Népszava, 2000. december (128. évfolyam, 281–304. sz.)

2000-12-16 / 294. szám

* I Mastroianni emlékezik Az utolsó szerep abszolút főszerep. Monodráma. Háromórás önvallomás. Marcello Mastroianni már nagybetegen vállalkozott arra, hogy beszéljen önmagáról, életéről, pályájáról, gondolatairól. Anna Maria Tata olasz rendezőnő évtizede szeretett volna portréfilmet készíteni róla, de a terv valahogy nem valósult meg. Talán a halál közelsége, az elmúlás gondolata tette, hogy a nagy színész végre kötélnek állt. Az idejével azonban ekkor sem rendelkezett szabadon, Portugáliába indult, hogy részt vegyen Manuel de Oliveira új filmje, az Utazás a világ kezdetére forgatásán. Azzal a feltétellel mondott igent a dokumentumfilmre, ha a rendezőnő egészen kis stábbal dolgozik, hogy ne zavarjon senkit. Mastroianni így egyszerre két filmben is szerepelt: mikor a játékfilmben nem volt éppen jelenése, a dokumentumfilmesek rögtön kamera elé ültették. így készült Portugália hegyei között 1996-ban az Emlékszem, igen, emlékszem című háromórás dokumentumfilm, melynek rövidített változatát a Magyar Televízió és a Duna Televízió is sugározta. A film teljes szövege megjelent olaszul, s most Zalán Magda értő fordításában magyarul is, fényképekkel gazdagon illusztrált könyvében. Mastroianni kötetlenül csapong időben, térben és témában, nem követ semmilyen sorrendet, biográfiát. Egyszerűen, szerényen fogalmaz, nyíltan, póztalanul beszél. Nem nagyzol, nem fontoskodik, nem misztifikálja a színészi munkát. Egyik kedvenc rendezőjéhez, Marco Ferrerihez hasonlóan utálja azokat a kollégáit, akik színészként viselkednek. Alkatától, szemléletmódjától, értékrendjétől távol áll, hogy piedesztálra emelje magát, nincsenek sztárallűrjei. Átlagos külsejű férfinak tartja magát. Ferreri is gyakran mondogatja neki, tésztaképe van, mint egy jellegtelen kisembernek. Zavarja a külseje, gyakran ironizál rajta. Elégedetlenkedik az orrával, az ajkaival, a karjaival és a lábszáraival. Úgy érzi, a hősök nem neki valók. Idegesíti, hogy Fellini Édes élete (1960) után a sajtó - különösen az amerikai - a latin szerető címkéjét ragasztja rá. Dühödten sorolja ellenérveit, hogy ő életében nem járt éjszakai mulatókban, nem korzózott a Via Venetón, legfeljebb, ha hébe-hóba ült be egy presszóba. Főleg pedig, hogy az Édes életbeli aranyifjútól nagyon eltérő karaktereket is gyakran megformált. A szép Antonióban például egy impotenst, az Egy különleges napban egy homoszexuálist, az Oscar-díjas Válás olasz módra című Germi-komédiában pedig egy felszarvazott szerencsétlent. Úgy érzi, nem bájgúnárságának köszönheti karrierjét, hanem annak, hogy jól elsajátította a mesterséget. Szeretettel, tisztelettel nyilatkozik azokról a rendezőkről - főleg Kerreriről, Monicelliről, Scoláról, de Sicáról, Germiről, Mihalkovról, akiknek a legtöbbet köszönhette, akiknek a filmjeiben szívesen szerepelt. Úgy véli, legfontosabb és legszebb alakításait Fellininél (Édes élet, Nyolc és fél, A nők városa, Interjú, Ginger és Fred) játszotta. Mastroianni emlékezik a városokra, országokra is - például Berlin, Oroszország, Argentína, Kongó, Brazília, Algéria, Marokkó - ahova a forgatások révén eljutott. London „szép város, de nekem unalmasnak tűnt ” - mondja. Budapest a nagyon kevés számú hely közé tartozik, amelyre viszonylag hosszasabban - két-három jelző erejéig - kitér: „ Budapest csodálatos város, gyönyörű ". Szerinte a pályáján készített körülbelül 170 film között vagy húsz rossz is akadt. Nem szépítget, a várható siker reményén túl általában a pénzért vállalta el ezeket a szerepeket is. Nem