Népszava, 2004. január (132. évfolyam, 1–26. sz.)

2004-01-03 / 2. szám

SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. JANUÁR 3., SZOMBAT Távol a mennyországtól Nemrégen került a hazai mozikba Todd Haynes filmje. A történet társa­dalmi, neveltetési okok, a lelkek mélyén munkálkodó előítéletek miatt el­hazudott életeket és párkapcsolatokat vonultat fel az ötvenes évek Ame­rikájában. Természetesen a film a máról, rólunk, mindannyiunkról (is) szól: vajon a ma világában mennyire vagyunk őszinték egymáshoz és ön­magunkhoz? Todd Haynes alapította 1985-ben az Apparatus Productions nevű non­profit szervezetet, amely pályakezdő filmalkotóknak nyújt pénzügyi támo­gatást és segítséget a produkciókban, a forgalmazásban. Todd Haynes ala­pító tag a színészek AIDS-aktivista közösségében, a Gran Furyban is. Második játékfilmje, a Safe egy kaliforniai háziasszony története, szintén Julianne Moore főszereplésé­vel. 1995-ben mutatták be a Sun­dance Filmfesztiválon, 2000-ben a 65 kritikus részvételével tartott sza­vazáson a 90-es évek legjobb filmjé­nek választották. A Távol a mennyországtól 2003- ban négy Oscar-jelölést kapott: a leg­jobb női főszereplő (Julianne Moore), a legjobb forgatókönyv (Todd Haynes), továbbá a legjobb operatőr és a leg­jobb filmzene kategóriában. Az alko­tás négy kategóriában Golden Globe­­díjat is nyert. A filmben Haynes és csapata apró részletekbe menően kívánta vissza­idézni az ötvenes évek Amerikáját. A ragyogó, mély tónusú Tecnicolor szí­neivel, illetve, ahogyan akkurátusan a díszletek, helyszínek, jelmezek sorát válogatták egybe. A főszerepet alakí­tó Julianne Moore még arról is meggyőzte a rendezőt, hogy hajszíne szőke legyen a filmben, hiszen min­den korabeli filmfőhősnő szőke volt az ötvenes évek mozijaiban. Ekkor volt pályája csúcsán Marilyn Monroe is, a korabeli női divatot pedig precí­zen láttatják az alkotók. A jelmezek­­ a cipőktől a muszlinsálakig a szí­nek, a fények érzékeny és hiteles ki­választásáig pontosan idézik a kort. „Néhány ingblúz, ami rajtam van, olyan Lauren Bacall-stílusú. Mind nagyon élénk színű, nagyon őszies árnyalatú. A szemöldökök és a mű­­szempillák nagyon jellemzők az 50- es évekre. A rúzs, amit használok, a ‘Cseresznye a Hóban’ elnevezésű ár­nyalat, az 50-es években valóban di­vatos volt ez a vörös. A gyártó cégnél még megtalálható, már nem a boltok­ban, de a sminkesek meg tudták sze­rezni” - mondja Julianne Moore. A helyszín Hartford városa, Con­necticut államban, 1957 őszén. Cathy Whitaker (Julianne Moore) éppen az­napi bevásárlókörútjáról érkezik ha­za. Férje, Frank (Dennis Quaid) a Magnatech tv- és rádiókészülék­gyártó vállalat vezetője. Azonban a gyarapodás és fogyasztás negédes és álszent mindennapjaiba egyszer csak egy szörnyű titok robban be: a férjről kiderül, hogy homoszexuális. Cathy, a feleség segítségével a kor meggyő­ződésének és magától értetődő reak­ciójának megfelelően pszichológus­hoz fordulnak, hogy együttes erővel küzdjék le a „betegséget”. Hiszen im­már egy kétgyermekes család továb­bi jövője, s persze, nem mellékesen, a kisváros elitjébe tartozó házaspár re­putációjának megőrzése a tét. A célt azonban nem sikerül elérni, Frank nem képes „kigyógyulni” melegsé­géből, csupán egyet érnek el: halmo­zódik a feszültség, a csalások és ha­zugságok sorozata, a megoldást nem hozó alkohol hódító homályába bur­kolja ideig-óráig a felgyülemlő el­hallgatásokat, őszintétlenséget, félel­met, öngyűlöletet. „Egy ötvenes években játszódó melodrámát úgy megcsinálni ma, hogy áttételek nélkül, szinte belevá­gunk a közepébe ennek a