Népszava, 2003. június (131. évfolyam, 127–150. sz.)

2003-06-28 / 149. szám

NÉPSZAVA 2003. JUNIUS 28., SZOMBAT VÉLEMÉNY 7 Valamit az eleganciáról Törvényes volt, de nem elegáns - mondta a kórháztörvény ismételt parlamenti el­fogadásának módjáról az Országgyűlés elnöke. Szili Katalin korrekten nyilatkozott; magam se hinném, hogy az Alkotmánybí­róság helyt ad egy törvényességi kereset­nek. Mert a házszabály tételes értelmezé­se aligha a testület feladata; legfeljebb megint egyszer kimondhatja, hogy a kép­viselők mindmáig nem tudtak a saját munkájukhoz világos, egyértelmű irány- mutatást megfogalmazni. Mármost az ele­ganciát pedig, ha nagyon for­málisan nézzük a dolgot, ép­penséggel számon lehet kérni a kormányoldaltól, hiszen csakugyan tehettek volna úgy, mintha a köztársasági el­nök kérésének megfelelően fontolgatnák még egy kicsit a kórháztörvényről alkotott vé­leményüket. Ha azonban ezt teszik, és mondjuk csak két nappal ké­sőbb szavazzák meg újra és változatlan szöveggel a törvényt, az ellenzék akkor is minden további nélkül cinikus kormány- párti magatartásról beszélt volna, mint­hogy az ellenzék természetesen nem ab­ban volt érdekelt, hogy a koalíció képvise­lői hosszan merengjenek a törvény felett, hanem abban, hogy változtassanak is az álláspontjukon. Ami viszont irreális vágy volt, miként azt a Fidesz és az MDF pon­tosan tudta. Egyszerűen nem volt benne politikai ráció: az ellenzéki kifogásokat ezerszer meghallgatta már a T. Ház, és új argumentumok nem kerültek elő Mádl Ferenc levelében sem. A szakmai szem­pontok vitáját egyszer már le kellett zárni - az ellenzéknek ahhoz a politikai törek­véséhez pedig, hogy a kórháztörvényt jég­re vigyék, a Medgyessy-kabinet érthetően nem óhajtott asszisztálni. Vagyis az elegancia kedvéért talán csakugyan le kellett volna mondani arról, hogy még a Mádl-levél kézhezvételének napján rendkívüli ülés keretében szavaz­zanak újra a törvényről, ám ez a gesztus könnyen tűnhet képmutatásnak, végtére nem változtat a lényegen. A koalíció elha­tározta, hogy átalakítja a legnagyobb tár­sadalmi ellátórendszert, és ebben a kér­désben végre határozottságot akart mutat­ni. Kivált, hogy a köztársasági elnök nem kérte az Alkotmánybíróság normakont- rollját; nyilván Mádl maga is felmérte, hogy az ellenzék érvelése alapján - mert lényegében azt tette a magáévá -, nincs hivatkozási alapja az alkotmánybírák dön­téséért folyamodni. A Fidesz és az MDF természetesen nem véletlenül szerette volna húzni az időt. Nem két nappal persze, hanem jóval töb­bel - és ezután is meg fogja próbálni. Mert amiként a kormány abban érdekelt, hogy minél előbb beinduljanak a törvény nyomán lehetséges változások, az ellen­zék éppen fordítva: ők semmiképp nem akarják, hogy ez a reform a ciklus végéig A szerző újságíró sikerrel járjon. Egy elhúzódó, s ezért lát­ványos eredményeket sem produkáló fo­lyamat minden keservével akarják szem­besíteni a közvéleményt, vagyis kudarc­történetet igyekeznek majd kommunikál­ni. Felfogták ugyanis, hogy mekkora a kórháztörvény tétje. A kórháztörvénnyel 2006-ban válasz­tást lehet nyerni és veszteni. Ha jól érzé­kelhetően beválik, a kormány dicsősége lesz, hogy a rendszerváltás óta először vállalta az átalakítás kockázatát. Ha az egészségügyi állapotok nyilvánvalóan romlanak, ha botrányok tarkítják a struk­túra változását, akkor az ellenzék kezébe adu ász kerül. Ezért a kórháztörvény