Népszava, 2005. április (132. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-11 / 83. szám

NÉPSZAVA 2005. ÁPRILIS 11., HÉTFŐ Suchman Tamás Egy egészen egyszerű ügy Amióta köztársasági elnököt választ a magyar országgyűlés, pontosan lehet tudni, hogy a szabályozás szerint melyik évben kerül sor er­re a fontos közjogi aktusra. Ez év január 1-jén a magyar parlament pártjai, ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt pontosan tudták, hogy a 2005-ös év politikai menetrendjében az év közepén az egyik legfontosabb esemény a köztársasági elnök jelölése, illetve megvá­lasztása lesz. A kormánypártok vezetőinek és a pártok vezető testületeinek ké­szülniük kellett erre az eseményre. A politikai erőviszonyok, a szo­kásjog alapján a jelölés joga a ko­alíción belül nyilván a nagyobbik kormányzó pártot illeti meg, s a kisebbik kormánypárt álláspontjá­nak meghallgatása után, egy le­folytatott egyeztetés alapján közös javaslatot tesznek. Tehát a magyar Országgyűlésben a köztársasági el­nök megválasztására a MSZP je­lölése, azaz a koalíció jelölése következik jú­nius 6-án. Ez egy egyszerű történet. Az újságok az el­múlt hetekben már százszor megírták, hogy a Magyar Szocialista Párt most először kerül je­lölési helyzetbe úgy, hogy saját jelöltjét ajánl­ja megválasztani, a baloldal számára a párt tagjai, szimpatizánsai és szavazói előtt termé­szetesnek tűnt, tűnik, hogy élnek ezzel a lehe­tőséggel. Hát, e tekintetben több meglepetés ért bennünket, a szocialista frakció tagjait. A koalíciós partner nem véleményezett, nem az egyeztetéshez szükséges kérdezz-felelek folyamatot indította el, hanem kinyilvánított. Megmondta, hogy milyet nem szeretne, mi­lyet szeretne, kit nem szeretne, s kit tart na­gyon kívánatosnak. Ez így nincsen rendjén, nagyon nincsen rendjén. 1989-90 óta a Szabad Demokraták Szövetsége a politikai közéletben súlyát, sze­repét, jelentőségét, és az általa vélt értékek je­lentőségét is meghaladó módon vesz részt. Teheti, mert hagyjuk, ha hagyjuk. De azt gon­dolom, hogy fordulóponthoz értünk. Az elmúlt hetek történései bebizonyították, az SZDSZ törekvései a politikai jó ízlés hatá­rait feszegetik. Mert több mint ízléstelennek tartom, hogy a magyar parlament megválasz­tott elnökét, aki egyébként nemcsak pártján belül élvezi a legnagyobb támogatottságot, ha­a jelenlegi koalíció vezetőjét Gyurcsány Ferencnek hívják. A konfliktus megoldását a közvélemény tőle várja, ő a deus ex machina. Számára ez egészen egyszerű ügy, nem a közvélekedés is folyamatosan előkelő helyre sorolja a szocialista politikusok közül, sértegetik, szűkebb-tágabb rendezvényeiken, és az ország közvéleménye előtt. Kuncze Gábor nemcsak magyarázatra, de bocsánat­kérésre is köteles legutóbbi ízléstelen kijelen­tése miatt, amikor primitív leegyszerűsítésével „Szili és Szili közötti” választási lehetőségről beszélt. Nem véletlen talán, hogy a parlamen­ti küszöböt hol alulról, hol felülről kicsit köze­lítő párt a magyar liberális párt. Nem csak azért van így, mert a világ más országaiban is csak ilyen körüli a liberális pártok megítélése, hanem Magyarországon azért van így, mert ebből a mindenkit kioktató, sokakat kirekesz­tő, nem tudom, hogy kormánypárt vagyok-e vagy ellenzék - tudathasadású politikára csak ennyien kíváncsiak ebben a hazában. Egyszerű ügy. Tudomásul kell venni mindenkinek, hogy a politikai súlyát mások ítélik meg. A közvé­lemény. Ez ad mandátumot és nem a túlbur­jánzó önbecsülés. Az elmúlt 15 évben az An­tall- Tölgyessy-paktum óta sok esetben for­dult elő, hogy az volt, amit a szabad demok­raták, koalíciós partnereink akartak. Most nem lesz úgy. Egy éven belül nem fordulhat elő, hogy egy 5 százalékos párt mondja meg Magyarországon, ki nem lehet a szocialisták miniszterelnöke, és ki nem lehet a szocialis­ták köztársaságielnök-jelöltje. A pártvezetés és a pártelit, ha nem érti meg, hogy megaláz­ták, megzsarolták, megtévesztették, ugyanúgy, mint tavaly nyáron, akkor nagy baj van. Mert el fogjuk veszíteni bázisunk jelentős részét, szavazó­inkat, s a választást is. De nem ez a legnagyobb baj. A legnagyobb baj az, hogy sikerült tovább lejá­ratni a politikai intézményrend­szereket, a politika egészét, és benne a Göncz Árpád által már­­már polgári királysággá nemesí­tett köztársasági elnöki intéz­ményt is. A szocialista pártban politizáló liberális baloldaliak vagy baloldali liberálisok a híd szerepét játszották a két koalíciós partner kö­zött. Szükség volt rájuk. Úgy tűnik azonban, hogy túljátszották ezt a szerepet. Észre kell venni, hogy Szili Katalin nem a pártelit jelölt­je, hanem az egyszerű