felfokozott, adrenalinőrült korszaknak, nos, ez ta­lán meglepő elgondolásnak tűnhet. De a leghatásosabb melodrámák mindig azok, amelyekben nincs nyil­vánvalóan gonosz figura, hanem ahol végül a szereplők akaratlanul sértik­­bántják egymást, pusztán azáltal, hogy saját vágyaikat kergetik. Az 1950-es évek látszólagos ártatlansá­gába csomagolva olyan ‘illékony’ té­mákról beszélni, mint a faji kérdés és a szexualitás, egyben azt is jelenti, hogy kiderül, mennyire komplikáltak ezek a témák ma is, hogy jelenlegi vi­lágunk önelégült stabilitása milyen sok mindenben hasonlít ehhez a rég elmúlt időszakhoz - mondja Todd Haynes, a rendező. - Azt akartam, hogy az érzelmi hatás és a stilisztikai beidegződések végső soron egysége­sen, egyként működjenek. Úgy gon­dolom, hogy a legjobb melodrámák­ban az történik, hogy a néző bizonyos értelemben kívülről, bizonyos távol­ságból szemléli a történéseket, kívül­ről látja a szereplők cselekedeteit, de ugyanakkor akaratlanul, érzelmileg a sztori hatása alá kerül, részesévé vá­lik. Ez azért van, mert ezek a filmek a társadalom finom, érzékeny rezdü­léseiről szólnak, nagyon nagy és na­gyon kicsiny dolgokról, amelyek va­lójában soha sem változnak. Szere­lemről, kétségbeesésről és csalódás­ról, árulásról, csalásról is, olyan dol­gokról, amelyeket valamennyien megtapasztalunk. Úgyhogy, akár tet­szik, akár nem, magával ragad, be­szippant a történet.” Todd Haynes kitűnő érzékkel, fi­noman egyensúlyozva vezeti a törté­net szálait, és megteremti azt a ritka csodát a melodráma műfajában, ami­kor a történet hiteles, emberi és meg­indító egyben, mégsem érezzük egy pillanatig sem, hogy átfordulna ha­tásvadász, túlcsorduló, szirupos mes­­terkéltségbe a színészek játéka vagy a forgatókönyv diktálta dramaturgia. Nem javít a film szereplőinek hely­zetén, hogy Cathy, a feleség csupán egyetlen őszinte és hozzá érdek nél­kül közeledő emberi lényben talál megértő lelki társat, akinek egyre nyíltabban kiöntheti lelkét, még ha férjével kapcsolatos legnagyobb tit­kát meg is őrzi. Azt csak legjobb ba­rátnőjének meséli el jóval később, akinek támogatása jeges visszahúzó­dássá válik, mihelyst kiderül: Cathy bizalmasa kertésze, Raymond lett, akihez egyre erősebb érzelmi szálak fűzik. Nem egy harmadik személy felé történő nyitás válik megbocsát­­hatatlanná egy halódó és őszintétlen házasságban, hanem az, hogy a kor „erkölcsi” és társadalmi konvencióit súlyosan megszegve a fehér feleség egy néger felkínált bizalmát és érzel­meit viszonozza. Igen, néger, nem fe­kete vagy afro-amerikai, az ötvenes évek végének amerikai társadalma még fényévnyire jár a politikai kor­rektségtől. Haynes hozzáteszi: „Még mindig hihetetlen mértékben küzdünk a faj­gyűlölettel. Az emberek még mindig viaskodnak a saját szexualitásukkal, még ebben a világban is, amely pozi­tív alternatívákat kínál mindenfelé. A faji és a szexuális orientáció még mindig konfliktusként rögződött a kultúránkban, még mindig nagyon húsba vágó, élő kérdések ezek.” Julianne Moore, a feleséget alakító színésznő szerint: „Ebben a filmben felmerülnek olyan témák, mint bi­­gottság és előítélet, de végső soron ez Todd legfeministább filmje. Az az ál­láspontja, hogy létezhetnek szexuális különbségek, kulturális különbségek és faji különbségek, de az első és leg­fontosabb különbség már a születés­kor eldől, nevezetesen, hogy fiú vagy-e vagy lány. Cathy életében mindent a női mivolta határoz meg. Amennyire a filmben a férfiak azok, akik mindezeken a dolgokon keresz­tülmennek, ők azok is, akik valahogy tovább is tudnak lépni. Cathy az, aki