Népszava, 2002. szeptember (130. évfolyam, 204–228. sz.)

2002-09-21 / 221. szám

I­­II *­ ] Kossuth franciául írott levele Madame Adamnak H­ P­MA 12 NÉPSZAVA2002. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT Beleveti magát a főváros életébe: a Nemzeti Színházban Erkel Hunyadi Lászlóját nézi meg, („Lehetetlen csak hallgatni, az ember együtt éne­kel a szereplőkkel. íme, a nemzeti dalmű!”), leír­ja, mennyire ízléses belül is a színház, legfeljebb a zenekar hangosságára és a színészi játék túlzá­saira tesz megjegyzést, megnézi a Bánk bánt, amit Emmanuel Glaser (Glaser Manó, Párizsban élő magyar új­ságíró, Katona József remekművének első francia átültetője) fordít le neki és amit „shakespeare-inek” tart, megkapja franciául - há­la bizonyos „Vadnai kisasszonynak”­­ és elolvassa Az ember tragédiáját, amin honfitársai alighanem mosolyognának, de amit ő hibáival is nagy műnek mond, a Népszínházban Blaha Lujza bűvöli el, „a könnyűzenei énekesnők legszellemesebbje, leg­szebbje, legcsábítóbbja”. Észreveszi, hogy a ma­gyar olvasó nép és újságolvasó nép (105 újság van az országban, a kávéházakban kézről kézre járnak a lapok: a Pesti Napló, a Pester Loyd, a Nemzet, Iza Anna, Lórántffy Zsuzsánna, Rozgonyi Cecília, Széchy Mária, Kemény Barbara névsorával trom­­folja le. Mintegy védekezésül mondja el - még azt ne higgyék: lebecsüli a magyar asszonyokat hogy már személyesen megismerkedett Veres Pál­­néval, látogatást is tett híres nőnevelő intézetében. Milyen tiszteletben kellett Juliette Adamnak áll­nia ahhoz, hogy ilyen asztaltársaságba kerüljön! S ez még csak szerény délebéd volt ahhoz a bankett­hez hasonlítva, amelyik a vidékre utazása előtt várja. Podmaniczky Frigyes báró karján lép a te­rembe, s ahogy belép, felhangzik a Marseillaise, utána a Hunyadi László nyitánya - mellesleg ott van a francia konzul is, miközben Madame Ada­­mot Párizsban a kormány egyik legádázabb ellen­ségének tekintik­­, tósztek sora köszönti fel és bá­ró Podmaniczky tanítja meg csárdást járni. Vidéki útján az Alföldet szeli át, a Tiszához igyekszik. Előbb Kőbányán megáll a sertéshizlal­dában - 100 000 állat, export fél-Európába, Drez­re, a miniszterelnök (erről még lesz szó)­­, és Lechner Ödön építészi nagysága előtt. Borzongás­sal csak a Tisza látványa tölti el: „Valami megha­­tározhatatlanul végzetszerű van benne, szörnyű lehet harcolni ez ellen a néma víztömeg, ez ellen a vak erő ellen.” * A 15 napos útnak - mert Juliette Adam már in­dulásakor eldönti, hogy nem lehet csak „átutazó” abban az országban, amelyik oly régóta és annyi­ra közel van a szívéhez - mintegy betetőzése az az epizód, ami a szegedi búcsúebéden esik meg vele. Amikor feláll, hogy megköszönje a lelkes fogad­tatást, a pohara kiesik a kezéből és darabokra tö­rik. Ekkor a város egyik kanonoka ünnepélyesen a feje fölé emeli a kezét és azt mondja: „Magyarnak keresztelem.” „Szegeden kereszteltek magyarrá” - ismétli meg büszkélkedve az a Juliette Adam, akit - mint szocialistát és szabadkőművest - saját hazájában katolikus ellenfelei, de még a hozzá hasonlóan szabadkőműves Gambetta is „közveszélyes agitá­tornak” gúnyolt és talán csak tréfásan, de szám­űzetéssel fenyegetett meg. az Egyetértés). A vendéglőkben cigányzenét hall­gat, amit összetéveszt az igazi magyar zenével - ebben nem ő az első és nem is az utolsó. E |__A­bédre hivatalos. Kik a vendéglátói? Jó­kai Mór, Gyulai Pál és Pulszky Ferenc. Az ebéd végén aztán még valaki csatlakozik hozzájuk: az illetőt Liszt Ferencnek hívják. (A nagy művésznek - írja - barátai körében csak egy hibáját tartják számon: azt, hogy türelmetlen kártyás és dühbe gurul, ha valamelyik partnerének az ügyetlensége megfosztja a győzelemtől.) Juliette Adam több mint húsz oldalon számol be erről az ebédről. Valóságos történeti-irodalomtör­téneti ritkaság ez a leírás. Ahogy étkezés közben a három