Népszava, 2003. január (131. évfolyam, 1-26. sz.)

2003-01-25 / 21. szám

Túlvilági játszótér Dédi hátradőlt a fotelben, mellette kancsában a víz, amiből töltött ma­gának egy pohárral és közben az alig hallható sóhaj lendületében azt mondta: meglátod, az élet egy szem­­pillantás! Mostanában gyakran eszembe jut ez a mondat, de valahogy mindig ott motoszkál mellette a hitetlenség. Fia­tal vagyok, lehet, nem is lenne nor­mális, ha igaznak hinném... Különös helyen jártam a minap. Egy fürdőben. Ez önmagában is há­rom dolog miatt furcsa: nem szok­tam fürdőbe járni, pláne, ha az egy férfifürdő, ráadásul az álom csábító éneke ellenére ezt a lehetőséget vá­lasztottam az éjszaka elindítására. Dacolva minden előítéletemmel ma­gammal szemben, fürdőruhára vet­kőzve követtem az est idegenvezető­jét, az ösztönömet. Alagútszerű, vö­rös szemű, ácsorgó testekkel kira­kott folyosókon vitt az út a gőz felé. Beléptem. Megálltam. Hamar hoz­zászokott a szemem a sötéthez, ame­lyet csak néhány homályos, színes fénysugár tört meg. A kába, fülledt, nehéz zene is hamar beszökött a fü­lembe. Hirtelen zavaromban - min­denhol önfeledten táncoló vagy nyu­godtan ücsörgő emberek - nem tud­tam, egy fűmbe csöppentem talán, vagy egy túlvilági játszótérre. Las­san beleeresztettem magam a gőzöl­gő vízbe, közben le nem vettem a szemem a tömegről és a felettem íve­lő sötét kupoláról és boltívekről. Mosolyognom kellett. Lehet, hogy csak a nyugtató gyógyvíz hatása meg egy kis zene, egy kis gőz, az ál­dott félhomály (milyen kevés kell az érzékszerveknek...), és lám, mi lesz a komoly hitelelemzőből, a fogtech­nikusból, a területi képviselőből. Az egykori zöld oszlopos rituális fürdő feltámadt, mintha a halál után még kaptunk volna negyed órát, hogy „játszatok ki magatokat!”. A sze­mem lecsukódott és egymástól füg­getlen, mégis a szívemnek oly kedves képek kezdték el kergetni egymást: tavasszal először hagyni otthon a kabátot, hajnalban végigmenni a körúton, a kedves nyakába szagolni, egy barát szemébe nézve érezni, hogy pontosan ugyanarra gondol, a szülők felé sandítva büszkeséget lát­ni rajtuk, miközben néznek, becsu­kott szemmel repülni... Amikért ér­demes! Életemben másodszor érez­tem azt egy pillanat ezredrészére, hogy megérkeztem. Telt az idő, hamar rájöttem, se nem fám ez, se nem haltunk meg, fé­lelmetes gyorsasággal csattantam vissza a valóságba. Az álom megint felkért egy táncra, már nem voltam elég erős, hogy nemet mondjak. Kilépve a fürdő kapuján vettem egy mély levegőt, megnéztem a Du­nát és azzal a lendülettel, ahogy ki­vettem a zsebemből egy cigarettát, rágyújtottam. A dédi azt is mondta, hogy úrinő soha nem gyújt rá az ut­cán. Igen, ez ma már egy más világ, de akkor minden zsigeremben azt éreztem, hogy ez sem lesz sokkal hosszabb egy szempillantásnál. Őze Zsófi Sergio Castellito A legjobb európai filmszínész A legfoglalkoztatottabb olasz színész státusát vívta ki magának „önhibáján kí­vül” Sergio Castellito. Dülledt szeme, melankolikus tekintete, kaméleonlelkü­­lete okán méltán érdemelte ki Marcello Mastroianni egyenes ági utódjának örökségét. Nyers, riadt jelenléttel, a nőstény dominancia frusztrációitól űzöt­ten keltette életre Marco Ferrerinél A hús című film csapdába esett hímjét Francesca Dellera oldalán. Vittorio De Sica és Anna Magnani klasszikus ket­tősét elevenítette fel franciás könnyedséggel a pirandellói életcirkusz világá­ban játszódó Rivette filmben, a