Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)

2002-04-06 / 80. szám

! Napfivér, Holdsugár A csellengők, a kallódók, a drogosok második generációja - Figyeld csak, már jönnek a csajok is! - mondja az egyik srác és hihetetlen intenzív alibipingpong­ba kezd. Virítani kell, ha nő van a közelben. És fajt fenntartani kétségkívül természetesebb­­ és mennyivel kellemesebb­­­ dolog, mint kábítósze­rezni. Könyökünkön jön már ki a drogellenes du­ma? Pedig felnőtt már a kábítószer-prevenció má­sodik generációja is. Az a jó a péntekekben, hogy másnap se tanítás, se munka. Ebből fakadóan aztán péntek délutá­nonként mindenki menekül is például az iskolá­ból, ami egyfelől a tanítás, másfelől meg a munka helyszíne, jól becsapja maga mögött az ajtót, hogy aztán majd csak hétfő reggel nyissa ki legköze­lebb, lélekben is, fizikailag is (jól elrontva ezzel a vasárnapját, de ez most nem ide tartozik). A Barcsay kivéve a szentendrei Barcsay iskolát. Mert ott nem így van. Sok éve már, hogy a Barcsay helyet és lehetősé­get ad a művészeteknek, művészeknek a megjele­nésre, és hány éve is már, hogy a Barcsay Galéria kiállításait ki- és felhasználva olyasfajta művésze­ti nevelést ad az odajáróknak, amelyről más, úgy­nevezett elkötelezetten művészeti iskolák álmodni is csak egy-egy nehezebb vacsora után szoktak - már tudniillik olyat, hogy itt a kép, megszagolha­tod, itt van hozzá a fickó, aki csinálta, körbejárha­tod, ha pedig meg vagy az egésszel elégedve, ka­lapálj össze egy jó, ütős kis megnyitó műsort ab­ból, amit tudsz, meg amit szeretsz, meg amit aján­dékul akarsz adni, cserébe. Mert egyébként a gyerekek, csak úgy, maguk­tól, statisztikailag elhanyagolható mennyiségű al­kalommal szoktak betérni egy „halkan lépkedj, csendesen beszélj, mert ez itt a magas művészet­i típusú kiállításra, hogy ott aztán agyukat eldobva értekezzenek egymással a lét s nemlét formai hiá­bavalóságáról. Tavaly tavasszal történt - pontosabban: kiderült -, amint arról a lapok be is számoltak, hogy Szent­endrén lebukott néhány iskolás korú drogos. Rendőrök vitték el őket, nem kis riadalmára a vá­rosnak. A felbuzdulásból fejtörés lett, tanácskozá­sok, de végül is egyedül csak a Barcsay iskola ma­radt ringben, és helyet adott a kezdeményezésnek, amely legalább megpróbál a város fenegyerekei­nek valami értelmes - és nem utolsósorban: szóra­koztató — elfoglaltságot nyújtani. Mert igazából ez egy iskola dolga, még ha viszonylag kevesen is tudják ezt. Igaz, ehhez még kellett a pingpongdoki is. Bár a történet már rég nem róla szól, azért érde­mes tudni felőle ezt-azt. Dr. Faragó Sándor gyermek- és gyermekpszi­chiáter szakorvos. 1974-től 1981-ig dolgozott a „Lipótmező” Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet gyermekpszichiátriai osztályán (ma Orszá­gos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet). A rész­legnek, ahol munkálkodott, feladata a kábítósze­res, főleg „szipus” fiatalkorúak „kezelése". A te­vékenység főleg a felügyeletre, őrzésre irányult. A hatalom cinizmusa kijelentette, hogy a kábítószer kapitalista torzulás, a szocializmusban ilyen nem fordulhat elő. Csak közben évente 15-20 kiderített fiatalkorú haláleset következett be, amiről nem volt szabad beszélni, írni, amit nem volt szabad kezelni. Probléma nem volt­­ csak halottak, és egyre terjedő kábítószerezés országszerte. A szü­lők, pedagógusok értetlenül álltak a jelenséggel szemben. Bűzlik ugyan a gyermek lehelete, fur­csán is viselkedik, de nagy probléma nem lehet, hiszen nem részeg, azt meg tudták állapítani. Faragó doktor mindenesetre még élénken em­lékszik a daliás időkre.­­ A kijelölt gyermekpszichiátriai osztály egyet­len sikerélménye volt, ha a szipus fiatalból sike­rült alkoholistát faragni. Az alkohol ismert volt, hagyományai évszázadokra nyúltak vissza. Nem undorodtak úgy tőle, mint egy szipus gyermektől. Nem volt sem pszichoterápia, sem családterápia. E lehangoló periódus végén, 1981-ben megje­lent dr. Faragó Sándornál egy mama második, im­máron egyetlen gyermekével. - Doktor úr, ő is rászokott. A fiú bátyja egy évvel azelőtti kezelés után fa­gyott meg egy tanulmányi kiránduláson ,teljesen kábult állapotban, pizsamában elkóborolt az erdő­ben, és másnap találták meg, holtan. Ekkor Faragó doktor úgy döntött, ép ésszel nem fogja ezt megúszni, és a könnyebbik utat válasz­totta. Elmenekült a probléma elől. Első szakképe­sítését (gyermekgyógyászat) kihasználva gyer­mekkörzeti orvosként kezdett el dolgozni Buda­pest III. kerületében, egy lakótelep szívében, és igyekezett az egész kábítószer-problémát elfelej­teni. A nyolcvanas évek végén a légkör nemcsak a demokráciának adott szabad utat, hanem impor­tálták a kemény drogok használatát is. Faragó doktor betegeket látogatva, iskolaorvosként is megtapasztalta, hogy a kábítószer megjelenése rö­vid idő alatt családokat tesz tönkre. A helyzet csu­pán annyiban volt kedvezőbb, hogy lehetett róla beszélni, így 1990-ben 23 gyermekorvos létrehoz­ta az Óbuda Békásmegyer Gyermekeinek Egész­ségéért Alapítványt, melynek keretében megszü­letett egy mentálhigiénés munkacsoport, szocio­­pedagógus, pszichológus, pedagógus, szociális munkás, védőnő, gyermekpszichiáter, szocioló­gus, vagy egyszerűen gyermekszerető emberek közreműködésével. A munkacsoport felmérte a ré­gió drogtérképét. Hozzávetőlegesen öt drogfész­ket fedeztek fel, és húsz olyan drogfüggő fiatalt azonosítottak, akik semmilyen gondozásban, nyil­vántartásban nem részesültek. Ezek a fiatalok bé­kében terjesztették ideológiájukat, és fertőzték meg a vonzáskörükbe került többi srácot. Faragó doktor felismerte, hogy saját lehetőségeivel, mun­kacsoportjával ezeken a fiatalokon nem tud segí­teni. Érdeklődése egyre jobban az egészséges, de veszélyeztetett fiatalok felé irányult, őket kívánta elcsalni a drog közeléből. A mentálhigiénés mun­kacsoport egyik tagja, Szabó András, a „Kapocs” Ifjúságsegítő Egyesület vezetője beszámolt arról, hogy mennyire mély benyomást keltett benne az Egyesült Államokban a Midnight Basketball Li­­gue mozgalom. (1986-ban Marylandben egy szí­nes bőrű szociális munkás, W. Standyfer azt látta az éjszakában, hogy főleg ilyenkor virágzik a leg­jobban a fiatalkorú bűnözés és a kábítószer-keres­kedelem. Nekiállt hát este kilenctől hajnali háro­mig kosárlabda-mérkőzéseket szervezni. Ered­mény: egyetlen év alatt a régióban felére csökkent a fiatalkorú bűnözés és kábítószer-kereskedelem. Két éven belül az Államok csaknem minden or­szágában működtek hasonló sportklubok, és a mozgalom jelentős kormányzati támogatásban ré­szesült.) 1993-ban Faragó doktor úgy gondolta, megpró­bál valami hasonlót. Bevitte pingpongasztalukat az óbudai rendelőbe, azzal a céllal, hogy hétvé­géne az egyébként fűtött, üres és sötét várókban éjszakai meccseket szervez a környékbeli csellen­gő, főleg lakótelepi fiataloknak. Pénteken és szombaton éjjel, a Vörösvári úti gyermekrendelő várójában felgyúltak a fények, és indult a ping­pong. A bámészkodó kamaszok azt látták, hogy a „doki" pingpongozik. Fokozatosan egyre meré­szebbek lettek, bementek, megittak néhány kólát, megettek pár szendvicset, aztán később játszani is kezdtek. Egy hónap után már 25-30 fiatal játszott hajnalig kisebb-nagyobb tétekért mérkőzéseket. Mára Bezenyén, Máriakálnokon, Pilisen, Sal­gótarjánban, Monoron, Szentendrén Szarvason, Pécsett, Győrben, Debrecenben, Bátonytere­­nyén, Újpesten, Miskolcon, Dabason, Tatabányán, Pécelen, Rákoskeresztúron is elindult hasonló kezdeményezés. Ők a Magyarországi Éjféli Sport­­bajnokság Egyesülete (MESE). És a Holdsugár, hogy végre rákanyarodjunk a szervezet nevére. De ez önmagában se vadregényes nem volna, se nem szólna a címben beígért második generáció­ról. Az történt a minap, hogy Balogh László festő­művész állított ki műveiből legutóbb a Barcsay is­kolában. Aznap minden és mindenki Balogh Lász­lóról szólt, még az alsósok is úgy jöttek haza az­nap a suliból, hogy pontosan tudták: az a piros négyzet fekete alapon két csíkkal úgy is nézhető, hogy..., meg amúgy is. Csak nézni kell. (Ennél többet, könyörgöm, ne akarjon senki megtanítani egy gyereknek az absztrakt művészetekből!) Nos, ha kiállítás, hát vendégkönyv is volt. És erősen gyanítható, hogy egynéhány kevéssé jól fé­sült, általánosságban csak piszok kis csibésznek definiált kölyök is ellátta megjegyzéseivel azt a vendégkönyvet, volt közte szellemesen pimasz meg provokatívan arcátlan, mindenesetre a beírá­sok ott voltak, jól láthatóan gyermekkéztől odave­tettem A vendégkönyv pedig nem beszél vissza. Most persze lehetne felháborodni, sopánkodni, jajveszékelni és jól megbüntetni valakit, és akkor azzal egészen biztosan el lehetne érni, hogy az il­lető többet a közelébe ne menjen semminek, ami­re mások azt mondják, művészet. Egy VÍVÓ ■ Jakab Péter sportreferens, a szokásos pénteki pingpongéjszakák Péter „bácsija” mást gondolt. Némi joggal feltételezte ugyanis, hogy az „ilyet én is tudok bármikor csinálni!” bejegyzés a ven­dégkönyvben az ő illetékességi köréből került ki, a nagyon szeretnivaló,­égedelem rossz kölykök közül, úgyhogy azt mondta akkor pénteken éjsza­ka a srácoknak: — Igen?! Tudtok ilyen csinálni? Akkor rajta! És akkor itt is elidőzünk egy pillanatra, mert nem annyira természetes, hogy egy fiatal pasit körbeimádjanak kis- és nagykamaszok, mármint hogy még a fiúk is. A szentendrei polgármesteri hivatalban dolgozó, háromgyerekes ifjúsági és sportreferens kétségkívül nem az a nyakkendős­­öltönyös figura, amit megszokhattunk a roppant hivatalosoktól, amiben szerepe lehet annak is, hogy délutánonként vívóedzőként tartja kordában a helyi szurkálni vágyókat. Ennek is megvan a maga gyökere: többszörös ifjúsági és juniorválo­gatottként, junior Világkupa-győztesként és fel­nőtt válogatott kerettag vívóként szégyen is lenne, ha szögre akasztaná tudását. Csak hát sok kivén­­hedt élsportolónkkal ellentétben máshoz is ért, és ezt azért valószínűleg nem az államigazgatási vizsgája teszi (jól is néznénk ki). Fogalmazhatunk úgy is: Jakab Péter nem csak sütve, mustárral szereti a gyerekeket. Ő is, akár­csak a Holdsugár-generáció minden tagja, azt tart­ja, hogy a kábítószer-ellenes stratégiák világszer­te nem tudnak jelentős eredményt felmutatni, mert a kábítószer elterjedésében nagyrészt a divati té­nyezőknek van szerepük. Egy rossz divattal pedig nem előadásokkal, felvilágosítással, propagandá­val lehet felvenni a harcot, hanem egy másik, po­zitív divattal. Lógó A Holdsugár klubok divatba jöttek a fiatalok kö­zött. Divat hozzájuk tartozni, a szimbólumukat, lógójukat trikójukon viselni. Egyes klubokban versengés indult el a belső „maghoz", a rendsze­resen lejárókhoz tartozni. Ráadásul a fiatalok, a legjobb körülmények között élők is kamaszkoruk­ban hétvégente elmennek otthonról, mert keresik a másik nemet. Erre is jó az éjféli Holdsugár klub. Nemcsak játszanak, sportolnak, versenyeznek, szurkolnak, hanem sokszor csak megmelegednek, kedvesükkel félrevonulnak vagy csak éppen csó­­kolóznak. Jobb, ha itt teszik, mint az utcán, ban­dába tömörülve, vagy az érdemi kapcsolat terem­tésére alkalmatlan diszkókban. Hát így esett, hogy a kiállítást követő péntek éj­jel kivont ecsetekkel, festőállványokkal, papírok­kal és festékekkel érkeztek a Barcsayba. Balogh László egy kicsit azért megnyitotta az estét, a srá­cok meg körülálltak, s ha nem is ájultan a megil­­letődöttségtől, de mégiscsak végighallgatták - egy pedagógus vagy szülő tudja, hogy ennél többet nem is lehet elvárni - a rögtönzött tárlatvezetést, aztán nekiestek a munkának. Természetesen volt, aki a papír hátoldalán - biztos, ami biztos alapon - egy anatómiailag tökéletesen helyén lévő, ám talán obszcénnak minősülő nagy szőröset kezdett festeni, hát istenem, nem akarta, hogy szó érje a ház elejét, vagy szájára vegye a város, miszerint ő nem volna igazi, belevaló csibész. Hanem a vég­eredményt tekintve mégiscsak születtek művek, mert hiszen ott voltak a srácok és nem máshol, rá­adásul megpróbálták egy síkba hozni a festéket, az ecsetet meg a papírt, ráadásul Balogh-stílusban, hosszú órákon keresztül és elmélyülten (rajztaná­rok, lehet irigykedni!). Szerencsére senki nem mondta nekik, hogy na, ugye, nem is olyan egyszerű ez. Minek mindig szembesíteni az embert a tényekkel? Aztán persze elszabadult a pingpong, aki meg nem hiszi, milyen buli ilyesmit éjjel nyomatni, nézzen fel egyszer pénteken a szentendrei Bar­csayba, ehet zsíros kenyeret is, és megláthatja, mi­lyen társaság verődik ott össze, csak úgy, pénte­kenként. Jó, Török Monika 2002. ÁPRILIS 6., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA 13

Next