Népszava, 2000. augusztus (128. évfolyam, 178–204. sz.)

2000-08-19 / 194. szám

4 A­­KPSZ­V TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET K evés uralkodóról beszélünk oly sokat, mint róla, s ke­vésről tudunk oly keveset, mint éppen őróla. Kiváló kuta­tója, a fiatalon elhunyt Szűcs Jenő mondotta egy éppen harminc esztendeje elhangzott előadásában, hogy valójá­ban még arcvonásait sem ismerjük pontosan. Ha személyi­ségéről keveset őrzött is meg az utókor, élete fő művéről, a magyar állam megteremtéséről jóval többet. Az, hogy a francia származású II. Szilveszter pápától kapott koronát és így népével együtt Rómához, tehát a kereszténység­­ akkor a mai értelemben még nem elkülönült - nyugati ágához csatlakozott, talán leggyakrabban emlegetett meg­állapítása a méltatásoknak. S persze, joggal, hiszen egész történelmünkre, az eltelt ezer évre meghatározóan fontos, valóban sorsdöntő hatást gyakorolt e lépés. Talán kevesebbet emlegetjük, hogy Szent István nem állt egyedül ezzel a döntésével. Az első évezred utolsó évtizedei­ben - mint a tudós kutató Győrffy György elbeszéli - közel egy időben rakták le államuk alapjait a dánok, norvégok, své­dek, oroszok, csehek, lengyelek és magyarok­­ olyan népek, melyeknek vezetői erős katonai kísérettel rendelkeztek. A Né­met-római Birodalom peremvidékein vagy a vele szomszé­dos területeken élő pogány népeknek akkor volt esélyük a megmaradásra, ha felvették a kereszténységet; különösen ha­sonlított három szomszédos nép, a csehek, lengyelek és ma­gyarok államalapítása és egyházszervezése. A­ három dinasz­tia, a lengyel Piasztok, a cseh Premiszlidák, idehaza pedig az Árpádok kemény és véres ütközetekben leszámoltak a köz­ponti államhatalom ellen lázadókkal, a kereszténységet föl­venni nem akaró törzsfőkkel. Pethő Sándor, a történész-pub­licista így jellemzi első királyunk történelmi nagyságát: „István ama történelmi demiurgoszok közé tartozik, akik arra hivat­nak el, hogy a káoszból rendet, az anyagból formát, a népből nemzetet teremtsenek. István egyike a köztörténelem legna­gyobb szervező géniuszainak, aki akaratát jóformán a közvé­lemény ellenére, vérrel és vassal erőszakolta keresztül, aki vé­get vetett a törzsszerkezeti önkormányzatnak, kiirtotta az Árpád-házi fejedelmekkel rivalizáló vezéreket s öntudatos kö­vetkezetességgel vezérelte saját a nyugati polgárosodás poli­tikai és világnézeti intézményei felé. ” Az államszervező, a földközösséget megszüntető, a köz­ponti hatalomtól függő szervezeteket frank mintára kiépítő, az egyházat gazdagító, s a kereszténységet uralmának mint­egy ideológiai támaszává tevő Istvánról a „kedves szeretett fiának” szóló, egy élőbeszédből és tíz fejezetből álló Intel­mek (De institutione morum) néhány személyes vonást el­árul ugyan, bár magát a művet Szűcs Jenő szerint minden bizonnyal nem a király, hanem „egy név szerint ismeretlen jövevény pap írta”. Ugyancsak a tudós kutató figyelmeztet arra, hogy az Intelmek viszonylag kevés utalást tartalmaz az államra mint politikai, intézményi és territoriális valóságra, de ez a maga korában természetes volt, s a mű bonyolult, archaikus zársait nem lehet egyszerű kulcsokkal megnyitni. Mindezt nem feledve és az Intelmek műfajáról, szerzőségéről, magyarításáról máig tartó szakmai vitákat is figyelembe véve a szép szöveg segítségével, kellő körültekintés­ig sem, talán mégis fölrajzolható első­ kirá­lyunk emberi portréjának néhány vonása, mindenekelőtt mély, biblikus hite. Imre fiához beszélve Salamon prófétát idézi mint az isteni bölcsesség forrását: „Hall­'s gasd,fiam a te atyádnak erkölcsi tanítását,­­ és a te anyádnak el ne hagyd oktatását, így­­ sokasulnak meg néked a te életednek, esz­tendei”. Engedelmességre biztatja fiát, s Ádámmal példálózik neki, aki széttörte a parancsok bilincsét, s lám, elvesztette még a „paradicsombéli lakást” is. A szigorúság mintha fölengedne, s szemé­lyes hangba vált, amikor a növekvő fiúhoz beszél a sokat próbált apa, fogadj szót, kér­leli, „gyermek vagi­ gazdagságban szüle­tett kis cselédem, puha párnák lakója, min­den gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam ” (Kurcz Ágnes fordításában). Még fia étrend­jére is gondja van, most már ne puha