Népszava, 2003. január (131. évfolyam, 1-26. sz.)

2003-01-25 / 21. szám

Nő a sajtóban, némi leegyszerűsítés­sel, általában kétféleképp jelenik meg, nyilván attól függően, melyik végén áll, és akkor most még csak nem is érintjük a nőt, aki sajtóterméket vesz a kezébe lapozgatási vagy ablakpucolási céllal - bár egyszer tényleg jó volna összesíteni és összevetni azokat a kuta­tási eredményeket, amelyeket a sajtó­gazdák időről időre elvégeztetnek saját olvasótáboruk összetételét és szokásait illetően. Tehát nő, bővül a sajtón, két végéről, akiről írják és aki írja. Egy, a szakdolgozatát író fiatal lány például azon töprengett, vajon hogyan lehetne „behozni” a nyomtatott sajtóba az úgy­nevezett női témákat. Kérdeztem tőle, mi volna az az úgynevezett női téma. Gondoltam közben gáládul, most adunk egyet a sztereotípiáknak, és kó­rusban fogjuk majd gyalázni a szár­nyasbetét-, mélymosópor-, sampongél-, pelenka-, vízkő-, zacskófőzés-, fogyó­kúra-csokoládé territóriumot. Azt mondta a lány, hogy erőszak, diszkri­mináció, prostitúció, munkanélküliség, bérezési és egyéb társadalmi hátrá­nyok. Mondtam erre, hogy nem kéne ezeket tán így speciálisan női ügyeknek nevezni, és tán használhatóbb volna az emberi jogi kifejezés. Vállat vont, rám hagyta, hogy haladhassunk. Haladtunk hát. Kérdezte, mit tudnék módszerként elképzelni, hogy akkor ezek a kétségkívül nőket érintő emberi jogi problémák nagyobb nyilvánosságot kaphassanak a sajtóban. Válaszoltam, hogy egyfelől Dunát lehet rekeszteni az úgynevezett női lapokkal, másfelől ezek az úgynevezett női lapok mást sem tesz­nek­­ túl azon, hogy ők maguk generál­ják és tartják fenn masszívan a fentebb körülírott és elég gyalázatos képet a nő­ről­­, mint megrázó vagy éppen nyálas formában rugóznak hétről hétre valami helyeske rózsaszín élettörténeten, amelyben például özv. Kovács Imréné - az összestől elnézést kérek - a távoli, ám igen kedves kis falucska nyugdíjas fejőnője bólogató eperfákkal a háttér­ben, miközben könnyek között vall ta­nulságos sorsáról, amely természetesen ki volt kövezve megpróbáltatásokkal, ám az emberi tartás a vérzivataron is át­segítette, hogy aztán a gémeskút mellett unokáknak kötögetve a békés öregség­nek adhassa át magát. Gondoltam, a lány majd most mind­járt azt mondja, hogy pontosan az ilyen történetekért fogy egy-egy női hetilap­ból több, mint politikai napilapból összesen sem, és akkor majd frappán­san válaszolhatom, épp ezért olyannyi­ra felháborító, hogy egyébként maga­san kvalifikált és érzékeny nőilap-ké­­szítők egyetlen pillanatra sem feledkez­nek meg figyelmen kívül hagyni a kul­turális misszió ordító felelősségét, de ez a párbeszédrészlet nem jöhetett létre, mert a lány - érthető, ám mégis intel­lektuális szempontokból - csak a poli­tikai napilapokra gondolt. Pedig hát... Kösz, srácok! Igenis, női lapok, és kellene végre beszél­ni róluk. Nem lehet elhessegetni a témát azzal, hogy mi, rendkívül intellektuális betűfalók, ilyeneket sose vennénk a ke­zünkbe. Dehogynem. Különböző, a köz száján mint népi mondás keringő felmé­rési eredmények bizonyítják, hogy női la­pot legalább annyi férfi olvas, mint nő, legfeljebb ha annyi különbséggel, hogy férfiember nem, még a kínpadon se val­­laná be, hogy a fürdőszobában, egy-egy hosszabbra sikeredő tartózkodás során veszi a kezébe, hogy ezáltal az ott-tartóz­­kodása még hosszabbra sikeredjék. Meg lehet egyébként nézni a gazdasági napila­pok híradásaiban - negyedévente köteles­­ségszerűen beszámolnak erről -, miként alakulnak az eladási mutatók (csak