Népszava, 2000. május (128. évfolyam, 101–126. sz.)
2000-05-13 / 111. szám
fi szép szó . IS NÉPIslAVA 2000. MÁJUS 13., SZOMBAT y Ebben a kötetben nem a kommunizmus történetét akarták megírni a szerzők. A kommunista rendszer nagyon szerteágazó struktúra volt. A történészek célja a kommunizmus fekete könyvével az volt, hogy feldolgozzák azoknak a gyilkosságoknak a történetét, amelyeket ennek az eszmének a nevében követtek el Földünk különböző pontjain - e szavakkal kezdte Stephane Courtois francia történész előadását azon a konferencián, amelyet a tanulmánykötet hazai megjelenése alkalmából rendezett a XX. Század Intézet. A rendezvényt a szervezők tudományos konferenciaként hirdették meg. A felkért előadók között valóban sok, a téma szakértőjének számító történész neve volt olvasható. Ugyanakkor már Schmidt Máriának, a XX. Század Intézet igazgatójának bevezetője is megmutatta: néha nagyon keskeny az az ösvény, amely a szikár tényeken alapuló tudományosságot elválasztja az érzelmek által vezérelt és az éppen aktuális politikai folyamatokat sem figyelmen kívül hagyó történelemcsinálástól. Schmidt Mária ez utóbbi felé csúszott el, amikor a jelent értékelve kijelentette: - Az egykori hivatalosok, a mai posztkommunisták vagy ahogy ők nevezik magukat: szocialisták és az egykori második nyilvánossághoz tartozók egy része, a hatvannyolcasok egyesítették erőiket a kommunista eszme és múlt védelmében, és miután ők uralják a tudományos intézeteket, az egyetemeket és a médiát, írottat és elektronikusat egyaránt, jaj annak, akit össztűz alá helyeznek. A totalitárius propagandagépezetek hagyományos fegyverét vetik be ellene, mely két alappilléren nyugszik. A szájbarágáson és az erkölcsi lejáratáson. Kétségtelen, hogy nagyon nehéz érzelmek nélkül beszélni azokról a szörnyűségekről, amelyeket az 1997-es megjelenése óta eddig tizenhét nyelvre lefordított könyv bemutat. De tévedés és talán nem is túlságosan elegáns dolog egy erről szóló (tudományos) konferencián a hatalom bástyáin kívül lévő, sok esetben a központi támogatások megvonása miatt a túlélésért küzdő, tudományos intézetekben dolgozó pályatársak bírálata olyantól, aki éppen most nem szűkölködik sem pénzügyi, sem politikai támogatásban. Arról nem is beszélve, hogy az érintettek közül sokan egzisztenciájukat is kockára téve bírálták a létező szocializmus magyarországi állapotát. Annak a XVII. századi spanyol bölcselőnek a mondásával egyet lehet érteni, amit a történész asszony idézett és amely szerint „bátorság nélkül meddő a tudomány”, de kérdezhetjük ma mihez kell a bátorság? A kommunizmus összeomlása után jó néhány évvel, a témával foglalkozó történészeknek kitartásra, szorgalomra, valamint a bürokratikus akadályok leküzdéséhez szükséges erős idegekre van szükségük. Meg persze hatalmas tudásra ahhoz, hogy a sokszor valóban a mai napig is nehezen megnyíló levéltárak miatt hiányos dokumentumokból dolgozva próbálják megírni, mi is történt valójában. Abban persze egyet lehet érteni Schmidt Máriával, hogy A kommunizmus fekete könyve fontos könyv. Még bírálói sem tagadják: a kommunizmus áldozatai igazságtalanul hátrányos helyzetbe kerültek az „emlékezés piacán”, amely a náci genocídiumot Sztálin terrorja vagy Pol Pot tömegmészárlása elé helyezte. A múlt bűneinek feltárása a posztkommunista világban még csak részben történt meg. A munka elvégzésekor azonban el kell kerülni az erkölcsi és az elemző, illetve a jogi és a történelmi szempontok összemosását. A kommunizmus fekete könyvét Franciaországban elsősorban a Budapesten is előadást tartott Stephane Courtois előszava tette nemcsak híressé, hanem hírhedtté is. Bírálói úgy vélik: amennyiben az eredeti tervek szerint az előszót Francois Furét, a francia forradalom történetírója, a kommunizmusról szóló és a közelmúltban magyarul is megjelent Egy illúzió elvesztése című könyv szerzője úja, a fekete könyv oda kerül, ahová való, a téma iránt érdeklődők könyvespolcára. Fürét