kásá­val etessenek, mert az csak puhánnyá s finnyássá tehet, „ hanem itassanak meg oly­kor fanyar borral, mely értelmedet tanítá­somra figyelmessé teszi". Az intelmek, s a parancsok között az első helyre a szent hit megőrzése teszi, egyszersmind példamuta­tásra ösztönzi fiát, hogy minden majdani alattvalója tőle lássa, miként kell a katoli­kus és apostoli hitet buzgalommal és éber­séggel őrizni. István hite cselekvő hit: jó cselekedetekkel kell felékesíteni. A kor szellemének megfelelően az atya óva inti fiát az eretnekség fejének szolgáitól, akik a Szentháromságot megosztani, kisebbíteni vagy nagyobbítani próbálják. A második és a harmadik fejezetben az egyházi rend becsben tartását és a főpapoknak kijáró tisz­teletet ajánlja Imre herceg figyelmébe a nagyjából az 1010-es évek körül keletkezett Intelmek. Szűcs Jenő elmélyült, teológiai és történeti magyarázatát erősen leegyszerűsít­ve, ezekkel a fejtegetésekkel a keresztény univerzalizmusba mintegy belehelyezkedik első királyunk, s így megnyitja az utat a szu­verén politikai cselekedés felé. István mint a jelen legfőbb tényezőjét ismeri el az Eccle­­siát, s ebből két fontos következtetés adó­dik: egyfelől a saját hatalmi szférájában mintegy az egyház fölé is tud emelkedni, másfelől az Ecclesia politikailag nem volt veszedelmes az államra nézve, az Imperium vagyis a Német-római Biroda­lom az lehetett volna, de István ezt elkerülte, a koronát a pápától kapván, nem lett hűbérese a császárnak. Manapság aligha lehet „hátsó gondolatok" nélkül olvasni a főpapok fejezetének arról szóló részét, amelyben első ki­rályunk óva int a hamis vádaskodásoktól, azok nyilvánosság elé hurcolásától, de azért megemlíti azt a lehetőséget is, hogy valamelyik főpap „kárhoztatásra méltó vétekbe" esik: azt ajánlja Imrének, előbb dorgálja meg háromszor-négy­­szer is négyszemközt, az Evangélium alapján, s ha nem használ, akkor nyilvánosan kell megfeddni. A JL JL it, egyház és főpapok után az uralom negyedik dísze a Jóemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, se­­rénysége, szívessége és bizalma. A világi hatalomviselésre készítvén fiát, a király olyasmit tanácsol neki, amit bizony koronás és nem koronás fők sokszor elfelejtettek az elmúlt ezredév folyamán: ,, Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. De István még ennél is messzibbre tekint, mert elismeri, hogy a világi hatalmat gyakorlóknak sem szabad mindent: ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek fölött - inti fiát a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltósá­got és másokra száll át királyságod. Mi ez, ha nem a zsar­nokság veszélyének a megfogalmazása, s annak föltétele­zése, hogy a tirannusok ellen lázadni is lehet? Mai korunkba ugyancsak könnyű belehelyezni a királyi korona ötödik cifrázását, vagyis a türelem és az igaz ítélet gyakorlását; az Intelmek szerzője Pál apostolt idézi: „ Tü­relmesek legyetek mindenki iránt. ” Szűcs Jenő megjegy­zi, hogy a „türelmes”, a „kegyes”, a „békés” nem csupán a széles értelemben vett keresztény erényeket jelöli, ha­nem a politikai viszonylatok jelrendszerének részét is al­kotja, s e fejezet messzemenően alátámasztja a történész kutató vélekedését, hiszen István arra kéri fiát, hogy hitelt érdemlő ügyekben vagy főbenjáró bűnökben hagyja az ítélkezést a bírákra, az ő megbízatásuk, hogy törvény sze­rint döntsenek. Ha az előbb még nem mondta is ki, most már expressis verbis, félreérthetetlenül utal a hatalmi túl­kapások veszélyére: „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. " A királyi méltóság következő helyét idézik talán a leggyakrabban az Intelmekből. Mindjárt az első mondatból - „a vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén ” - kitetszik, messzemenően igaza van Győrffy professzor­nak, aki hangsúlyozza, hogy az egynyelvű és egyszokású országról írt híres mondatokat nem lehet a mai értelemben vett „kisebbségvédelemként” felfogni. Bár e mondatok gyakran olvashatók, érdemes most újra elismételni őket: „Mert amiként kü­lönb-különbféle tájakról és tartományok­ból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szo­kást, különb-különb tudást és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, a