Népszava, 2003. január (131. évfolyam, 1-26. sz.)
2003-01-25 / 21. szám
Túlvilági játszótér Dédi hátradőlt a fotelben, mellette kancsában a víz, amiből töltött magának egy pohárral és közben az alig hallható sóhaj lendületében azt mondta: meglátod, az élet egy szempillantás! Mostanában gyakran eszembe jut ez a mondat, de valahogy mindig ott motoszkál mellette a hitetlenség. Fiatal vagyok, lehet, nem is lenne normális, ha igaznak hinném... Különös helyen jártam a minap. Egy fürdőben. Ez önmagában is három dolog miatt furcsa: nem szoktam fürdőbe járni, pláne, ha az egy férfifürdő, ráadásul az álom csábító éneke ellenére ezt a lehetőséget választottam az éjszaka elindítására. Dacolva minden előítéletemmel magammal szemben, fürdőruhára vetkőzve követtem az est idegenvezetőjét, az ösztönömet. Alagútszerű, vörös szemű, ácsorgó testekkel kirakott folyosókon vitt az út a gőz felé. Beléptem. Megálltam. Hamar hozzászokott a szemem a sötéthez, amelyet csak néhány homályos, színes fénysugár tört meg. A kába, fülledt, nehéz zene is hamar beszökött a fülembe. Hirtelen zavaromban - mindenhol önfeledten táncoló vagy nyugodtan ücsörgő emberek - nem tudtam, egy fűmbe csöppentem talán, vagy egy túlvilági játszótérre. Lassan beleeresztettem magam a gőzölgő vízbe, közben le nem vettem a szemem a tömegről és a felettem ívelő sötét kupoláról és boltívekről. Mosolyognom kellett. Lehet, hogy csak a nyugtató gyógyvíz hatása meg egy kis zene, egy kis gőz, az áldott félhomály (milyen kevés kell az érzékszerveknek...), és lám, mi lesz a komoly hitelelemzőből, a fogtechnikusból, a területi képviselőből. Az egykori zöld oszlopos rituális fürdő feltámadt, mintha a halál után még kaptunk volna negyed órát, hogy „játszatok ki magatokat!”. A szemem lecsukódott és egymástól független, mégis a szívemnek oly kedves képek kezdték el kergetni egymást: tavasszal először hagyni otthon a kabátot, hajnalban végigmenni a körúton, a kedves nyakába szagolni, egy barát szemébe nézve érezni, hogy pontosan ugyanarra gondol, a szülők felé sandítva büszkeséget látni rajtuk, miközben néznek, becsukott szemmel repülni... Amikért érdemes! Életemben másodszor éreztem azt egy pillanat ezredrészére, hogy megérkeztem. Telt az idő, hamar rájöttem, se nem fám ez, se nem haltunk meg, félelmetes gyorsasággal csattantam vissza a valóságba. Az álom megint felkért egy táncra, már nem voltam elég erős, hogy nemet mondjak. Kilépve a fürdő kapuján vettem egy mély levegőt, megnéztem a Dunát és azzal a lendülettel, ahogy kivettem a zsebemből egy cigarettát, rágyújtottam. A dédi azt is mondta, hogy úrinő soha nem gyújt rá az utcán. Igen, ez ma már egy más világ, de akkor minden zsigeremben azt éreztem, hogy ez sem lesz sokkal hosszabb egy szempillantásnál. Őze Zsófi Sergio Castellito A legjobb európai filmszínész A legfoglalkoztatottabb olasz színész státusát vívta ki magának „önhibáján kívül” Sergio Castellito. Dülledt szeme, melankolikus tekintete, kaméleonlelkülete okán méltán érdemelte ki Marcello Mastroianni egyenes ági utódjának örökségét. Nyers, riadt jelenléttel, a nőstény dominancia frusztrációitól űzötten keltette életre Marco Ferrerinél A hús című film csapdába esett hímjét Francesca Dellera oldalán. Vittorio De Sica és Anna Magnani klasszikus kettősét elevenítette fel franciás könnyedséggel a pirandellói életcirkusz világában játszódó Rivette filmben, a Majd