Népszava, 2004. július (132. évfolyam, 152–178. sz.)
2004-07-10 / 160. szám
SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. JÚLIUS 10., SZOMBAT Elismeri-e egyetlen francia is, hogy Párizst nem a franciák tették Párizzsá? Mindenesetre még a történelemtudók is vitatkoznának e merész kijelentésen. Pedig ha lajstromba vesszük, hogy az évszázadok során hány ország hány nevezetes fia vette célba a szenvedélyes, a felvilágosodott, a művelt Szajna-parti várost, akkor rá kell döbbennünk: a Nyugat fővárosának kövei, palotái, boltjai, ligetei, kávéházai temérdek „idegen” nyomot - köztük megszámlálhatatlan magyart is - őriznek. Szabó Ildikó és Bajomi-Lázár Dávid most megjelent kötete (Enciklopédia Kiadó) egyszerre párizsi útikönyv és Párizsban járt magyarok emlékeinek tárháza. Az elmúlt évszázadokban Párizsban élt magyar vándordiákok, költők, írók, festők, iparművészek, irodalomtörténészek, filmesek, fotósok, történészek, pszichológusok, szociológusok, különböző korok emigránsai szinte kivétel nélkül „szerelmi viszonyban” voltak Párizzsal. Ebbéli minőségükben nem csak kaptak, de adtak is annyit a csodák városának, hogy az még sokszínűbb, még toleránsabb lett általuk. Párizs különleges hangulata részben annak köszönhető - olvashatjuk a könyvben -, hogy lakossága a világ legkülönbözőbb részeiből származik. Alig 31,2 százalékuk született Párizsban és csak háromnegyedük Franciaországban. A szerzőpáros a magyar emlékeket a város szerkezeti logikája szerint mutatja be. Számukra, ahogy mondják, Párizs több, mint valóság, jelkép és emlékezés is egyben. Jelkép, mert a történelem irányadó lépteit és a világ jobb lehetőségeit szimbolizálja, ahol időleges vagy végleges menedéket lelt az, aki Kölcsey szavaival „szertenézett, s nem lelé honfát a hazában”. Párizs emlékezés is: a magyar kultúra tiszteletbeli városa. Vonatkoztatási pont és kultuszhely, emlékeink és vágyaink tárgya, íróink, festőink ihletője, sokak életének hosszabbrövidebb ideig helyszíne, jelentős alkotások születési helye - fogalmaz Szabó Ildikó, aki a magyar emlékek felkutatását és rendszerezését vállalta magára az útikönyvíró Bajomi-Lázár Dávid mellett. A szerzőpáros a kultúrtörténeti és turisztikai szempontokat összekapcsolva rajzolta meg Párizs magyar arcát. Az olvasó azonnal otthon érzi magát a francia fővárosban, hiszen olyan hírességek lakták be és tették számunkra otthonossá, mint Ady, Rippl-Rónai, Czóbel Béla, József Attila, Radnóti, Heltai, Szerb Antal, Illyés Gyula. Az első igazi modern, magyar utazó Szepsi Csombor Márton felvidéki diák volt, aki 1618- ban patetikus hangvételű útirajzban számolt be az országról, amelynél „senki szebbet nem láthat a világon”. Száz évvel később hasonló ámulatba esett a bujdosó fejedelem, aki bejáratos volt a versailles-i udvarba. A magyar politikai emigráció következő nagy hulláma az 1848–19-es szabadságharc leverése után érkezett Franciaországba. A menekülteket nagy barátsággal fogadták. Kossuth például Párizsban alakította meg Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel a haza felszabadításának külföldi előkészítésére a Magyar Nemzeti Igazgatóságot és megindította a Magyar Légió szervezését. A XIX. század végétől kezdve a politikai emigránsokat művészek és munkások követték a világ fővárosává váló Párizsba. A politikai emigránsok következő hullámát majd csak az I. világháború, a Tanácsköztársaság leverése, a trianoni békeszerződés vezette Párizsba. A II. világháború után a haláltáborokat túlélő zsidók jó része is Párizsban próbált nyugalmat lelni, de a Szajna-parti város lett az ’56-os magyar politikai emigráció központja is. Nyomok tehát vannak bőven. Alig akad négyzetmétere a metropolisnak, amellyel ne került volna valami módon kapcsolatba valamelyik hazánkfia. A tételes felsorolás e helyütt képtelenség. Nagyítónkat helyezzük találomra egy-egy tér, egy-egy zug, egy-egy meghitt kávéház fölé. A csonka tornyú katedrális, a Notre-Dame több költőnket megigézte. Radnóti például örökre rögzíteni kívánta a pillanatot, ami a téren letaglózta: „ne gondolj másra, ülj le, nézelődj,/ figyelj! Mert holnap úgyis nélküled/ bomlik a tér fölött a szürkület”. Nézzünk be kicsit a rue-Budé-be is, a kis utcába, ahol a 9-es számú ház egyik padlásszobájában Illyés Gyula lakott, s éjszakánként Szent Györgyként küzdött a tetők felett a versírás és a szerelem sárkányával, mint Rue Badé című versében írja. Vagy a Palais Royalba, amely sok honfitársunkra volt nagy hatással elegáns közönségével, pompás üzleteivel. „A legnemesebb szellemi termékek s a legszükségesebb használati cikkektől a leghiúbb érvek, s a legkeresettebb divatáruig minden található itt. Tudományos egyletek, olvasótermek, kávéházak, melyekben kizárólag politizálnak, játékbarlangok, kétes hírű korcsmák, a legelőkelőbb emberek, s a legaljasabb csőcselék rikító ellentétben vannak itt együtt” - írta Wesselényi Miklós az 1820-as években a palotáról. Ma is vannak itt fényes üzletek, de olyan komoly intézményeknek is helyet adott a patinás épület, mint az Alkotmánybíróság és az Államtanács. A Palais Royal kertjének kerítésrácsain rendszerint fotókat állítanak ki. A könyv szerzői 2001 őszén a francia járókelőkkel együtt gyönyörködhettek itt 120 magyar fotóművész 600 képében. Ha hűsölni vágyunk, és elsétálunk Párizs legnépszerűbb parkjába, a Jardin des Tuileries-be, érdekes lehet felidézni, hogy itt barangolt 1760- ban a huszonéves erdélyi költő és birtokos Teleki József gróf, aki nem élhette át a mai járókelőre áradó nyugalmat, helyette: „a Thuilleries-nél megállottam már szürkület után, hogy a novellákat olvassam. Tapasztaltam ekkor a párizsi elfajult feslett életnek nevezetes példáját, mert általmentemben egy kurva csak megállított, s véle való fertelmeskedésre mindenképpen rá akart venni, kit elkergettem”. Aki sosem járt Párizsban, az is hallott a Gare de Fest-ről, Párizs kapujáról, a pályaudvarról, ahová a nyolcvanas évekig a legtöbb magyar vonattal érkezett. Ady szimbólummá varázsolta a mozdonyfüstös pályaudvart, a megérkezés és a város elhagyásának szimbólumává. Hevesi András szerint Ady megírta a magyar lélek párizsi kalauzát. Magyar hagyománnyá avatott néhány párizsi utcát, ligetet és középületet. „Amióta Párizsban járt, Magyarország a Gare de l’Est-nél kezdődik” - írta. Szabó Ildikóék könyvéből kiderül, hogy vannak szállodák, amelyek szinte már teljesen magyarnak tekinthetők, ilyen például a Hotel de l’Europe. A Constantinople utca 15. szám alatt lévő épületben egymásnak adták a kilincset a magyarok. Itt lakott a múlt század elején Szomory Dezső, Ady, Heltai és a festő Kernstok Károly Ady azért költözött ide a rue de Lévis-ből, hogy közelebb legyen szerelme, Léda lakásához. Innen tudósította a pesti lapokat. Ady annyira szeretett itt élni, hogy szobaszámát is versbe foglalta: „harminchat szám, harmadik emelet”. Heltai Jenő 1938-ban, amikor felnézett a hotel ablakára, szerette volna tudni, ki lakik ott, s koplal-e annyit, mint ő 1900-ban. El tudja valaki képzelni a jó öreg Jókai Mórt, amint a Folies-Bergére meghitt szögletében pezsgőt kortyol? Bizony ott járt a romantikus regények szerzője a pikáns mulatóhelyen, ahol később a legendás hírű Rigó Jancsi és zenekara kápráztatta el a közönséget. (Jókai egyébként a Moulin Rouge-ba is bekíváncsiskodott, hogy 75 évesen megcsodálhassa a kánkánt.) A Folies-Bergére vezetője 1936-tól 1992-ig magyar volt: Michel Gyarmathy a rendszerváltásig ingyenjegyet, sőt zsebpénzt is adott a hozzájuk látogató magyar turistáknak. Magyar nyomok lelhetők fel a Montmartre más mulatóiban is: a Fekete Macskában Justh Zsigmond, a Döglött Patkányban (Rat Mort) Heltai, Ady, Léda és Léda férje töltött hangulatos estéket. A Montmartre egyik hegyi utcájában, a Rue Germain-Pilonban dolgozott Illyés Gyula egy kis könyvkötőüzemben. Illyés a műhely ablakából egy másik világra látott rá, szegény családok élték itt sivár életüket, „az asszonyok az utcán mostak, egyik-másik ott is főzött, szutykos pongyolában...” Szabó Ildikó, aki maga is gyakran járt Párizsban, akár sajátos szótárt is felállíthatna a magyarok Párizsáról. Place des Vosges = Fejtő Ferenc lakása; Père Lachaise temető = Ady és Bölöni sétája Heine sírját keresve; Latin negyed = a párizsi ösztöndíjas József Attila élettere; a Halászó Macska utcája = Földes Jolán emigránsokról szóló világhírű regénye; Boulevard Saint-Michel = Ady találkozása az ősszel; Café Source = Zsolt Béla, Németh Andor, Indig Ottó, Fejtő Ferenc, Faludy György, Hevesi András, Bajomi-Lázár Endre politikai vitái; rue de la Montagne Sainte- Genevieve = Déri Tibor lakhelye a múlt század húszas éveiben; a Panthéon tere = Rejtő Jenő menekülésszerű távozása egy kis hotelből, pénztelenül, zsebében szappannal és zsilettel. A rendhagyó útikönyvben 110 magyar név szerepel. A nevek tulajdonosai közül öt 1700 előtt született, a legfiatalabbak között találjuk Kende Pétert, Méray Tibort és Cziffra Györgyöt. Nem tudni, miért, e sorok íróját Radnóti Párizsról, pontosabban a Cujas utcáról írott verse ragadta meg leginkább. Már munkaszolgálatosként emlékezett vissza „vad ifjúsága” utcájára, amelynek „sarkán kissé lejt a járda”. Amikor Szabó Ildikó a tudtomra hozta, hogy a nevezetes járda még mindig lett egy kissé, bevallom, megszédültem. Horváth Ildikó * „Szerelmi viszony” Párizzsal Szabad lexikon P., pirkadat - amikor az éjszaka után végre fölkel a nap, és minden újrakezdődik. Az éjszakai kalandok pedig lehet, hogy meg sem történtek velünk. A kiskirályfi némi gondolkodás után a koronáját is - azt a hétköznapit, amit általában mindig viselt - felakasztotta a fogasra. Ha az ember inkognitóban megy a nép közé, ne hordjon koronát, még hétköznapit sem, mert az nagyon