Népszava, 2004. január (132. évfolyam, 1–26. sz.)
2004-01-03 / 2. szám
SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. JANUÁR 3., SZOMBAT Távol a mennyországtól Nemrégen került a hazai mozikba Todd Haynes filmje. A történet társadalmi, neveltetési okok, a lelkek mélyén munkálkodó előítéletek miatt elhazudott életeket és párkapcsolatokat vonultat fel az ötvenes évek Amerikájában. Természetesen a film a máról, rólunk, mindannyiunkról (is) szól: vajon a ma világában mennyire vagyunk őszinték egymáshoz és önmagunkhoz? Todd Haynes alapította 1985-ben az Apparatus Productions nevű nonprofit szervezetet, amely pályakezdő filmalkotóknak nyújt pénzügyi támogatást és segítséget a produkciókban, a forgalmazásban. Todd Haynes alapító tag a színészek AIDS-aktivista közösségében, a Gran Furyban is. Második játékfilmje, a Safe egy kaliforniai háziasszony története, szintén Julianne Moore főszereplésével. 1995-ben mutatták be a Sundance Filmfesztiválon, 2000-ben a 65 kritikus részvételével tartott szavazáson a 90-es évek legjobb filmjének választották. A Távol a mennyországtól 2003- ban négy Oscar-jelölést kapott: a legjobb női főszereplő (Julianne Moore), a legjobb forgatókönyv (Todd Haynes), továbbá a legjobb operatőr és a legjobb filmzene kategóriában. Az alkotás négy kategóriában Golden Globedíjat is nyert. A filmben Haynes és csapata apró részletekbe menően kívánta visszaidézni az ötvenes évek Amerikáját. A ragyogó, mély tónusú Tecnicolor színeivel, illetve, ahogyan akkurátusan a díszletek, helyszínek, jelmezek sorát válogatták egybe. A főszerepet alakító Julianne Moore még arról is meggyőzte a rendezőt, hogy hajszíne szőke legyen a filmben, hiszen minden korabeli filmfőhősnő szőke volt az ötvenes évek mozijaiban. Ekkor volt pályája csúcsán Marilyn Monroe is, a korabeli női divatot pedig precízen láttatják az alkotók. A jelmezek a cipőktől a muszlinsálakig a színek, a fények érzékeny és hiteles kiválasztásáig pontosan idézik a kort. „Néhány ingblúz, ami rajtam van, olyan Lauren Bacall-stílusú. Mind nagyon élénk színű, nagyon őszies árnyalatú. A szemöldökök és a műszempillák nagyon jellemzők az 50- es évekre. A rúzs, amit használok, a ‘Cseresznye a Hóban’ elnevezésű árnyalat, az 50-es években valóban divatos volt ez a vörös. A gyártó cégnél még megtalálható, már nem a boltokban, de a sminkesek meg tudták szerezni” - mondja Julianne Moore. A helyszín Hartford városa, Connecticut államban, 1957 őszén. Cathy Whitaker (Julianne Moore) éppen aznapi bevásárlókörútjáról érkezik haza. Férje, Frank (Dennis Quaid) a Magnatech tv- és rádiókészülékgyártó vállalat vezetője. Azonban a gyarapodás és fogyasztás negédes és álszent mindennapjaiba egyszer csak egy szörnyű titok robban be: a férjről kiderül, hogy homoszexuális. Cathy, a feleség segítségével a kor meggyőződésének és magától értetődő reakciójának megfelelően pszichológushoz fordulnak, hogy együttes erővel küzdjék le a „betegséget”. Hiszen immár egy kétgyermekes család további jövője, s persze, nem mellékesen, a kisváros elitjébe tartozó házaspár reputációjának megőrzése a tét. A célt azonban nem sikerül elérni, Frank nem képes „kigyógyulni” melegségéből, csupán egyet érnek el: halmozódik a feszültség, a csalások és hazugságok sorozata, a megoldást nem hozó alkohol hódító homályába burkolja ideig-óráig a felgyülemlő elhallgatásokat, őszintétlenséget, félelmet, öngyűlöletet. „Egy ötvenes években játszódó melodrámát úgy megcsinálni ma, hogy áttételek nélkül, szinte belevágunk a közepébe ennek a felfokozott, adrenalinőrült