megtudodban. Polgári erkölcsök, vallási hipokrízis, politikai elkötelezettség kibogozhatatlan pókhálójában vergődve adott életet Marco Bellocchio a vatikáni cenzúra fenyegetettségével kísért filmje főhősének a Hittanórában. A kortárs olasz és francia moziban egyaránt honos tálján gasztronómia, sárm, bűvölet vonzkörébe vonja a szebbik nemet a német Bella Martha című filmben. Ezzel a két utóbbi alakításával érdemelte ki a legjobb európai férfi színész díját az Európai Filmakadémiától. - Olasz paraméterekkel mérve önt minduntalan Mastroiannival hozzák rokonságba. Mit vállal és mit utasít el ebből az örökségből? -Az a megtiszteltetés ért, hogy Marcello egyik utolsó kísérője lehettem Raoul Ruiz szürrealista filmjében, A három élet és egy halálban. Soha nem felejtem el ennek a közös filmes utazásnak a hangulatát, a lényéből a halállal szomorúan megbékélten sugárzó önzetlen szeretetet, a megfakultan is tiszta tekintetéből áradó fényt. Ezek megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan hatások, amelyek minden szónál, gesztusnál ékesebben belém ivódtak. Ha Marcellóra gondolok, valami mély melegség, derű, harmónia áraszt el. Jó, hogy vannak, hogy voltak ilyen hivatkozási pontok az életemben, amelyek erőt, biztatást, hitet adnak. Hasonlóan intenzív áramkört éreztem, éltem meg Marco Ferrerivel, aki a maga kétkedő hitével ajándékozott meg. A kérdésére válaszolva, a lelki, érzelmi örökség sokkal fontosabb minden szakmai támogatásnál, példaképnél. - Számomra hasonló melankóliát, tűnődést, kaméleonlelkűséget áraszt a szerepei révén, mint annak a nagy színészgenerációnak a tagjai, akik az olasz film meghatározó színészegyéniségei voltak. Gondolok itt Gassmanra, Manfredire, Tognazzira... - Túl szép, túl dicsérő ez a hasonlat ahhoz, hogy igaz legyen. Kétségtelen, hogy volt egy nemzedék, amelyik karakterisztikusan magán viselte az olasz élet- és gondolkodásforma stílusjegyeit. Kétségtelen, hogy volt egy aranykora az olasz filmnek, amely széles hatókörben empátiát, rokonszenvet, vonzerőt keltett nézők ezreiben. Voltak mozimítoszok, amelyek koruk érzékenységét tükrözték, képviselték. Ki tudja, min múlik, a szerencsecsillagok állásán, a korszellemen, a tehetségen, hogy utat és érzelmeket találtak. Manapság egy sokkal energiaszegényebb, kevésbé intuitív, kevésbé lelkes korban élünk. Túlagyaljuk, túlkompenzáljuk a létezést, a kreativitást, a filmezést. - Marco Bellocchio rengeteg polémiát szült filmjében, a Hittanórában, egy ateista művész meghasonlásának lehetünk tanúi a bigott vallásosság és a szabad akarat között. Mitől érezte érvényesnek, aktuálisnak Ernesto meghasonlását? - Mutasson nekem egy embert, aki nem hasonul meg, amikor egyik napról a másikra hírül kapja, hogy a családja az anyja boldoggá avatását kezdeményezi a Szentszéknél. Kiváltképpen, ha az illető ateista. Ha úgy vesszük, van egy pozitív hozama ennek az irreális családi „összeesküvésnek”, nevezetesen az, hogy elszámolásra, szembesülésre készteti a főhőst önnön múltjával, démonaival. - Minden családban, minden közösségben lakozik egy démon. Ehhez nem kell vallásosnak vagy éppen ateistának lenni. A démonok bennünk rejtőznek, és abban a mértékben öltenek testet, valóságot, amennyire képesek vagyunk szembenézni velük. Ernesto tipikusan a mai kor embere: egyszerre érett és éretlen személyiség, lelkes és kétkedő apa, szerető, férj, fiú, aki egy adott