vetette meg a beérkezettség kellékeit, a gazdagság státusszimbólumait: az elegáns villát, tengerparti nyaralót, jachtot, jobbnál jobb kocsikat. Hetvenkét évesen már kicsit ironikusan, de bölcsen, megbocsátón tekint vissza egykori önmagára. Kritikus magával szemben, bár az önostorozásra nem hajlik. A legélesebb és legelevenebb emlékek a gyerekkorhoz, szülőkhöz, rokonokhoz, barátokhoz, a háborús mindennapokhoz fűzik. „Mindaz, ami utána történt: siker, pénz, hírnév, már nem hagyott bennem olyan mély nyomot. ” Az emlékekből, gondolatokból egy munkáját mindennél jobban szerető, visszahúzódó, a szó pozitív értelmében konzervatív, az európai kultúra értékrendjéhez ragaszkodó polgár portréja rajzolódik ki. Egy européeré. „Európai vagyok. Nekem Párizs Európa egyik fele, Róma meg a másik. ” Imádott és tudott élni, szerinte az élet ezért is imádta viszont. Pár hónappal az interjú elkészülte után, 1996. december 19-én - három évvel Fellini, kettővel Giulietta Masina után - ő is távozott. Egy nagy generáció egyik utolsó tagja volt. Gervai András fekk A Seuso-rejtély December 17-én évül el annak a feltételezett emberölésnek a büntethetősége, amelyet állítólag éppen húsz éve, 1980-ban követtek el az akkor sorkatonai szolgálatot teljesítő Sümegh József sérelmére. Az egykori kiskatona a Seuso-ügyként elhíresült, szövevényes műkincs-rejtély kulcsfigurája, a kincset Magyarországon nála látták utoljára. Ha gyilkosát vagy gyilkosait addig nem találja meg a rendőrség, akkor már csak - megfelelő tárgyi bizonyítékok előkerülése esetén - polgári jogi úton lesz módja a magyar államnak jelenlegi tulajdonosától visszaperelni a római kori, páratlan értékű műkincsgyűjtemény meglévő darabjait. A Seuso-ügy, a század legnagyobb műkincsbotránya, több millió dollárjába került eddig a magyar államnak. A Seuso-kincs az antik kultúra egyik legnagyobb ismert kincslelete. A régészek egybehangzó állítása szerint a világ minden múzeumának díszére válna. Ismert 14 darabjának összsúlya 66 és fél kilogramm. A leletet - az elrejtésére szolgáló rézüstön kívül - gazdagon díszített ezüstedények, egy lakomakészlet darabjai alkotják, amelyet az egykori Pannóniában a késő római korban élt Seuso nevű római patrícius kaphatott nászajándékul. Nevét az egyik ezüsttálra vésett versben örökítették meg. A tárgyak magyar földből való előkerülését valószínűsíti az is, hogy egyiken a Pelso felirat olvasható, ami a Balaton neve volt az I. századtól a magyar középkorig. A Seuso-kincsek egyes darabjairól és a feltételezett lelőhelyről vett talajminták összehasonlító vizsgálatai egyértelműen igazolják, hogy a kincseket rejtő rézüst a Polgárdi melletti Szárhegyen lévő Borbély-pincében volt utoljára elásva. A kincsek anyaga szokatlanul nagy tisztaságú ezüst, pompás remekmű mindegyik, a római fémművesség legnagyszerűbb alkotásai közé tartoznak. A Seuso-kincs reális piaci értéke - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Seuso-kormánybiztosa szerint - körülbelül 45 millió dollár lenne (1990- ben tervezett aukciós kikiáltási ára 40 millió font volt), ha legálisan kerülne a műkincspiacra, azonban a kincsnek mai napig nincs hiteles eredetigazolása. A nyomozás adatai szerint a kincset a hetvenes évek közepén találta meg Sümegh József Polgárdi - Szabadbattyán-Kőszárhegy körzetében. A tanúk, akik az 1980-ban furcsa körülmények között öngyilkosságot elkövető - más verzió szerint meggyilkolt - Sümeghnél látták a kincset, azt állították vallomásukban, hogy eredetileg két rézüstben mintegy 40 tárgy került elő a földből. A kicsempészett és szétszóródott együttes 14 darabja