Népszava, 2000. augusztus (128. évfolyam, 178–204. sz.)
2000-08-19 / 194. szám
4 AKPSZV TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET K evés uralkodóról beszélünk oly sokat, mint róla, s kevésről tudunk oly keveset, mint éppen őróla. Kiváló kutatója, a fiatalon elhunyt Szűcs Jenő mondotta egy éppen harminc esztendeje elhangzott előadásában, hogy valójában még arcvonásait sem ismerjük pontosan. Ha személyiségéről keveset őrzött is meg az utókor, élete fő művéről, a magyar állam megteremtéséről jóval többet. Az, hogy a francia származású II. Szilveszter pápától kapott koronát és így népével együtt Rómához, tehát a kereszténység akkor a mai értelemben még nem elkülönült - nyugati ágához csatlakozott, talán leggyakrabban emlegetett megállapítása a méltatásoknak. S persze, joggal, hiszen egész történelmünkre, az eltelt ezer évre meghatározóan fontos, valóban sorsdöntő hatást gyakorolt e lépés. Talán kevesebbet emlegetjük, hogy Szent István nem állt egyedül ezzel a döntésével. Az első évezred utolsó évtizedeiben - mint a tudós kutató Győrffy György elbeszéli - közel egy időben rakták le államuk alapjait a dánok, norvégok, svédek, oroszok, csehek, lengyelek és magyarok olyan népek, melyeknek vezetői erős katonai kísérettel rendelkeztek. A Német-római Birodalom peremvidékein vagy a vele szomszédos területeken élő pogány népeknek akkor volt esélyük a megmaradásra, ha felvették a kereszténységet; különösen hasonlított három szomszédos nép, a csehek, lengyelek és magyarok államalapítása és egyházszervezése. A három dinasztia, a lengyel Piasztok, a cseh Premiszlidák, idehaza pedig az Árpádok kemény és véres ütközetekben leszámoltak a központi államhatalom ellen lázadókkal, a kereszténységet fölvenni nem akaró törzsfőkkel. Pethő Sándor, a történész-publicista így jellemzi első királyunk történelmi nagyságát: „István ama történelmi demiurgoszok közé tartozik, akik arra hivatnak el, hogy a káoszból rendet, az anyagból formát, a népből nemzetet teremtsenek. István egyike a köztörténelem legnagyobb szervező géniuszainak, aki akaratát jóformán a közvélemény ellenére, vérrel és vassal erőszakolta keresztül, aki véget vetett a törzsszerkezeti önkormányzatnak, kiirtotta az Árpád-házi fejedelmekkel rivalizáló vezéreket s öntudatos következetességgel vezérelte saját a nyugati polgárosodás politikai és világnézeti intézményei felé. ” Az államszervező, a földközösséget megszüntető, a központi hatalomtól függő szervezeteket frank mintára kiépítő, az egyházat gazdagító, s a kereszténységet uralmának mintegy ideológiai támaszává tevő Istvánról a „kedves szeretett fiának” szóló, egy élőbeszédből és tíz fejezetből álló Intelmek (De institutione morum) néhány személyes vonást elárul ugyan, bár magát a művet Szűcs Jenő szerint minden bizonnyal nem a király, hanem „egy név szerint ismeretlen jövevény pap írta”. Ugyancsak a tudós kutató figyelmeztet arra, hogy az Intelmek viszonylag kevés utalást tartalmaz az államra mint politikai, intézményi és territoriális valóságra, de ez a maga korában természetes volt, s a mű bonyolult, archaikus zársait nem lehet egyszerű kulcsokkal megnyitni. Mindezt nem feledve és az Intelmek műfajáról, szerzőségéről, magyarításáról máig tartó szakmai vitákat is figyelembe véve a szép szöveg segítségével, kellő körültekintésig sem, talán mégis fölrajzolható első királyunk emberi portréjának néhány vonása, mindenekelőtt mély, biblikus hite. Imre fiához beszélve Salamon prófétát idézi mint az isteni bölcsesség forrását: „Hall's gasd,fiam a te atyádnak erkölcsi tanítását, és a te anyádnak el ne hagyd oktatását, így sokasulnak meg néked a te életednek, esztendei”. Engedelmességre biztatja fiát, s Ádámmal példálózik neki, aki széttörte a parancsok bilincsét, s lám, elvesztette még a „paradicsombéli lakást” is. A szigorúság mintha fölengedne, s személyes hangba vált, amikor a növekvő fiúhoz beszél a sokat próbált apa, fogadj szót, kérleli, „gyermek vagi gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam ” (Kurcz Ágnes fordításában). Még fia étrendjére is gondja van, most