hogy ismét egy szép, archaikus kifejezést hasz­náljak). Mit ne mondjak, döbbenetesen. Miközben némelyik, egyébként igen jó nevű napilap a napi húsz-huszonötezret is alulról szagolja, a női lapok minden gond nélkül, mintegy kacagva viszik a száz­­húsz-százötvenezret, hogy csak a kevés­bé olvasottakat említsük, pedig vannak - hajajj - ennél olvasottabbak is. És sok! És akár hiszik, akár nem, még a pletyka- és műsorújságok sem nagyon vetélkedhet­nek velük (szoros kivételként se említsük az ingyenes lapokat). Jó, tudom persze, napilapot hetilappal összevetni orbitális baromság. De tapintatból nem kívántam a politikai, közéleti, kulturális és egyéb hetilapok eladási mutatóit idecitálni. De ha már hetilapot hetilappal, azt azért jó tudni, hogy hetilapból egyetlen eladott példányt legalább négy olvasóval lehet megszorozni, plusz fogorvos, fodrász, kozmetikus és egyéb várótermek. Számtanpélda: egy ideálisan szabad­gondolkodó, vásárlóerővel is rendelkező, legalább középfokú végzettségű, leg­alább középvezető vagy szabadfoglalko­zású olvasó például minden áldott héten megveszi a HVG-t, a 168 Órát, a Magyar Narancsot, az ÉS-t és, pluszként, hogy meglegyen a minden heti csemege, mondjuk a Magyar Fórumot vagy a Hete­ket is. Ez tuti. Erzsi néni mondta, kisváro­sunk megbecsült újságosa. Na most, ha minden, a szempontunkból ideális olvasó megveszi, mert futja rá, minden héten a fent említett összeset - „liberális alapkört kérek desszerttel, Erzsiké” -, továbbadja családtagjainak, felmenőinek, továbbá kisnyugdíjas, volt egyetemi tanár és egyéb fitosz barátainak a lapokat - na, most összesen sem fog annyi darab kijön­ni, mint amennyi élő egyenesben elfogy a női lapokból. És akkor, végső csapásként: utóbbiakat még nyugodt szívvel meg le­het szorozni néggyel (plusz, hosszabb távon, fodrász, fogorvos, egyéb váróter­mek), annak gazdaságilag is szigorúan visszaigazolt tudatában, ha valaki női la­pot vásárol, akkor nem egyet vesz, ha­nem legalább - legalább!!! - kettőt, de ha lehet, mégis inkább hármat. Mert mit le­hessen azt tudni. Különben is: mi az, hogy női lap? Lap­igazgatónő? Főszerkesztőnő? Újságíró­nő? Fotós csaj? Szerkesztőnő? Belevaló tördelőlányok? Rendkívül valószínű, hogy mindegyikük kikérné magának, ha szexus szerint osztályoznák. Nagy általá­nosságban ugyanis bátran elmondható, hogy - akárcsak a bányalovak - nemre va­ló tekintet nélkül képes mindegyik húzni, hogy ezt a durva szerkesztői módszert is idekeverjem, bele ebbe az egy mondatba. Akkor mit jelenthet az, hogy női lap? Női olvasókat? Női témákat? Hát nyilván. És nyilván fordított sorrendben. Merthogy a téma majd jól odavonzza a női olvasókat. Na de mit tekinthetünk női témának? Most egy kicsit ne mondjunk semmit, végeztem egy kósza összehasonlítást a hetente megjelenő, úgynevezett női la­pok között. Olyanokat olvastam - eskü­szöm­ elejétől! - végig, mint Hölgyvilág, Kiskegyed, Meglepetés, Nők Lapja, Tina, Önagysága és Gyöngy. Egyébként, bevallom, olvastam még a Cosmót, a Bravót, a Családi Lapot és a Joyt is, de mivel ezek havilapok, az élvezeten kívül sok dolgom nem volt velük. Akkor még nem tudtam, hogy a lényeg felett suhan­tam át. De nem csupán olvastam, jegyze­teltem is. Hogy mi a közös, mi lehet az a speciálisan női dolog, amit számtalan pasi, egy jól sikerült házasság és négy, többé-kevésbé jól sikerült gyerek után nem tudok megfejteni a női létről. Ami hiányzik nekem hétről hétre, amit tudni akarok, ráadásul sehonnan máshonnan nem tudhatom meg, csakis a női lapok­ból, ezért veszem azokat - mit