a hozzá tartozó rézüsttel a nemzetközi műkereskedelemben bukkant fel, és a nyolcvanas években Angliában Northampton grófjának a birtokába került. A származási papírok nélküli kincshez a lord ügyvédje hamis libanoni eredetpapírokat vásárolt - és miután sikertelen ajánlatot tettek többek között a Los Angeles-i Getty Múzeumnak - 1990- ben megbízták a Sotheby’s aukciósházat, hogy árverezze el az ezüstegyüttest. A kincs tulajdonjogáért azonban az aukció előtti bemutatót megelőzően New Yorkban pert indított Libanon, majd Jugoszlávia (szerepét később Horvátország vette át), s végül Magyarország. Nálunk ekkor már (a kincs feltételezett megtalálójának meggyilkolása ügyében 1990-ben kezdődött nyomozásból kiindulva) nagy erőkkel folyt a lelet felbukkanásával kapcsolatos körülmények felderítése. A hazánkon kívül a hamis papírok alapján harcba szállt Libanon a per kezdetén visszalépett, Horvátország - a kincs dalmáciai lelőhelyéről időközben elterjedő híresztelésekre építve - velünk együtt végigvitte a pert. Ám a per tárgya nem a kincs lelőhelyének felderítése, s ezzel a jogos tulajdonos megállapítása volt, hanem, hogy tud-e a két felperes elegendő bizonyítékot mutatni ahhoz, hogy a tárgyak birtokába jusson. A New Yorkban lefolytatott polgári pert mindkét ország elveszítette, 1993-ban a bíróság úgy döntött, Magyarország nem tudta meggyőzően bizonyítani, hogy földjéből került elő a kincs. A perköltségre és a lord által benyújtott kártérítésre mintegy hárommillió dollárt költött el az állam. (Az Állami Számvevőszék későbbi vizsgálata szerint a Külügyminisztérium jogtalanul használt fel saját céljaira a perfinanszírozásra átutalt összegekből.) A gyenge ügyvédi szereplés miatt az akkori külügyminiszter barátját, az Egyesült Államokban élő, magyar származású Frank Koszorúst bízták meg az állam képviseletével, akinek állítólag ez volt az első ügye, amit törvényszéki eljárásban képviselt - a bírósági eljárás során a közvetett bizonyítékok egy részét be sem mutatták. Hazánk megítélése a New York-i pert követően igen negatív volt; szánalmas baleknek vagy a zavarosban halászó, az ezüstkincset alaptalanul megszerezni próbáló ügyeskedőnek tüntettek fel bennünket. A kincs ismert darabjainak birtokosa tehát jelenleg is Northampton grófja. A lord az eredetileg befektetésnek szánt vételre 1999-ig körülbelül 12 millió fontot fizetett rá; szerepe legalábbis megkérdőjelezhető a közvélemény szemében. Northampton kincsekkel foglalkozó ügyvédje már évekkel ezelőtt beperelte azt az ügyvédet, illetve ügyvédi irodát, akinek tanácsára a lord beszállt az ezüstök megvásárlásába, és aki tudott a hamis papírokról. Hosszú előkészítés után peren kívüli egyezség született a felek között, melynek nyomán a lord markát 26 millió font kártérítés ütötte, fájdalomdíjként a hamis eredetpapírokért. Eddig tehát a nemzetközi kincsvadászatban egyedül az amúgy is dúsgazdag Northampton járt jól, más kérdés, hogy az ezüstkollekción - eredetpapírok híján - nem tud túladni. 1997 augusztusában az akkori művelődési miniszter miniszteri biztosnak nevezte ki Bánkútiné Hajdú Évát, aki újságíróként a legtovább jutott a Seuso-ügy felgöngyölítésében; egyebek között sikerült megszólaltatnia a magyar rendőrséggel való együttműködéstől addig elzárkózó Scotland Yard illetékesét, valamint lord Northampton ügyvédjét. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma idén áprilisban felhívást tett közzé, amelyben 10 millió forintot ajánlott föl annak, aki ez év december 31-ig „olyan tárgyat szolgáltat be a minisztérium Seuso-titkárságának, amely a minisztérium szakértői által is kétséget kizáróan igazolhatóan része a Seuso-kincs néven ismert késő római ezüstleletnek, és amely eredettörténetének révén sikeresen bizonyítja a Seuso-kincs pontos magyarországi lelőhelyét". S bár nagyotmondó kincskeresők, a néhai Sümegh Józseffel kapcsolatot tartó „halottlátók” és ingás lelőhelykutatók szép számmal akadtak eddig, kézzelfogható bizonyíték nincs. A nyár elején egy bejelentés nyomán ismét hatalmas gödröt ástak Kőszárhegyen, ám kiderült, hogy a fémkereső detektort a föld vasoxid-tartalma tréfálta meg. Éppen ezért - bár a díj kitűzésének határideje még nem járt le - a miniszteri biztos augusztus 14-i tájékoztatóján meglehetősen rezignáltan szögezte le: „Az eddigi bizonyítékok alapján nem látszik esély arra, hogy Magyarország a kincset jogi úton visszaszerezhesse. Elégtelennek bizonyultak az elmúlt évekbeli tett erőfeszítések, hogy a magyarországi lelőhelyre döntő, jogilag is kényszerítő erejű bizonyítékot találjanak, illetve hogy’ a rendőrség elfogja a kincseket korábban birtokló Sümegh József gyilkosát. ’’ Ezért is hatott mindenkire, így a miniszteri biztosra is a meglepetés erejével, amikor a Népszava augusztusi számában azt olvasta az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságának főosztályvezetőjével, Kovács Lajos rendőr ezredessel készült interjúnkban, hogy az irányítása alá tartozó vagyon- és műkincsvédelmi alosztály nyomozói közel járnak a Sümegh-gyilkosság, következésképpen a Seuso-rejtély megoldásához. A legjobban viszont alighanem Vukán Béla alezredes, az 1990-96 között folyt, a gyanús körülmények között meghalt sorkatona, Sümegh József halálának tisztázására irányuló vizsgálat vezetője lepődött meg főnöke bejelentésén. A nem sokkal korábban a Seuso-rejtély megoldására saját nyomozásba kezdő Zsaru magazinban az alábbiakat nyilatkozta a cikksorozatot jegyző Tóth Sándornak. „A magyar rendőrség egyelőre csak azt tudja állítani, hogy Sümeghnél olyan tárgyak voltak, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak a Seuso-kincs ismert darabjaival. (...) Információink vannak arról, hogy még életében értékesítette a tárgyak egy részét, illetve cserélt belőlük. Ezért bízunk abban, hogy Magyarországon előkerülhet ezek közül még néhány darab. Hogy Sümeghet a kincsért ölték meg, szintén nem tudtuk kétséget kizáróan bizonyítani. (...) Munkánk igazolását látnánk abban, ha a mi érvrendszerünk testet öltene egy konkrét tárgyban - ebben reménykedem. Az idő nekünk dolgozhat... ” S bár Vukán alezredes hangsúlyozta, nincsenek illúziói, hangjából a vele folytatott telefonbeszélgetésben ugyanazt a csalódottságot éreztem ki, amit a kormánybiztos fent idézett közleménye is sugall. Nem kívánt lapunknak részletekbe menően nyilatkozni, mert ahogy mondta: Semmi említésre méltó esemény nem történt. Tárgyi bizonyíték nincs, Sümegh József halálával kapcsolatban pedig a tettest a tízéves nyomozás során nem sikerült megtalálni. Az ügyet közelről ismerők szerint viszont Vukán Béla és csapata a megoldás közelében van, csak hát eddig megdönthetetlen, minden kizáró bizonyítékot nem sikerült produkálniuk. Az is lehet, hogy a nyomozás érdekeire tekintettel dezinformál, pontosabban nem hoz nyilvánosságra információt, ami teljesen természetes. Ezen a véleményen van Dézsy Zoltán, a közszolgálati tévé szerkesztő-riportere is, aki 1992 óta dolgozik a Seuso-rejtély megoldásán. 