lemarad, mert ő nő.” A kertész figuráját megszemélyesí­tő Dennis Haysbert megjegyzi: „Ray­mond jó ember, aki rosszkor született. Ő és Cathy olyan időben élnek, ami­kor egyszerűen nem illenek abba a képbe, amit az emberek normálisnak tartanak. Két ember, aki beleesett a vi­lág csapdájába, akik sosem lehetnek egymáséi, mert túl sokan vannak kö­rülöttük, akiknek ez fájdalmat okozna. Úgyhogy feláldozzák magukat.” Haysbert azt reméli, hogy „amikor az emberek megnézik a Távol a mennyországtól című filmet, akkor visszanéznek majd az életükre és meglátják az elszalasztott alkalma­kat, és azt mondják: ‘Ezt soha többé nem hagyom, hogy megtörténjék. Legközelebb, ha rátalálok a szere­lemre, mindegy, hogy ki ő, mindegy, hogy milyen a bőrszíne, vagy a mére­te, vagy a vallása, akarni fogom és harcolok érte.’ Ha valaki erre gondol majd, míg kifelé megy a moziból, ak­kor sikerült, amit akartunk.” Persze a legnagyobb és leginkább megbocsáthatatlan dolog, hogy Cathy nőként, egy társadalmilag ma­gasan pozícionált feleségként rövid időre elhiszi és megtapasztalja, hogy nem a homlokzat, a rózsakertes, felső középosztálybeli családi otthon, a magazincímlapra illő, hibátlan kará­csonyi nappali a fontos. Hogy mind­ez semmit nem ér, ha hazug, őszinté­nek lenni képtelen házastárs a család­fő, hogy az ostoba, de hajszálponto­san lesújtó faji előítélet gyűlölete szikrázik fel látványosan. Mert talán egyetlen dolgot nem képes megbo­csátani a társadalmi környezet, az oly közeli ,jó barátok” népes csoportja: ha valaki veszi a bátorságot és elhi­szi, hogy kilépve a mindennapok foj­togató díszletei közül, megtapasztal­hatja, ha félve is, saját legbensőbb ér­zéseit és vágyait. És személyesen megéli egy-egy rövid órára, hogy va­lóban lehetséges korlátok nélkül, őszintén élni a Földön, a saját, szuve­rén életében. Boldogan. Red­nák Gábor Szabad lexikon B., bébiszitter - aki a szülők távollétében vi­gyáz a gyerekekre. * Kovács János barátom egy nap arra ébredt, hogy ő jó ember. Ezen vagy tíz percig merengett. Kü­lönösen azon, miként is mutassa meg az álnok világnak ezt a nagy jóságot. De sokáig semmi sem jutott eszébe. Már éppen derengett, hogy valami egészen látványosat kell produkálnia, olyat, amelyet tán még az annalesekben is meg­örökítenek, mikor ránézett újra a vekkerre, és tudta, rohanni kell, mert a barátai már várják a gőzben. Még ott is ezen morfondírozott, amikor egyik állandó jellegű tettestársa azzal az ötlettel állt elő, hogy vállalják el a szilveszteri előbuli nap­ján a gyerekek felvigyázását, hogy a feleségek mehessenek nyugodtan mulatni. Kovács János barátom eleinte akadékoskodott, hogy egyrészt ez nem elég hősies, másrészt meg inkább men­jenek ők a buliba, és gondolkodjanak még egy kicsit ezen az egészen. De lassan-lassan belátta, ez lesz a megoldás. Különösen, mikor körvona­lazódott, hogy a gyerekfelvigyázáshoz maradt még a múltkorról egy egész üveg single mait viszki is, amelyet legfeljebb majd bevetnek, ha nagy a baj. A helyzet csak picit fokozódott, amikor még egy barátjuk - meghallva, hogy mi lesz itt - szintén rájuk bízta gyermekeit. Sőt, még Kovács János barátom öccse is felajánlotta két lányát, azzal a felkiáltással, hogy ahol hat gyerek elfér, ott nyolccal sem lesz gond, külön­ben is, sokkal nagyobb jóság nyolc gyerekre vigyázni, mint kettőre, háromra, vagy éppen hatra. Nem volt visszaút. Legfeljebb csak annyira futotta az erejéből, hogy a viszkiadagot megemelje. S a jelzett napon meg is jelent a csomó gyerek. Szüleik szépen sorban elköszöntek és csak né­hány hasznos tanácsot adtak, úgymint: Ba­­bikának