korszaknak, nos, ez talán meglepő elgondolásnak tűnhet. De a leghatásosabb melodrámák mindig azok, amelyekben nincs nyilvánvalóan gonosz figura, hanem ahol végül a szereplők akaratlanul sértikbántják egymást, pusztán azáltal, hogy saját vágyaikat kergetik. Az 1950-es évek látszólagos ártatlanságába csomagolva olyan ‘illékony’ témákról beszélni, mint a faji kérdés és a szexualitás, egyben azt is jelenti, hogy kiderül, mennyire komplikáltak ezek a témák ma is, hogy jelenlegi világunk önelégült stabilitása milyen sok mindenben hasonlít ehhez a rég elmúlt időszakhoz - mondja Todd Haynes, a rendező. - Azt akartam, hogy az érzelmi hatás és a stilisztikai beidegződések végső soron egységesen, egyként működjenek. Úgy gondolom, hogy a legjobb melodrámákban az történik, hogy a néző bizonyos értelemben kívülről, bizonyos távolságból szemléli a történéseket, kívülről látja a szereplők cselekedeteit, de ugyanakkor akaratlanul, érzelmileg a sztori hatása alá kerül, részesévé válik. Ez azért van, mert ezek a filmek a társadalom finom, érzékeny rezdüléseiről szólnak, nagyon nagy és nagyon kicsiny dolgokról, amelyek valójában soha sem változnak. Szerelemről, kétségbeesésről és csalódásról, árulásról, csalásról is, olyan dolgokról, amelyeket valamennyien megtapasztalunk. Úgyhogy, akár tetszik, akár nem, magával ragad, beszippant a történet.” Todd Haynes kitűnő érzékkel, finoman egyensúlyozva vezeti a történet szálait, és megteremti azt a ritka csodát a melodráma műfajában, amikor a történet hiteles, emberi és megindító egyben, mégsem érezzük egy pillanatig sem, hogy átfordulna hatásvadász, túlcsorduló, szirupos mesterkéltségbe a színészek játéka vagy a forgatókönyv diktálta dramaturgia. Nem javít a film szereplőinek helyzetén, hogy Cathy, a feleség csupán egyetlen őszinte és hozzá érdek nélkül közeledő emberi lényben talál megértő lelki társat, akinek egyre nyíltabban kiöntheti lelkét, még ha férjével kapcsolatos legnagyobb titkát meg is őrzi. Azt csak legjobb barátnőjének meséli el jóval később, akinek támogatása jeges visszahúzódássá válik, mihelyst kiderül: Cathy bizalmasa kertésze, Raymond lett, akihez egyre erősebb érzelmi szálak fűzik. Nem egy harmadik személy felé történő nyitás válik megbocsáthatatlanná egy halódó és őszintétlen házasságban, hanem az, hogy a kor „erkölcsi” és társadalmi konvencióit súlyosan megszegve a fehér feleség egy néger felkínált bizalmát és érzelmeit viszonozza. Igen, néger, nem fekete vagy afro-amerikai, az ötvenes évek végének amerikai társadalma még fényévnyire jár a politikai korrektségtől. Haynes hozzáteszi: „Még mindig hihetetlen mértékben küzdünk a fajgyűlölettel. Az emberek még mindig viaskodnak a saját szexualitásukkal, még ebben a világban is, amely pozitív alternatívákat kínál mindenfelé. A faji és a szexuális orientáció még mindig konfliktusként rögződött a kultúránkban, még mindig nagyon húsba vágó, élő kérdések ezek.” Julianne Moore, a feleséget alakító színésznő szerint: „Ebben a filmben felmerülnek olyan témák, mint bigottság és előítélet, de végső soron ez Todd legfeministább filmje. Az az álláspontja, hogy létezhetnek szexuális különbségek, kulturális különbségek és faji különbségek, de az első és legfontosabb különbség már a születéskor eldől, nevezetesen, hogy fiú vagy-e vagy lány. Cathy életében mindent a női mivolta határoz meg. Amennyire a filmben a férfiak azok, akik mindezeken a dolgokon keresztülmennek, ők azok is, akik valahogy tovább is tudnak lépni. Cathy az, aki lemarad, mert ő nő.” A kertész