már ne puha kásával etessenek, mert az csak puhánnyá s finnyássá tehet, „ hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi". Az intelmek, s a parancsok között az első helyre a szent hit megőrzése teszi, egyszersmind példamutatásra ösztönzi fiát, hogy minden majdani alattvalója tőle lássa, miként kell a katolikus és apostoli hitet buzgalommal és éberséggel őrizni. István hite cselekvő hit: jó cselekedetekkel kell felékesíteni. A kor szellemének megfelelően az atya óva inti fiát az eretnekség fejének szolgáitól, akik a Szentháromságot megosztani, kisebbíteni vagy nagyobbítani próbálják. A második és a harmadik fejezetben az egyházi rend becsben tartását és a főpapoknak kijáró tiszteletet ajánlja Imre herceg figyelmébe a nagyjából az 1010-es évek körül keletkezett Intelmek. Szűcs Jenő elmélyült, teológiai és történeti magyarázatát erősen leegyszerűsítve, ezekkel a fejtegetésekkel a keresztény univerzalizmusba mintegy belehelyezkedik első királyunk, s így megnyitja az utat a szuverén politikai cselekedés felé. István mint a jelen legfőbb tényezőjét ismeri el az Ecclesiát, s ebből két fontos következtetés adódik: egyfelől a saját hatalmi szférájában mintegy az egyház fölé is tud emelkedni, másfelől az Ecclesia politikailag nem volt veszedelmes az államra nézve, az Imperium vagyis a Német-római Birodalom az lehetett volna, de István ezt elkerülte, a koronát a pápától kapván, nem lett hűbérese a császárnak. Manapság aligha lehet „hátsó gondolatok" nélkül olvasni a főpapok fejezetének arról szóló részét, amelyben első királyunk óva int a hamis vádaskodásoktól, azok nyilvánosság elé hurcolásától, de azért megemlíti azt a lehetőséget is, hogy valamelyik főpap „kárhoztatásra méltó vétekbe" esik: azt ajánlja Imrének, előbb dorgálja meg háromszor-négyszer is négyszemközt, az Evangélium alapján, s ha nem használ, akkor nyilvánosan kell megfeddni. A JL JL it, egyház és főpapok után az uralom negyedik dísze a Jóemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. A világi hatalomviselésre készítvén fiát, a király olyasmit tanácsol neki, amit bizony koronás és nem koronás fők sokszor elfelejtettek az elmúlt ezredév folyamán: ,, Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. De István még ennél is messzibbre tekint, mert elismeri, hogy a világi hatalmat gyakorlóknak sem szabad mindent: ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek fölött - inti fiát a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot és másokra száll át királyságod. Mi ez, ha nem a zsarnokság veszélyének a megfogalmazása, s annak föltételezése, hogy a tirannusok ellen lázadni is lehet? Mai korunkba ugyancsak könnyű belehelyezni a királyi korona ötödik cifrázását, vagyis a türelem és az igaz ítélet gyakorlását; az Intelmek szerzője Pál apostolt idézi: „ Türelmesek legyetek mindenki iránt. ” Szűcs Jenő megjegyzi, hogy a „türelmes”, a „kegyes”, a „békés” nem csupán a széles értelemben vett keresztény erényeket jelöli, hanem a politikai viszonylatok jelrendszerének részét is alkotja, s e fejezet messzemenően alátámasztja a történész kutató vélekedését, hiszen István arra kéri fiát, hogy hitelt érdemlő ügyekben vagy főbenjáró bűnökben hagyja az ítélkezést a bírákra, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Ha az előbb még nem mondta is ki, most már expressis verbis, félreérthetetlenül utal a hatalmi túlkapások veszélyére: „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. " A királyi méltóság következő helyét idézik talán a leggyakrabban az Intelmekből. Mindjárt az első mondatból - „a vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén ” - kitetszik, messzemenően igaza van Győrffy professzornak, aki hangsúlyozza, hogy az egynyelvű és egyszokású országról írt híres mondatokat nem lehet a mai értelemben vett „kisebbségvédelemként” felfogni. Bár e mondatok gyakran olvashatók, érdemes most újra elismételni őket: „Mert amiként különb-különbféle tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb tudást és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. ” A kisebbségekre