Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)

2002-04-20 / 92. szám

A­­KIS SZAYV TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLETE Lepanto, avagy a gyarló emlékezet n JL—d­ologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez az írás, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a termé­szet törvénye ellen, mely szerint min­denek magokhoz hasonlókat nemze­nek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlan művelt el­mémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal teli magzatnak története, annál is inkább, mert históri­ám börtönben fogamzott, ahol csak ké­nyelmetlenség tanyázik, és minden si­ralmas zaj otthonos... Mindez pedig teljesen fölment téged bármely kötelezettség és tekintet alól, s így erről a történetről egészen szabadon úgy ítélhetsz, amint kedved tartja, s nem kell félned attól, hogy majd kor­holnak, ha gáncsolod, vagy jutalmaz­nak, ha dicséred. Dologtalan olvasó, bocsáss meg ne­kem, szegény epigonnak a hosszas idé­zetért, bár annak stílusa, mondanivaló­ja, az élet szépségeit és könnyűségét és komoly súlyát összegző bölcsessége ki­állta a századok minden próbáját, a szerző, akiről majd később esik szó, a maga tetteivel bizonyított, részt vett olyan csatákban (is), amelyek révén erősen változott az akkori világ. Az egyik ilyen szörnyű ütközet az Úr 1571. évében a görög partoknál zajlott, sokak szerint a valaha volt, legendás Ithaka közelében, melyre azonban bi­zonyíték a mai napig nincs. Ebben az esztendőben a Velencei Köztársaság, a Spanyol Királyság és a Pápa Őszentsé­ge május havának 20. napján létrehozta a Szent Ligát, hogy egyesített hajóha­dakkal megállítsák a török szultán flot­táját és megakadályozzák, hogy a muszlimok további területeket foglalja­nak el a Földközi-tenger partvidékén. E­z a­kkor már öt éve halott a nagy szultán, Szulejmán, az igazi hódító, akit magyar földön ért végzete, azon a föl­dön, amelyen talán a legnagyobb pusz­títást végezte, aki elfoglalta Nándorfe­hérvárt, amely többé nem kerül vissza magyar kézre, aki bevette Budát, elfog­lalta Algírt, ostromolta Bécset, fenye­gette Velencét és Rómát. Halála után fia, Szelim került a konstantinápolyi trónra, aki folytatta a rettenetes hódító hadjáratokat. A 72 évesen, akkor való­ságos matuzsálemi korban elhunyt szultán a Török Birodalmat hatalma csúcsára juttatta, birodalmán belül újjá­élesztette a közel-keleti kereskedelmet, viszont a keresztényeket a török ter­jeszkedés arra ösztönözte, hogy Nyugat felé induljanak, hiszen a török hadat sem szárazon, sem tengeren nem tudták lebírni. A szultáni udvarban komoly szerepet kaptak a „devsirme” férfiak, azok az iszlám hitre áttérített kereszté­nyek, akiket a szultáni palotaiskolában arra tanítottak, hogyan irányítsák a bi­rodalmat és egyre nagyobb hatalomhoz jutott, mint egy miniszterelnöki hata­lomhoz a nagyvezír, akire az öregedő szultán mind több feladatot bízott. A keresztények, akik nem a palotában ta­nultak, eleven erőforrásként szolgáltak a birodalomban, a keresztény rabszol­gák százezrei, milliói tartották fenn az iszlám hatalmát és Európa boldogabbik fele, amely nem került török uralom alá, állandó rettegésben élt félelmetes hódítók miatt, ugyanakkor a valláshá­borúk és a hatalmi vetélkedések oly mértékben osztották meg az akkori ke­reszténységet, hogy alig volt példa a valódi összefogásra. A kevés kivétel közé tartozott az 1571. esztendőben kö­tött szövetség, amely a végveszélytől volt hivatott megmenteni a keresztény államokat. Tudod, dologtalan olvasó, a csatában több mint száz velencei, valamivel több spanyol hajó vett részt és 12 pápai gá­lya is, valamint a Szentszék pénze. A génuaiakkal együtt összesen mintegy 300 hajó gyűlt össze Messina mellett. A spanyol hajókon 30 ezer ember várta a harcot, a velenceiek kevesebben voltak, mégis az ő gályáik, Szent Márk orosz­lánjának zászlaja alatt döntötték el a csatát, ezek a nehézkes, lassú, kevéssé fordulékony óriások, a legnagyobb ha­jók az egész Földközi-tengeren, ame­lyek szélesebbek és mélyebb merülésű­­ek lévén kiválóan szolgáltak a tűzharc­ban, hiszen­ a tüzérség ebben a csatában már igen nagy szerepet játszott. A ve­lencei óriásgályákra annyi ágyút szerel­tek, hogy tűzerejük inkább a 300 évvel később épített csatahajókra emlékezte­tett, de ezek a lusta, ámde hihetetlenül stabil hajók alkalmasak is voltak arra, hogy a korábban teljesen ismeretlen biztonságot és pontos célzást nyújtsa­nak a tüzérségnek. Összesen 80 ezer ember sorakozott fel Messinánál, ebből 30 ezer katona, a többi matróz, evezős, gályás.A Jó Szent Liga flottáját V. Károly császár törvénytelen fia, Don Juan d’ Austria vezette, Fülöp spanyol király féltestvére, ahogy kortársai nevezték, az utolsó lovag, aki néhány évvel ko­rábban már bebizonyította hadvezéri képességeit a moriszkók lázadásának leverésében, Spanyolországban. A flot­ta az ő parancsnoksága alatt 1571. szeptember 17-én futott ki a tengerre, Korfu vagy Kerkira irányába, ahol azt tapasztalhatták, hogy a partra szálló tö­rökök pusztítanak, fosztogatnak, terro­rizálják a keresztény lakosságot. Köz­ben érte őket a hír, hogy Cipruson a tö­rökök elfoglalták Famagusta városát, az életben maradt védőket megkínoz­ták, majd megölték. A hírek hatására a flotta parancsnoka és tisztjei is elhatá­rozták, amint lehet, megütköznek a tö­rökökkel, akiknek hajóhadát Ali Pasa vezette. Más rossz hír is érkezett, a ka­­lábriai halászból muszlimmá vált Ulud­ Ali, az algíri bej rettegett kaló­zaival együtt csatlakozott a török flottá­hoz. (Az algíri kalózok egészen Korcu­­la szigetéig eljutottak, a legenda úgy tudja, hogy a nők bátorsága mentette meg a várost.) Don Juan Lepanto felé mozdult, Ali Pasa viszont nyugat felé irányította flottáját és elzárta a Patrasi­­öböl bejáratát a keresztények elől. A tö­rök flotta is több mint 300 hajóból állt, vagyis az actiumi csata óta, amelyet i.e. 30-ban vívtak Octavianus, a későbbi Augustus császár és Antonius seregei, ez volt a legnagyobb tengeri ütközet az egész világon. Több mint 600 hajó és csaknem 200 ezer ember állt szemben egymással. A Szent Liga flottájának jobb szárnyát a velencei Barbarrigo, a bal szárnyat a génuai Andrea Doria irá­nyította, módon a tengeri csaták taktikája akkoriban még nem tért el alapvetően az 1600 évvel azelőttitől, a parancsnokok célja az volt, hogy meg­­csáklyázzák az ellenfél hajóját, majd a katonák közelharcban foglalják el a ha­jót. Ugyanakkor a tüzérség szerepe, amint erről már szó esett, itt jelent meg igazán komolyan. Ez akkor derült ki, amikor október 6-án a török flotta meg­támadta a két legnagyobb velencei gá­lyát. Don Juan parancsa szerint a velen­ceiek addig vártak a tüzeléssel, amíg biztosra nem mehettek, így azonnal el­süllyesztettek hét vagy annál is több támadó hajót. A spanyol gyalogság visszaverte a törökök csáklyázási kísér­leteit, majd Don Juan parancsot adott a török zászlóshajó elfoglalására, ami na­gyon heves harc után sikerült is, a török fővezért a hajón elfogták, ott helyben lefejezték, a fejét lándzsára tűzték. A csata hevében elesett a velencei parancsnok, a má­sik török admirálist, Siroccót pedig ugyancsak lefejezték. Amikor a csata négy óra múltán véget ért, a hatalmas török flotta gyakorlatilag megsemmisült, a hajók több­ségét elfoglalták vagy el­süllyesztették és 12 ezer ke­resztény rabszolgát szabadí­tottak ki a gályákról. A Szent Liga nyolc­ezer embert vesz­tett, 16 ezer volt a sebesültek száma, köztük egy spanyol nemes, bizonyos Cervantes, akinek bal keze sérült meg igen súlyosan. A törökök 25 ezer embert veszítettek, köz­tük a főparancsnokot és he­lyettesét. Egyszer és min­denkorra elhárult a veszélye annak, hogy a török flotta meghódítsa Itáliát. Kedves dologtalan olvasó, bizonyára némi értetlenség­gel ülsz most, hiszen ezek az események érdekesek és fontosak, de több mint 500 esztendő múltával talán né­mileg hidegen hagynak, és ebben alighanem igazad is van. Miért kell neked most éppen a lepantói csatáról ol­vasnod? Nos, azon egy ok­nál fogva, hogy egy magyar újság, amely külföldi lapo­kat is idézni szokott, egy helvét hetilapnak tulajdoní­totta a következőt: „Mintha újjáéledne 1571 Európája, amikor Lepantónál a török flotta győzedelmeskedett. Akkoriban Párizsban, Lyon­ban, Marseille-ben francia muzulmánok ‘halált a zsi­dókra!’, míg francia zsidók ‘halált az arabokra!’ kiáltá­sokat skandáltak.” Nézzük tehát a tényeket: van egy mai magyar napilap, amely hivatkozva egy svájci hetilapra, azt állítja, hogy Lepantónál győztek a törö­kök. Nincs ebben semmi kü­lönös, butaságokat külföldön is szoktak írni, de ez nem az az eset. A svájci Weltwoche, amelyre hivatkoznak, soha le nem írt ilyesmit. Nem állítot­ta, hogy Lepantónál török győzelem született. Nos, még erre is azt mondhatjuk, hogy nem tragikus, bár rop­pant kínos, hogy egy magára valamit adó és magát ko­molynak tekintő lap és annak szerzője ilyen nyilvánvaló ostobaságot követ el. Lehet, hogy a szerző nem beszéli jól az adott nyelvet, lehet, hogy nem ő végezte a munkát, csak a nevét adta hozzá, lehet, hogy a szerkesztőnek nem volt ideje olvasni, és, horribile dictu, még az is lehet, hogy nem tudta, ki nyerte ezt a csatát. Ez mind lehetséges, ám nem nagyon való­színű. A kontextus, a szerző, a mondani­való egyaránt arra utal, bár természete­sen közvetlenül nem bizonyítható, hogy másfajta szándékok mozgatják a muzul­mánok állítólagos barátját, aki ázsiai moszlim diktátorokat szokott pozitív példaként elénk állítani. Ez mind lehet, de van ennél egy lényegesebb dolog is. Ez az írás egy magát tekintélyesnek tartó magyar nemzeti lapban jelent meg, amelynek példányait naponta több száz­ezren olvassák. Nos, ebből a több száz­ezer emberből senki, de senki nem emelt szót Lepanto védelmében. Senki nem mondta azt, hogy a nándorfehérvári csa­tát sem a törökök nyerték, hogy Water­loonál sem Napóleon győzött, hogy Sztálingrádnál nem a Wehrmacht nyerte a katlancsatát. Nem akadt a máskor oly érzékeny olvasóközönség soraiban egyetlen személy sem, aki tollat vagy te­lefont ragadott volna, hogy: Nem! Ez pe­dig nagy baj és elsősorban azokra nézve, akik hallgatnak. Nem tudom megítélni, dologtalan olvasó, hogy ez a hallgatás mennyiben cinkos, mennyiben feledé­­kenység vagy felületesség következmé­nye, csak azt tudom, hogy vagy 70 esz­tendővel korábban az akkori tekintélyes konzervatív tudósok, egyházfiak és értel­miségiek hallgatása hová vezetett, ami­kor hasonló „ostobaságokat” írtak le kü­lönböző lapok, de minden nap. Ugyan­oda, ahova 20 évvel később tekintélyes baloldali tudósok, hazafiak és értelmisé­giek hallgatása és önálltatása. Mert ettől fogva megint minden lehet­séges, a szó pedig semmit sem ér. Nem akadt egyetlen egyházfi, aki a Szent Liga védelmére kelt volna, nem akadt egyet­len professzor sem, nem volt a történe­lemnek olyan bizalmasa, aki érdemesnek tartotta volna szóvá tenni ezt az „aprósá­got". Talán arra számítottak, hogy az utolsó lovag, esetleg a búsképű kér síron túli helyreigazítást? Vagy hogy úgyis jön majd egy kővendég, és ő szól, hogy ez nem pontosan így történt? Nem tudom... Ettől fogva ugyanis lehetséges, hogy a lepantói csata után „francia zsidók ‘ha­lált az arabokra!’ kiáltásokat skandál­tak”. És ettől fogva lehetséges, valóságos lehet az a vágyálom, ami ennek a magyar lapnak a végkövetkeztetése, megint csak távoli, ködös agytrösztökre hivatkozva: „a neoliberális gazdaság mellett tekin­télyelvű politikára lehet szükség, hogy az embereket féken tartsák". Ez legalább világos beszéd, éljen a himaláj diktatúra! M­ég valamit, dologtalan ol­vasó. A cikk, amire hivatkozom, az Úr 2000. évében, október 28-án jelent meg, vagyis másfél éve. Éltettem ma­gamban, mert úgy gondoltam, hogy ek­kora égbekiáltó ostobaság mégis in­kább véletlen lehet. Hosszú hónapokig nem foglalkoztam vele, aztán előkerí­tettem újra, mint annak bizonyítékát, hogy az ember nem túlzottan tanulé­kony, bár ez tudható volt eddig is. Gyarló maga az emberi emlékezet, na­gyon naiv az ember, és a jelek szerint csak nagyon nehezen változik. A maga kárán esetleg hajlandó tanulni, de a nemzedékek sora hajlamos újra meg új­ra ugyanazokat a hibákat elkövetni. Egy mindenképpen bizonyos, dologta­lan olvasó, a lepantói csatát Don Juan d’ Austria vezetésével a keresztény flotta nyerte és megállította a muszlim terjesz­­kedést. Cervantes pedig hazatért, akár­csak az utolsó lovag, akinek a mosolya nem emlékeztet a szultáni kacajra... László József A lepantói győ­ző: Don Juan d’Austria 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT

Next