csak langyosan szabad adni a kakaót, és Lujzika csak egy kicsit allergiás a tejre. Ellenben Ádámot nem szabad túl meleg vízben fürdetni, nehogy megfázzon, ellenben Áronnak muszáj mesélni, lehetőleg az Amikor én óvodás voltam című könyvből. Külön jó tanácsok a fogmosás­sal kapcsolatban, valamint a korai lefekvésről. Ez utóbbival Kovács János is egyetértett, kitusz­kolta az utolsó szülőt is. A lábát feltette az asztal­ra, a legnagyobb gyereket kinevezte felügyelő­nek, a legkisebbet kiküldte a konyhába du­góhúzóért és kevert magának egy száraz fehér fröccsöt. Kicsit később a felvigyázó gyerek jelentette, hogy valamelyik kölök a macska kajáját eszi a kisfáiból, de Kovács János megnyugtatta, hogy van még a zacskóban, jut a cicának is. A fogmo­sást és a fürdetést elengedte, mégiscsak szilvesz­ter lesz mindjárt. Az óvodásokról szóló mese­könyvet nem találta, de felolvasott a Sztár maga­zinból, élvezték a gyerekek. Közben nagyokat húzott a viszkisüvegből is, a gyerekek ezalatt egy szolid párnacsatát vívtak, alig valamit törtek össze. Két kisebb gyerek ekkor már teljesen ma­gától elaludt, a nagyobbak hoztak még egy po­hár viszkit Kovács János barátomnak, és mikor végre elszenderedett, akkor betették a videóba a Lady Chatterlay szeretője című alkotást. A gye­rekek, akik ezek után még a Private Gold csator­nába is belekukkantottak, ekkorra már a kicsiket is felébresztették, mégse maradjanak le minden­ről, később azt mesélték, hogy nagyon jól érez­ték magukat, időben lefeküdtek, fogat mostak és még a mesekönyvből is kaptak mesét, úgyhogy az lenne a legjobb, ha Kovács János barátom vi­gyázna rájuk legközelebb is. Dési János (A szerző azonos címmel megjelent kötete kap­ható a jobb könyvesboltokban.) Hurka Mit hozott a Jézuska? Ami a konkrétumokat illeti, azok megtalálhatók voltak az ötezer forint per méterbe kerülő normann fenyő alatt. Sanyi például kapott a Mártitól egy szuper Ray Ben napszemüveget. Került az okuláré vagy 40 ezer forintba. Igazi retrócsemege. Formája csepp alakú, pilóta-napszemüveg, amit az amcsik hord­tak a II. világháborúban. Igazán vicces látvány volt, amikor szenteste a Sanyi az orrára tette az ő Ray Benjét, a másik elé, mert azt tudni kell, hogy Sanyi szemüveges gyerekkori kancsalságból kifo­lyólag, így ha erős napsütésben fölteszi az újonnan kapott Ray Bent, akkor baromira nem lát semmit. Szegény Márti tök ki volt bomlva, egyvégtében azt hajtogatta: „hogy lehettem ilyen hülye!”, de a család szerint nincs gáz, mert ki lehet cserélni a lencsét dioptriásra. A történetből kiviláglik, hogy Sanyi és Márti még csak két éve vannak együtt, s Mártinak még sose volt dolga szemüveges férfival. Ajándékozás után az ünnepi asztalnál - borle­ves, halászlé, húsleves, marhahús almás tormával, töltött káposzta, gesztenyés pulyka, rántott hús, csokifagylalt, kávé, bejgli (mákos, diós, geszte­nyés)­­, két fogás között ajándékozási történetek­kel szórakoztatta egymást a család. Anita elmesélte, hogy a papának igazi „megle­pő” ajándékot szánt. Tudni kell, hogy Tibor bácsi éppen most gyógyult ki a rákból mindenféle ke­moterápiának köszönhetően. Anita ezért óvatos volt, fölhívta a kezelőorvost, doktor Ballait, aki rosszat sejtve hallgatott, szentül hitte, hogy Tibor bácsinak szövődménye lett, de amikor Anita csak annyit csicsergett a fülébe, hogy nem ellenjavallt-e, ha a papának vörös kandúrt hoz a Jézuska, akkor az orvos heherészni kezdett a napi borzalmak után, s nyihogva csak annyit mondott, hogy nem, azaz igen. Sári a maga tíz évével igazi kis dög, vagy mond­hatni, profi érdekérvényesítő, mert