vonatkozó aktualizálás már csak azért is hibás, mert a középkorban nem létezett a mai értelemben vett nemzetiségi kérdés, a nevezetes sorok inkább azt ecsetelik, hogy kedvezőnek tekintették a központok nemzetközi kapcsolatait, az idegen testőröket, az adott esetben nagy tudású itáliai, francia vagy más nemzetiségű főpapokat és szerzeteseket, hasznot hoztak a külföldi kereskedők, telepesek. Imrének ezért kell jóakaratúan gyámolítani és becsben tartani a jövevényeket; a bajor feleséget választó, s fia tragikus halála után unokaöccsét, a velencei Orseolo Pétert utódául jelölő Szent István e sorai minden erőltetett aktualizálás nélkül érvelnek a szűkkeblű nemzeti elzárkózás, a külföld el-és megvetése ellen, s a kitekintés, az egyetemes kapcsolatok megtermékenyítő jellege, a befogadó magatartás mellett. N' ' J nem csoda, hogy az örökifjú gondolatnak ez a frappáns megfogalmazása átívelt korokon, túlélte az évszázadokat. Persze, miként egy kiváló publicisztikai műhöz, államértekezési munkához vagy királytükörhöz illik - Szűcs Jenő szerint mindegyik műfaji megfogalmazás vonatkoztatható az Intelmekre -, hamarosan megtalálható a „vendég-gondolat” eszmei-ritmikai párja, kiegészítője. Miután azt a szintén örökbecsű bölcsességet hagyományozza fiára, hogy ki-ki életkorának megfelelő dologban forgolódjék, az ifjak a fegyverek körül, a vének a királyokat állító és az ország sorsát eldöntő tanácsban, királyunk az ősök, a király elődök követésére, az engedelmességre hívja fel fia figyelmét. Talán nem önkényes értelmezés, ha azt feltételezem, hogy most a tradíció, a honi szokások fontosságát hangsúlyozza, nehéz lesz megtartani a királyságot, ha honi szokásában nem utánzód a korábban királykodókat - inti fiát István -, s különben is mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Az Intelmek szerzőjének még arra is volt gondja, hogy itt is hozzon egy antik hasonlatot, amint a vendégek és jövevények dicséretekor is visszanyúlt az ókorba. Róma bizony még ma is szolga volna, ha a „külföldi”, vagyis a trójai Aeneas farjai nem teszik szabaddá. Elvilágiasodott és szekularizált korunk ritkábban idézi a királyi méltóság István szerinti kilencedik reguláját, vagyis az imádság megtartását, annál természetesebb volt ez egy évezreddel • • • ezelőtt. Sok más mellett azért is ajánlja fia figyelmébe a folytonos fohászkodást, hogy Isten a tétlenséget és tunyaságot elkergesse tőle, s megajándékozza az „erények összességének segedelmével”. Éppen ezeknek az erényeknek a mértéke teszi teljessé a koronát: ez a tizedik parancs. Az érces királyi hangot ebben a fejezetben ismét átmelegíti az atyai jóság: szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, szólítja meg őt, s kérleli, hogy a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságához és rokonságához, főemberekhez és gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz legyen kegyes, hanem még a külföldiekhez, sőt mindenkihez, aki eléje járul. A befejező részben, akár egy zenemű kódájában, visszatér és fölerősödik minden intelem: a türelmesség, a mértékletesség, az alázat, az irgalmasság, s megismétli: ha a királyt istentelenség és kegyetlenség övezi, zsarnoknak kell nevezni. Nagyon mélyrenyúló, Szent Ágoston, Arisztotelész és mások tételeit boncoló filozófiai fejtegetésekre itt nincs mód, de talán nélkülük is érzékelhető, hogy első királyunk az államszervezés hajnalán már sok olyasmire gondolt, ami később minden államalakulatok örök gondja lett: a hatalom letéteményeseinek elfajzására, vagyis a zsarnokság lehetőségére, a világi hatalom múlandóságára, az állam „erősségére” vagy „gyengeségére”, a hit(ek) fontosságára, a kormányzottak sokféleségére, a hatalmi ágak szétválasztására, a soknyelvűség és a sok szokás előnyeire, a nemzedékek párbeszédére. Más kor más nyelvezetében, de a Szent István-i fejtegetésekben ott bujkál mai korunk sok-sok politikai és erkölcsi dilemmája: népből nemzetet faragó királyunk az emberi egyetemességgel mérte horizontját. Martin József Türelem, erő, hit 11. It 2000. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT