Népszava, 2000. december (128. évfolyam, 281–304. sz.)

2000-12-16 / 294. szám

SZÉP SZÓ 14 NÉPSZAVA 2000. DECEMBER 16., SZOMBAT Szimfonikus zenekar­­ vasszobrokból Az ötven éves Lois Viktor neve után a 2000-es telefonkönyvben még mindig az ol­vasható, hogy műszerész. A Munkácsy-díjas képzőművész szerint nincs ebben semmi extravagancia vagy polgárpukkasztás. Már csak azért sem, mert könnyen lehet, hogy hamarosan megint valamilyen szakmai megjelölés lesz a neve után, „ha így folytatódik ez a világ”. - Mégis miből él? - Amerikában töltöttem három hetet, kaptam ezer dollár tiszteletdíjat, s most ezt élem fel. Valójában tanítónő feleségem megtűr és eltart, van közöttünk egy törékeny egyezség. A munkanélkülisegély-jo­­gosultságom már 94-ben lejárt, s azóta az alkalmi koncertgázsik tartották fenn a művészkedésemet. A tavalyi bevallott jövedelmem, ami ténylegesen any­­nyi volt, 160 ezer forint. Az idei se lesz több. Ugyan­akkor arra semmi esély, hogy a tanult szakmámban, irodagép-műszerészként elhelyezkedhessek. Ez a szakma meghalt, eltűnt, a komputer likvidálta az írógépeket. - Miért nem állt át a komputerekre? - A 80-as évek vége felé volt egy ilyen lehetőség, de nem értem rá elmenni az esti iskolába, mert mű­­vészkedtem. - Végül is az idő önt igazolta: 1993-ban meg­hívták a Velencei Biennáléra, a következő évben Munkácsy-díjas lett, s nem régen jött haza az Egyesült Államokból, ahol két hetet töltött a New Hampshire államban lévő Brooklinban. - Ez úgy történt, hogy John Weidman szobrász­­művész meghívott, hogy vegyek részt az idei mű­vésztelep munkájában. Az előzményekről tudni kell, hogy egy Paul Andres nevű milliomos meg­vette a város melletti hegyet, amelyen van egy fo­lyamatosan gyarapodó szoborpark. Hivatalosan John az igazgatója az intézménynek, Paul csak a pénzt adja, nem szól bele semmibe, hogy milyen művek készülnek éppen s azok hová kerülnek, ami a mi számunkra hihetetlen. 1998-ban kezdték el ezt a programot, az első alkalommal többségében ke­let-európaiak, litván, ukrán, cseh művészek csinál­tak nagyméretű kőszobrokat. Rám a második alka­lommal alighanem azért esett a választás, mert az idei szimpózium a Music Works nevet viselte, s en­nek megfelelően a zenével kapcsolatos, megszólal­tatható munkák készültek. Az ajánlóm egy Was­hingtonban élő kolléga, John D. Antone volt, ő többször járt Magyarországon és ismerte a dolgai­mat. A nem garasoskodó mecénás a hegy megvá­sárlásán túl további 200 ezer dollárt áldozott egy modern, minden igényt kielégítő, gépekkel felsze­relt stúdió kialakítására, ahol dolgoztunk. Rajtam kívül volt egy dél-angliai, egy tajvani, egy dubrov­­niki és egy amerikai szobrász. Rám különösen a kí­nai kolléga tett mély benyomást. - Milyen Lois-művek kerültek a szoborparkba? - Két hangszer. Egy kisebb oszlopgitár, amelynek az alkatrészeit javarészt itthonról vittem magammal, s mikor elkészültem, koncertet adtam vele. Majd egy Volkswagen bogár típusú autó vázából készítet­tem egy négyszer három méteres szobrot, aminek az a címe, hogy Két szív­ rezonátor. Arról szól, hogy az embernek van két szíve, s ezek eltérően reagálnak a különböző hatásokra. - Ezért elbontottak egy Volkswagent? - Dehogy. Kimentem a MÉH-telepre, s ott pilla­natok alatt összeszedtem mindent, ami kellett. Egy centembe sem került. Ez az egész