családi krízishelyzetben kényszerül szembenézésre az anyjával, a szüleivel. A lelkes kételkedő állapota az övé. - Hogyan lehet lelkesen kételkedni, elvégre a kételkedés sokkal inkább a ráció, az észérvekkel megmagyarázhatatlan dolgok „szüleménye”, mint a léleké? - Valóban az ész a domináns a kételkedésben, de nem mindegy, hogy milyen lelkiállapotban, érzelmi csapdahelyzetben érik az embert kételkedésre motiváló hatások. Nekem az a meggyőződésem, hogy legyünk ateisták vagy akár bigottan vallásosak, az emberi kapcsolatokat megmételyezik a dogmatikus elvek, a készen kapott és belénk táplált hiedelmek. Ezek ellen minden gondolkodó, épeszű ember joggal lázad, joggal érzi sarokba szorításnak. Hadd dönthesse el ki-ki maga, hogy mit fogad el és mit nem, mit érez igaznak és mit nem. Éppen ebben látom a vallások, az egyház mérhetetlen felelősségét. Nálunk, ebben az egyházállamtól, mint valamiféle gondoskodó atyától megmételyezett olasz társadalomban különösen éles, sarkított problémaként vetődik fel az egyházi nyomás. Mindezt a nyomást, „mételyt” Bellocchio filmje valahol a dosztojevszkiji meghasonlás és az abszurd között tálalja. Az eredmény pedig egy démoni allegória arról, ha nem alakul ki valakiben egy önismereten alapuló belső mérce, akkor elvész a hiedelmek, a vallási dogmák világában. - Messze áll tőlem bármiféle hitvitába keveredés szándéka, azért azt a kérdést mégiscsak feltenném, felteszem magamban, mint ahogy Ernesto is, hogy mutasson nekem a katolikus egyház egyetlen területet, problémakört, amit sikerült megoldania, amin sikerült úrrá lennie akár az elmúlt évszázadban, a máról nem is szólva. A családi értékek felbomlottak, gyerekek százezrei tengődnek valós életcélok, támasz, fedél, élelem nélkül. Menekültek, hontalanok, munkanélküliek, hajléktalanok, kisemmizettek hada vergődik, fázik, szenved. Ki vállalja az ő problémáikat, létküzdelmeiket? Ki felel azért a rengeteg csellengő fiatalért, injekciós tűhöz menekülő kamaszért, prostitúcióra kényszerített gyerekért? Mit tesz annak érdekében az egyház, hogy enyhüljenek az etnikai, háborús feszültségek, a társadalmi korrupció, a politikai fennhéjázás, a világméreteket öltő terrorizmus, agresszió? Csoda, ha annyi meghasonlott lélek kószál, ha a létezését egy abszurd álomnak éli meg? - Óhatatlanul felvetődik a kérdés, vajon mit tehet egy másokért is felelősséggel gondolkodó színész, mit tehet a mozi, egy film annak érdekében, hogy ezek a problémák túllépjenek a felmutatás, a szembesítés keretein? - Ha az őszinte véleményemre kíváncsi, vajmi keveset. De ez a kevés is elegendő lehet hosszú távon ahhoz, hogy más perspektívából kezdjük el szemlélni közvetlen környezetünket. Tudja, egy színész, egy film, egy művészeti alkotás elmehet a leleplezés, a szembenézés határáig. A többi már nem rajtunk múlik. És ebben érzem például a Bellocchio-film nagy hozamát, értékét. Hogy lehatol a társadalmi, egyházi hipokrízis mélyére, és amit onnan a felszínre hoz, az egyszerre dosztojevszkiji és csehovi. Egyedül az érzékenység, az abszurd eszközeivel lehet megközelíteni a globális méretű érzéketlenséget, közönyt. - Közöny és szervilizmus mintha csak karöltve járnának a Hittanóra tanúsága szerint, amely igencsak lehangoló képet fest az egyházi dogmáknak alárendelt mai olasz társadalomról. - A szervilizmus azzal kezdődik, hogy nem válik külön egy szabad társadalom egy szintén