férfi ugratja egymást - Jókainak és Pulszkynak igencsak eltérőek a nézeteik -, ahogy Jókai, akit Madame Adam egyik párizsi barátjá­hoz, az egy éve elhunyt Turgenyevhez hasonlít, magyarázkodik, miért lett belőle, a 48-asból a mo­­narchista Tisza Kálmán „mamelukja”, ahogy Gyu­lai kijelenti: „Egy becsületes embernek a politiká­ban ugyanaz a dolga, mint a kritikusnak az iroda­lomban: nem szabad törődnie sem barátsággal, sem ellenségességgel”, s ahogy Pulszky rászól: „Te nem ügybuzgó vagy, hanem önfejű”. Olyan szabadhangú diskurzusnak, bizalmas betekintés­nek vagyunk tanúi, amilyent talán magyar toll nem is örökített meg. Szóba kerül a magyar nők helyzete is. A francia vendég Jeanne d'Arckal és Charlotte Cordeyval büszkélkedik és a férfitrió Zrínyi Ilona, Bornemisz­kába, Prágába, Berlinbe, Breslauba, Bécsbe, Mag­­deburgba Mezőhegyesen kétezres a lóállomány, csodálatos látvány tárul elébe, ahogy több száz paripa szabadon száguldozik - az ókori Ithakába képzeli magát ír a francia szemnek szokatlan homokfutókról, „kunhalmokról”, gémeskutakról, és végre, a pesti vendéglői koszt után itt fogyaszt­ja el első igazi magyar ebédjét. Békéscsabán „ta­lálkozik" a fata morganával (a délibábbal), Oros­házán lóra pattan („paraszt vagyok” - mondja ma­gáról), és egy álló nap nyargalászik a pusztán. Amíg a szem ellát, érő búzatáblák: „A pusztán jú­niusban aratnak, a magyar búza az első, amelyik az európai piacokra megérkezik.” Szentesen úgy fogadják, mint egy fejedelem asszonyt. A városban kiplakatírozzák „Ádám asszony” jövetelét, az utcákon ezrek várják „a francia nőt”, 400 fős bankettet rendeznek a tiszteletére, magyar himnusszal, francia himnusszal, csárdással és francia táncokkal, aztán meg fáklyás felvonulással és éjjeli zenével az ablaka alatt. Szeged, az a Szeged, amelyikért kevés külföldi hevített fel annyi szívet és nyitott tágra annyi pénztárcát, mint ő, s amelyikből az árvíz után csak egy régi templom és egy várrom maradt meg, négy év alatt teljesen újjáépült. Az új színház, ahol ünnepség keretében köszönik meg neki, amit Pá­rizsban a városért tett, ízléses, remek, modern építmény, a városháza olyan palota, amelyikről nehéz eldönteni, melyik szárnyának a berendezé­se a szebb, a könyvtárban örömmel fedezi fel a sok francia könyvet, a klasszikusokat és azt, hogy a francia forradalomig visszanyúló újsággyűjte­ménye van. Kalapot emel az újjáépítést irányító gróf Tisza Lajos előtt - mennyire más, mint fivé­ Magyarrá keresztelve Hosszú századok során nem sok külföldi látogató járt a Duna-Tisza közén, aki annyi szépet és jót fedezett fel a magyarokban és országukban, mint ez a francia nő. Csak úgy mazsolázva: A nyelvről: „Éppúgy az éneklésre van teremtve, mint az olasz.” „Csodálatos nyelv, annyi erő van benne, mint egy nyugati, s annyi hangzatosság és lágyság, mint egy ázsiai nyelvben.” A jellemzől: „A magyarok hazája sohasem adta meg magát.” „A magyar nép disztingvált, a ma­gyar faj jellemzői: a férfiaknál a büszkeség, a nők­nél a báj és az élénkség, az öregeknél a nemes tar­tás.” „Kevés köztük a szkeptikus, a közömbös.” „Ez a nép megveti az elvontságot”, „az egyszerű, nyilvánvaló, meztelen igazságokat kedveli.” „Ál­landó törekvése: Magyarországot a modern népek színvonalára emelni.” Gyengeségek? „Átvett valamit a törökök lusta­ságából és a lengyelekéhez hasonló az ízlése a po­litikai agitációra.” „Az ipari és a kereskedelmi pá­lyákat méltatlanoknak tartják magukhoz.” „A ma­gyar paraszt, mint minden paraszt, csak közepesen csodálja a haladást.” 