poli­tikai jelentősége mellett eltörpülni látsza­nak a szakmai kérdések - holott a törvény politikai felhasználhatósága legkevésbé sem független a szakmai hozadékától. Kudarc vagy siker: mindkettő azon mú­lik, hogy a betegellátás minősége miként változik. A kormánynak időre van szüksé­ge a kibontakozáshoz, nem utolsósorban ahhoz is, hogy még a ciklus vége előtt korrigálni tudja az óhatatlan hibákat és rossz helyzeteket. Ezért az ellenzék az időre játszik: ha az Alkotmánybíróság elé vihetné a törvényt, azzal komoly idővesz­teséget okozna a kormánynak; s ha a tör­vény egyes passzusait még hatályon kívül is helyeznék, az már szinte nyert ügy vol­na a Fidesz-MDF szövetség számára. Hogy ez sikerül-e, majd meglátjuk; min­denesetre kevés az esélye. Ezért is döntött úgy az ellenzék, hogy a kórháztörvény „befeketítésére” minden eszköz megengedhető. A szakmai részlet­finomságokkal a közvélemény amúgy sem foglalkozik, tehát alapjában és a lehe­tő legközérthetőbb demagógiával kell tá­madni az egészet. Az elérendő cél nem ke­vesebb, mint a privatizáció teljes társadal­mi lejáratása. Ez lényegében előrelátó kommunikációs feladat, amelynek célja olyan erős kételyeket, illetve elutasítást ébreszteni az emberekben, hogy mire a valóság netán majd rácáfol a pesszimista előfeltevésekre, a közhangulatot már ak­kor se változtathassa meg. Mikola exminiszter mellett ennek a po­litikai manővernek az oroszlánrészét Ader János, a Fidesz frakcióvezetője vállalta magára. Minden közszereplése alkalmá­val hamar a lényegre tér. Tétele egyszerű: a haszonszerző tőke kimazsolázza majd a nyereséggel üzemeltethető kórházi részle­geket, a veszteségeseket meg az önkor­mányzatok és az állam nyakán hagyja, ^gazdagok és szegények nem vehetik majd igénybe egyazon betegellátást, az esély­egyenlőség követelménye sérül. Áder képviselő úr ezzel a mondókával végig- tumézta már a rádió- és tévécsatornákat, mi tagadás, anélkül, hogy bárki műsorve­zető felhívta volna a figyelmét arra a tény­re, miszerint a törvény éppen a kimazsolá­zás eddig akadálytalan gyakorlatát szünte­ti meg. Ugyanis kimondja, hogy kórház ezentúl csak egyben magánosítható; rész­legei e célból nem választhatók külön. Áder persze nem azért mond valótlansá­gokat, mert nem ismeri a törvény szöve­gét, hanem azért, mert ezt tartja célszerű­nek. Általában is célszerűnek tartja, hogy egy jobboldali párt nevében folyamatosan uszítson a piac és a tőke el­len, már-már szélsőbalos ér­vekkel. Egyfajta primitív an­tikapitalista „dumát” ad elő a lelkiismeretlen haszonlesők­ről, akik a profit oltárán felál­doznák a magyar nép egész­ségét. Lehet persze erről is szónokolni, de akkor nein kellett volna részt venni a rendszerváltás­ban. Kapitalista viszonyok között - fájda­lom - az állam nem a profitszerzés ellen lép fel, hanem szabályozza és közérdekű garanciák közé szorítja annak lehetőségét, majd az elért nyereséget megadóztatja. Mindenesetre mára ott tartunk, hogy a kórházi privatizáció dolgában jobbára si­került totális káoszt teremteni még az amúgy érdeklődők fejében is, és bárhogy nézzük, ez máris ellenzéki előny. Az eről­tetett menetű parlamenti szavazás várható botrányát tehát a kormány nem éppen kedvező helyzetben vállalta - de ha már így tett, akkor mégúgy érthető hajthatat- lanságát egyetlen módon ellensúlyozhat­ta, mi több, használhatta volna ki a saját javára. Magának a miniszterelnöknek