Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-05 / 130. szám
SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. JÚNIUS 5., SZOMBAT Kill Bush Sokféle módja van a sokkolásnak. Van, aki lappangó bűntudatunkra apellál (lásd Mel Gibsont A passióval), van, aki az elhallgatott igazságot vágja a képünkbe. Jött, látott, győzött, de leginkább tüzet „okádott” Michael Moore Cannes-ban az igazság nevében. Megteheti, hisz olyan fegyver van a kezében, ami átlagos képességekkel is átlagon felüli hatások kiváltására „jogosítja fel”. , Lehet-e, helyénvaló-e elfogulatlanságot, pártatlanságot, uram bocsá’ szenvtelen objektivitást számon kérni egy filmtől, annak alkotójától - különösképpen egy pattanásig feszült világpolitikai helyzetben? A politikát mindig „ők” csinálják, mi meg csak szenvedjük. Az őket kaján vigyorral nevesítjük, magunkat pedig az áldozat szerepével azonosítjuk. De nézzük csak közelebbről, milyen mikroklímában, milyen érdekek, ízlések, indulatok, félelmek, jogos(nak vélt) sérelmek közepette arathatott — babér helyett Arany Pálmát ez a joviális, baseballsapkás, önmagát egyszerűen csak entertainernek, szórakoztatóművésznek nevező újságíróból, elvetélt papból lett michigani filmes. Truffaut Fahrenheitje óta az élv- és filmhajhászok paradicsomává glancosított cannes-i nemzetközi filmfesztivál megélt már viharos időket. 1968-ban Carlos Saura Borsmenta című filmjének vetítése előtt a berekesztés függönye hullott a nemzetközi filmvilág első számú seregszemléjére. A Truffaut, Polanski, Godard vezetette „forradalmi” tanács döntése az általános sztrájk közepette érte a fesztiválozókat. Egy, a történelmi időket megélt kollégám elbeszélése szerint a párizsi diáklázadások szította össztársadalmi tüzet a távoli bolygóról érkező idegenekként konstatáló amerikaiak a bezárt bankok előtt óráikat, ékszereiket értékesítették, hogy némi készpénzhez jussanak. És most, harminchat évvel később hasonló szorongásfoszlányok söpörtek végig a fesztiválozókon a fekete egyenruhában kivezényelt rohamrendőrök, a kiváltságaik megkurtítása ellen tüntetésekkel tiltakozó szórakoztatóipari dolgozók, a szálloda és reptéri kiszolgáló személyzet sztrájkja láttán. Az utca „fesztiválja” beszűrődött a glamour tündöklések és bukások vörös kárminszőnyeggel ékesített fesztiválpalotájába, a Croisette szabadtéri plázsmozijának aranysárga homokfövenyére. A cannes-i filmmustra őskövületének számító fesztiválelnök Gilles Jacobtól Renaud Donnedieu de Vabres nemrég kinevezett új francia kulturális miniszterig maratoni tárgyalásokat folytattak az „intermettens’-okkal (szabadúszó szórakoztatóipari dolgozók). A hollywoodi megastúdiókat, a mozibusiness „aranyborjúját” jócskán negligáló, vajmi kevés filmes értéket felmutató tavalyi fesztiválév után Cannes „urai” úgy döntöttek, hogy idén bombasztikus mezőnyt vonultatnak fel olyan filmekből, amelyek korunk ütőerén tartják a kezüket. Az elv bevált, a bomba „robbant”. Mindehhez persze szükség volt egy image tekintetében a francia hatszögtől a jenkik földjéig kikezdhetetlen rangú Mr. Presidentre, így esett a választást Quentin Tarantinóra. A franciák által laza egyszerűséggel Quintnek becézett Kill Bill „gyáros” kellőképpen harcias elszántsággal volt jelen a fesztiválon. Felemelt ököllel, moziszerelemtől „sújtva” adta meg a felütést a nagy átváltozások és felfedezések fesztiváljához a nyitóceremónián. „Quint” elnök semmit és senkit nem mulasztott el. A reggeli félkilences sajtóvetítésektől a késő hajnalba nyúló megapartikig harcban edzett katonaként jelen volt a fesztivál tizenhárom napján. Újságokkal és mobiltelefonnal felszerelten közlekedett a vetítőtermek, fogadások, tárgyalások között. Maratoni köröket futott a nemzetközi hírnevét éppen