veszem?, zabálom! -, ráadásul kettesével-hárma­­sával. Az elmélyült kutatómunka során az de­rült ki, hogy az a titokzatos valaki, aki életet lehel a női lapokba, hogyan képze­li el ideális női olvasóját. Nem túl feleme­lő a kép, amit rólunk gondol. Igaz, nem különbözik jelentősen attól a képtől, amit egy földönkívüli állíthatna össze magá­nak az emberiség női feléről azok alap­ján, amivel reklámként a célközönséget a cégek elárasztják - gondolatmenet: nyil­ván azért kell nyomni a reklámot, mert ez a támadható pont, ez érdekli, ilyen, így él egy nő a Föld nevű bolygón, azaz állan­dóan menstruál, hajat és fogat mos, izzad, mos, mosogat, instant­ főz, a gyereke fe­nekét szárazon, a saját bőrét nedvesen tartja, plusz nullahuszonnégyben festi a haját, miközben büdös a szája, de állan­dóan ügyel a fogyókúrájára, így aztán csokit harap harmincnyolc foggal, mely csokival bármikor bármit el is lehet érni nála, úgy politikailag, mint szexuálisan, plusz hajlakk. Kösz, srácok. Trójai sart. A lány, akivel beszélgettem, nem erre gondolt. Inkább arra, vajon mi volna a jobb megoldás: több újságírónőt foglal­koztatni, hogy azok afféle trójai faló­ként majd belülről vegyék be a sajtó kétségkívül létező ellenállását, avagy akciózni, azaz minél több konferenciát, előadást, workshopot, továbbképzést tartani, tematikus kiadványokkal bom­bázni a közvéleményt. Mondtam neki erre, hogy jól meg­nézném én magamnak azt az ügyeletes napi szerkesztőt, aki egy nőügyi konfe­rencia hírére maga alá vizel az izga­lomtól és azonmód áttördelteti ezért a címlapot, másfelől megnézném én azt az újságírót is, aki erre ugrik ész nélkül, mindent eldobva. El lehetne ott is kez­deni, hogy egy nő általában akkor megy újságírónak, ha már hatodikban is rendes külalakkal és szépen fogalma­zott, továbbá helyesírásból sem volt csillagos ötösnél rosszabb jegye, de ez így hülyeség. Akkor talán a másik feléről. Kik iga­zán sikeres és jó újságírónők ma? Van­nak. Nem is kevesen. És kétségkívül kevesebben, mint férfiak. Viszont, aki jó, az nagyon jó. Azaz: hihetetlenül művelt, sziporkázóan okos, frappánsan magabiztos és káprázatosan ír. Gonosz föltevésem, hogy a hasonló szinten el­ismert férfinál nagyságrendekkel jobb. És ugyanilyen gonosz föltevésem, hogy pont annyival kénytelen jobb len­ni, amennyi pluszmunkát bele kell fec­­cölni bármelyik nőnek bármilyen meló­ba, ha azonos megítélés alá - és hát persze: bérbesorolásba - óhajt esni azonos kategóriás férfival. Strapás is, kilátástalan is. Egy mezei napilapos újságíró napi rutinja a következőképp néz ki. Hajnali tíz-tizenegy felé - ez később értelmet nyer azok szemében is, akik a három műszakjuk miatt most fintorognak - bekóvályog a szerkesztőségbe. Rovat­vezetője kiosztja a feladatát, rohanjon el valami „sajtásra”, onnan egy másik­ra, aztán hívjon fel nyolc-tíz embert háttér-információkért, jöjjön vissza a szerkesztőségbe, folytassa az infógyűj­­tést onnan, de máris kezdje írni az anyagot, max. két flekk, csak a ténye­ket, még ha nem is érdekel, még ha nem is értesz hozzá, lapzárta van, fiúk, lapzárta, és bele kell húznia, mert a ru­tinhoz az is hozzátartozik, hogy este ta­lán még vissza kell rohanni valamelyik tökéletesen érdektelen, buta arcú politi­kus sajtótájékoztatójára tízre, hogy az­tán éjfél felé beeshessen valami kultu­rális izére vagy végre egy (persze: több) sör mellé­­ lazítani, mert azt mu­száj, és agyi fáradtságot nem lehet úgy kezelni, mint az izomlázat­­, persze csak akkor, ha történetesen nem ügye­letes, azaz nem neki kell üldögélnie a tördelők