a felszó­lalásával. Mi történhet nagyobb horderejű esemény az ország házában, mint az egészségügyi ellátórendszer reformjának törvényi elfogadása? Milyen alkalomból várhatja el inkább a köztársaság polgára, hogy a felelős magyar miniszterelnök sa­ját szavaival tegye hangsúlyossá és vilá­gossá kormánya törekvéseit? Medgyessy Péternek a döntés súlyához méltó beszéd­ben kellett és illett volna szólnia a kétke­dőkhöz. A parlamentből az országhoz. A maga reputációjával kellett volna nyomatékot adnia szándékainak. Ezt a személyes fellépést egy ilyen exponált po­litikai helyzetben nem lehet elkerülni. Egy kormányfő tartozik ezzel az állam polgá­rainak. Medgyessy Péter azonban nem^ vett részt a parlament idényzáró ülésén. O, aki nem is oly rég a minisztériumok kommu­nikációs gyakorlatát bírálta, most elsza­lasztottá a kínálkozó lehetőséget, hogy kormánya kiállását egy nagy jelentőségű törvény mellett pozitív politikai ese­ménnyé avassa. És ez nagyobb baj, mint a szavazás két­napos halasztásának elvetése. Üres forma­litás helyett a valódi, a tartalmi elegancia veszett oda. Kudarc vagy siker: mindkettő azon múlik, hogy a betegellátás minősége miként változik. A kormánynak időre van szüksége a kibontakozáshoz Távol Afrikától Esti ébredés Történelmi ismereteink szerint július 4. egy nagy szabad ország, az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének napja. Meg is örültem, mikor e jeles napra tervezett demonstrációra hívó papír került a kezem­be. Gondoltam, szép dolog, ha civil polgáraink megemlékeznek a füg­getlenségi nyilatkozatról, George Washington, Thomas Jefferson és tár­sai nagy művéről. Csalódtam is, amikor alaposabban átolvastam az invitációs papírt, amelyben szó sem esik holmi Washingtonokról, hanem egy bizonyos Szabad Magyarországért Mozgalom július 4-ét az „ébredés napjává” nyilvánítva korántsem a történelmi 1776-os, hanem a tavalyi július 4-i, egyébként engedélyezetlen tüntetés és az Erzsébet híd elzárásának év­fordulójára óhajt emlékezni. Tudom, szabad országban élünk mindenki arra emlékezik, azért demonstrál, ami jólesik neki - kinek Washington és a függetlenség napja, kinek az Erzsébet hídi botrányblokád. Kicsit zavarba ejt az is - már megint az a fene történelem -, hogy a Szabad Magyarországért mozgalmárok az ő július negyedikéjüket az ébredés napjának nevezték el. Valószínűleg elővigyázatlanságból nem gondol­tak arra, hogy az Ébresztő, Ébredő Magyarok (lásd a 30-as és a kora 40- es évek soviniszta fél és egész nyilasmozgalmai) rossz, nagyon rossz re­miniszcenciákat ébresztenek. Az ébredés napi meghívó egyébként sok érdekességet tartalmaz. Pél­dául a rendezvény céljai között szerepel „a politikamentes közrend és közbiztonság követelése”. A magyar alkotmány alapjogként biztosítja mindenkinek - az ébredés napiaknak is! - törvényes keretek közt (értsd: nemkívánatos randalírozni, hídelzámi, focimeccs ürügyén tömegvere­kedni) a szabad gyülekezést. Hiányos fantáziámmal nem tudom elkép­zelni, mit jelent ezután a politikamentes közrend, pláne a közbiztonság. További cél a privatizáció (kórház , stratégiai vállalatok) leállítása. Tün­tetni, okkal vagy ok nélkül, lehet a privatizáció ellen, de hogy ezt a szo­cializmusról a piacgazdaságra áttért hazánkban az elmúlt évtized során ugyancsak előrehaladott folyamatot hogyan kívánják az ébredés napiak délután 5 és este 8-között leállítani, ez maga a talány. A