Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)

2004-06-05 / 130. szám

Normandiai generáció Tizenhat állam- és kormányfő, sok ezer veterán, mintegy húszezer emlékező gyűlik össze vasárnap Dél-Franciaországban, a normandiai partraszállás 60. évfordulóján. Első alkalommal nem csak a II. világháború győztes nyugati ha­talmainak képviselői lesznek jelen, Jacques Chirac francia köztársasági elnök meghívására Gerhard Schröder német kancellár is részt vesz az ünnepségso­rozaton. Először invitálta meg a francia elnök az orosz államfőt, Vlagyimir Pu­­tyint a D-napi megemlékezésekre. Ma már nem is nevezhető rendkívülinek az a hatalmas biztonsági hadművelet, amely a megemlékezéseket övezi. Párizs nem takarékoskodott a költségekkel: az 563 lakosú Arromandes des falut, ahol az évfordulós csúcstalálkozót rendezik, her­metikusan elzárták a külvilágtól, a lako­soktól azt kérték, a hét végén ne menje­nek ki az utcára vagy utazzanak el vala­hová. Deauville és Cherbourg között ra­darok láncolata vigyázza a légteret, AWACS repülőgépek és 50 rendőrségi helikopter mellett. Két Mirage 2000 re­pülőrajt is a térségbe rendeltek, Caen vá­rosa mellett, Carpiquetnél ideiglenes lé­gibázist rendeztek be. Két repülőgép­hordozó, a francia Charles de Gaulle és az amerikai George Washington vigyáz­za a tengerpart biztonságát, a strandokat, ahol 1944. június 6-án, a D-napon a szö­vetséges egységek partra szálltak, akna­mentesítő egységek vizsgálták át, ne­hogy az emlékeiket felidéző veteránok­nak bármi bajuk essék. Több mint ki­lencezer francia katonát, 2300 rendőrt és 6300 csendőrt vontak össze. Mintegy ezer amerikai katona számára külön sá­torvárost építettek fel, 3500 újságíró akk­reditáltatta magát a megemlékezésre, amelyre ezúttal is hagyományosan eljön II. Erzsébet brit uralkodó, ott lesz II. Al­bert belga király, Beatrix holland király­né, V. Harald norvég király, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland kormányfője. Nem kizárt, hogy utoljára rendeznek ilyen nagyszabású ünnepségsorozatot a normandiai partoknál. Minden idők leg­nagyobb erőket megmozgató partraszál­lásának még élő résztvevői a nyolcvanas éveikben járnak, s ki tudja, tíz év múlva közülük hányan vállalkoznak még a nagy utazásra, hogy fejet hajtsanak el­esett társaik emléke előtt. A partraszállás jelentőségéről azonban alighanem még akkor is vitázni fognak, amikor már nem maradnak kortársak a második világhá­borús történelmi generációból. Bush elnök békülne Hatvan éve talán még soha ilyen feszült nem volt a transzatlanti viszony, mint je­lenleg, s ennek oka nagymértékben az, hogy a Bush-kormányzat szakított az amerikai külpolitika hagyományos mul­­tilaterizmusával, amelyhez csak most, a növekvő iraki gondok kapcsán igyekszik visszatérni. George W. Bush első alka­lommal találkozik Jacques Chirac fran­cia elnökkel azóta, hogy az iraki háború kapcsán Washington és Párizs között ki­éleződtek az ellentétek. Bush elnök szá­mára a normandiai csúcs lehetőséget kí­nál arra, hogy - a II. világháborús össze­fogás szellemét felidézve - megpróbálja rendezni viszonyát európai szövetsége­seivel. Néhány héttel az iraki hatalom­­váltás előtt az amerikai elnöknek szüksé­ge lenne arra a támogatásra, amelynek megszerzéséért csak tessék-lássék lépé­seket tett a Szaddám Huszein elleni of­­fenzívát megelőzően. Az Egyesült Álla­mok és az európai szövetségesek vezetői a közeljövőben egy sor nagy nemzetközi összejövetelt tartanak, Georgia állam­ban, egy szigeten tartják az idei G-8-as találkozót, a hónap végén pedig Török­országban, Isztambulban rendezik meg a NATO csúcsértekezletét. Egyik tárgyalá­son sem lehet majd megkerülni az iraki beavatkozás kapcsán sokasodó kérdése­ket. Franciaország és Németország egy­aránt ellenezte az iraki offenzívát, s már jó előre világossá tették, fontosnak tart­ják, hogy az ENSZ tényleges szerepet kapjon az iraki demokratizálásban, ám ha sikerül is tető alá hozni egy újabb BT- határozatot, Párizs és Berlin akkor sem