szimpózium szá­momra éppen azért volt érdekes, mert abban szin­te az egész kis város részt vett. A lokálpatriotizmus olyan magától értetődő itt, ami nálunk elképzelhe­tetlen. Minden meghívott művész egy-egy család vendégszeretetét élvezte. Ahol én laktam, abban a házban bármit csinálhattam, tárva-nyitva volt min­den, kerítés sehol. Nem tudtunk olyasmit kérni, amit azonnal ne teljesítettek volna az „elidegene­dett Amerikában, ahol mindenki mindenkinek az ellensége - Nyilatkoznia kellett, hogy lemond a két szo­borról? - Nem. A szobrok jó helyen vannak, bár dönthet­­nék úgy is, hogy máshol legyenek, de eszem ágában sincs. Ez egy hatalmas park, ahol tavaly a szobrászok hihetetlen nagy méretű­­ madárformától kezdve a bú­torfiguráig­­ kőszobrokat készítettek. Idén például az amerikai srác kifúrt egy óriás követ, a kő alá telepített a földben egy csövet, s abban egy CD-lejátszót helye­zett el Bose-hangfalakkal, ami a legdrágább a vilá­gon. A CD-ből, mintegy a föld mélyéből, mindenféle természeti hangok jönnek ki folyamatosan. - Hogyan fogadták az ön munkáit? -A legnagyobb elismeréssel, s valószínű, hogy jö­vőre visszahívnak. Nem gondolták volna ugyanis, hogy az ő fogyasztói kultúrájukat valaki visszajelzi azáltal, hogy kidobott autó-, biciklivázakat, mosó­gépalkatrészeket felhasznál. Amerikában, ahol a mű­vészet egyfajta hobbi, s ha valami szép, az már mű­alkotás, először találkoztak pirosra, feketére, ezüstre, fehérre festett, gépalkatrészekből komponált szob­rokkal, természeti környezetben, a hegy oldalán. - Milyen inspirációkkal tért haza, tudván azt, hogy nálunk a művészeti mecenatúra még gyer­mekcipőben sem jár? - Dolgozom tovább, de nincsenek illúzióim. Nem véletlenül kérdezték tőlem Brookline-ban a búcsú­bulin, hogy miért nem vigadok annyira, mint azt képzelték rólam. - Elmúlt 50 éves. Készített valamiféle számve­tést ez alkalomból? - 1986 óta építek semmirevaló „MÉH-termé­­kekből” különféle kompozíciókat. Kezdetben volt a bútor-, a járműszéria, ezt követték a hangszerek és a testépítő szobrok. Tizenkét év alatt 120 hang­szert készítettem. Egy fiktív asztrológiai körben ábrázolva ezt az életemben és munkásságomban meghatározó időszakot, azt lehet látni, hogy az el­ső korszak termése 6x12, azaz 72 szoborhangszer volt. Ezek a többségükben monumentális, robosz­tus művek, amelyek inkább szobrok, mint hang­szerek, s a szülőfalumban, Tatabányán állandó ki­állításon dacolnak az idő múlásával. Változatlanul izgatott azonban a formával és a zenével való ját­szadozás lehetősége, s ennek eredményeként 4x12, azaz 48, a korábbiaknál lényegesen bonyo­lultabb szerkezeteket hoztam létre, amelyek már inkább hangszerek. Bizonyság­ra több, forgalom­ba került kazetta, CD s számos koncert. A hang­szerszobrokat nem autóalkatrészekből vagy mosó­gépdobokból, hanem írógépek és különböző mű­szerek elhasználódott darabjaiból raktam össze. Ugyanakkor egyik-másik hangszerszobromba ha­gyományos fúvós hangszerek, trombita, pózán kellékeit is beépítettem. Ezeknek a szerkezetek­nek az összeillesztése sokkal finomabb technikát igényel, mint a korábbi szériánál, ahol lehetett he­geszteni, kalapálni, egyengetni. - Nyilván megkönnyítette a dolgát, hogy iroda­gép-műszerész... - Kétségtelen, bár az eredeti szakmámban csak ja­vítottam a néhány típust megjelenítő