külföl­dieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. ” A kisebbségekre vo­natkozó aktualizálás már csak azért is hibás, mert a közép­korban nem létezett a mai értelemben vett nemzetiségi kér­dés, a nevezetes sorok inkább azt ecsetelik, hogy ked­vezőnek tekintették a központok nemzetközi kapcsolatait, az idegen testőröket, az adott esetben nagy tudású itáliai, francia vagy más nemzetiségű főpapokat és szerzeteseket, hasznot hoztak a külföldi kereskedők, telepesek. Imrének ezért kell jóakaratúan gyámolítani és becsben tartani a jö­vevényeket; a bajor feleséget választó, s fia tragikus halála után unokaöccsét, a velencei Orseolo Pétert utódául jelölő Szent István e sorai minden erőltetett aktualizálás nélkül ér­velnek a szűkkeblű nemzeti elzárkózás, a külföld el-­és megvetése ellen, s a kitekintés, az egyetemes kapcsolatok megtermékenyítő jellege, a befogadó magatartás mellett. N' ' J n­­­em csoda, hogy az örökifjú gondolatnak ez a frap­páns megfogalmazása átívelt korokon, túlélte az évszázado­kat. Persze, miként egy kiváló publicisztikai műhöz, állam­értekezési munkához vagy királytükörhöz illik - Szűcs Jenő szerint mindegyik műfaji megfogalmazás vonatkoztatható az Intelmekre -, hamarosan megtalálható a „vendég-gondolat” eszmei-ritmikai párja, kiegészítője. Miután azt a szintén örökbecsű bölcsességet hagyományozza fiára, hogy ki-ki életkorának megfelelő dologban forgolódjék, az ifjak a fegy­verek körül, a vének a királyokat állító és az ország sorsát el­döntő tanácsban, királyunk az ősök, a király elődök követé­sére, az engedelmességre hívja fel fia figyelmét. Talán nem önkényes értelmezés, ha azt feltételezem, hogy most a tradí­ció, a honi szokások fontosságát hangsúlyozza­, nehéz lesz megtartani a királyságot, ha honi szokásában nem utánzód a korábban királykodókat - inti fiát István -, s különben is mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Az Intel­mek szerzőjének még arra is volt gondja, hogy itt is hozzon egy antik hasonlatot, amint a vendégek és jövevények dicsé­retekor is visszanyúlt az ókorba. Róma bizony még ma is szolga volna, ha a „külföldi”, vagyis a trójai Aeneas farjai nem teszik szabad­dá. Elvilágiasodott és szekularizált ko­runk ritkábban idézi a királyi méltóság István szerinti kilencedik reguláját, vagyis az imádság megtartását, annál természetesebb volt ez egy évezreddel • • • ezelőtt. Sok más mellett azért is ajánlja fia figyelmébe a folytonos fohászko­dást, hogy Isten a tétlenséget és tunya­ságot elkergesse tőle, s megajándékoz­za az „erények összességének segedelmével”. Éppen ezek­nek az erényeknek a mértéke teszi teljessé a koronát: ez a ti­zedik parancs. Az érces királyi hangot ebben a fejezetben is­mét átmelegíti az atyai jóság: szerelmetes fiam, szívem édes­sége, sarjam jövő reménysége, szólítja meg őt, s kérleli, hogy a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságához és rokonsá­gához, főemberekhez és gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz legyen kegyes, hanem még a külföldiekhez, sőt mindenkihez, aki eléje járul. A befejező részben, akár egy ze­nemű kódájában, visszatér és fölerősödik minden intelem: a türelmesség, a mértékletesség, az alázat, az irgalmasság, s megismétli: ha a királyt istentelenség és kegyetlenség övezi, zsarnoknak kell nevezni. Nagyon mélyrenyúló, Szent Ágoston, Arisztotelész és má­sok tételeit boncoló filozófiai fejtegetésekre itt nincs mód, de talán nélkülük is érzékelhető, hogy első királyunk az ál­lamszervezés hajnalán már sok olyasmire gondolt, ami ké­sőbb minden államalakulatok örök gondja lett: a hatalom le­téteményeseinek elfajzására, vagyis a zsarnokság lehetősé­gére, a világi hatalom múlandóságára, az állam „erősségére” vagy „gyengeségére”, a hit(ek) fontosságára, a kormányzot­tak sokféleségére, a hatalmi ágak szétválasztására, a sok­nyelvűség és a sok szokás előnyeire, a nemzedékek párbe­szédére. Más kor más nyelvezetében, de a Szent István-i fej­tegetésekben ott bujkál mai korunk sok-sok politikai és er­kölcsi dilemmája: népből nemzetet faragó királyunk az em­beri egyetemességgel mérte horizontját. Martin József Türelem, erő, hit 11. It 2000. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT

Next