küld katonákat Irakba. Bármilyen súlyosak is a nézeteltéré­sek, Chirac elnök eltökélte, hogy mindez nem árnyékolhatja be a megszállt Fran­ciaország, felszabadításának kezdetére emlékező ünnepségsorozatot, Irak kap­csán pedig nem hánytorgatják fel a múl­tat, hanem azt hangsúlyozzák, hogyan képzelik el a demokratikus kibontako­zást. Párizst igen érzékenyen érintette, hogy az iraki viták ürügyén Washington hálátlansággal vádolta a franciákat, mondván, elfeledkeztek már arról, hogy amerikaiak ezrei áldozták életüket a franciák szabadságáért. Ennek cáfolata­ként a vendéglátók idén száz amerikai veteránt tüntetnek ki becsületrenddel, s egyébként is igyekeznek mindent meg­tenni azért, hogy George W. Bush látoga­tása zökkenőmentes legyen, s a lehető legkevesebbet találkozzon tüntetőkkel. Washingtonban persze tisztában vannak azzal, hogy az amerikai elnök mennyire népszerűtlen Franciaországban, s Euró­­pa-szerte, de azt remélik, hogy a II. vi­lágháborús megemlékezések képei javít­ják az Egyesült Államok nemzetközi megítélését, emelik Bush tekintélyét, s persze népszerűségi mutatóit, mire az el­nökválasztási kampány ősszel finiséhez érkezik. Párizsban azonban aligha bán­nák, ha novemberben elnökváltás történ­­­­ne Washingtonban, s az „európai” gon­dolkodásmódhoz közelebb álló, francia kapcsolatokat, rokoni szálakat is ápoló Kerry költözne be a Fehér Házba. A háborúnak vége Németország számára nagy jelentőségű, hogy első alkalommal Gerhard Schröder kancellár is jelen lesz a normandiai meg­emlékezéseken. Elődje, Helmut Kohl több mint másfél évtizedes hivatali ideje alatt egyszer sem vett részt a győztesek ünnepségén, noha rendkívül sokat tett a német-francia megbékélés előmozdítá­sáért. A Der Spiegel legfrissebb számá­ból kiderül, hogy Francois Mitterrand, a néhai francia elnök 1984-ben és 1994- ben is tapogatózott Kohlnál, hogy elfo­­gadná-e a meghívást, ám ő elhárította az ajánlatot. „Egy német kancellárnak nincs mit ünnepelnie akkor, amikor mások egy olyan csata kapcsán ünneplélnek, amely­ben németek tízezrei veszítették életü­ket” - nyilatkozta 1984-ben Kohl, aki személyesen is érintett volt, bátyja súlyo­san megsebesült Normandiában. Mégis, a német-francia megbékélés jelképes ak­tusának tekintették, amikor a keresztény­­demokrata német kancellár a szocialista Francois Mitterrand akkori francia el­nökkel kézi a kézben állt Verdunnél. 1985-ben Ronald Reagan amerikai elnök tett megbékélési gesztust, amikor Kohl kancellárral együtt ellátogatott egy bit­­burgi német katonai temetőbe. Norman­­diában hat német katonai temetőben majd 78 ezer német katona fekszik. Ger­hard Schröder úgy véli, meghívása szim­bolikus üzenetet hordoz, egy korszak vé­gét jelképezi. „A második világháború ezzel végérvényesen lezárul” - nyilat­kozta a Der Spiegelnek. A szociáldemok­rata kancellár, aki éppen két hónapos volt az invázió kezdetekor, nemrégiben Pá­rizsban úgy fogalmazott, a normandiai partraszállás Európa felszabadulásának kezdete volt. Vlagyimir Putyin orosz el­nök az egykori szövetséges hatalom, a náci Németország elleni győzelemből oroszlánrészt vállalt volt Szovjetunió utódállamának képviseletében ugyan­csak először vesz részt a D-napi megem­lékezésen. A hidegháború éveiben szóba sem jött a kommunista hatalom meghí­vása. A nyugati szövetséges országokban kevesen tudják, hogy mindenki másnál jóval nagyobb áldozatot hoztak, több mint húszmillió embert veszítettek a szovjetek a II. világháborúban. Igaz, a napokban ezer brit fiatalt kérdezett meg a Daily Mirror a közelgő normandiai év­fordulóról, s alig-alig tudták, hogy mi is zajlott le azon a bizonyos D-napon, amely a brit történelem egyik dicsőséges napjának számít. Várva várt második front „Partraszállásunk Cherbourg-Havre tér­ségében kudarcot vallott, nem tudtuk megvetni lábunkat és kiadtam a paran­csot a csapatok visszavonására. Dönté­sem a támadás idejéről és helyéről az el­érhető legjobb hírszerzési értesüléseken alapult. A csapatok, a légierő és