferált „új egyenlőség” alapját. A munkáspárti do­kumentumok általában a „ munkát azoknak, akik dolgoz­ni képesek, biztonságot azoknak, akik erre nem képesek” filozófiáját tükrözik. Ennek megfelelően ma a munkás­párti kormány a rendelkezésére álló összegeket foglalkoztatási és képzési-átképzési programokra használja fel, ezek támogatására ösztönzi a vállalkozásokat is. A „ tudásra, modern ismeretekre épülő gazdaság” koncepciója öt­vözi a legképletesebben a gazdaság, a piaci erők és a tár­sadalom közös érdekeit. A munkáspártiak szerint azon­ban az önhibájukon kívüli munkanélküliek ügyét megér­téssel kell kezelni és segíteni. A hagyományos jóléti esz­közöknek elsősorban a családokat és a gyermekeket kell szolgálnia, és hozzá kell járulnia a gyermekszegénység felszámolásához. A „harmadik út” víziója, az a kísérlet, hogy a Munkás­párt a hagyományos labourizmus eszközeit meghaladva, de értékeinek lényegét megtartva, a neoliberalizmust vi­szont elutasítva alakítsa politikáját, a brit viszonyok kö­zött járható útnak bizonyul. Ma még korai lenne átfogóan értékelni ezt a próbálkozást, erre minden bizonnyal több kormányzati ciklus alapján nyílik majd lehetőség. Azzal Blairék is tisztában vannak, hogy a társadalom szociáli­san ma is megosztott, hogy a szegénység jelensége, főleg a gyermekek nélkülözései még korántsem a múlté. Azok a vélemények azonban, miszerint az Új Munkáspárt „har­madik útja” a neoliberalizmussal rokonítható, továbbá hogy nincs érdemi különbség a konzervatív és a munkás­párti kormányok politikája között, azért pontatlanok, mert nem tesznek különbséget a munkáspárti kormány eszkö­zei és társadalmi stratégiája között. A gazdaság verseny­­képességét elősegítő eszközök, technikák önmagukban nem döntik el a politikai alternatívák társadalmi tartalmát. Azt viszont aligha lehet vitatni, hogy a Munkáspárt stra­tégiája és kormányának eddigi tettei a „sokak és nem a kevesek” érdekeit szolgálták. A blairi „harmadik út” figyel­mének központjában az ember áll, és az következetesen megőrzi a társadalmi célok primátusát. Havas Péter Kié a „harmadik út”?

Next