1848: „A magyar katona legyőzhetetlen.” Olda­lakon át idézi Petőfi verseit, leírja a szabadságharc egész történetét - a bukás oka nem a magyarság volt, hanem a császár, a cár és­­ Görgey árulása. (Görgey iránt csak megvetést érez, ezzel alaposan megtömték a fejét budapesti ismerősei, nem utol­sósorban azok, akik már csupán szavakban ma­radtak hűek Kossuthhoz, valójában már jól beil­leszkedtek a Monarchiába.) " Hazaszeretet: Kossuth életének ismertetésén túl talán a legszebb példát a politikusok közül Appo­­nyai Alberttól idézi, akivel rengeteg mindenben nem ért egyet, ám ő, Juliette Adam, a szélsőbalol­dali antiklerikális mégis tiszteli Apponyi liberális katolicizmusát és keresztény szocializmusát (ugyanígy vélekedik XIII. Leó pápáról is). Nos, szinte provokatívan megkérdezi Apponyitól: mit tenne, ha Budapest és Róma között kellene vá­lasztania? A mélységesen vallásos gróf habozás nélkül ezt válaszolja: „Országomat választanám, mert mindenekelőtt hazafi vagyok.” A magyar paraszt: Méltóságteljes. Nincs koldu­ló nyomor az országban; ha egy magyar otthon nem boldogul, inkább kivándorol vagy öngyilkos lesz. A paraszti házak, a gazdasági épületek és az udvarok ragyogóan tiszták. A franciák iránti érzelmekről: Apponyi foglalja össze a legtömörebben azt, amit sok mástól is hal­lott, amit felköszöntők tucatjában mondtak neki: „Franciaország az egyetlen ország, amelyet önzet­lenül lehet szeretni." Így érik meg Juliette Adamban útjának vége fe­lé - a szentesi fogadtatás, a magyar és a francia himnusz, a fáklyásmenet és az éjszakai szerenád után - a fogadalom: ennek a két népnek a szíve egyszerre ver - „megesküdtem, hogy visszafize­tem a magyarok hazájának legalább egy részét ama szeretetnek, amit a franciák hazája iránt­­­iz­erez . M___* amit rólunk elmond, Juliette Adam megérdemelné, hogy a ma már fellelhetetlen könyve, ez az úttörő útirajz utánnyomásban megjelenjék Budapesten. De nemcsak ezért, dokumentumértéke miatt is. Lelkes István, aki a magyar-francia­ kapcsola­toknak erről a korszakáról és magáról Juliette Adamról szóló legalaposabb munka szerzője (A magyar-francia barátság aranykora, 1879-1889, Budapest, 1932), ezt mondja róla: „Magyaror­szágról írt francia könyvnek még nem volt olyan sikere, mint a Patrie hongroise-nak... Madame Adamnál nagyobb megértéssel és megbecsüléssel francia író nem közelített a magyar néphez.” Az író Vagy bámulatos memóriája volt, vagy a vele uta­zó titkára, Alphonse Bernhard jegyezgethetett megállás nélkül (vagy mind a kettő), akárhogyan is, a könyve tele van a tájak, a növényzet, a ma­dárvilág szinte költői leírásával, és anekdotákkal, mondákkal, történetekkel, ismertekkel és kevés­sé ismertekkel. Tud és mesél a Lánchíd nyelvdíjas oroszlánjairól, a suszterinasról és a szobrászról, aki szégyenében - így mondták el neki - a Duná­ba ugrott és emlékére - állítólag - a halála évfor­dulóján, minden év szeptember 22-én fekete le­pellel takarják le az oroszlánjait, a Gellért-hegyen minden péntek éjjel táncot járó boszorkányokról, arról a Széchenyi-történetről, amikor a legna­gyobb magyar parasztoknak tart előadást a techni­kai haladás nyugati vívmányairól és azt a választ kapja: „szegények, milyen boldogtalanok lehet­nek”. Magyar ember, aki nem tudná, s talán akad egy-kettő, honnan ered a mondás: „körülhordják, mint a véres kardot”, vagy „kitették a szűrét”, vagy azt, melyik nemzetközi békeszerződés köte­lez minket arra, hogy rendben tartsuk Gül Baba sírját, ettől a Magyarországon csak két hetet töltő francia nőtől megtudhatja. Politika Juliette Adamnak életeleme a politika. Magyaror­szágon jó helyre jött. Rögvest felfedezi: „Ez a vi­lág legpolitikusabb országa.” Itt aztán alkalma van neki politizálni, méghozzá a közélet legneve­zetesebb szereplőivel. Ellátogat a parlamentbe, tetszik neki az ottani élet. Azok, akik az üléste­remben vadul támadják egymást, a folyosón béké­sen paroláznak. Szemben a francia önözéssel, itt mindenki tegezi egymást, a képviselők a miniszte­reket is tegezik. Tilos olvasni a felszólalásokat, szabadon, fejből kell beszélni, így lesznek a ma­gyarokból a szónoklás mesterei. Megismerkedik gróf Zichy Jenővel, a magyar iparosítás egyik