a hadi­­tengerészet bátorsággal és odaadással végezte feladatát. Ha e kísérletért bárkit is hibáztatni lehet, a felelősség kizárólag az enyém.” Ezeket a sorokat Dwight Ei­senhower tábornok, a szövetséges erők főparancsnoka írta le 1944. június 5. reg­gelén. E szavakat készült elmondani, ha a normandiai partraszállás kudarcba ful­ladt volna. Bármennyire is elsöprő volt a túlerő, bármilyen hatalmas erőforrásokat is összpontosítottak a szövetségesek a Franciaországot megszállva tartó német hadsereg ellen, a D-nap előestéjén senki nem lehetett biztos a sikerben. A hitleri Németország elleni második front megnyitásáról már 1941 óta renge­teg vita folyt, a szovjetek már 1942-ben vagy 1943-ban számítottak volna rá. Franklin D. Roosevelt elnök azonban halasztgatta a hadműveletet, igyekezett időt nyerni az Egyesült Államok fel­készüléséhez. Winston Churchill is a ha­lasztást pártolta, erősen kételkedett a kétéltű járművekkel végrehajtandó invá­zió sikerében, s nagyobb erők összevo­nását szorgalmazta. A brit kormányfő gyanakvása még az első világháború idejéből származott, 1915-ben belebu­kott a Gallipoli partraszállás kudarcába. 1942 augusztusában a franciaországi Dieppe kikötővárosnál próbálkoztak ki­sebb kétéltű támadással, hatezer kanadai katona vett részt az akcióban, közülük csupán 2500 élte túl a kísérletet. A szö­vetségesek számos lehetőséget fontolóra vettek, hol nyissák meg a második fron­tot. Olaszország vagy Norvégia felől is mérlegelték a támadás lehetőségét. Az 1943. november 28. és december 2. kö­zött tartott teheráni konferencián döntöt­tek végül a normandiai partraszállásról, november 30-án Roosevelt ebédet adott Churchill születésnapja tiszteletére, ak­kor állapodtak meg, hogy legkésőbb 1944. június elején sor kerül az offenzí­vára. A brit tábornokok ellenezték az amerikaiak követelését, hogy a szövet­séges armadának egyetlen parancsnoka legyen, ám Churchill végül 1943 kará­csonyán beleegyezett, hogy a négycsil­lagos amerikai tábornok, Dwight D. Eisenhower legyen a főparancsnok. Eisen­­howert igen tapasztalatlannak tartotta Bernard Montgomery brit tábornok, aki a partraszállási akciót a helyszínen irá­nyította. Churchill és Eisenhower 1944- ben rendszeres találkozókat tartott, ket­tejük között feszült volt a viszony, az el­múlt években nyilvánosságra került tit­kos dokumentumok szerint az invázió tervezése közben sok-sok magáncsatát vívtak egymással. A siker záloga volt a titoktartás, az offenzíva tervezői kiváló hírszerzési információkra támaszkod­hattak, s mesteri tökélyre fejlesztették az ellenfél megtévesztését. Hitler és hadve­zetése az utolsó pillanatig azt hitte, hogy a csatorna legkeskenyebb részén, Pas-de- Calais-nál kísérlik meg a szövetségesek a partraszállást. A koalíciós erők igye­keztek erősíteni ezt a tévhitet, a szövet­séges légierő kitartóan bombázott Calais térségében, a csatorna túlpartján Patton tábornok egy álinváziós erőt igazgatott, áltankokkal, partraszálló egységekkel. A dezinformáció sikerét Washingtonban és Londonban pontosan tudták ellen­őrizni, mivel akkor már birtokában vol­tak a németek Enigma kódrendszeré­nek. Az Overlord hadműveletben 155 892 szövetséges katona vett részt, közülük 57 500 amerikai katona és 13 ezer ejtőer­nyős, 53 815 brit katona és tízezer ejtőer­nyős. Tizennégy ország küldött egysége­ket a Hitler-ellenes koalíció kötelékébe, tízezer kanadai, 21 400 lengyel mellett Belgium, Hollandia, Luxemburg, Norvé­gia, Csehország, Szlovákia, Görögor­szág, Ausztrália és Új-Zéland katonái is részt vettek a hadműveletekben. Mintegy száz kilométer szélességben, öt kijelölt szakaszon kezdődött a partraszállás. Fél­milliós német erő védte a bevehetetlen­nek tartott „atlanti falat”, ám a norman­diai partoknál közülük alig hetvenezren tartották a frontot. Utah, Omaha, Gold, Sword és Juno­­­e kódneveket adtak a strandoknak, ahol a szövetséges egysé­geknek meg kellett kísérelniük a lehetet­lent. A rossz időjárás miatt június 4-én egy nap halasztás