következő prog­rampont azonban teljesen világos: az elmúlt egy év kormányzati munká­jának értékelése. Biztos tanulságos lesz, amikor a részt vevő társadalmi szervek, mondjuk a Trianon Társaság vagy a Horthy Miklós Társaság valamelyik avatott politikai elemzője a feszülten figyelő ébredő sokada- lom elé állva adatok és nyomós érvek hosszú sorával kormányt értékel. Az persze megnyugtató, hogy a rendezők külön kérik, hogy a transz­parensek feliratai ne legyenek alpáriak, hanem ötletesek és jól skandál­ható szöveget gyártsanak'. Végre egy szép, békés demonstráció, ahol nem fognak akasztófakötelet kínálni s a pusztuljon, vesszen jelszavak helyett is kacagtató rigmusok fogják mulattatni az egybegyűlteket. Nem is értem, hogy az egész ébredés napi felhajtás előzetese - biztos csak rossz emlékeim okán - miért hasonlít vészesen az elmúlt egy esztendő jobb-szélsőjobbos (polgári körös), botrányba hajló utcai skandalumaira. De azért ne gondoljunk rosszra. Akkor se jusson eszünkbe némely ok­tóber 23-i temetői közbotrány, ha a rendezők külön kérik: „hozzatok sí­pokat és mindenféle hangkeltő eszközöket” -, s ami új dolog, dudákat, hogy ébresztőt fújhassanak a magyaroknak. Mint mondják: akik így akarnak szerintük végveszélyben imbolygó magyarokat ébreszteni, ám tegyék. S bár tudtommal az ébresztő ideje reggel van, a hídelzárás év­fordulóját este ünneplők, ha elég dudát és dudást tudnak verbuválni - a szó minden értelmében - gondolom, fújhatják. Szász István Snóbli ficM /Mftlb ümcitM tíz/*MirtRi»r- MMoNb, 4KK0R MSZ4T... ~ Pápai Gábor rajza Valamiért úgy alakult, hogy az el­múlt hetem a strucc jegyében zaj­lott. Hétfőn, amikor kedvébe ven­déglőm étlapján felfedeztem a fu- tómadárból készült steaket, úgy döntöttem, életemben először megkóstolom. (Miért ne? Ettem már .sült sáskát is, az se volt rossz.) Kár a szót hosszan vesztegetni rá: a tökmagos-fokhagymás már­tással, házi krokettel fenséges volt. Elégedett hassal akkor nem is gondolhattam, hogy pár nap múlva új­ra strucc lesz a terítéken. Igaz, nem tányéron, hanem csak szóban - meg amúgy virtuálisan. Történt ugyanis, hogy a Népszava kirobbantotta az úgynevezett Hekus-botrányt. Felfedett egy sor megmagyarázhatatlan furcsaságot, amivel az állam- hatalom egyenruhás részei - egymással versengve - dédelgettek egy magánlapot. Az újság tulajdonlásá­nak Panamába nyúló szálait, izgalmas személyi Összefonódásait, miegymásait is taglaltuk. És akkor írtam én erre az oldalra egy vitriolos kis szösszenetet. Ugyanis - aligha alaptalanul - úgy lát­tam, összefüggés mutatkozik az országos rendőrfő­kapitányt kínosan érintő cikkeink és a tény között, hogy Salgó tábornok úr lemondta lapunkkal megbe­szélt interjúját. Trucc volt az írás címe, a végén pe­dig azt írtam: a főkapitány truccol. Emlékeim - és a nagy Bakos-szótár - szerint a ki­fejezés ezt jelenti: dacol, duzzog, megköti magát, makacskodik. Nos, épp ezt is akartam mondani vele. Nem hittem hát a fülemnek, amikor a bizonyít­ványt magyarázó, alapos csütörtöki sajtótájékozta­tóján Salgó László a pulpitusról a következőket mondta: az, hogy „...elzárkóztam, megsértődtem, bezárkóztam, struccolok vagy emuzok, ez nem felel meg a valóságnak”. Nagy Lajos írja Képtelen természetrajzában: ,A strucc a legnagyobb madár. A magassága két méter, de ha emelvényre áll, még több... Kedvenc tulaj­donsága a struccolás, amit úgy csinál, hogy bedugja fejét a