megalapozójával, Szilágyi Dezső­vel, Mocsáry Lajossal, Eötvös Károllyal, az akko­ri ellenzék vezéralakjaival, és a másik oldal, a „mágnások” ugyancsak ellenzéki politikusaival, Apponyi mellett Somssich Pállal, az ókonzervatív Szécsen Antal gróffal. Világnézetéhez Mocsáry áll a legközelebb, aki átadja neki írásban is a Függet­lenségi Párt programját; a francia asszony hat ol­dalon át, teljes egészében közli a könyvében. Ha magyar volna, ebbe a pártba lépne be, de rokon­szenvezik az Apponyi vezette mérsékeltekkel is, megragadja a gróf gondolataiból az, hogy „a szo­ciális kérdés Magyarország kapuin kopogtat”, „a gazdaság nő, de nem nő az általános jólét”. Csak két ember nem talál könyörületet a szemé­ben: Tisza Kálmán és gróf Andrássy Gyula. . .. Szerinte Tisza maga a közönségesség, még a külseje sem vonzó (pedig hát Juliette asszony­nak jó néhány délceg magyar úron megragad a szeme), olyan, mint egy német tanító, alig több 50 évesnél, de máris aggastyánnak látszik, nem ál­lamférfi, hanem hataloméhes manipulátor, nem válogat az eszközökben, csak hogy megnyerje a választásokat, központosításra tör és lerombolja a megyék autonómiáját, tenyészti maga körül a kor­rupciót, s noha Ferenc József nem szereti őt, ő a dualizmusnak, az Ausztriához való kötöttségnek feltétlen fenntartója. Javára csak annyit ír, hogy jó családapa és nem fogad el rangot, címet a király­tól, legfeljebb öccsének, Lajosnak. Andrássy még ennyi elismerésben sem részesül. Juliette Adam gyűlöli őt és úgy véli, jó oka van rá. Elvégre a grófot 49 után a Habsburgok halálra ítélték, jelképesen fel is kötötték, Párizsban talált menedéket, a franciák dédelgették, a „beau pen­­du" (a szép akasztott) a párizsi szalonok kedvence lett - és mi volt a hála? Nem azt veszi zokon tőle, hogy az amnesztiával élve hazament, még azt sem, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés támo­gatója lett - ebben nem volt egyedül a magyar parlamentben. Súlyosabb a vád: a magát Francia­­ország nagy barátjának valló egykori párizsi me­nekült volt az, aki Beust grófot, a franciabarát osztrák miniszterelnököt megbuktatta és az 1870— 71-es francia-porosz háború idején, amikor a fran­ciák számítottak a Monarchia segítségére, elérte Ferenc Józsefnél, hogy Ausztria-Magyarország semleges maradjon és ezzel elősegítette Bismarck győzelmét, Franciaország vereségét. Juliette Ádám szemében megbocsáthatatlan ez a bűn: „Et­től fogva Andrássy gróf megszűnt Franciaország barátja lenni” - és ezt csak fokozta az egyre szoro­sabb, szövetséggé kovácsolt együttműködés - me­­gintcsak Franciaország ellen - a Monarchia és az új német császárság között, valamint az 1878-as berlini kongresszus, ahol Andrássy felhatalmazást szerzett Bosznia és Hercegovina megszállására és világgá kürtölte: „Akkor megyünk ki Boszniából, amikor mi akarjuk, tehát soha.” (Kissé magabiztos és nem túlságosan előrelátó kijelentés volt.) Andrássy Gyula számára a Budapesten tartóz­kodó Juliette Adam szemében nincs kegyelem. Valójában az, ami Andrássy őszinte és mélyből fa­kadó elképzelése volt: a németekben garanciát lá­tott Oroszországgal és a „szláv veszedelemmel” szemben, a Monarchiában élő szlávok, a csehek, a szlovákok, a szlovének, a szerbek, a horvátok tö­rekvéseivel szemben is (ez az iszonyú tévedés a nem is túl távoli jövő szempontjából), a francia asszony megítélésében a visszájára fordult, elvég­re ő a németek elleni visszavágás, a revans érde­kében éppen Oroszországban látta a Francia Köz­társaság legfőbb leendő szövetségesét. Mikor a magyar parlamentben Andrássyt hall­gatja, ezt gondolja, majd írja róla: „Mindig is a szájaskodó hatások nagy főnöke fog maradni, a na­ponta változó szeszélyek embere, aki percről perc­re váltogatja a véleményét - nem azért, mert op­portunista, hanem mert imád meglepetést okozni, és csak egy dolgot keres, azt, hogy változásainak

Next