masinákat, itt vi­szont a saját elképzelésem szerint állítottam elő az egyedi termékeket. Vagyis míg irodagép-műszerész­ként szolgáltattam, művészként gyártok, s a tevé­kenységem nagyjából olyan, mint a szerszámkészí­tőé. Az is lehet persze, hogy azért készítettem az utób­bi időben ilyen műveket, mert fizikailag már nem va­gyok képes olyan erőkifejtésre, mint azelőtt. De ez csak az egyik lehetséges magyarázat. Valójában egy fejlődési folyamat különböző fázisairól van szó, amely során a drasztikusabb megoldásokat finomabb s egyben konstruktívabb módszerek váltották fel. - Van annak valami jelentősége, hogy a Lois­­féle szobrok milyen színűek? - Azelőtt általában fekete alapon a kék volt a do­mináns szín nálam. A hangszerszobrok ezzel szem­ben zöld, sárga és piros tónusúak, mivel zeneileg há­rom különböző korszakot jelenítenek meg. A zöldek az éretlen, a sárgák a félérett, a pirosak a zeneileg érett hangszerek. Ennek megfelelően főleg alumí­niumból, műanyagból épültek, s bonyolult konst­rukciók. Csak csavarkötéssel lehetett összeilleszteni az alkatrészeket. - El tudja képzelni, hogy érett hangszerszobrai valamilyen szimfonikus zenekarban kapjanak helyet? - Abszolút lehetségesnek tartom, mi­után van köztük vonós, fúvós, billentyűs és ütős szerkezet egyaránt. Egy ilyen egy­üttes előbb-utóbb a mai techno és számí­tógéppel kreált zenének komoly kihívást jelenthet. - Háza udvarán már szinte űrjármű­nek ható vasszerkezetek fogadják a lá­togatót. Mi a filozófiájuk ezeknek a monstrumoknak? - Mint utaltam rá: befejeztem az úgyne­vezett testépítő szériát, amely tíz kompo­zícióból áll. A Hintalámpa például, amely nyolc méterszer három és fél méteres, ha­talmas szerkezet, két hét alatt készült el. A világ eldurvulását s egyszersmind elbi­zonytalanodását, a technika mindenek felettiségének ártalmait szeretném de­monstrálni a body-builder szobrokkal. De míg a hagyományos erősítőgépek csak bi­zonyos izompacsirták felpumpálására szolgálnak, az én hatalmas méretű, Szár­nyaló gépemet egy hároméves kislány is képes megmozgatni. Kertész Péter Szabad J., Jeruzsálem - szent város, nevét a béke (salom) szóból képezték . Ülünk a kávéház elé kirakott széke­ken. Szívószállal valami koktélt szürcsölünk. Bámuljuk az utcán el­suhanó, mosolygó lányokat, a kézen fogva andalgó fiatal párokat, a nagy cekkereket cipelő, mindig rohanó, sötét ruhás alakokat. Arrébb egy ka­tonalány, jókora mordállyal a hátán, évődik egy fekete őrmesterrel. Hall­gatjuk, ahogy egy termetes, parókás asszonyság perlekedik az urával. Nekünk ki kell használnunk a de­cember közepi nyarat. Rendelünk még egy koktélt. Békés, idilli kép. Legfeljebb az rontja a hangulatot, hogy az egyik asztalra kitettek egy tévét. Benne a CNN: torkolattüzek szikráznak, elhomályosuló tekintetű fiatalok indulnak rohamra, katonák próbálják visszaszorítani őket. Egy villanás, felrobbantott autóbusz két Lexikon pe, mellette síró szülők. A sarokban villódzik a felirat: „Jerusalem, live” A bibi csak annyi, mi most éppen Jeruzsálemben ülünk. De hiszen itt, béke, csend, nyugalom - kiáltanánk fel, de nem tesszük. Már csak azért sem, mert ebben a pillanatban meg­­csörrennek a mobiltelefonjaink - e, az az áldott globalizáció - Pestről aggódó szülők, feleségek, férjek, kedvesek. Nézik a tévét, a CNN-t. Úristen, hova keveredtünk. És