homokba, és nem törődik semmivel.” E helyt hangsúlyosan leszögezem: az országos rendőrfőkapitányt nem néztem struccnak. (Az emu­ról kijelentem továbbá, hogy azt már a tábornok úr költötte hozzá.) De, hogy Afrika faunájánál maradjunk: a Teve ut­ca - trucc ide, trucc oda - a héten gyorsan levetette púpját a hátáról. (Bár tudjuk, teve van egypúpú, van kétpúpú, sőt több...) Őszintén szólva szájtátva figyeltem az eseménye­ket. Azt, milyen hosszan és .részletekbe menően tag­lalta a főkapitányság, hogy derék és feddhetetlen dolog volt összefonódni egy magánlappal, ellátni őket minden földi jóval, amit testület csak adhat. Te­lefonnal, kék lámpával, szerkesztő-alezredessel, ki­tüntetésekkel, jutalmakkal, tanácsadói állással. „A felek a közjó javítása érdekében érzett felelősségük­től vezérelve, felismerve az együttműködésből adó­dó eredményes és hatékony munkavégzés lehetősé­geit, a kölcsönös előnyök figyelembevételével álla­podnak meg...” — írták. Mindez tehát rendjén- és helyénvaló: maga a megjavult közjó. Pokoli lenne az élet, ha a Hekus nem telefonálhat­na belügyi vonalon vagy nem adna tanácsot Salgó- nak. Úgyhogy akárha meg is rettenhetnék, mekkora bakot lőttünk azzal, hogy felhánytorgattuk mindezt. Nem értem viszont, hogy ennyi szép eredmény, ily gyümölcsöző kapcsolat miképpen érhet mégis oly hirtelen véget. Mert itt most „aratott a halál”. Az összes tábornok azonnal eldobta addig kedves játék­szerét. Határőr a finánccal, börtönőr a tűzoltóval mintha csak összebeszélt volna: egyszerre tagadták meg a közösséget a Hekussal... Amúgy a struccolást a truccolástól egy vacak kis betű választja el, ám tudjuk, egy vacak kis betű is mekkora kalamajkát okozhat. Gondoljunk csak Sztálin halálára, amit „mély megrendeléssel” tuda­tott az újság. Czinege Lajos idejében is csak egyet­len elütésen múlt, hogy a néphadsereg szarufarende­lésére nem gerendákat, hanem vécédeszkát szállított az asztalosipar. Salgó László esetében - szerintem - a félreértést- hallást nyilván nem figyelmetlensége, tájékozatlan­sága számlájára kell írnunk, sokkal inkább Freud doktort hibáztathatjuk. Mindegy, a foglalkozás elérte célját: tanácsadói szerződés felbontva, újság kitagadva, barátkozás le­tagadva, mundér megvédve. A régi kérdés egyébként úgy szólt: Hogyan lehet kivenni az egyenruhán esett foltot? A válasz: köny- nyen, mert ha elég nagy a folt, akkor szabad szem­mel is jól kivehető... Egyébként kedvelem a struccot! Veress Jenő NÉPSZAVA-----------------------------------­F őszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztő: MUZSLAI KATALIN ■ Vizuális szerkesztő: VERESS JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: VÁRNAI IVÁN, helyettes: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, P0DH0RÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, REGŐS ZSUZSA ■ Külpolitikai szerkesztősógvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIG0VICS ZSOLT Kiadja a Diario Lapkiadó Kft. ■ Vezérigazgató: VÉRTES JÁNOS ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: F0DRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. k Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1650 Ft, negyedévre 4710 Ft, fél évre 9240 Ft, egy évre 18 000 Ft. ^jftATESZ Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 8 1 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti kM*

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék