Népszava, 2002. március (130. évfolyam, 51–75. sz.)

2002-03-26 / 71. szám

12 2002. MÁRCIUS 26., KEDD KULTÚRA Szórakoztató és érdekes játék Beszélgetés Virág Judittal a Mű-Terem Galéria jubileumi árverése előtt Ma délután 17 órakor nyílik meg a Mű- Terem Galériában az aukciósház április 5-i, tavaszi árverésének anyagát bemuta­tó kiállítás. És mivel a galériának ez lesz éppen a tizedik árverése, hát a szokásos­nál is válogatottabb anyaggal és több kü­lönlegességgel is készülnek rá. Ebből az alkalomból beszélgettünk a galéria veze­tőjével, Virág Judittal. Martos Gábor írása a NÉPSZAVÁNAK - Emlékszik, hogy mi volt az első műtárgy, amit elárverezett? - Az első, amit először önállóan árverez­tem, az a Kádár János hagyatéki árverésen lé­vő majdnem ezer tárgy egyike volt. De hogy ott mi volt a legelső tétel, arra már nem em­lékszem. - És a saját galériájában mi volt az első? - 1998. október 5-én az első Mű-Terem ár­verés első tétele Kmetty János Csendélete volt 160 ezer forintos kikiáltási áron. - Azt is tudja, hogy mennyiért ment el? - 380 ezerre emlékszem... - Azóta eltelt négy­ év. Hogy látja, hogyan változott ez alatt az idő alatt a magyar mű­tárgypiac? - Én tizennegyedik éve vagyok ezen a pia­con, de éppen ez az elmúlt négy év volt az, amikor igazán felforrósodott a hangulat és az árak az égbe szöktek. - És mit gondol, hogyan fog ez a piac vál­tozni a jövőben?­­ - Én 2001-et tekintem annak az évnek, amikor nagyjából beállt a piac. Az biztosnak látszik, hogy a minőségi darabok árai még mindig emelkednek, míg a közepes minőségű darabok esetében, ha stagnálásról nem is be­szélhetünk, de nyilvánvalóan nem olyan lát­ványos az emelkedés. De az olyan ütemű ár­emelkedés, ami az elmúlt három-négy évben volt, nyilván nem tartható tovább. Természe­tesen kivételek, kiugróan magas árak mindig vannak és lesznek. - Ugyanakkor a külföldi aukciós árakkal összehasonlítva a magyar árak még mindig nagyon alacsonynak tűnnek. - Hát az attól függ, hogy mit hasonlítunk... Mert ha például azt vesszük, hogy egy Mun­kácsy szalonzsáner. 200 ezer dollárért kel el egy külföldi aukción, akkor azt mondhatjuk, hogy az gyakorlatilag ugyanolyan ár, mint a magyarországiak. Vannak olyan kiemelkedő és kivételes festőink - Munkácsy, Rippl-Ró­­nai, Benczúr -, akiknek a képei szerintem vi­lágpiaci áron kelnek el külföldön. És a ma­gyar piacon sem állítanám ugyanezeknek a festőknek az árairól - és itt még nyugodtan hozzájuk sorolhatom mondjuk Kmettyt, Czi­­gány Dezsőt, Vaszaryt, Aba-Novákot, Patkót vagy a XIX. századból Paál Lászlót vagy Markát —, hogy jóval alacsonyabbak lenné­nek, mint ha a világpiacra kerülnének, hiszen ezek tíz-húsz-harminc milliós képek. De va­lóban van egy másik oldala is a piacnak, a ke­vésbé ismert nevű alkotók ugyan igazán kitű­nő minőségű festményei, amelyeket itthon valóban olcsóbban lehet megvenni, mint kül­földön. Nem véletlen, hogy a külföldi gyűjtők idejönnek, és itt vásárolnak. - Ön mit érez olyankor, amikor leüt egy ér­tékes magyar festményt, és pontosan tudja, hogy aki megvette, az külföldi, és ki fogja vin­ni a képet az országból? - Én ezen egyáltalán nem sajnálkozom, sőt. Miért baj az, hogyha a világ megismeri a ma­gyar festészetet, ha a világ megtudja, hogy a magyar festészet ugyanolyan kiemelkedő, vi­lágszínvonalú műveket tudott létrehozni, mint bárhol Európá­ban bármelyik világhírű festő? Miért baj az, hogyha Rippl-Ró­­nainak egy 1910 körüli „kukori­cás” képe mondjuk egy New York-i aukción több tízmillió fo­rintért kel el? Szerintem ezzel a magyar festészet csak nyer: a vi­lág megismeri és elismeri, végre arra a helyre kerül, ami mindig is megillette volna. - A Mű-Terem Galéria tavaly fantasztikus rekordárakat ért el. Mire gondolt, amikor no­vember 30-án a Vaszary-csendéletért leütötte a 60 milliót?