ak­kor mi most kezdjük el magyarázni, hogy itt Jeruzsálemben, ahol mi ülünk, béke, idill, jó idő? Miközben a világ hírügynökségei ontják az összecsapásokról szóló szomorú hí­reket. Akkor most kinek van igaza? Annak, aki ott ül Jeruzsálemben és látja, amit lát­­ élőben, vagy annak, aki otthon aggódik a képernyő előtt, nézi Jeruzsálemet - live? Válasz természetesen nincs. Hi­szen igaz mindkettő és hazug mind­kettő. Mert az összecsapásokban halnak, sebesülnek meg az emberek. Sokáig eltart még ez az intifáda. Szomorú, végeláthatatlan, véres. Másrészt ott van Jeruzsálem, ott az ország, amelyik éli a maga minden­napjait. Nincs több rendőr az utcá­kon, mint máskor, a Tel-Aviv-i pia­con éppen úgy alkudozhatunk, mint néhány hónappal korábban. Mintha itt nem néznék a tévé híreit. Persze az ország megérzi a politikai feszült­séget. A máskor turistáktól hangos helyeken alig van valaki. Nyugodtan végigsétálhatsz a Via Dolorosan, az arab bazáron át a Siratófalig és visz­­sza. Nincs lökdösődés, nincs tumul­tus. Alig néhányan vagyunk. Azért ezt az idillt megtörik a kel­lemetlen hírek. Eitánt behívták so­ron kívül három hétre. A kutyája a múlt éjjel visítva rohant az óvóhely­re, amikor meghallotta a lövések hangját. Valahol a közelben történ­hetett, de csak kézifegyverekkel tü­zeltek - vigasztalnak. És mi csak sétálunk a Jaffa utcán felfelé. A boltok tömve emberekkel. (Árleszállítás, 39 sékelért csoda hol­mikat kapni.) A könyvesboltban a leg­újabb Harry Potterért (héber kiadás, kéretik visszafelé fellapozni) tüleked­nek a polgárok. A piacról cipekedő kaftánosok vonulnak az ortodoxok lakta Men Sálim zegzugai felé. Ülünk abban a kávéházban, a ko­rai sötétben, a lámpák szikrázó fé­nyénél bámuljuk az utcán elsuhanó, mosolygó lányokat, a kézen fogva andalgó fiatal párokat, a nagy cek­kereket cipelő, mindig rohanó, sötét ruhás alakokat. Hallgatjuk, ahogy egy termetes, parókás asszonyság perlekedik az urával. De hiszen itt béke van - kiáltjuk a pusztába. S akkor valaki lassan mormolni kezdi (tán a szél vagy a képzelet?) a 122. zsoltár sorait: „Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért, legyenek boldogok a téged szeretők!/ Bé­kesség legyen a te várfalaid kö­zött, csendesség a te palotáidban./ Atyámfiáért és barátaimért hadd mondhassam: béke veled!/ Az Úr­nak, a mi Istenünknek házáért hadd kívánhassak jót te néked!” Dési János Hurka Fekvőrendőr A megfigyelőnek be kell vallania, hogy lassan oly öreg lesz, mint az országút, il­letve hogy konkrétumnál maradjunk: a Pöttyös utca (mert hogy ottan lakik). Na már most, valamikor még az időszámí­tás előtt, tehát úgy húsz éve, amikor na­gyobbik gyermeke már bölcsődébe járt - s ez éppen házukkal szemben, a Pöt­­­työs utca túl­oldalán van azóta is -, ba­romira idegesítette, hogy egyes autósok pont a bölcsődénél lévő enyhe kanyar­ban éreztek késztetést arra, hogy Emer­son Fittipaldiként (a gyengébbek és fia­talabbak kedvéért: Forma-1-es világbaj­nok) padlógázzal, kanyarlevágással, motorbőgetéssel legyenek ön- és köz­­veszélyesek. S miután a megfigyelő aggódó apa volt, s nem szeretett volna még csak vi­zionálni sem a szeretteit érő balesetről (babakocsival vagy gyalogosan kellett átkelni gyermekével a József Attila la­kótelepi „Forma-1-es pályán”), úgy gondolta, hogy él a szocialista képvise­leti demokrácia rendelkezésére álló esz­közeivel. Írással foglalkozó egyén lévén tehát levelet fabrikált a kerületi tanács­nak, s ebben fekvőrendőr elhelyezését javasolta - így csökkentendő az autó­sokban a száguldási (s az ezzel járó ne­mi) vágyat. Mint ahogy az szokott volt lenni - vá­laszt nem kapott. Ám két esztendő múl­tával munkaruhás emberek érkeztek az inkriminált helyre, és több napi munká­val figyelmeztető tábla helyeztetett el, hogy t. autósok, itten vigyázni kéne, mert bölcsőde van. (No fekvőrendőr, no rendes rendőr, no traffipax!) A megfigyelő öntelt és önző ember lé­vén azért ezt a szerény eredményt saját sikerének könyvelte el, hogy lám-lám, nagy dolog, ha az ember a közösség ne­vében jár el, ha a levelét céges papíron úgy írja alá, hogy újságíró. Örömét és büszkeségét - nem bírván magában tar­tani - egy alkalommal az övéivel is meg­osztotta, ám csak úgy kutyafuttában. Ám milyen a gyermeki lélek és figye­lem?! (Külön öröm, hogy apai tekinté­lye is növekedett ezáltal - igaz erre csak néhány esztendő elteltével derült fény.) Kisebbik leánya ugyanis egy alkalom­mal - már iskolás volt - azzal dicseke­dett általános iskolai osztályában, hogy bizony „az én apukám intézte el, hogy tábla jelezze a bölcsődét, beeee...”. Bár a megfigyelőben erős kételyek munkáltak ezt illetően, ám úgy gondol­ta: bölcsebb ha hallgat, ha nem hárítja el a neki tulajdonított jó cselekedetet, és meghagyja gyermekében apai nagysze­rűségébe öntött hitet. Ez volt, ezt kellett szeretni - és fekvő­rendőrről többet szó nem esett. Aztán jött a rendszerváltozás. A meg­figyelőben hömpölygő forradalmi hevü­let annyira hullámzott, hogy ismét úgy gondolta: eljött az ideje, hogy megvédje javaslatával a közösséget. Ismét levelet írt, immáron országgyűlési képviselőjé­nek - arra már nem emlékszik­, melyik párt színeiben regnált, s hogy egyáltalán reá szavazott-e -, új­fent szóba hozta a fekvőrendőr ügyét. Választ ugyan ka­pott, de amolyan szocreál stílust, ami­nek az volt a lényege, hogy intézkedni a 1. képviselőnek nem áll módjában, de to­vábbította a javaslatot az illetékeseknek, különben meg erőt, egészséget kíván. Persze semmi sem történt. És elkövetkezett az Úr 2000. eszten­deje. (Hiába, nagy dolog az önkormány­zatiság, a globalizáció meg az ezredfor­duló, s az ufók.) A kies József Attila lakótelepen - ön­­kormányzati pénzből - a Napfény utca- Pöttyös utca viszonylat átépítésére ke­rült sor. A kétszer két sávos utat forga­­lomlassítási okok miatt egy-egy sávosra szűkítették, az egész telep 30-as övezet­té minősíttetett át, és csodák csodája: a bevezető és a kivezető szakaszon­­ nem fogják elhinni!!! - formatervezett (beton alapú, díszburkolatú - nem ám csak úgy odaaszfaltozott!) fekvőrendőrök lettek elhelyezve. Na, kérem, erre varrjunk gombot! Azért ez már valami! A megfigyelő szíve-lelke örül, azóta nincs dugó az utcájukban, talán még a levegő is tisztább. És hősünk egy kicsit úgy érzi, nem élt hiába, tett valamit ő is az emberiség üdvéért, és ez azért nem kis dolog ebben a mai rohanó, elidege­nedett világban. Igaz, húsz évet kellett várni, de mi ez az örökkévalósághoz, na jó, a századok viharaihoz képest. És akkor a soha meg nem valósuló, hamvába holt ötletekről már ne is beszéljünk. Pedig hogy ment volna általuk a világ sora előre, ha... Hát ennyi... Boros István

Next