figuráját megszemélyesítő Dennis Haysbert megjegyzi: „Raymond jó ember, aki rosszkor született. Ő és Cathy olyan időben élnek, amikor egyszerűen nem illenek abba a képbe, amit az emberek normálisnak tartanak. Két ember, aki beleesett a világ csapdájába, akik sosem lehetnek egymáséi, mert túl sokan vannak körülöttük, akiknek ez fájdalmat okozna. Úgyhogy feláldozzák magukat.” Haysbert azt reméli, hogy „amikor az emberek megnézik a Távol a mennyországtól című filmet, akkor visszanéznek majd az életükre és meglátják az elszalasztott alkalmakat, és azt mondják: ‘Ezt soha többé nem hagyom, hogy megtörténjék. Legközelebb, ha rátalálok a szerelemre, mindegy, hogy ki ő, mindegy, hogy milyen a bőrszíne, vagy a mérete, vagy a vallása, akarni fogom és harcolok érte.’ Ha valaki erre gondol majd, míg kifelé megy a moziból, akkor sikerült, amit akartunk.” Persze a legnagyobb és leginkább megbocsáthatatlan dolog, hogy Cathy nőként, egy társadalmilag magasan pozícionált feleségként rövid időre elhiszi és megtapasztalja, hogy nem a homlokzat, a rózsakertes, felső középosztálybeli családi otthon, a magazincímlapra illő, hibátlan karácsonyi nappali a fontos. Hogy mindez semmit nem ér, ha hazug, őszintének lenni képtelen házastárs a családfő, hogy az ostoba, de hajszálpontosan lesújtó faji előítélet gyűlölete szikrázik fel látványosan. Mert talán egyetlen dolgot nem képes megbocsátani a társadalmi környezet, az oly közeli ,jó barátok” népes csoportja: ha valaki veszi a bátorságot és elhiszi, hogy kilépve a mindennapok fojtogató díszletei közül, megtapasztalhatja, ha félve is, saját legbensőbb érzéseit és vágyait. És személyesen megéli egy-egy rövid órára, hogy valóban lehetséges korlátok nélkül, őszintén élni a Földön, a saját, szuverén életében. Boldogan. Rednák Gábor Szabad lexikon B., bébiszitter - aki a szülők távollétében vigyáz a gyerekekre. * Kovács János barátom egy nap arra ébredt, hogy ő jó ember. Ezen vagy tíz percig merengett. Különösen azon, miként is mutassa meg az álnok világnak ezt a nagy jóságot. De sokáig semmi sem jutott eszébe. Már éppen derengett, hogy valami egészen látványosat kell produkálnia, olyat, amelyet tán még az annalesekben is megörökítenek, mikor ránézett újra a vekkerre, és tudta, rohanni kell, mert a barátai már várják a gőzben. Még ott is ezen morfondírozott, amikor egyik állandó jellegű tettestársa azzal az ötlettel állt elő, hogy vállalják el a szilveszteri előbuli napján a gyerekek felvigyázását, hogy a feleségek mehessenek nyugodtan mulatni. Kovács János barátom eleinte akadékoskodott, hogy egyrészt ez nem elég hősies, másrészt meg inkább menjenek ők a buliba, és gondolkodjanak még egy kicsit ezen az egészen. De lassan-lassan belátta, ez lesz a megoldás. Különösen, mikor körvonalazódott, hogy a gyerekfelvigyázáshoz maradt még a múltkorról egy egész üveg single mait viszki is, amelyet legfeljebb majd bevetnek, ha nagy a baj. A helyzet csak picit fokozódott, amikor még egy barátjuk - meghallva, hogy mi lesz itt - szintén rájuk bízta gyermekeit. Sőt, még Kovács János barátom öccse is felajánlotta két lányát, azzal a felkiáltással, hogy ahol hat gyerek elfér, ott nyolccal sem lesz gond, különben is, sokkal nagyobb jóság nyolc gyerekre vigyázni, mint kettőre, háromra, vagy éppen hatra. Nem volt visszaút. Legfeljebb csak annyira futotta az erejéből, hogy a viszkiadagot megemelje. S a jelzett napon meg is jelent a csomó gyerek. Szüleik szépen sorban elköszöntek és csak néhány hasznos tanácsot adtak, úgymint: Babikának csak langyosan szabad