Majd megtudodban. Polgári erkölcsök, vallá­si hipokrízis, politikai elkötelezettség kibogozhatatlan pókhálójában vergődve adott életet Marco Bellocchio a vatikáni cenzúra fenyegetettségével kísért filmje főhősének a Hittanórában. A kortárs olasz és francia moziban egyaránt honos tálján gasztronómia, sárm, bűvölet vonzkörébe vonja a szebbik nemet a német Bella Martha című filmben. Ezzel a két utóbbi alakításával érdemel­te ki a legjobb európai férfi színész díját az Európai Filmakadémiától. - Olasz paraméterekkel mérve önt minduntalan Mastroiannival hozzák rokonságba. Mit vállal és mit utasít el ebből az örökségből? -Az a megtiszteltetés ért, hogy Mar­cello egyik utolsó kísérője lehettem Raoul Ruiz szürrealista filmjében, A három élet és egy halálban. Soha nem felejtem el ennek a közös filmes uta­zásnak a hangulatát, a lényéből a halál­lal szomorúan megbékélten sugárzó önzetlen szeretetet, a megfakultan is tiszta tekintetéből áradó fényt. Ezek megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan hatások, amelyek minden szónál, gesz­tusnál ékesebben belém ivódtak. Ha Marcellóra gondolok, valami mély me­legség, derű, harmónia áraszt el. Jó, hogy vannak, hogy voltak ilyen hivat­kozási pontok az életemben, amelyek erőt, biztatást, hitet adnak. Hasonlóan intenzív áramkört éreztem, éltem meg Marco Ferrerivel, aki a maga kétkedő hitével ajándékozott meg. A kérdésére válaszolva, a lelki, érzelmi örökség sokkal fontosabb minden szakmai tá­mogatásnál, példaképnél. - Számomra hasonló melankóliát, tűnődést, kaméleonlelkűséget áraszt a szerepei révén, mint annak a nagy színészgenerációnak a tagjai, akik az olasz film meghatározó színész­egyéniségei voltak. Gondolok itt Gassmanra, Manfredire, Tognaz­­zira... - Túl szép, túl dicsérő ez a hasonlat ahhoz, hogy igaz legyen. Kétségtelen, hogy volt egy nemzedék, amelyik ka­rakterisztikusan magán viselte az olasz élet- és gondolkodásforma stílusjegye­it. Kétségtelen, hogy volt egy aranyko­ra az olasz filmnek, amely széles ható­körben empátiát, rokonszenvet, vonz­erőt keltett nézők ezreiben. Voltak mo­zimítoszok, amelyek koruk érzékeny­ségét tükrözték, képviselték. Ki tudja, min múlik, a szerencsecsillagok állá­sán, a korszellemen, a tehetségen, hogy utat és érzelmeket találtak. Ma­napság egy sokkal energiaszegényebb, kevésbé intuitív, kevésbé lelkes korban élünk. Túlagyaljuk, túlkompenzáljuk a létezést, a kreativitást, a filmezést. - Marco Bellocchio rengeteg polé­miát szült filmjében, a Hittanórá­ban, egy ateista művész meghasonlá­­sának lehetünk tanúi a bigott vallá­sosság és a szabad akarat között. Mi­től érezte érvényesnek, aktuálisnak Ernesto meghasonlását? - Mutasson nekem egy embert, aki nem hasonul meg, amikor egyik napról a másikra hírül kapja, hogy a családja az anyja boldoggá avatását kezdemé­nyezi a Szentszéknél. Kiváltképpen, ha az illető ateista.­­ Ha úgy vesszük, van egy pozitív hozama ennek az irreális családi „összeesküvésnek”, nevezetesen az, hogy elszámolásra, szembesülésre készteti a főhőst önnön múltjával, démonaival. - Minden családban, minden közös­ségben lakozik egy démon. Ehhez nem kell vallásosnak vagy éppen ateistának lenni. A démonok bennünk rejtőznek, és abban a mértékben öltenek testet, valóságot, amennyire képesek vagyunk szembenézni velük. Ernesto tipikusan a mai kor embere: egyszerre érett és éretlen személyiség, lelkes és kétkedő apa, szerető, férj, fiú, aki egy adott