Cannes-ban tíz éve, a Ponyvaregény Arany Pálmájával megalapozó független amerikai „mozigyerek”: egyazon közvetlenséggel nyugtázta a francia Becsületrend lovagi keresztjét, az Old Boy című ultravéres koreai film bemutatóját, Robert Rodriguez felkérését következő filmje színész szerepére és nem utolsó sorban demokratatársa, Michael Moore időzített bombáját a fesztivál és Bush elnök „szívébe”. Művész vagy kókler, elkötelezett filmes vagy nyilvánosságot hajszoló imposztor: színéről és fonákjáról elemezték, kritizálták, minősítették már Cannes-on innen és túl Amerika „hősét”. .A tények felől megközelítve Michael Moore másodszor mérkőzött a cannnes-i versenymezőnyben egy dokumentaristának nevezett filmmel. Két évvel ezelőtt a Puska, kóla, sültkrumpli speciális díjban részesült az ötvenötödik évfordulóját ünneplő fesztiválon. A sors vagy a történelem (?) iróniája, hogy tavaly éppúgy egy dokumentarista eszközökkel építkező film nyerte az Arany Pálmát, Gus Van Sant „tollából”, az Elefánt. Akkor és ott közönség és szakma megkövülten állt ennyi szenvtelenség láttán. Itt és most közönség és szakma indulatoktól és szenvedélyektől túlfűtötten értékelte a népszónok kvalitású Moore ultimátumát a népszerűségében, elnöki hitelességében amúgy is hanyatló George W. Bush ellen. „Amerika hangja” minden filmes szándékot, értéket maga mögé utasítva kétségkívül a michigani Flint szülötte. A tények tények maradnak. A Fahrenheit 9/11 cannes-i bemutatóján a Grand Théatre Lumiere háromezer fős közönsége huszonöt perces álló tapssal köszöntötte a fesztivál leendő „befutóját”. A keki színű bermudáról és Made in Canada feliratú baseballsapkáról játszi könnyedséggel váltott Moore az Arany Pálma-estély fekete szmokingjára. „A kilók tánca!” - jegyezte meg rosszmájúan egy szlovák kolléga Michael „papa”, hitvese és huszonkét éves Alexandra lánya telt idomai láttán, amint ők hárman a túlsúlyos emberek lihegésével tették meg a fesztiválpalotába vezető mágikus lépcsőfokokat. De vajon mitől „tarolhatott”, mitől válhatott Cannes idei kedvencévé Michael Moore közel kétórás anti-Bush „kampánya”? Filmje alapszövete a banalitások fogalmát meríti ki: televíziós híradásokból montírozott bejátszások ironikus felkonferálással. Műfaját tekintve komikus farce az erkölcsi bosszú nem titkolt szándékával amerikai állampolgárok millióinak nevében, akiknek a rendező szavaival élve „elegük van abból, hogy egy ostoba, elvakult ember kormányozza őket”. Mit hozott és mit adott ez „a texasi tehénpásztor” - szintén Moore szavaival élve - a népének, a világnak? „Mérhetetlen sok fájdalmat, szégyenérzetet, demagógiát.” De vajon nem éppoly demagógia Moore szájából, amikor arról beszél lelkesen, hogy a franciák a szabadság és az emberi jogok védelmében mondtak nemet Bushnak az iraki fegyverkezésre? A Fahrenheit 9/11 legnagyobb hiányossága, hogy a „nem”-ek és tiltakozások tanúvallomásaiban a szenátus embereitől a republikánus elveket valló michigani család fiúkat az iraki háborúban vesztett házaspárjáig az „igazságnak” csak az egyik oldalát szólaltatja meg. Nincs párbeszéd, nincs ellentmondás, nincs alternatíva, kizárólag a rendező elvakultan szenvedélyes álláspontja. A másik fél meghallgatásának a hiánya teszi mérhetetlenül elfogulttá és demagóggá Michael Moore filmjét. Arról nem beszélve, hogy miközben dokumentumfilmes eszközökre hivatkozik, előre megírt forgatókönyv szerint színészként szerepelteti „valóságmozijának” túlélőit, az iraki háború élő halottjait, áldozatait. Nem adja meg az esélyt a nézőknek, hogy a látottakból maguk vonják le hitüknek, pártállásuknak, beállítottságuknak megfelelő következtetéseket. Michael Moore ily módon a saját elvakult populizmusának esett áldozatul, éppen annak a csordaszellemnek