adni a kakaót, és Lujzika csak egy kicsit allergiás a tejre. Ellenben Ádámot nem szabad túl meleg vízben fürdetni, nehogy megfázzon, ellenben Áronnak muszáj mesélni, lehetőleg az Amikor én óvodás voltam című könyvből. Külön jó tanácsok a fogmosással kapcsolatban, valamint a korai lefekvésről. Ez utóbbival Kovács János is egyetértett, kituszkolta az utolsó szülőt is. A lábát feltette az asztalra, a legnagyobb gyereket kinevezte felügyelőnek, a legkisebbet kiküldte a konyhába dugóhúzóért és kevert magának egy száraz fehér fröccsöt. Kicsit később a felvigyázó gyerek jelentette, hogy valamelyik kölök a macska kajáját eszi a kisfáiból, de Kovács János megnyugtatta, hogy van még a zacskóban, jut a cicának is. A fogmosást és a fürdetést elengedte, mégiscsak szilveszter lesz mindjárt. Az óvodásokról szóló mesekönyvet nem találta, de felolvasott a Sztár magazinból, élvezték a gyerekek. Közben nagyokat húzott a viszkisüvegből is, a gyerekek ezalatt egy szolid párnacsatát vívtak, alig valamit törtek össze. Két kisebb gyerek ekkor már teljesen magától elaludt, a nagyobbak hoztak még egy pohár viszkit Kovács János barátomnak, és mikor végre elszenderedett, akkor betették a videóba a Lady Chatterlay szeretője című alkotást. A gyerekek, akik ezek után még a Private Gold csatornába is belekukkantottak, ekkorra már a kicsiket is felébresztették, mégse maradjanak le mindenről, később azt mesélték, hogy nagyon jól érezték magukat, időben lefeküdtek, fogat mostak és még a mesekönyvből is kaptak mesét, úgyhogy az lenne a legjobb, ha Kovács János barátom vigyázna rájuk legközelebb is. Dési János (A szerző azonos címmel megjelent kötete kapható a jobb könyvesboltokban.) Hurka Mit hozott a Jézuska? Ami a konkrétumokat illeti, azok megtalálhatók voltak az ötezer forint per méterbe kerülő normann fenyő alatt. Sanyi például kapott a Mártitól egy szuper Ray Ben napszemüveget. Került az okuláré vagy 40 ezer forintba. Igazi retrócsemege. Formája csepp alakú, pilóta-napszemüveg, amit az amcsik hordtak a II. világháborúban. Igazán vicces látvány volt, amikor szenteste a Sanyi az orrára tette az ő Ray Benjét, a másik elé, mert azt tudni kell, hogy Sanyi szemüveges gyerekkori kancsalságból kifolyólag, így ha erős napsütésben fölteszi az újonnan kapott Ray Bent, akkor baromira nem lát semmit. Szegény Márti tök ki volt bomlva, egyvégtében azt hajtogatta: „hogy lehettem ilyen hülye!”, de a család szerint nincs gáz, mert ki lehet cserélni a lencsét dioptriásra. A történetből kiviláglik, hogy Sanyi és Márti még csak két éve vannak együtt, s Mártinak még sose volt dolga szemüveges férfival. Ajándékozás után az ünnepi asztalnál - borleves, halászlé, húsleves, marhahús almás tormával, töltött káposzta, gesztenyés pulyka, rántott hús, csokifagylalt, kávé, bejgli (mákos, diós, gesztenyés), két fogás között ajándékozási történetekkel szórakoztatta egymást a család. Anita elmesélte, hogy a papának igazi „meglepő” ajándékot szánt. Tudni kell, hogy Tibor bácsi éppen most gyógyult ki a rákból mindenféle kemoterápiának köszönhetően. Anita ezért óvatos volt, fölhívta a kezelőorvost, doktor Ballait, aki rosszat sejtve hallgatott, szentül hitte, hogy Tibor bácsinak szövődménye lett, de amikor Anita csak annyit csicsergett a fülébe, hogy nem ellenjavallt-e, ha a papának vörös kandúrt hoz a Jézuska, akkor az orvos heherészni kezdett a napi borzalmak után, s nyihogva csak annyit mondott, hogy nem, azaz igen. Sári a maga tíz évével igazi kis dög, vagy mondhatni, profi érdekérvényesítő, mert már a nyári