lerontja az egyszerű polgári ruházat hitelét. A királyfi, ki még fiatal és naiv volt, úgy hitte, el kell vegyülni álruhában a nép közé, hogy megtudja, mi is a valóság. Még nem sejtette, hogy egypár jól fizetett tanácsadó és néhány közvélemény-kutató éppen olyan kusza és zavaros képet tud neki festeni, mint amilyet majd a valóságban lát. De hát, ismételjük meg újra: fiatal és naiv volt. Késő este tehát, amikor a palotában minden elcsendesedett, első útja egy kocsmába vezetett, a szomszéd utcában. Itt gyűltek össze a szabadnapos szolgálók. -A mi királyunk a legnagyobb ló az egész birodalomban - magyarázta valakinek éppen a nemrégiben kitüntetett valóságos, belső és titkos ételfogó mester -, annyira egyszerű, mint egy ék. Nála már csak a kiskirályfi egyszerűbb eset - tette hozzá felemelve a mutatóujját. A közönség lelkesen bólogatott. A kiskirályfinak fájtak e szavak, de mert inkognitóban volt, hát nem rendelte el a fejek leütését, ahogy egyébként szokta, ehelyett továbbsompolygott a bárpult felé. Itt egy kótyagos atyafi vágta hátba. - Na, kisfiam, fizetek egy rundot neked, bár elég rusnya a pofád. Ahhoz a tökkelütött kiskirályfihoz hasonlítasz. Az a legalacsonyabb intelligenciahányadosú alak az egész birodalomban. A kiskirályfi ezt azért a maga kétségtelen alacsony intelligenciahányadosa mellett is túlzásnak tartotta, de nem mert szólni, mert meghívója egyik nevelője volt, aki persze most így, korona nélkül nem ismert rá. Aztán ballagott tovább a jövendő uralkodó, és magában arra gondolt, kirúgatja a teljes személyzetet és új, hűséges embereket vesz fel, ha majd ő lesz a nagy király. Aztán befutott az éjszakai busz, és felnyomakodott rá. Sűrű emberszag vette körül, meg izgatott suttogás. A hírekben már bemondták, elveszett a kiskirályfi. Az utasok többsége abbéli véleményének adott hangot, hogy na végre. Talán az ördög vitte el, különben nem hagyja itt az idős királyt és a kedves királyi anyukát sem. És akkor rögtön ez egy élhetőbb, kellemesebb királyság lesz. A kiskirályfinak fájt ez, mert otthon csak azt hallotta, hogy ők a népért áldozzák fel magukat, azért csinálnak mindent, hogy az egyszerű embereknek jobb legyen. Ezért kell hatalmas palotában lakniuk, fényes fogadásokra járniuk és mindig más autón furikázni, hogy a nép, az istenadta nép örüljön és boldogabb legyen. És ha valaki uralkodónak születik, az tudjon szenvedni, mondta gyakran a királyi apa egy hatalmas szivarral és egy jelentős francia konyakkal jól láthatóan éppen szenvedve, miközben két félmeztelen rabnő próbált enyhét adni szenvedő testének. Az éjszakai buszon zötykölődők persze semmit sem érezhetnek ezekből a kínokból, ők csak élik a mindennapjaikat, és semmiért sem felelősek. Le is szállt gyorsan őfensége valahol a Nyugati pályaudvar környékén, ahol a hajléktalanok éppen papundeklidobozaikon vetettek nyoszolyát maguknak. - Ez élet, ez már döfi - vakarta meg a fejét a kiskirályfi, és közelebb merészkedett hozzájuk, hogy őszintén beszélgessen az ő rögvaló népével. A hajléktalanok kedvesen mosolyogtak rá, és gyorsan ellopták a zsebóráját. De ezzel együtt nagyon megtetszett nekik a kis fiatalember, ezért kannás borért küldték, majd picit seggbe rúgták, és útjára bocsátották. A