azonban 1997 nyarán váratlanul meghalt, így a bevezetőt a könyv szerkesztője, Stephane Courtois, a Communisme című folyóirat főszerkesztője írta. A Le Monde-ban Anette Wieviorka történész úgy értékelte az előszót, hogy abban Courtois agitprop ügyeskedéssel, a tudományosság látszatával takarózva politikai eseményt akart kreálni a könyvből. Az előszót bírálók azt is megjegyzik: Courtois végső soron nem analitikus, hanem morális kritérium alapján veszi egy kalap alá a nácizmust és kommunizmust. Pedig - teszik hozzá - a rézsűnek közötti különbségen átlépve, a különböző történelmi időszakokon keresztülgázolva, a körülmények figyelembevétele nélkül a kérdés hátborzongató hullagyűjtéssé alacsonyodik. Budapesti előadásában Stephane Courtois elmondta, hogy meglepte a könyv fogadtatása. Szerinte: - Ez egészében egy jó könyv, de hogy az ideológiai bevezetés tönkretenné, az a jól ismert kommunista módszer megnyilvánulása az írását bírálók részéről. Hogy Franciaországban sokan értetlenül állnak a könyv előtt, ez azért lehetséges, mert nálunk a kommunista diktatúráról nincsenek személyes tapasztalatai az embereknek. Az illegális kommunistáknak a II. világháború alatt az ellenállási mozgalomban betöltött szerepét viszont sokan ismerik. Ezért nem értik, hogy miért kell kritizálni a kommunista eszmét. Courtois a franciák reakcióit a sajátos történelmi háttérrel is magyarázza. Az 1789- ben kezdődött forradalmi évek emléke a nemzeti kultúra része lett. Az emberek ezért a terrort a forradalmak normális vagy legalábbis elhanyagolható elemeként tartják számon. Pedig a kommunizmusnak éppen ez a lényege. Olvassák Lenint, javasolta a konferencia résztvevőinek a francia történész. Az ő céljai között a jólét megteremtése nem szerepelt. Van viszont helyette osztályharc, világforradalom, polgárháború. A feladat: lerombolni minden régit, megragadni a hatalmat, és likvidálni az ellenfeleket. A Courtois-val vitatkozók viszont azt mondják, hogy a nácizmus metafizikai meggyőződésből a zsidók totális megsemmisítése mellett kötelezte el magát, míg a sztálinista terror, még ha tömeges emberhalált okozott is, mint például Ukrajnában 1932 és 1933 között, az adott népet nem kiirtani akarta, hanem tömegmészárlással térdre kényszeríteni. Courtois nem hagyja magát: saját fegyverével akarja legyőzni vitapartnereit. — Mit is mond Marx? - kérdezett vissza előadásában. - Azt, hogy a lényeg nem az idea, hanem a gyakorlat. Marx nem a kapitalizmus elméletét, hanem annak gyakorlatát bírálta. Miért ne lehetne megtenni ugyanezt a kommunizmussal is. Vessünk már végre véget a jóságos Lenin, a gonosz Sztálin legendának - javasolja. - A terror kitalálója ugyanis Lenin volt. Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel utáni első felkelés, a kronstadti matrózlázadás könyörtelen vérbefojtása pontosan jelzi ezt. Előfutára volt a kommunista eszme nevében elkövetett, milliók halálát okozó terrornak. A bűnösöket bírói úton a legtöbb esetben már nem lehet elítélni, ezért ezt a feladatot a történettudománynak kell megtennie a maga eszközeivel. Amíg ez nem történik meg, nem tudjuk lezárni a kommunizmust. Addig ott lesz az a bizonyos hulla a szekrényben. Alain Besancon történész, író, újságíró a kommunizmust és a nácizmust kétpetéjű ikreknek nevezte a Század vétke című előadásában. Mint mondta: - Mindkettő azonos abban, hogy emberbarátnak nevezte magát. Az általuk elképzelt tökéletes társadalmat akarták megteremteni, és ennek érdekében a fizikai megsemmisítéstől sem riadtak vissza. Az embereket kiszakították természetes közegükből, és ideológiai öntőformákban löttyintették őket. A két eszme nevében elkövetett gyilkosságokat vizsgálva ugyanakkor különbségként fogalmazta meg azt, hogy a kommunizmus nem ismerte az ipari méretű megsemmisítést. Mégsem ezért tartja egyedinek a holokausztot. Történelmi okokkal magyarázza. A zsidók az emancipáció óta minden - úgymond - emberi kalandban részt vettek. A