mellett és a többi kolléga cik­keit olvasni, felfogni, szortírozni, mé­retre szabdalni, továbbá a telefonokat kezelni. Mindeközben gyakorlatilag az autójában, szövegszerkesztővel és tele­fonnal él. Meg tudja ezt tenni egy férfi? Kiválóan. Fizikailag is, agyilag is al­kalmas rá, családi életét pedig képes úgy intézni, hogy beleférjen szinte min­den, hiszen mégiscsak ő a pénzkereső. Meg tudja ezt tenni egy nő? Kivá­lóan. Fizikailag is, agyilag is alkalmas rá. Feltéve persze, ha nincs családja. Könyörgöm, valaki egyszer számolja már össze, hány napilapos sztár újság­írónőnek van működő családja, melyik az az újságírógyerek, amelyik elviseli, hogy anyuról ma sem lehet tudni, mi­kor jön haza, melyik az az újságíróférj, aki úgy osztja be a szexuális életét, hogy az alkalmazkodjék a napi politika bakugrásaihoz, és melyik az az újságíró anyuka, aki ne elégelné meg a kicsi lá­nya ámokfutásait. , Mert egy nő, dolgozzék bármilyen beosztásban, bármennyi pénzért is, tudjon és érjen rá főzni, hímezni és es­ténként mesélni a gyerekének, mert ha nem teszi, akkor nem is rendes nő. Nem is nő. Nem véletlen, hogy ilyen napilapos segédmunkakörben legin­kább harminc alatti, főiskolát, egyete­met még nem végzett, független em­berek - nők, férfiak - dolgoznak, ameddig dolgoznak. De ugye azért tudjuk, hogy nagyon sokan vannak? Ugye tudjuk, hogy ők csinálják ne­künk a híreket? Ugye tudjuk, hogy őket olvassuk, miközben még a nevü­ket sem ismerjük? Iskolapadból reflektorfénybe Valaha ez egy szakma volt, és hát az sírja vissza a Kádár-korszakot, akinek két any­ja volt, de kétségtelen, hogy hajdanában­­tanában újságíró abból lett, akinek volt valami rendes szakmája, felsőfokú vég­zettsége, plusz tudott írni piszkosul - de hát az újságíró egykoron nem is a közép­iskola padjából esett ki nekünk megírni címlapra a „tutifrankót”. Nem az volt, hogy egyik héten még a matekérettségi meg a csajok miatt ragasztotta tele a szo­bája falát plakátokkal, a rákövetkező hé­ten meg újságíró lett. Valaha ez egy szak­ma volt, tán épp ebből kiindulva nincs is ma Magyarországon olyan, magára vala­mit is adó felsőoktatási intézmény, ahol ne volna média vagy kommunikáció szak. Zömmel persze fizetősek. Mi több: rendes gimnázium sincs ma már meg enélkül, így évente több száz - ha nem több ezer - „végzett” újságíró kerül ki a kvázi-képzésből. Munka­­ jó, ha tized­­ennyi. Az marad talpon, aki hajt. Huszon­négy órából negyvennyolcat. Amíg bírja. Csakhogy: ha egy negyven­éves pasinak nincs gyereke, az tök rend­ben van, nyilván megfontolt típus - egy negyvenéves nő gyerek nélkül viszont legalábbis gyanús. Az nem is nő. Mielőtt jól megsértődik mindenki, ugorjunk egyet. Politikai napilap rovatvezetője már nem lehet mindenki, aki beesik az utcáról, sőt. Nem csak ismernie kell az adott szakterületet, hanem jobban ismer­nie. Egy nőnek ideális terep. Érdekes mó­dokat vezetnek nők, amelyek a hülye köz­­gondolkodásunkban egyáltalán nem női­esek, gazdaság, külpolitika, ilyenek, mi­közben azt gondolnánk, hogy a kultúra vagy a krónika rovatokban nagyobb a gyakoriságuk, pedig. Csak sajnos egy rovatvezetőnek sem fenékig tejfel a sajtó, így aztán ha a nő úgy dönt, hogy karrier ÉS család, inkább olyan rovatok vezetését vállalja, amelyek heti megjelenésűek, azaz az anyalapban keccsölés helyett inkább a mellékletek szerkesztését. Ezzel tulajdonképpen már bele is fűzöttünk a hetilapok világába, és milyen érdekes: a hajdani tehetséges, mű­velt, talpraesett és írástudó napilapos új­ságírónők rendre kikötnek ezekben a