­­ Nem fogja elhinni, de arra gondoltam, hogy hagyják már abba a licitálást. Legszíve­sebben leszóltam volna a pulpitusról, hogy „Uraim, eddig és ne tovább!” Az nagyon fe­szített ár volt. Persze nem azt mondom, hogy a kép nem kiemelkedő kvalitású. A vevő - aki nem magyar állampolgár - telefonon követte a licitet, és mivel én elég közel állok a telefo­nokhoz, hallottam, hogy mekkorát sikoltott az örömtől, amikor övé lett a kép. Tényleg na­gyon jó helyre került a kép, igen, egy olyan gyűjteménybe, ahonnan biztos, hogy jó ideig nem fog kimozdulni, és ahol nagyon nagy becsben fogják tartani. - És önnek ilyenkor nem fáj, hogy ezt a cso­dás képet most „el kell engednie", hiszen az alatt az idő alatt, amíg dolgozott vele, nyilván nagyon sok személyes köze lett hozzá? - Nagyon sok olyan kép van valóban, ame­lyekhez erősen kötődöm, de azt nem mondanám, hogy az, hogy ezeket valaki megveszi, fájda­lommal töltene el. Nem. Maga az aukció már amúgy is inkább játék, egy­ pszichikai játék. Na­gyon megterhelő, de nagyon szórakoztató és érdekes játék. —Azt mondja, megterhelő. Ak­kor meddig lehet ezt csinálni? - Addig lehet csinálni, amíg az ember fizi­kailag és pszichikailag bírja. Én ugyan még nem érzem azt, hogy abba kellene hagynom, de őszintén szólva nagyon várom már azt az időt. Sokkal nyugodtabban néznék egy-egy aukciós szezon elé, ha nem nekem kellene ott állni a színpadon. Végül is olyankor nagyon nagy a tét: három óra alatt el lehet rontani vagy még jobbá lehet tenni mindazt, amiért az ember előtte fél évet dolgozott. - Színészektől szokták megkérdezni: mi a szerepálmuk? Van olyan műtárgy, amit a leg­szívesebben kínálna a pulpitusról? - Mondjuk egy Csontváryt szívesen elárve­reznék. Az még sosem volt a praxisomban, és gondolom, hogy az akkora érdeklődést válta­na ki, ami még eddig nem volt a hazai piacon. És azért az nagyon izgalmas, amikor elkezd emelkedni az ár. Látni, hogy még hányan pró­bálnak belefolyni a licitálásba, hogy még mindig vannak újabb és újabb érdeklődők... Ezek önmagukban mind kis minidrámák ott a teremben, amiket én látok. Olyankor rettene­tesen izgulok én is. És nagyon tudom sajnálni azt, aki veszít. Szerintem nagyon fontos, hogy a magyar festészet bekapcsolódjon a világkereskedelembe Virág Judit és a jubileumi aukció sztárja, Rippl-Rónai József Az Arno partján című műve. A fest­ményért az április 5-i árverésen 24 millió forintról indul majd a licit Isza Ferenc felvétele A magyar aukciókon eddig elért tíz legmagasabb leütési ár Szerző Kép címe Leütési ár Aukciósház Időpont Szinyei Merse Pál Parkban 70 millió Kieselbach 1998. XII. Vaszary János Dinnyés csendélet 60 millió Mű-Terem 2001. XII. Munkácsy Mihály Virágcsendélet 44 millió Mű-Terem 2001. IV. Orbán Dezső Kannás csendélet 42 millió Kieselbach 2000. XII. Szinyei Merse Pál Patak 34 millió Mű-Terem 2001. XII. Munkácsy Mihály Köpülő asszony 34 millió Kieselbach 2001. XII. Paál László Barbizoni táj 32 millió Kieselbach 2001. XII. Kmetty János Csendélet újsággal 30 millió Mű-Terem 2000. IV. Rippl-Rónai József Fiatal nő 28 millió Mű-Terem 1999. IV. Patkó Károly Ádám és Éva 28 millió Blitz 2001. XI. Forrás: Mű-Terem Galéria » i NÉPSZAVA Megoldatlan rejtélyek Kerékgyártó György NÉPSZAVA Az észak-amerikai kultúra egyik legfőbb sajátossága expanzív jel­lege mellett - tudósok sokasága foglalkozott már ezzel -, hogy, mivel meglehetősen fiatal az ázsiai, a dél-amerikai vagy éppen az európai kultúrához képest, kö­vethetetlen tempóban igyekszik „kitermelni” saját múltját. A tö­rekvés nagyon régi, hogy példát találjunk nem is kell messzire nyúlnunk: elég a középkori gesz­­tákra, krónikákra gondolnunk, amelyek a történelmi események megfelelő szemléletű rögzítésé­vel legalizálták a gesztát megren­delő uralkodó, illetve uralkodó­ház hatalmát. A történészek tud­ják jól, az említett iratok mint for­rások ezért kezelen­dők különös körül­tekintéssel. A legendagyár­tásról van szó. És könnyű belátni, az elmúlt több mint két évszázadban egyetlen kultúra sem termelte olyan iramban a saját magáról szóló le­gendákat, mint az Egyesült Álla­moké - ebbe a gyártási folyamat­ba beletartoznak a vadnyugat hő­sei, a bohém életű, világutazó írók, a felfedezők, a filmcsilla­gok, az űrhajósok, a rockzené­szek és még sok minden. És a rejtélyek. Feltételezhető, az USA-ban sem több „az egy főre eső” rejtélyek száma, mint bárhol a világon, de ez a kultúra - a mé­dia működtetésével - fontosnak tartja ezeket minél szélesebb kör­ben ismertté tenni. A rejtély addig izgalmas, amíg megoldatlan. Addig újabb és újabb tanulmány, könyv írható, újabb és újabb film készíthető ró­la, addig lázban tartja a tudóso­kat, a sajtót, a politikát és az úgy­nevezett átlagembert - a közvéle­ményt. A Palamart Kiadó jóvoltá­ból megint megjelent egy ilyen gyűjtemény Megoldatlan rejté­lyek az amerikai történelemben címmel (a szerző Paul Aron). Al­cím: Titokzatos eltűnések, meg­döbbentő események és rendkí­­vüli felfedezések Amerika öt év­százados történelmében. Az al­cím mellett a tartalomjegyzék is sokat sejtető, hiszen olyan témák kerülnek elő a jegyzékben, mint a gettyburgi ütközet, a Maine hadi­hajó pusztulása, a Lindbergh bébi elrablása, Pearl Harbor, Hirosi­ma, a Kennedy-merénylet, a ken­­ti diáklázadás, Reagen fegyver­­üzletei és sok egyéb. Szóval csu­­pa-csupa olyan, ami a történelem iránt kevésbé fogékony olvasó számára is ismert, többnyire fil­mekből, bestsellerekből. A rejtélyeket tárgyaló köny­vek olvasáskultúrájához hozzá­tartozik az az elvárás, hogy a könyv tegyen kísér­letet a rejtély meg­oldására. Az olvasó megnyugvást akar, magyarázatot, az összegabalyodott szálak kibogozását, még ha tudja is, az éppen kezében lévő könyvet már több hasonló előzte meg, és több ha­sonló követi, amelyek a rejté­lyek leglogikusabb megoldását kínálták/fogják kínálni. Paul Áron könyve nem vállalkozik erre. A szerző olvasmányos, népszerűsítő formában - gya­korlatilag sajtónyelven - közli az esetleírásokat, majd több le­hetséges megoldást ütköztet. Ezeket konklúzió követi, ame­lyekben azonban a szerző nem foglal állást - a döntést, az ese­mények továbbgondolását az ol­vasóra bízza. Mindezt meg­könnyíti azzal, hogy fejezeten­ként olvasmánylistát közöl, amely segítségével az olvasó to­vább mélyülhet a kutatásban. Tudományos munka esetében ez mindenképpen áldásos, sőt kö­telező. Az ilyesfajta, népszerűsí­tő munka esetében azonban fél siker. Mert aki a kezébe vette a könyvet, azt érzi, amit a cím su­gall: hogy a rejtély megoldatlan. Paul Áron: Megoldatlan rejtélyek az amerikai történelemben Palamart Kiadó Animációs filmklub Új évadot kezdett a Varga film­klub, az animációs filmjeivel a világ számtalan országában je­len lévő Varga Stúdió rendezvé­nye. Ezúttal a Fogadó a Millená­rison (Bp. II., Fény utca és Kis­­rókus utca sarka) ad otthont a minden szerdán 20 órakor kez­dődő és ingyen látogatható klubrendezvénynek, amelynek programjában a műfaj ritkán vagy soha nem látott különle­gességei is szerepelnek. Legkö­zelebb, március 27-én az animá­ció hőskorára tekint vissza a vá­logatás, amelyben az amerikai Winsor McCay filmjeiből, vala­mint a kanadai, különleges lá­tásmódjával kiemelkedő Nor­man McLaren legnépszerűbb művészi filmjei peregnek majd. A Varga filmklub május végé­ig szerda esténként a mintegy másfél órás filmprogramot köve­tően beszélgetőklubbá alakul rendezők és szakértők közremű­ködésével. A Varga Stúdió film­könyvtárából díjnyertes filmek mellett az animáció olyan óriá­sainak műveit mutatja be, mint Jan Svankmajer, Otto Messmer, Bob Godfrey és Bill Plympton. A cég kiemelkedő alkotók, stúdi­ók, országok legjobb filmjeinek bemutatásán kívül tematikus es­teket is tervez, például a film noir vagy az erotika megjelenése az animációban. A kiváló animációs rendező, Varga Csaba neve által fémjel­zett Varga Holdings ma egyike Európa legjelentősebb animá­ciós stúdióinak, s ez egy 1989- ben alakult kis budapesti stúdió­ból feljlődött a nemzetközi animá­ciós világ jelentős szereplőjévé. Vámos Miklós újra a képernyőn páros portréfilmekkel elsőként Faludy György és Varró Dániel világa 2 EMBER V \M< >N MIKI OS MI S( )R \ www.mtv.hu Tili % p­f 1 » p 4

Next