nácizmusban nem. A zsidó identitást sok maiden veszélyeztette az elmúlt századokban, de az mégis fennmaradt. - Akár akarjuk, akár nem - így Besancon - az emberi nem zsidókra és nem zsidókra, pogányokra oszlik. A holokauszt ebben a megközelítésben valóban egyedülálló bűnt jelent, hiszen egy olyan csoport tagjai ellen követték el, akik az emberiség egyik, pontosan meghatározható részét jelentik. A kommunisták nem kategorizálták ilyen pontosan ellenségeiket. Sokszor magában a pártban találták meg az árulókat, a likvidálandókat. A kommunizmus és a nácizmus összevetését elvégezve Besancon arra a következtetésre jut, hogy a kommunista a „jó világot”, a náci pedig a „szép új világot” akarja felépíteni. Az etika és az esztétika váltakozik a két ideológiában. Szerinte azonban a kommunizmus az igazán démoni. Azzal, hogy felveszi az erényesség álcáját, még megtévesztőbb, tehát még ördögibb, mint a nácizmus. Ráadásul újra éledezik - ezt már Vlagyimir Bukovszkij, az Oroszországból jelenleg is kitiltott, az egykori szovjet lágereket és a KGB által ellenőrzött ideggyógyintézeteket is megjárt politikai emigráns állítja. A szovjet állampolgárok kényszergyógykezeléséről 1972-ben dokumentumokat Nyugatra juttató Bukovszkijt hét év szigorított börtönre ítélték, végül a nemzetközi közvélemény nyomására szabadul úgy, hogy 1976-ban Svájcban Luis Corvalanra, a Chilei Kommunista Párt főtitkárára cserélték ki. Bukovszkij úgy véli: azzal, hogy Putyin személyében egy volt KGB-s került hatalomra, vége a demokrácia és a piacgazdaság megteremtésére tett kísérletnek. A társadalom pedig képtelen lesz bármit is tenni ellene. -Az oroszokat genetikailag megváltoztatták, képtelenek a kezdeményezésre - mondja a biológus végzettségű Bukovszkij. - Megtanulták a kiszolgáltatottságot, akár az a kísérleti egér, amelyiket, ha szökni akar, árammal kényszerítenek maradásra, így aztán egy idő után már akkor sem próbálkoznak a szabadulással, amikor nem fenyeget a retorzió. Bukovszkij a gyilkosok bűnbánatát igényti. Hasztalan volt minden áldozat, ha nem kérnek bocsánatot.Addig a kommunizmust sem tudjuk magunk mögött - véti. Erre minden bizonnyal még várni kell, sőt talán soha nem következik be. A kommunizmus a nácizmussal együtt él, legalábbis ez a benyomása a politikai híreket hallgató embernek. Áldozataikat viszont nem felejtik el. Mint azt A kommunizmus fekete könyvéről írt tanulmányában Anson Rabinbach hangsúlyozta: a rájuk való megemlékezést fenntartják azok, akik egy bizonyos szenvedés áldozatait a magukénak érzik. Velancsics Béla Századunk vétke Fekete könyv a kommunizmusról Sztálin a ravatalon - a kommunizmus ekkor még nem került a süllyesztőbe V (Folytatás a Szép Szó 1. oldaláról) A 90-es évek elejéig tartó evolúció sokszor kemény csatákban zajlott le, de elvezetett a politika modernizálásához, amelynek tengelyében a piac-társadalom-gazdaság-állam viszonyának újrafogalmazása állt. A Munkáspárt már ebben a stádiumban lemondott az állam közvetlen gazdasági funkciójának gyakorlásáról, de fenntartotta aktivitását a gazdaság modernizációja és a foglalkoztatás szemszögéből fontos olyan területeken, mint az oktatás és képzés, a munkaerőpiac, a hosszabb távú gazdaságfejlesztés. Megmaradt az állam felelőssége a szociális és egészségügyi szférában. Ami a piacot illeti, a Labour nem táplált illúziókat annak kedvezőtlen szociális hatásai tekintetében, de ezek kezelését, szabályozását a köz- és magánszektor együttműködése keretében képzelte el. 1994-től Tony Blair vezetésével a párt korszerűsítése új lendületet kapott, bár a teljesség kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a közvélemény-kutatások, a helyi és európai parlamenti választások tapasztalatai már akkor jelentős Labour-fölényt jeleztek. 