és pártatlanságnak, amit olyan kivont karddal elutasít. Sikere és elismertsége azon az elégedetlenséghullámon alapszik, ami keresztül-kasul bejárja, átjárja a szabadság és az emberi jogok földjének hitt Egyesült Államokat.,,Megfizetni a szenvedéseket, bocsánatot kérni a világtól, elsősorban az irakiaktól, akik joggal úgy tekintenek az amerikai hadseregre, mint betolakodókra hazájukban.” Az elvekkel nincs baj, „csupán” az elvek napvilágra hozatalával. A cél szentesíti az eszközöket elvén alapszik Moore hadüzenete a Fehér Háznak és „főnökének”, aki Camp David-i „magányából” sajtóreferensén keresztül az alábbiakat üzente Cannes „hősének”: „A lelke rajta, hogy milyen képet fest az Egyesült Államokról. Maga egy szabad ország szabad állampolgára.” A rendező legértékesebb cannes-i „trófeája” az Amerikai Filmarchívum vezetőjének nyilatkozata: „Még mindig a film keltette sokk hatása alatt vagyok. Ha nekünk, amerikaiknak Cannes-ba kellett jönnünk ahhoz, hogy enynyi mindent halljunk az elnökünkről, az elnök és családjának üzleti összefonódásairól a Bin Laden családdal és a szaúd-arábiai milliomosokkal, az egyértelműen annak a jele, hogy a mi demokráciánk beteg. A legnagyobb médiák, tévétársaságok megszűrik az információkat. Szabadságunk ily módon részleges és illuzórikus, mert azt árulják el nekünk, amit el akarnak mondani. A többit titok és homály fedi.” Két ellenhang a szabadság lelkes hívei között a Variety és a The Hollywood Reporter kritikusainak a tollából, akik elnagyoltnak és elfogultnak tartják Moore ellenkampányát Bush esetlegeses újraválasztásának hajnalán. Egy biztos: a show beindult. Miközben filmjét, a valóságot a fikció gettójából felszabadító hadműveletnek értékelő rendező popcornmoziról beszél a Fahrenheit 9/11 kapcsán, addig a Disney és leányvállalata, a filmet gyártó Miramax, élén Harvey Weinsteinnel már a dollármilliókat számolja. A Puska, kóla, sültkrumpli húszmillió dollárjának kétszeresére számítanak a Fahrenheit 9/11 esetében a július 2-i bemutatón az Egyesült Államokban. És még mondja valaki, hogy az üzlet nem írja felül a legnemesebb eszmei szándékokat Cannes-on innen és túl! Szentgyörgyi Rita Szabad lexikon I., álom - aminek biztos van magyarázata, csak még nem tudjuk, mi az. * - Ti ljubis menyá? - kérdezte a nő, ki valószínűleg a kábítószerárus kisebbik leánya, és 21 éves korára már nem vár sokat az élettől. Három éve még igen, akkor egészen más volt. A petrográdi balettban nagy jövőt jósoltak neki, különösen, ha a papa kedvezményt adott az áruból. Aztán a férfi táncosok lázadozni kezdtek, hogy egyre nehezebb emelni. És különben is. Ez a nő csak a testüket akarja, így Natasa otthagyta a balettot, és nyugati, fiatal férfiakra specializálta magát a Finlandia Hotel és a Nyevszkij proszpekt tengelyében. Bár jelentős nagyvárosi rutinal rendelkezett, azt azonban maga sem tudta felidézni, hol is jött össze ezzel az emberrel, aki mindjárt kávét és pirítóst hoz neki a konyhából. I. Ivanuska, honnan ismerjük mi egymást? - búgta Natasa, s közben még a szempilláit is retzegtette. Mert azt fiatal kora ellenére már ré- igén megfigyelte, hogy egy igéző hálóingbe bújt lányt, ki csábosan rezegteti a szempilláit, jóval ritkábban vernek pofán ezek a reggeli urak. Na, nem mintha Kovács Jánostól olyan nagyon félni kellene. Még akkor sem lenne túl ijesztő, ha végre megtalálná a szemüvegét. De addig is, vézna vállak, beesett mellkas, cingár karok. Pénze láthatóan nincs. Ahogy hitelkártyája sem, ezt az előbb újra megvizsgálta feltűnés nélkül. A rutin. Akkor meg mi a fenének hozta fel a lakásába, csak elveszi a helyet a fizető kuncsaftok elől? Maga sem értette. És ha még reggelit sem hoz az ágyba, akkor ez egy vesztes meccs. De hogy is került