ma­gazinokban, ha nem akarják szörnyű ma­gányos, kiégett és - ne hazudjunk: - masszív alkoholistaként végezni (egy­szer, figyusz ide, egyszer úgyis megírom majd azt a regényt, itt van a fejemben, itt, na igyunk még egyet!). (Viszont - sajnos - olyan még sosem fordult elő, hogy au­tós magazint szerkesztett volna nő. Én ezt, személy szerint, rendkívül fájlalom. Miért hiszik a férfiak, hogy mi nem ér­tünk­­jobban­­ az autókhoz?) Mínusz magánélet Főszerkesztőnek lenni egy jó politikai na­pilapnál - ez minden újságíró álma. De fél kézen meg lehet számlálni, hány nő van köztük - tulajdonképpen még az uj­­jakat sem fontos hozzá használni. Ennek biztosan sok oka van, én például azt gon­dolom, hogy kevés nő kap örömest gyo­morfekélyt a lapigazgató meg a laptulaj­donos folyamatos olvasottsági mutatói­tól, plusz a politikai felelősség és persze a nyomás, plusz valahogy el kell navigálni a szerkesztőséget is, plusz reprezentáció, plusz bíróságokra rohangálás. Mínusz magánélet. A jó vezető határo­zott, céltudatos, ugyanakkor megértő, ér­zékeny is egy bizonyos határig, képes ra­pid és jó döntéseket hozni, van vélemé­nye és ezt képes akár megváltoztatni is, továbbá van neki támogatottsága, felülről is, van respektje, fellépése, vitaképessége, és baromi nagy ütésállósága. Egy nőnek emellé még el kell fogad­tatnia azt is a kollégáival, ha ingerült, az nem a menstruációs ciklusától van, ha elégedetlen, akkor igenis a lappal, és nem a saját szexuális életével az (pláne, ha), továbbá szembe kell néznie azzal, hogy külsejét mindezek ellenére úgy fogják megítélni minden helyzetben, mint bármely adminisztrátorét, csak egy kicsit elutasítóbban. Hetilap is van egy rakás, az ember hajlamos úgy szétpa­kolni őket fejben, hogy vannak a női la­pok, aztán a közéleti-politikaiak, meg az izék. (Az izéket nagyon bírom. Ha valaki annyira szeret valamit, hogy ké­pes hétről hétre utánamenni, utánaol­vasni, írni, beszélgetni, szerkeszteni - hát az minden megbecsülést megérde­mel, dolgozzék bár pedagógiai, kohá­szati, környezetvédelmi vagy kutyakoz­metikai szaklapnál is. Elhivatottnak len­ni pedig szintén nem specializálódik a szexusra.) Minden tiszteletem a közéleti-politikai hetilapoké, nem kevésre vállalkoznak. Hírversenyben, ugyebár, nem vesznek részt, de jól meg kell hátterezniük az egész heti bel- és külpolitikát, a legkülön­félébb műfajokban. Egy nőnek, ha tud ír­ni, van tapasztalata és vannak kapcsola­tai, továbbá nem hülye, abszolút van ke­resnivalója a politikai hetilapoknál, bár nagyon magasra nem szokták vinni. Pe­dig ha azt a hívószót választjuk, hogy gazdasági tényfeltárás, nemigen ugrik be más neve, mint nőé. Nők, akik séróból lökik különböző gazdasági disznóságok összes tényadatát, át is látják, meg is tud­ják írni, el is tudnak menni ezért a bíró­ságra, el tudnak ezért menni valami tévé­csatorna beszélgetésébe vitatkozni, hogy ott jól lenézzék és lekezeljék őket. Nők, akik mégsem kapják meg a nekik járó jól megérdemeltet. Egyik hetilapunkban nemrég igen talá­ló volt a meghatározás, hogy minden szerkesztőségben van egy ronda, ala­csony, ordibálós ember, na attól lehet megtanulni a szakmát. Ezt csupán azzal lehet kiegészíteni, hogy újságíró az, aki 1. újságba, 2. pénzért, 3. cikket, 4. ír. S ha mégis nő az istenadta? Akkor épp úgy jár, mint bármely más szakmában, kicsit rosszabbul. Vagy nagyon. Török Mónika ír, olvas, menstruál - csajok a médiában ISSKAITE CIL „Az olvasót nem lehet eléggé alábecsül­ni'’ (ismeretlen, XX. századi hírlapíró) 2003. JANUÁR 25., SZOMBAT SZÉP NÉPSZAV

Next