nyaraláskor kijelentette, hogy neki karácsonyra semmi más nem kell, csak és kizárólag mobiltelefon. Az osztályban (IV/C) már mindenkinek van, s az neki is jár, lehetőleg Nokia. Szóval, megkapta. A mobiltelefon gyermeki hasznáról megoszlottak a vélemények, de valószínűleg Bözsinek volt igaza, amikor azt mondta, hogy igazából ezzel a Krisztáék magukkal csesztek ki, mert most az lesz, ha a Sári nem veszi föl azonnal a telefont, akkor az anyai szív rögvest rendőrért, mentőért kiált, mert lelki szemeivel gyermekét villamos alatt, pedofil karmai között fogja látni. Ebben mindenki nagy hümmögésekkel egyet is értett, egyedül Sárit nem lehetett lelombozni, ő rendíthetetlenül kígyózott (telefonos játék), esemesézett, s átlag tízpercenként fölhívta a barátnőjét, az Orsit, hogy na, mizújs. Mint a családban köztudott volt, Győzőnek novemberben ellopták a kocsiját, s egyben a csomagtartóban tárolt családi (négyszemélyes) esernyőjét, amit Győző nagyon szeretett, bár be kell vallani, évente ha kétszer használta, akkor sokat mondunk. Most tehát kapott egy összecsukható ernyőt a kínai piacról, igaz, nem családi ernyő volt, hanem egyszemélyes, s nem fekete volt (de sárga), ám az ajándékozó szerint - a hugi esőben ez is jó. Sőt... A legnagyobb indulatokat Kamilla ajándéka váltotta ki, aki egyetlen élete párjának - ez az első karácsonyuk, mint férj és feleség — egy dizájn vécédeszkát vásárolt. Persze a vécédeszkák ma már műanyagból készülnek, ami pedig a díszítést illeti, na szóval... Kamilla férje (Komél) erotikus érzéseire játszott, ezért olyan műtárgyat szerzett be, amelyiken női bugyik úsznak a levegő égben. Be kell vallani, hogy a kompozíció annyira ronda, hogy már szép, fiatal házasokhoz tökéletesen illik, szóval tök „kúl” (ennek a szónak még a későbbiekben lesz jelentősége)... Kornél nagymamája, bizonyos Margit néni annyira fölháborodott a vécédeszka láttán, hogy kijelentette, ő bizony arra sosem fog ráülni, mert aki ilyet csinál és vesz, az beteg és beteges, és mint köztudott, a vécén lehet a legjobban ekcémát kapni. Sári az övéinek mozijegyet vett 26-ra, megnézhették vele együtt az Apám beájulna című magyar filmet. A szülők kifejezetten örültek ennek, mert az a véleményük, hogy magára valamit is adó kultúrlénynek tudnia kell, hogy mi a pálya a magyar filmművészetben. A film szerintük azonban (kölcsönvéve annak szóhasználatát) „megaciki”. „Kúlnak” akar látszani, szóval dögösnek, jónak, de nem „kúl”, inkább „durván durva”. Primitív, s semmiképpen sem ért annyi ,„óest”, amennyibe valószínű került, ráadásul annyi köze van a valósághoz, mint Jézuskának az ajándékokhoz. Erről egyébként a vacsoraasztalnál megoszlottak a vélemények, de az jegecesedett ki a vitából, hogy abban nem lehet hinni, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, sem abban, hogy Jézuska létezik, ellentétben a Mikulással, aki viszont igenis van, s az ablakon keresztül képes a kipucolt cipőbe csokit tenni. (Többen a Mikulást egyébként „letélapózták”, vagyis lekommunistázták, s csak akkor estek gondolkodóba, amikor Sanyi bedobta, hogy Amerikában nincs se Jézuska, se Télapó, de Santa Claus az van, s azok ott az óceánon túl mégsem komcsik.) Aztán, hogy a vacsora különösebb katasztrófa nélkül véget ért, az egybegyűltek Toncsi néni érvelését fogadták meg az új esztendőre, vagyis, hogy bár szar volt ez az év is, de a következő ne legyen ennél rosszabb. Ebben maradtak, s tizenegy tájban, a búcsúzkodással egybekötött puszilkodáskor mindenki azt csókolta a másik fültövére, hogy BÚEK! Boros István