már a nyári nya­raláskor kijelentette, hogy neki karácsonyra semmi más nem kell, csak és kizárólag mobiltelefon. Az osztályban (IV/C) már mindenkinek van, s az neki is jár, lehetőleg Nokia. Szóval, megkapta. A mobiltelefon gyermeki hasznáról megoszlot­tak a vélemények, de valószínűleg Bözsinek volt igaza, amikor azt mondta, hogy igazából ezzel a Krisztáék magukkal csesztek ki, mert most az lesz, ha a Sári nem veszi föl azonnal a telefont, akkor az anyai szív rögvest rendőrért, mentőért kiált, mert lelki szemeivel gyermekét villamos alatt, pedofil karmai között fogja látni. Ebben mindenki nagy hümmögésekkel egyet is értett, egyedül Sárit nem lehetett lelombozni, ő rendít­hetetlenül kígyózott (telefonos játék), esemesé­­zett, s átlag tízpercenként fölhívta a barátnőjét, az Orsit, hogy na, mizújs. Mint a családban köztudott volt, Győzőnek no­vemberben ellopták a kocsiját, s egyben a csomag­tartóban tárolt családi (négyszemélyes) esernyőjét, amit Győző nagyon szeretett, bár be kell vallani, évente ha kétszer használta, akkor sokat mondunk. Most tehát kapott egy összecsukható ernyőt a kínai piacról, igaz, nem családi ernyő volt, hanem egy­személyes, s nem fekete volt (de sárga), ám az ajándékozó szerint - a hugi­­ esőben ez is jó. Sőt... A legnagyobb indulatokat Kamilla ajándéka vál­totta ki, aki egyetlen élete párjának - ez az első ka­rácsonyuk, mint férj és feleség — egy dizájn vécé­deszkát vásárolt. Persze a vécédeszkák ma már műanyagból készülnek, ami pedig a díszítést illeti, na szóval... Kamilla férje (Komél) erotikus érzé­seire játszott, ezért olyan műtárgyat szerzett be, amelyiken női bugyik úsznak a levegő égben. Be kell vallani, hogy a kompozíció annyira ronda, hogy már szép, fiatal házasokhoz tökéletesen illik, szóval tök „kúl” (ennek a szónak még a későbbi­ekben lesz jelentősége)... Kornél nagymamája, bizonyos Margit néni annyira fölháborodott a vécédeszka láttán, hogy ki­jelentette, ő bizony arra sosem fog ráülni, mert aki ilyet csinál és vesz, az beteg és beteges, és mint köz­tudott, a vécén lehet a legjobban ekcémát kapni. Sári az övéinek mozijegyet vett 26-ra, megnéz­hették vele együtt az Apám beájulna című magyar filmet. A szülők kifejezetten örültek ennek, mert az a véleményük, hogy magára valamit is adó kultúr­­lénynek tudnia kell, hogy mi a pálya a magyar filmművészetben. A film­­ szerintük­­ azonban (kölcsönvéve annak szóhasználatát) „megaciki”. „Kúlnak” akar látszani, szóval dögösnek, jónak, de nem „kúl”, inkább „durván durva”. Primitív, s semmiképpen sem ért annyi ,„óest”, amennyibe va­lószínű került, ráadásul annyi köze van a valóság­hoz, mint Jézuskának az ajándékokhoz. Erről egyébként a vacsoraasztalnál megoszlot­tak a vélemények, de az jegecesedett ki a vitából, hogy abban nem lehet hinni, hogy a Jézuska hoz­za az ajándékot, sem abban, hogy Jézuska létezik, ellentétben a Mikulással, aki viszont igenis van, s az ablakon keresztül képes a kipucolt cipőbe cso­kit tenni. (Többen a Mikulást egyébként „letéla­­pózták”, vagyis lekommunistázták, s csak akkor estek gondolkodóba, amikor Sanyi bedobta, hogy Amerikában nincs se Jézuska, se Télapó, de San­ta Claus az van, s azok ott az óceánon túl mégsem komcsik.) Aztán, hogy a vacsora különösebb katasztrófa nélkül véget ért, az egybegyűltek Toncsi néni érve­lését fogadták meg az új esztendőre, vagyis, hogy bár szar volt ez az év is, de a következő ne legyen ennél rosszabb. Ebben maradtak, s tizenegy tájban, a búcsúzkodással egybekötött puszilkodáskor min­denki azt csókolta a másik fültövére, hogy BÚEK! Boros István

Next