csa­ládi krízishelyzetben kényszerül szem­benézésre az anyjával, a szüleivel. A lelkes kételkedő állapota az övé. - Hogyan lehet lelkesen kételked­ni, elvégre a kételkedés sokkal in­kább a ráció, az észérvekkel megma­gyarázhatatlan dolgok „szülemé­nye”, mint a léleké? - Valóban az ész a domináns a kétel­kedésben, de nem mindegy, hogy mi­lyen lelkiállapotban, érzelmi csapda­helyzetben érik az embert kételkedésre motiváló hatások. Nekem az a meg­győződésem, hogy legyünk ateisták vagy akár bigottan vallásosak, az em­beri kapcsolatokat megmételyezik a dogmatikus elvek, a készen kapott és belénk táplált hiedelmek. Ezek ellen minden gondolkodó, épeszű ember joggal lázad, joggal érzi sarokba szorí­tásnak. Hadd dönthesse el ki-ki maga, hogy mit fogad el és mit nem, mit érez igaznak és mit nem. Éppen ebben lá­tom a vallások, az egyház mérhetetlen felelősségét. Nálunk, ebben az egyház­államtól, mint valamiféle gondoskodó atyától megmételyezett olasz társada­lomban különösen éles, sarkított prob­lémaként vetődik fel az egyházi nyo­más.­­ Mindezt a nyomást, „mételyt” Bellocchio filmje valahol a doszto­­jevszkiji meghasonlás és az abszurd között tálalja. Az eredmény pedig egy démoni allegória arról, ha nem alakul ki valakiben egy önismereten alapuló belső mérce, akkor elvész a hiedelmek, a vallási dogmák világá­ban. - Messze áll tőlem bármiféle hitvitá­ba keveredés szándéka, azért azt a kér­dést mégiscsak feltenném, felteszem magamban, mint ahogy Ernesto is, hogy mutasson nekem a katolikus egy­ház egyetlen területet, problémakört, amit sikerült megoldania, amin sikerült úrrá lennie akár az elmúlt évszázad­ban, a máról nem is szólva. A családi értékek felbomlottak, gyerekek százez­rei tengődnek valós életcélok, támasz, fedél, élelem nélkül. Menekültek, hon­talanok, munkanélküliek, hajléktala­nok, kisemmizettek hada vergődik, fá­zik, szenved. Ki vállalja az ő problé­máikat, létküzdelmeiket? Ki felel azért a rengeteg csellengő fiatalért, injekciós tűhöz menekülő kamaszért, prostitú­cióra kényszerített gyerekért? Mit tesz annak érdekében az egyház, hogy eny­hüljenek az etnikai, háborús feszültsé­gek, a társadalmi korrupció, a politikai fennhéjázás, a világméreteket öltő ter­rorizmus, agresszió? Csoda, ha annyi meghasonlott lélek kószál, ha a létezé­sét egy abszurd álomnak éli meg? - Óhatatlanul felvetődik a kérdés, vajon mit tehet egy másokért is fele­lősséggel gondolkodó színész, mit te­het a mozi, egy film annak érdeké­ben, hogy ezek a problémák túllépje­nek a felmutatás, a szembesítés kere­tein? - Ha az őszinte véleményemre kí­váncsi, vajmi keveset. De ez a kevés is elegendő lehet hosszú távon ahhoz, hogy más perspektívából kezdjük el szemlélni közvetlen környezetünket. Tudja, egy színész, egy film, egy mű­vészeti alkotás elmehet a leleplezés, a szembenézés határáig. A többi már nem rajtunk múlik. És ebben érzem például a Bellocchio-film nagy hoza­mát, értékét. Hogy lehatol a társadal­mi, egyházi hipokrízis mélyére, és amit onnan a felszínre hoz, az egyszerre dosztojevszkiji és csehovi. Egyedül az érzékenység, az abszurd eszközeivel lehet megközelíteni a globális méretű érzéketlenséget, közönyt. - Közöny és szervilizmus mintha csak karöltve járnának a Hittanóra tanúsága szerint, amely igencsak le­hangoló képet fest az egyházi dog­máknak alárendelt mai olasz társa­dalomról. - A szervilizmus azzal kezdődik, hogy nem válik külön egy szabad tár­sadalom