szabad egyháztól. A kettő polipszerűen egymásba fonódik, fedezi egymást. Én személy szerint nagyon ellene vagyok annak, hogy az olasz állami iskolákban is jelen van a feszület. Van egy általános iskolás lányom, akinek én szülőként szabad választást adtam, hogy jár-e hittanórára vagy sem. Hangsúlyozom, nem egyházi iskoláról van szó, a tanárok ezzel szemben nyomást gyakoroltak a gyerekekre, amikor egy részük közölte, hogy szabad akaratából nem kíván hittanórákra járni, mert nem érdekli. Érzelmi zsarolással éltek, mondván, hogy a családi élet szentsége megköveteli a vallási ismereteket. - Pirandellótól Csehovon át kortárs olasz szerzőkig az ön pályafutását egyaránt meghatározza a színház. Milyen mértékben hat vissza egymásra a filmes és a színházi munkája? - Minden szakmai tapasztalat építőköve a pályámnak. A színészi fejlődésemben éppúgy jelentős szerepet játszott a televízió. És itt hosszú sorát említhetném azoknak a neves olasz rendezőknek Ettore Scolától Francesca Archibugin át Giuseppe Tornateréig, akikkel televíziós produkciókban dolgoztam együtt. Vagy éppúgy említhetném Otomar Krejcát, akivel a genovai Teatro Stabiléban az első lépéseket tettem a színházban. Egy színész igazi „királysága” a színházban működik. Királyság alatt az önmagunkon való kísérletezést, a testi, lelki adottságaink próbára tételét értem. Ebből a szempontból számomra Csehovot és Pirandellót illeti a legnagyobb csodálat. Ezért is örültem, amikor Jacques Rivette filmjében a pirandellói színház szürreális világát eleveníthettem meg. Kilencévnyi szünet, nélkülözés után találtam rá újra a színpadi létezés izgalmára a Zorro című darabban, amit a feleségem írt. Mindebből azt kívánom érzékeltetni, hogy a kreatív gyökerek azonosak, csak a kifejezési forma változik, hogy történetesen élesben kísérletezem-e önmagamon a színházban, vagy áttételesen a kamerák előtt. Szentgyörgyi Rita Francesca Dellera és Sergio Castellito Január 24., péntek Nyugodt, beszélgetős esték száma 1; elfogyasztott hawaii pizzák száma 2; Petra pasijainak száma: követhetetlen. 18.02 Végre találkozom Petrával. Nagyon jól halad a pszichológusával, aki azt mondta neki, ha az anyjával való kapcsolatát rendezi, javulni fog a férfiakhoz való viszonya is. Petra végre kitálalt az anyjának, elmondott mindent, amit eddig nem mert, és legnagyobb meglepetésére az anyja egyáltalán nem sértődött meg, sőt azóta normalizálódott a viszonyuk. És hát mit ad isten, nem egészen egy hét múlva Petra horgára akadt egy pasi is. „És ha egy bejön, az összes bejön” - ezt a bölcsességet már ő szűrte le, miközben egy étteremben a pizzánkat nyiszatoltuk. 19.12 - Kezdjük az elején - javasoltam neki, mert ha Petra egyszer elkezdi mesélni a kalandjait, akkor egy idő után nem lehet követni. - Hogy lett ez az Ákos? Van egy kolléganőm, aki állandóan összehoz különböző férfiakkal. Eddig csupa elmebeteget szabadított rám, legtöbbször alig vártam, hogy kiszálljak a kocsijukból. A kolléganőm másnap mindig izgatottan kérdezte, hogy „na, cseréltetek telefonszámot?”, én meg finoman válaszolgattam: nem akartam megbántani, mert ő legalább tesz valamit az érdekemben. - Emlékezz vissza, én is tettem! Egyszerre hívtalak el hozzánk egy fiúval, hogy segítsetek a nagyszekrényt áttolni a szoba egyik sarkából a másikba, még egy tánctanfolyamot is lebeszéltem vele helyetted. - Jó, mindegy, szóval megint ajánlott valakit, és hát az első pillanattól éreztem, hogy lesz köztünk valami. Két idilli hét után viszont kiderült, hogy... - Jaj ne, mi derült ki már megint? - Azt eddig is tudtam, hogy volt egy barátnője, akivel közösen építettek egy házat, és hogy a vagyonmegosztásról egyelőre nem tudtak dűlőre jutni, na de hogy azóta is egy ágyban aludjanak! 