ide? Honnan tudja a nevét? Rémlik, hogy az este egy követségi fogadás végén már csak páran maradtak a nagy bálteremben. A nagykövet mezítláb téblábolt be, menjenek már a fenébe, a cipő iszonyatosan szorítja a lábát. Igyanak valahol egyet az egészségére, s talán némi pénzt is dugott ennek a furcsa embernek a zsebébe, ki erre excellenciás úrnak szólította a követet. És akkor nekiindultak. A fáknak dőlve csókolództak. Abszintot ittak és kinevették a teljesen részeg finn turistákat. Kovács félelmetes sebességgel udvarolt neki - de hogy milyen nyelven beszélek, azt már nem tudta felidézni. Kovács a gyerekkoráról mesélt neki, a barna, rövid szőrű hintalováról, amelyiknek nagy piros hintatalpa volt, és a nagymamájáról, kinek az almás rétes az erőssége. És finoman a nyakába csókolt. Mintha száz éve ismernék egymást. Kézen fogva szaladtak a Néva partján. Néha megálltak, köveket dobáltak a folyóba, figyelték a felrebbenő sirályokat. Natasa nevetve a madarakra mutatott: - Csájká, csájka - ismételgette. Fehér fogsofra villant a szürkületben, Kovács is nevetett, és megcsókolta. Az egésznek semmi értelme nem volt, mert a nagykövettől kapott pénzt már régen egy koldusnak adták. Szaladtak a rakparton, a szél lobogtatta a hajukat. Akik a hídról nézték őket, boldognak látták Natasát és Kovács Jánost, mentségükre szolgáljon a szür-kület. - Vajon le tudnék-e élni egy életet ezzel a nővel? - futott át Kovács János fején, ahogy mindig, amikor érezte a reménybeli éjszaka igézetét. Ilyenkor buta házassági ígéretekkel állt elő, a nevére vett mindenféle gyerekeket. És ebben a pillanatban - jaj, a legjobbkor - szólalt meg a vekker. Kovács János kikászálódott a hitvesi ágyból, és átballagott a konyhába uzsonnát csomagolt ki a gyerekeknek. Dési János s Hurka [ Tánya ], azok a boldog sokak, akik még a gimnáziumban oroszul tanultak, ők tudják még idézni Tatjána levelét Anyeginhez: ,Já kvám pisu...”, „Én írok levelet ] magának...”, nekik aztán nem okoz különösebb nehézséget, hogy a monostori erőd falaiba belekarcolt cirill betűs neveket, helyiségeket kisilabizálják. Különösen egy Tánya 1972 véset ragadja meg elsőre a szemet az istállóban, ami persze akkor már nem volt istálló, amikor az ismeretlen katona a falba örökítette az ő Tányájának a nevét. Vajon milyen is volt Tányecska? Talán magas és barna, hosszúkás fejű, kerek állú, csöcsös-faros, térdét csapkodó, vihorászó „barisnya”, aki sima, hátul összefogott hajával, merengő tekintetével oly nagy hatást gyakorolt egy katonára, hogy az magával hozta a lány nevét a messzi Kujbisevből (?), aki így erőt adott neki az idegenben elviselni a magányt pusztán a létezésével. Akinek a nevére, ha csak rápillantott a katona, rögvest otthoni ízeket érzett a nyelvén, otthoni szagokat érzett az orrában... Aki egy plakátra átlényegülve harcra hívja, mint Haza-anyácska a betolakodó ellen: „Rogyina maty zavjot...” Főleg egy olyan országban, ahol nem értik a beszédét, félnek is tőle, ha egyáltalán kimehet az utcára, s hát meg is f vetik, ami egyébként jogosan ki is jár minden megszállónak. Ki lehetett Tánya kedvese? Talán egy Igor vagy egy Iván, netán egy Vaszilij, aki Közép-Európa legnagyobb lőszerraktárában teljesített szolgálatot. Egy lőszerraktár már önmagában is egy állandóan ketyegő pokolgép, amivel úgy éltünk együtt, hogy nem is tudtunk róla. S persze amiről nem tudunk, az nincs is, pedig egy szikra is elég lett volna, hogy Komáromból (plusz Komamo) és a Dunából semmi se legyen, csak egy nagy kráter, ha bekövetkezne a nagy bumm! Azt mondják, akkora lett volna a robbanás, mint Hirosimában. De mire ide eljutunk, ahhoz már az kell, hogy a szovjetek hazamenjenek örökre isten hírével, s végre az oroszból orosz, az ukránból ukrán, a kirgizből