kiskirályfi nem értette, mi a baj vele. Miért nem szereti senki. A rendőrjárőr sem, aki iratok híján bevitte az őrszobába, és reggelig a tetves fogdában tartotta. De aztán eljött a hajnal, kisütött a nap, a kiskirályfit kiengedték. Hazafelé a buszon végiggondolta az életét, és arra jutott, hogy tanulságos egy éjszaka volt. És ha majd király lesz, sokat mesél róla mindenkinek. Dési János Hurka | Jimmy Jump | Drága jó Füge Lajos bambán állt a pálya közepén, arc-ja izma sem rándult, amikor a furcsa kis pasas vörös frígysapkában elszaladt mellette, és hozzávágta a Barca zászlaját. Füge Lajos, alias Luis Figo feltehetően felis-merte az illetőt, hiszen korábban már találkoztak, sőt is együtt is fényképészkedtek, mi több, az erősen kopa- szodásnak induló figura még Figónéval is pózolt a ka- ti mera előtt. Figo/Füge Luis/Lajosnak ekkor már nagyon tele le-jööhetett a töke az egész Eb-döntővel, és pontosan tudta, j hogy ők itt a görögökkel törököt fogtak, legyufáztak, * bezakóztak, és neki ezen a júliusi estén nem terem se fű, se babér, csinálhat, amit csak akar, akkor sem rúg a gólt. Szóval, amikor meglátta a fríg sapkás pasast, teljjesen világossá vált előtte, hogy ő személy szerint és a portugál fociválogatott is elveszett, nekik annyi, nekik | | harangoztak és csöngettek stb., nem lesznek Európa- | | bajnokok. Ez az egész ámokfutás tulajdonképpen egy , | | megelőlegezett kegyelemdöfés, amely így is, úgy is | vár rájuk, amikor a bíró lefújja a meccset. A tekintet, a testtartás, ahogy Figo reagált a történetekre, illetve, ahogy nem reagált, beszédes volt. Talán j ■ egy leszedált házmester tud ennyire bamba és nyu- { godt lenni, miután a kukás Tibi a kapu előtt hagyta a szemetét. A fríg sapkás egyén meg rohant végig a futballpájlyán, nyomában a biztonsági őrökkel, és megcseleked Ste, amit a portugálok nem: önmagát, mint egy focilabjdát, a görög kapuba lőtte, hogy gólt szerezzen, ha már is a játékosok erre képtelenek. A kisember nem kímélte magát, teljes erőből robbant be a kapuba, mint egy igazi Milan Baros-lövés a 11 76. percben, s úgy akadt fenn fejjel előre a hálón, akár is egy oxigénhiányos tükörponty a balatoni halászati sző- sövetkezet készségén. Aztán a biztonságiak rávetették magukat vagy hatan - úristen, mennyi barom! -, akiknek meg kellett muttatniuk, hogy rávetődésben, a magatehetetlen ember fe lebirkózásában szuperprofik, kemények, mint a vídia, s ha már arra nem voltak képesek, hogy megakadályozjzák, hogy a pasi a pályára rohanjon. A hatalom, az erő, de egyben a gyengeség és a töketlenség arroganciája ez, hiszen a fríg sapkás ember mozdulni sem tudott a | j hálóba gabalyodván. Szóval nyugiban oda lehetett vol- | | na állni elé, és azt mondani neki, hogy na szóval, ha- I ver. Itt a vége, fuss el véle, neked most annyi, viszünk | * a yardra, állj föl szépen, oszt indulás. Különben mókásj voltál, jót is röhögnénk az egészen, ha-ha-ha..., ha j i most miattad nem vesztettük volna el az állásunkat. De m I ezt nem mondták, hanem megbosszulták, hogy egy kis |S pöcs a fríg sapkában kibabrált velük. Rávetődtek, be- j j ledöngölték a földbe, bevágtak neki ötöt-hatot, kicsa- i j várták a kezét, lábát, amint az jól kiképzett és tagba- szakadt terrorelhárítókhoz