1994-ben Blair kezdeményezésére egy országos pártvita eredményeként újrafogalmazták a párt céljait és értékeit, törölték a pártalkotmány 1918 óta érvényes, 4., a köztulajdonról szóló híres cikkelyét, ami azért volt jelentős, mert illusztrálta, hogy a Munkáspárt valóban új politikát képvisel. Az új Érték- és célnyilatkozat, amely a pártalkotmány idézett cikkelye helyére került, tömören és világosan fejezte ki a párton belüli változások és a folytonosság viszonyát, valamint az Új Munkáspártot jellemző vonásokat. A dokumentum, miután leszögezi, hogy a Munkáspárt demokratikus szocialista párt, megerősíti alapértékeit, törekvését egy igazságosabb, méltányosabb társadalom megteremtésére. A társadalmi igazságosság konvencionális szociáldemokrata tartalmát kitágítva új módon rajzolja fel ennek társadalmi kereteit, amikor kijelenti, hisz egy olyan közösség erejében, amelyben „a hatalom, a jólét és az esélyek felett a sokak és nem a kevesek rendelkeznek ". A nyilatkozat leszögezi, hogy a Munkáspárt a magánszférára épülő gazdaság híve, amely a közérdeket szolgálja és amelyben partneri viszonyok jöhetnek létre a piaci versenytársak és a társadalom között annak érdekében, hogy, jólétet, mindenki számára munkát és prosperitást teremtsenek ". Azt látjuk tehát, hogy a Munkáspárt társadalmi céljai nem, inkább értékeinek hangsúlyai módosulnak. A változás az alkalmazandó eszközökben van. Egykor a közkiadások magas szintje, az állam jövedelemelosztó, gazdaság és piacszabályzó szerepe, napjainkban a közérdekkel összhangban álló partnerségi viszonyok eszköze kerül előtérbe. Az 1997-es választásokra készülve a Munkáspártban már teljessé vált a felismerés, hogy választásokat nyerni csakis olyan politikával lehet, amely nem veszélyezteti a brit gazdaság stabilitását. Amikor 1997 májusában a Munkáspárt fennállásának legnagyobb győzelmét aratta, egy rendkívül nehéz dilemmával került szembe. Egyrészt mint szociáldemokrata típusú pártnak szembe kellett néznie a konzervatív hatalom igen súlyos szociális örökségével, a szinte példátlan méretű szociális szakadékkal, a szegénységgel. A konzervatív érában a társadalmi különbségek a századforduló óta példátlan mértékben nőttek meg. A szigetországban a szegény sorsban élő gyermekek helyzete valamennyi fejlett európai ország között a legrosszabb volt. A The Guardian 1997 tavaszán joggal írta, hogy a hatalomra került Munkáspárt számára a legnagyobb kihívást az 1979 óta generált társadalmi egyenlőtlenségek képezték. Másrészt viszont a Munkáspárt, ahogy láttuk, elkötelezte magát a brit gazdaság stabilitása mellett, ami azt feltételezte, hogy be kell tartania ígéretét, nem fog adót emelni és a közkiadások sem fognak növekedni, nem akadályozni fogja, hanem segíteni a piac egészséges működését. Ez a meglehetősen ambivalens helyzet azért érdemel külön figyelmet, mert meghatározó szerepet játszott a „harmadik út” kialakulásában. Gyakran olvasunk arról, hogy ezen út mögött egy új, koherens filozófia húzódik meg. Nem vitatva azt, hogy a „harmadik út” valóban magában hordoz egy sor új megközelítést, mi inkább a gyakorlati kényszer diktátumának, a hagyományos labourista pragmatizmusnak tulajdonítunk nagyobb jelentőséget. Amikor Herbert Morrisont (egyébként annak a Peter Mandelsonnak a nagyapját, aki a „harmadik út” és az Új Labour egyik fő építészének tekinthető) valamikor az 1950-es években megkérdezték, hogy szerinte mi a szocializmus, ő azt felelte: „Az, amit a munkáspárti kormány megvalósít." Most a századfordulón valószínűleg nem lennénk távol az igazságtól, ha arra a kérdésre, mi is valójában a „harmadik út”, azt válaszolnánk: „Az, amit az Új Munkáspárt kormánya megvalósít. "A Munkáspárt, amely mindig is kitartott értékei mellett, 1997 után már nem alkalmazhatta a régi Labour eszközeit, az erőteljes adóztatást és a közkiadásokon keresztül történő hagyományos újraelosztást, de nem is választhatta a neoliberális politikát. Ezért kellett kísérletet tennie arra, hogy úgy működtesse a társadalmi igazságot elősegítő intézményeket, hogy közben nemcsak „egymás mellett” éljen az üzleti, piaci körökkel, de meg is nyerje őket szociális