19 55 - De hát ott laknak mindketten abban a házban, és nincs másik ágy - próbáltam közbevenni, és magam elé vettem az itallapot. - Akkor költözzön ki a kanapéra a nagy szobába, vagy mit tudom én! Menjen a fenébe! Persze, mindenki azt mondja, hogy megesik az ilyen. De én ezt nem bírom, és akkor egyik nap véletlenül összetalálkoztam egy volt osztálytársunkkal, a Jenővel. Leültünk beszélgetni, nagyon aranyos volt, kiderült, hogy egy csomó mindenben egyformán gondolkodunk, és úgy néz ki, lesz is köztünk valami, már csak bosszúból is... » - És közben az zavar, hogy Ákos a volt barátnőjével alszik? - jegyeztem meg halkan, de Petra már egy másik történetbe kezdett. - Egyik este elmentünk diszkóba, és odajött hozzám egy fiú, valami Karcsi, hogy szeretne velem táncolni. A bárpultnál ültem, s ahogy megfordultam, láttam, hogy egy hegyes orrú lakkcipő van rajta, mondtam neki, hogy figyelj, én azért ennyire nem tudok táncolni, mire azt mondta, nem baj, és tényleg, olyan jól vezetett, hogy egyáltalán nem éreztem magam bénának. Igaz, időnként eltűnt, és végül egy másik lánnyal ment el kézen fogva, de ő állítólag csak egy barátja, és azóta is hívogat éjszakánként, hogy mikor megyünk újra táncolni. - Petra, most őszintén, hány éves ez a fiú? - Olyan 25 lehet? 21.10 - Szerinted most ezek közül melyik legyen? - kérdezte később, miután kihozták neki a harmadik pohár sört. - Attól függ, mire van a hölgynek szüksége, ahogy az eladónő mondta nekem tegnap a cipőboltban. Az egyik lábamon egy bélelt, strapabíró bakancs volt, a másikon egy magas sarkú kiscsizma, és megkérdeztem, melyiket ajánlja. Szívem szerint a vékony, kényelmetlen kiscsizmát választottam volna, ami baromi jól állt rajtam, de a nő kérdése észhez térített, hiszen egy kimondottan kényelmes, meleg cipőért mentem be a boltba. Szóval fogalmam sincs: te mit szeretnél? - Á, nem tudom. Olyan érzésem van, mintha egy unalomig ismert könyvet olvasnék újra és újra, vagy mintha a tévét kapcsolgatnám, de minden adón ugyanaz menne. Vagy mintha már húsz éve gyűjtenék egy autóra, de az a rohadt autó sose akarna összejönni, vagy mintha egy Agatha Christie-könyvben lennék, ahol csak az utolsó oldalakon derül ki, hogy ki a gyilkos. Mindezek tetejébe jelentkezett Robi is, akivel évekig jártam: bejelentette, hogy megnősül, és olyan nőt vesz felségül, amilyen én vagyok. De hát akkor miért nem engem?, tettem föl neki a kérdést, de azt mondta, hogy az úgysem lett volna jó. Ez a nő meg biztos olyan, mint én, csak tíz évvel fiatalabb kiadásban. 21.46 - De lehet, hogy ezek közül egyik sem számít, csak Gábor, akit egy koncerten ismertem meg - folytatta ábrándozva. - Odamentem hozzá, dumáltunk, majd azt mondta, elmegy vécére, várjam meg. Leültem egy párkány szélére, nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor odajött hozzám a társaságból egy lány, és elvonszolt, mert szerinte nevetséges, hogy én itt várok, miközben a pasi biztosan így akart lerázni. Most is csak arra tudok gondolni: lehet, hogy ő lett volna az igazi? Lukács Eszter Petra és a pasik