kirgiz, stb. legyen ismét. Aztán meg az emlékezetet is fényesíteni kell. Er- re meg ott van a hangosbeszélő. Minden órában a jó monostori erődben megszólal és lejátssza a Fel-fel vitézek a csatára dallamát, amelyiknek másodikő strófája ide aktuális, hiszen „Híres Komárom be van véve, Klapka György a fővezére, büszkén kiáll a 1s csatatérre, büszkén kiáltja: huszárok, előre!” Szóval ez a monostori erőd itt Komáromban fan- stasztikus egy hely, de annyira, hogy az embernek elfakad a szava. Valamikor az 1800-as évek elején kezdték építeni, mint földerődöt, francia hadmérnök tervezte, és tényleg úgy van megcsinálva, hogy bevehetetlen. Van itt minden, ami a katonáskodáshoz és a háborúskodáshoz csak szükséges volt: földbe vájt termek, védművek, legénységi szállások, istállók, pékség, raktárak, fegyverszobák. Elfért itt vagy 12 ezer baka, s minden úgy volt itt megszerkesztve, hogy tényleg az ellen ne tudja bevenni az erődöt, ne juthasson be a falak mögé. Nem is tudott, talán nem is nagyon akart, mert mi a frászt keresett volna itt, a Ió Duna partján - bár az oroszoktól már akkor is tele volt a monarchia gatyája, ezért aztán megcsináltatta i ezt a dunai Gibraltárt. Amikor meg az ellenség máris az ország szívében akarta volna rozsdás bajonettjét is megforgatni, akkor már tökre elavult ez az földhányás. Nobel Alfréd addigra föltalálta a dinamitot, szóval lehetett már robbantgatni, így aztán új fejezet nyílt a harcászatban, s ezzel bealkonyult a földerő-jdöknek is. így csak kuriózum maradt, értelmét ve- I szített ürgejárat, ami immár raktározási és legénysé jgi szállás céljára lett alkalmas, semmi másra. Meg lőszerraktárnak, ahogy azt az oroszok - tel- l | jesen logikusan - kiókumlálták. Mostanság viszont f | vasárnapi családi program, hogy kocsiba ülnek fér- | jek, feleségek meg rakoncátlan kölkeik, oszt elmen| nek Komáromba, a Csülök csárdában esznek egy f | közepes bablevest, aztán Győr felé, a vasúti kereszteződés után jobbra fordulnak, s már ott is vannak. (Megszólal a „hangosidő”, mint egy kukorékoló ka- kas: Fel-fel vitézek...) Csak odabent látszik, hogy milyen gigantikus } } építményt képes emelni az ember. Kubikosok tízezreivel dolgoztatott a tervezőmérnök: kivájták a földet, kitéglázták az üregeket, kutakat, árkokat ástak, csatornáztak, kazamatákat építettek, megannyi lyukát fúrtak a „sajtba”, a hadászati tervezés legrafináltabb megoldásait alkalmazták, hogy betolakodónak ne lehessen a sáncok mögé hatolni. Itt minden úgy van kitalálva és megcsinálva, hogy nyomorultak egyenként levadászhatók legyenek, ha meg nem, akkor kartáccsal lehessen közibük durrantani. De ez még a lovagias hadászat ideje volt, a test test ellen férfias küzdelme, amikor egymás szemébe kellett nézni a katonáknak. Nem volt mérges gáz, rakéta, lézerirányzék, tömegpusztítás. Csak Klapka volt meg a huszárok. Persze már az is elég nagy szégyen, hogy őket ezek a Tányácskákat falba véső katonák váltották föl. Mert ott, ahol a katona a falba vésheti büntetlenül kedvesének nevét, ott nagy baj lehet. Mostanságra egy furcsa és anakronisztikus látványosság lett a monostori erődből. Egy jópofa vasárnapi program, amivel pont úgy vagyunk, mint Eger várával Gárdonyi nyomán. Inkább lenyűgöz és mesél, mint elrettent, szóval félelmetesnek egyáltalán nem az, pont annyira komoly erődnek, mint sárkánynak a Süsü. Gyakorlott vezetők csoportokat kalauzolnak a föld alatti járatokban. Jól magyaráznak, jó poénokat mondanak, pont annyit beszélnek, amennyit kell, a népek pedig a vasárnapi ebédet követően jól lejárják a kaját, közben pedig fotóznak, videóznak, és szájat tátnak, mert hogy azt nem gondolták volna, hogy... ....................................................................... Boros István