illik, talán még bosszúból is meg is harapták, hülyére csiklandozták. Aztán ország- és világ és majd egymilliárd tévénéző szeme láttára elvejzették. A fríg sapkás pasi nem más — ennyit lehet róla kide-ríteni, mint Jimmy Jump, azaz Ugráló Jakab, aki egy új spanyol, jobban szólva katalán (mert a kettő nem jó ugyanaz!) performer, alternatív művész, hivatásos rendbontó. (Aki bővebbet akar róla tudni, az megnézj jheti a honlapját: www.jimmyjump.com.) Azaz ez ígys nem pontos, mert Jimmy Jump az önmagában való obj jektivitás és megtestesülés. Egy fogalom, amely külön jó identitás, amelynek vagy akinek a létezése önálló, s j igazából mellékes, hogy ki is az a valós személy (pélfdául hogy hívják civilben), aki az ideát életre kelti. Az f j egész egy filozófiai és akcionista remeklés, amelyet | Jimmy Jump megalkotója(i) így foglal(nak) össze: { „My treasure is my jump,/ the fame is my liberty,/ the power and wind are my law,/ my only patriot is Jimmy | 1 Jump!” Azaz: “Egyetlen kincsem az ugrásom,/ a hírt ) név a szabadságom,/ az erő és a szél a törvényem,/ számomra nincs más hazafi, csak Ugráló Jimmy!” A honlap tanúsága szerint - amelyet komoly desig-nerek terveztek és viteleztek ki, gazdag szponzor pénz-jbeli segedelmével - a Jimmy Jump bőrébe bújt perror- ismer, miután rádöbbent a Shakespeare-i továbbfejlesz- jtett igazságra, miszerint színház, azaz show az egész ) világ, ezért elhatározta, hogy direkt a lehető leglehetet- j lenebb helyekre lóg be és mutat fityiszt a sok baromarjcú kibernek, tévégurunak, bulvárkurvapecéinek, mert is ma már csak annak van hírértéke, ami meghökkentő, jó vérben tocsogó, muffszagú. Csak így lehet valaki hír érés, sunnyoghat be a média által fölizgatott közös tv- t Idatba, minden más pedig lópikula cintányérral. Ezért it tört hát be Jimmy Jump többször a spanyol tévébe, a Telecinco adásaiba, rongyrázó haute couture divatbe- s mutatóra, legutóbb pedig a Forma-1-es futamon rojhant a pályára a háromszázzal száguldó versenyautók j } közé, kockáztatva saját életét az idea megtestesülésé- j nek dicsőségére. Különben az önmagát népszerűsítő internetes oldalon js fényképekkel, videókkal, cikkekkel bizonyítja eddigij akcióit. A fotógalériában olyan emberekkel van lefény- képezve, mint a már említett Figo. De kép készült róla és János Károly királyról, látható Pénelopé Cruzzal, a jdalai lámával stb. Művészeti elkötelezettségében Dalijához hasonlítja magát, de az ő műfaja a (dokumentarista) jó film, s reményei szerint egyszer magához öleli majds Hollywood, és megkapja az Oscart. S hogy a lehetőséggek tárháza kimeríthetetlen, hogy az életben semmi semms lehetetlen egy Jimmy Jump/Ugráló Jakab és az általa is szimbolizált szellemiség előtt, azt bizonyítja, hogy tér- ívei között politikai célok is szerepelnek. Egy közelebbiről meg nem nevezett spanyol város polgármesteri cí- iméért is harcba indul, mindannyiunk nagyobb boldog- jósága és a politika komolysága érdekében. Istenem, ha ez ilyen egyszerű lenne, ha így tudnánk js kifigurázni magunkat, ha ennyi erő és elszántság lenne j j bennünk, és érzékenység, megértés, érzelem, meg koc- } ■ kázatvállalás, kiállás nézeteink mellett... Már akinek jó van, hölgyeim és uraim! , Boros István !