mellett döntöttek, de mivel a meteorológusok némi javulást ígértek, ötödikén éjfél után felszálltak az ejtőernyősökkel a repülőgépek, a hajók hajnali 6 óra 30-kor értek partot. A néme­tek a viharos tengerről nem várták a tá­madást, s eleve arra számítottak, hogy dagálykor, magas vízállásnál kezdődik az offenzíva, a szövetséges erők ezért szándékosan apály idejére időzítették az invázió kezdetét. A D-nap előestéjén Churchill azt mondta a feleségének: „Tisztában vagy azzal, hogy mire reggel felébredsz, akár húszezer fiatal ember is holtan fekhet azokon a strandokon?” A katonák előtt nem titkolták a parancsnokok, hatalmas veszteségekkel számolnak. Jóval kiseb­bek voltak a vártnál a veszteségek, de így is több mint nyolcezren áldozták életüket a hadműveletben. A franciaországi Caen­­ben 8453 szövetséges áldozat nevét so­rolják fel. A partraszállás napján több mint nyolcezer német katona esett el a másik oldalon. Roosevelt és Churchill nem igazán bízott a francia ellenállás ve­zetőjében, Charles de Gaulle-ban, az el­lenállás harcosait csupán két nappal az invázió előtt értesítették, s nem kérték részvételüket. Június 6-án mindössze egyetlen francia egység, a Kieffer Kom­mandó vett részt a hadműveletekben, Ouistreham kaszinóját rohamozták meg, amelyet a németek bunkernek rendeztek be, tíz francia esett el a támadásban. Ké­sőbb, 1944. augusztus 1-jén Ledere tá­bornok 16 ezres hadosztálya szállt partra az Utah nevet viselő partszakaszon. Augusztus 25-én Ledere egységei bevo­nultak Párizsba. A normandiai partraszállásban 4126 partra szállító járművet, hét csatahajót, 105 rombolót, 28 nagyobb és 1073 ki­sebb harci járművet vetettek be. Mintegy 3500 nehéz-, 1650 könnyűbombázó, majd 5500 vadászgép biztosította a légi fedezetet. Az invázió első hét napján összesen 326 ezer katonát, 54 ezer harci járművet, több mint százezer tonna hadi­anyagot sikerült partra tenni Normandiá­ban. Augusztus végére már kétmillió szövetséges katona harcolt Franciaor­szág területén. Egy louisianai hajóépítő, Andrew Jackson Higgins tervezte a part­ra szállító hajókat, amelyek gyomrából a viharos hullámokon hánykolódó, tenge­ribetegséggel küszködő katonák tízezrei kiáramlottak. „Ez az ember nyerte meg számunkra a háborút” - mondta egyszer Eisenhower az LCVP rövidítéssel jelzett harci járművek tervezőjéről. „Ha Hig­gins nem építette volna meg ezeket a ha­jókat, soha nem tudtuk volna azokat a nyílt strandokat megközelíteni. Egészen más stratégiát kellett volna kidolgoz­nunk” - idézte a főparancsnokot a D-nap egyik történésze, Stephen Ambrose. Húszezer Higgins-hajó épült, egy mo­dellt kiállítottak a New Orleans-i D-Day Múzeumban. A D-napról számos történelmi elem­zés íródott, az utóbbi időben több könyv próbálta összegyűjteni a túlélők vissza­emlékezéseit, alighanem az utolsó pilla­natban. A partraszállás képeit az ameri­kai haditudósítók filmfelvételeiből, s persze a magyar születésű világhírű fo­tós, Robert Capa (Friedmann Endre) felbecsülhetetlen értékű fotóiról ismer­jük. Capa ott volt az egyik partra szálló hajóban, s kattogtatta a gépét, miközben hullottak körülötte az emberek. E felvé­telek alapján készültek a látványtervek Steven Spielberg Ryan közlegény meg­mentése című filmjéhez, amely meg­döbbentő érzékletességgel ábrázolta, mit élhettek át a partra szálló katonák Omaha Beachnél, ahol a legnagyobb veszteséget szenvedték el az amerikai­ak. Capa valamennyi zseniális fotója fe­kete-fehérben készült, ám­­ mint a The Times mellékletéből nemrégiben meg­tudhattuk, a II. világháború elején szí­nes filmmel is kísérletezett. Az elve­szettnek hitt színes felvételeket hat évti­zed után ásták elő a Magnum fotóügy­nökség archívumának mélyéről. Az 1943. júliusi szicíliai partraszállást kö­vetően azonban a II. világháború végé­ig Capa ismét csak fekete-fehérben fo­tózott, így készültek a normandiai part­raszállás klasszikus képei is. Elekes Éva 2004. JÚNIUS 5., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA 19

Next