1997-ben mutatta be az MTV, majd több más tévétársaság is több mint egyórás tényfeltáró dokumentumfilmjét. Dézsy továbbra is kitart azon állítása mellett - amelyet egyébként azóta sem tudott bizonyítani -, hogy ismeri Sümegh József gyilkosait. Szerinte a katonai elhárítás figyelt fel a katona leveleit olvasva a „leletre”, s a Pápán szolgáló Sümegh honvéd egyik elöljárója, egy tiszthelyettes és a vele együtt a kincs szemügyre vétele végett a katonát hazalesérő műkincsszakértő becsül, egyébként rendőrségi besúgó végzett a fiatalemberrel akkor ott, a szárhegyi Borbély-pincében. - Véletlen lehetett, nem akarták megölni, csakhogy valószínűleg Sümegh nem akarta megmutatni az ezüstöket - hangzik a Seuso-gyilkosság egyik lehetséges megoldása -, dulakodtak, kábító injekciót adtak neki, s mikor észlelték, hogy meghalt, öngyilkosságnak álcázták a gyilkosságot. A katonai hírszerzés juttatta ki aztán a kincset az országból. Dézsynek erre is van már tanúja, maga az ezüstöket rejtő teherautó sofőrje, aki azonban csak akkor hajlandó a film készülő folytatásában elmondani ezt, ha a szerkesztő-riporter büntetőjogi mentességet garantál neki. S hogy miért kellettek a hírszerzésnek a páratlan értékű műkincsek? - A pártállami időkben megszokott gyakorlatnak számított, hogy a saját tevékenységét a külföldön eladott hazai műkincsekből származó pénzből finanszírozta a hírszerzés - mondja Dézsy. Bár némileg ellentmond önmagának, mert filmjéből viszont az derült ki, hogy az Ecseri piacon rábukkant arra a műtárgykereskedő roma hölgyre, aki állítólag bécsi, ugyancsak roma kollégáinak eladta az ominózus Seuso-tárgyakat. Meglehet persze, hogy Sümegh feltételezett gyilkosai - akik közül az egyik még mindig aktív katona, tiszthelyettes, a másik pedig milliomos műgyűjtő - hiába ölték meg a kiskatonát, addigra ugyanis az már túladott az Ecseri piacon a kincsein. Mindenesetre a szerkesztő-riporternek meggyőződése, hogy az ezüstök közül jó néhány darab még Magyarországon van. Ebben bízik Bánkútiné Hajdú Éva is, aki szerint addig nem szabad a kincs esetleges megvásárlásáról egyezkedni a lorddal, amíg egy csöpp remény is van rá, hogy Magyarországon előkerül egy vagy több Seuso-tárgy, illetőleg a feltételezett gyilkosok nyomára jut a rendőrség. -A lorddal személyesen nem lehet beszélni, csak az ügyvédjével. Ő azt bizonygatja, hogy mivel nem tudják, honnan származik a kincs, rossz üzletet csináltak - magyarázza a miniszteri biztos. - Nem értik, hogy Magyarország miért erőlködik, amikor szerintük semmi közünk az ezüstökhöz. Ennek ellenére azt gondolom, ha a magyar kormány megfelelő ajánlattal állna elő, akkor lenne keresnivalónk. Perújrafelvételre viszont, ahogy sokan tévesen hiszik, nincs mód, ugyanis az 1993-as New York-i polgári per minden szinten lezárult. Lehetőség van viszont Angliában újabb polgári pert indítani vagy peren kívül megegyezni a lorddal. Éppen ezért Angliában megbíztuk a neves, műkincsekre szakosodott Mischon de Reya ügyvédi irodát, amely egyebek mellett Diana hagyatékát is kezeli, ők képviselnének bennünket, amennyiben perbe lépnénk. S hogy miért annyira fontos, hogy hazánk birtokába kerüljön a késő római kori lelet, arról Bánkútiné Hajdú Éva a következőket mondja: - A kincs töredékes formájában is a klasszikus ókor egyik legnagyobb lelete. Kulturális örökségünk kimagasló értéke, amelyet hazánk földjén élt elődeink hagytak ránk. Visszaszerzése, különösen a vesztes New York-i per után, jelzés az illegális nemzetközi műkereskedelem számára: egy következő kincset már aligha lenne érdemes kicsempészni Magyarországról. A siker, éppúgy mint a kudarc, roppant fontos az országról alkotott kép, a nemzeti önérzet szempontjából: ellopták tőlünk, kallódott, de sikerült visszaszereznünk. Tódor János 2000. DECEMBER 16., SZOMBAT NÉPSZAVA 15 SZÉP SZÓL.