egy szintén szabad egyháztól. A kettő polipszerűen egymásba fonó­dik, fedezi egymást. Én személy sze­rint nagyon ellene vagyok annak, hogy az olasz állami iskolákban is jelen van a feszület. Van egy általános iskolás lá­nyom, akinek én szülőként szabad vá­lasztást adtam, hogy jár-e hittanórára vagy sem. Hangsúlyozom, nem egyhá­zi iskoláról van szó, a tanárok ezzel szemben nyomást gyakoroltak a gyere­kekre, amikor egy részük közölte, hogy szabad akaratából nem kíván hit­tanórákra járni, mert nem érdekli. Ér­zelmi zsarolással éltek, mondván, hogy a családi élet szentsége megköveteli a vallási ismereteket. - Pirandellótól Csehovon át kor­társ olasz szerzőkig az ön pályafutá­sát egyaránt meghatározza a színház. Milyen mértékben hat vissza egymás­ra a filmes és a színházi munkája? - Minden szakmai tapasztalat építő­köve a pályámnak. A színészi fejlődé­semben éppúgy jelentős szerepet ját­szott a televízió. És itt hosszú sorát em­líthetném azoknak a neves olasz ren­dezőknek Ettore Scolától Francesca Archibugin át Giuseppe Tornateréig, akikkel televíziós produkciókban dol­goztam együtt. Vagy éppúgy említhet­ném Otomar Krejcát, akivel a genovai Teatro Stabiléban az első lépéseket tet­tem a színházban. Egy színész igazi „királysága” a színházban működik. Királyság alatt az önmagunkon való kísérletezést, a testi, lelki adottságaink próbára tételét értem. Ebből a szem­pontból számomra Csehovot és Piran­­dellót illeti a legnagyobb csodálat. Ezért is örültem, amikor Jacques Ri­vette filmjében a pirandellói színház szürreális világát eleveníthettem meg. Kilencévnyi szünet, nélkülözés után találtam rá újra a színpadi létezés iz­galmára a Zorro című darabban, amit a feleségem írt. Mindebből azt kívánom érzékeltetni, hogy a kreatív gyökerek azonosak, csak a kifejezési forma vál­tozik, hogy történetesen élesben kísér­letezem-e önmagamon a színházban, vagy áttételesen a kamerák előtt. Szentgyörgyi Rita Francesca Dellera és Sergio Castellito Január 24., péntek Nyugodt, beszélgetős esték száma 1; elfogyasztott hawaii pizzák száma 2; Petra pasijainak száma: követhetetlen. 18.02 Végre találkozom Petrával. Nagyon jól halad a pszichológusával, aki azt mondta neki, ha az anyjával való kapcsolatát rendezi, javulni fog a férfiakhoz való viszonya is. Petra végre kitálalt az anyjának, elmondott mindent, amit eddig nem mert, és legnagyobb meglepetésére az anyja egyál­talán nem sértődött meg, sőt azóta normalizálódott a viszonyuk. És hát mit ad isten, nem egészen egy hét múlva Petra horgára akadt egy pasi is. „És ha egy bejön, az összes bejön” - ezt a bölcsességet már ő szűrte le, miközben egy étteremben a piz­zánkat nyiszatoltuk. 19.12 - Kezdjük az elején - javasoltam neki, mert ha Petra egyszer elkezdi mesélni a kalandjait, akkor egy idő után nem lehet követni. - Hogy lett ez az Ákos?­­ Van egy kolléganőm, aki állandóan összehoz különböző férfiakkal. Eddig csupa elmebeteget szabadított rám, legtöbbször alig vártam, hogy ki­szálljak a kocsijukból. A kolléganőm másnap min­dig izgatottan kérdezte, hogy „na, cseréltetek tele­fonszámot?”, én meg finoman válaszolgattam: nem akartam megbántani, mert ő legalább tesz va­lamit az érdekemben. - Emlékezz vissza, én is tettem! Egyszerre hív­talak el hozzánk egy fiúval, hogy segítsetek a nagyszekrényt áttolni a szoba egyik sarkából a má­sikba, még egy tánctanfolyamot is lebeszéltem ve­le helyetted. - Jó, mindegy, szóval megint ajánlott valakit, és hát az első pillanattól éreztem, hogy lesz köztünk valami. Két idilli hét után viszont kiderült, hogy... - Jaj ne, mi derült ki már megint? - Azt eddig is tudtam, hogy volt egy barátnője, akivel közösen építettek egy házat, és hogy a va­gyonmegosztásról egyelőre nem tudtak dűlőre jut­ni, na de hogy azóta is egy ágyban aludjanak! 19­ 55 - De hát ott laknak mindketten abban a házban, és nincs másik ágy - próbáltam közbeven­ni, és magam elé vettem az itallapot. - Akkor költözzön ki a kanapéra a nagy szobába, vagy mit tudom én! Menjen a fenébe! Persze, min­denki azt mondja, hogy megesik az ilyen. De én ezt nem bírom, és akkor egyik nap véletlenül összetalálkoztam egy volt osztálytársunkkal, a Je­nővel. Leültünk beszélgetni, nagyon aranyos volt, kiderült, hogy egy csomó mindenben egyformán gondolkodunk, és úgy néz ki, lesz is köztünk vala­mi, már csak bosszúból is... » - És közben az zavar, hogy Ákos a volt barátnő­jével alszik? - jegyeztem meg halkan, de Petra már egy másik történetbe kezdett. - Egyik este elmentünk diszkóba, és odajött hozzám egy fiú, valami Karcsi, hogy szeretne ve­lem táncolni. A bárpultnál ültem, s ahogy megfor­dultam, láttam, hogy egy hegyes orrú lakkcipő van rajta, mondtam neki, hogy figyelj, én azért ennyire nem tudok táncolni, mire azt mondta, nem baj, és tényleg, olyan jól vezetett, hogy egyáltalán nem éreztem magam bénának. Igaz, időnként eltűnt, és végül egy másik lánnyal ment el kézen fogva, de ő állítólag csak egy barátja, és azóta is hívogat éjsza­kánként, hogy mikor megyünk újra táncolni. - Petra, most őszintén, hány éves ez a fiú? - Olyan 25 lehet? 21.10 - Szerinted most ezek közül melyik le­gyen? - kérdezte később, miután kihozták neki a harmadik pohár sört. - Attól függ, mire van a hölgynek szüksége, ahogy az eladónő mondta nekem tegnap a cipő­boltban. Az egyik lábamon egy bélelt, strapabíró bakancs volt, a másikon egy magas sarkú kiscsiz­ma, és megkérdeztem, melyiket ajánlja. Szívem szerint a vékony, kényelmetlen kiscsizmát válasz­tottam volna, ami baromi jól állt rajtam, de a nő kérdése észhez térített, hiszen egy kimondottan ké­nyelmes, meleg cipőért mentem be a boltba. Szó­val fogalmam sincs: te mit szeretnél? - Á, nem tudom. Olyan érzésem van, mintha egy unalomig ismert könyvet olvasnék újra és új­ra, vagy mintha a tévét kapcsolgatnám, de minden adón ugyanaz menne. Vagy mintha már húsz éve gyűjtenék egy autóra, de az a rohadt autó sose akarna összejönni, vagy mintha egy Agatha Chris­­tie-könyvben lennék, ahol csak az utolsó oldalakon derül ki, hogy ki a gyilkos. Mindezek tetejébe je­lentkezett Robi is, akivel évekig jártam: bejelentet­te, hogy megnősül, és olyan nőt vesz felségül, ami­lyen én vagyok. De hát akkor miért nem engem?, tettem föl neki a kérdést, de azt mondta, hogy az úgysem lett volna jó. Ez a nő meg biztos olyan, mint én, csak tíz évvel fiatalabb kiadásban. 21.46 - De lehet, hogy ezek közül egyik sem számít, csak Gábor, akit egy koncerten ismertem meg - folytatta ábrándozva. - Odamentem hozzá, dumáltunk, majd azt mondta, elmegy vécére, vár­jam meg. Leültem egy párkány szélére, nem tu­dom, mennyi idő telhetett el, amikor odajött hoz­zám a társaságból egy lány, és elvonszolt, mert szerinte nevetséges, hogy én itt várok, miközben a pasi biztosan így akart lerázni. Most is csak arra tu­dok gondolni: lehet, hogy ő lett volna az igazi? Lukács Eszter Petra és a pasik

Next