programja támogatására. A mai Munkáspárt és kormánya törekvéseinek fókuszában a gazdaság versenyképességének biztosítása, a piaci erőkkel történő aktív közreműködés áll, mert ahogy Blairék hangoztatják, csak ez biztosíthatja a jóléti programjának megvalósulását. Felfogásuk szerint az Új Labour legfontosabb vívmánya, hogy gazdasági kompetenciával rendelkező párttá nőtte ki magát. Ma már nem túlzás azt állítani, hogy a Munkáspárt élvezi az üzleti világ bizalmát. A „harmadik út”, az Új Munkáspárt talán legfontosabb eleme, amely koncentráltan magában foglalja a legfontosabb változásokat, a jóléti állam problémájához kötődik. Nyilvánvalóvá vált, hogy a munkáspárti kormány a régi módon, a jóléti állam hagyományos eszközeivel nem képes kezelni a felgyülemlett szociális problémákat, ezért elkerülhetetlenné vált a jóléti politika újragondolása, ahogy Blair szokott érveini: „ vagy mi reformáljuk meg a jóléti államot, vagy a jobboldal lebontja majd azt ”. A Labour az 1945-ös munkáspárti kormány örökösének vallja magát, büszke annak jóléti reformjaira, amelyeknek érdemi szerepe volt a társadalmi igazságosság szélesítésében, de a megváltozott társadalmi viszonyok között úgy látja, hogy a jóléti állam már nem képes eredményesen funkcionálni. Nem a jóléti állam szükségessége a kérdéses, hanem az, miképpen tudja az új helyzetben szolgálni a párt értékeit, társadalmi céljait. A mai Munkáspárt jóléti víziója tengelyében az az alapelv áll, hogy a jövedelmi különbségeket nem pótlékokkal, segélyekkel kell visszaszorítani, hanem elsősorban a foglalkoztatást kell biztosítani, az embereket fel kell készíteni arra, hogy képesek legyenek megfelelni a munkaerőpiac változásainak. E vonatkozásban a Munkáspárt az egyének aktivitására, kreativitására ösztönöz, nagyobb szerepet szán saját felelősségük, sorsuk alakulásában. Ez képezi a Blair által preferált „új egyenlőség” alapját. A munkáspárti dokumentumok általában a „ munkát azoknak, akik dolgozni képesek, biztonságot azoknak, akik erre nem képesek” filozófiáját tükrözik. Ennek megfelelően ma a munkáspárti kormány a rendelkezésére álló összegeket foglalkoztatási és képzési-átképzési programokra használja fel, ezek támogatására ösztönzi a vállalkozásokat is. A „ tudásra, modern ismeretekre épülő gazdaság” koncepciója ötvözi a legképletesebben a gazdaság, a piaci erők és a társadalom közös érdekeit. A munkáspártiak szerint azonban az önhibájukon kívüli munkanélküliek ügyét megértéssel kell kezelni és segíteni. A hagyományos jóléti eszközöknek elsősorban a családokat és a gyermekeket kell szolgálnia, és hozzá kell járulnia a gyermekszegénység felszámolásához. A „harmadik út” víziója, az a kísérlet, hogy a Munkáspárt a hagyományos labourizmus eszközeit meghaladva, de értékeinek lényegét megtartva, a neoliberalizmust viszont elutasítva alakítsa politikáját, a brit viszonyok között járható útnak bizonyul. Ma még korai lenne átfogóan értékelni ezt a próbálkozást, erre minden bizonnyal több kormányzati ciklus alapján nyílik majd lehetőség. Azzal Blairék is tisztában vannak, hogy a társadalom szociálisan ma is megosztott, hogy a szegénység jelensége, főleg a gyermekek nélkülözései még korántsem a múlté. Azok a vélemények azonban, miszerint az Új Munkáspárt „harmadik útja” a neoliberalizmussal rokonítható, továbbá hogy nincs érdemi különbség a konzervatív és a munkáspárti kormányok politikája között, azért pontatlanok, mert nem tesznek különbséget a munkáspárti kormány eszközei és társadalmi stratégiája között. A gazdaság versenyképességét elősegítő eszközök, technikák önmagukban nem döntik el a politikai alternatívák társadalmi tartalmát. Azt viszont aligha lehet vitatni, hogy a Munkáspárt stratégiája és kormányának eddigi tettei a „sokak és nem a kevesek” érdekeit szolgálták. A blairi „harmadik út” figyelmének központjában az ember áll, és az következetesen megőrzi a társadalmi célok primátusát. Havas Péter Kié a „harmadik út”?