párttagoké. Demok­ráciát akartunk? Van. Alulról jövő kezdemé­nyezést? Van. Gyurcsány Ferencet ugyanaz a vulkanikus erő repítette a magasba, amely Szili Katalint is. Aki ezt nem látja, politikai vakságban szenved. Tavaszi szél vizet áraszt. A jelenlegi konf­liktust tovább élezők pedig pártszakadást fog­nak előidézni. A parlamentben az egyszerű többség eléré­séhez a koalíciós pártok szavazata kell, elég­séges. A jelenlegi koalíció vezetőjét Gyurcsány Ferencnek hívják. A konfliktus megoldását a közvélemény tőle várja, ő a deus ex machina. Számára ez egészen egyszerű ügy, s ettől a mindenkit és mindent lejárató kampánytól pedig óvjuk meg az országot. A szerző a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, az MSZP országgyűlési képviselője A középső út üzenete és a Margitsziget Enyedi Ildikó kisfilmjén jobbra is lehet menni és balra is, de a fél­perces kisfilm főszereplőjének egyik irány sem tetszik. Találj ki valami mást, tanácsolja a film­felirat. A tétovázó főszereplő a tanácsot követve a középső utat választja, ami járatlan, bozótos és tüskés. A margitszigeti uszodaépítés fejleményeit figyelve is kirajzo­lódik két út. Az egyik a tiltakozó­ké, akik a legkülönbözőbb társa­dalmi csoportokból érkezve egy­szerűen nem helyeslik azt, hogy egy néhány napos-hetes Európa­­bajnokság ürügyén ismét zöld területeket betonozzanak le a szigeten. Akár egyetlen százéves fát vágunk ki, az nem helyettesít­hető száz elültetett facsemetével sem. Hiányzik a száz év. Nem so­rolom fel ezeket a társadalmi cso­portokat, de valószínűleg Arany János, Ady Endre és Krúdy Gyula is csatlakozna hozzájuk. A másik út a fejlesztőké, abból élnek, hogy „jó időben, jó he­lyen” betonoznak, és egyetlen biztos állami megrendelést sem szívesen szalasztanának el. Ezt a kettős elágazást figyelve, a kisfilm üzenetéhez hasonlóan itt is a középső utat javasolnám, a következőképpen: a Mátyás ki­rályt meglátogató okos lány ho­zott is ajándékot, meg nem is, mert a kosárban hozott galamb elrepült a végén. A megoldás, az elrepülő ajándék gondolatát kö­vetve: egy úszó uszoda. Egy tá­voli ipartelepen is megépíthető uszodánk az alkalmi esemény - az Eb - idejére leúsztatható és összekapcsolható lenne a szigeti sportuszodával. Ez a kis uszodasziget, amely­nek ősét korábban láthattuk a Ti­szán és a Dunán is a háború előtt, természetesen akkor volna kor­szerű, ha megfelelne a XXI. szá­zad ökológiai követelményeinek, és nem szennyezné a Dunát, ha­nem tisztítaná. Amennyiben egy szűk csoport gazdasági hasznától eltekintünk - a betonozó uszoda­építőkétől -, és a szigetre úgy te­kintünk, mint fővárosunk egyik kivételes és ritka szépségű helyé­re, ezrek sétáló-, futó- és pihenő­helyére, akkor nyilvánvaló, hogy a szigeten az épített környezet egyoldalú növelése egyetlen tég­lával sem lehetséges. Esetünkben akkor cselekednénk bölcsen, ha e mintaszerű úszó sportlétesít­mény felavatásával egy időben javaslatot tennénk egy megfelelő időpontban a Dunán rendezendő olimpia megszervezésére. A ja­vaslat alapvetése a következő: épített környezetünk növelésével szemben helyezzük át figyelmün­ket pusztuló természeti környe­zetünk megóvására. Egy európai folyó mentén korábban épített sportlétesítmények felújításával, takarékos újrahasznosításával, kreatív összekapcsolásával az emberi együttműködés kiváló mintáját mutatnánk a világnak. Ez az olimpia egy egész régió, a Duna menti népek olimpiája lenne, és gyorsítaná azt a gondol­kodásbeli fordulópontot, amit előbb vagy utóbb úgyis meg kell tennünk fennmaradásunk érde­kében. Ennek a gondolkodásnak a kö­vetkezetes képviselete avatná Bu­dapestet kulturális fővárossá, füg­getlenül az aktuális versenyektől, és mutatna példát a fenntartható emberi kultúrára a szigeten, a Dunán, Európában és távolabb. Ortutay Tamás VÉLEMÉNY Önsorsrontás helyett Úgy tűnik, van valami önsorsrontó kényszer a nagyobbik kor­mánypártban, legalábbis erre lehet következtetni a köztársasági­­elnök-jelölt körüli purparléról. Újabban szocialista politikusok is szeretik átvenni azt a jobboldali szöveget, hogy „miért pattog ez az ötszázalékos párt”, holott ugye az SZDSZ méretével sem ak­kor nem akadt problémájuk, amikor a liberálisok visszaléptettek ötven képviselőjelöltet a javukra, sem akkor, amikor a kisebbik kormánypárt választási szereplésének következtében kormányt tudtak alakítani. A legsajátosabb érvelésük Szili Katalin mellett az volt, hogy „őt akarja a tagság”. Ezzel nem az volt önmagában a baj, hogy az SZDSZ politikusai több mint egy éve mondogatják: nem fog­nak pártpolitikust megszavazni, ezzel a fő probléma az volt, hogy mielőtt ebbe az egész kampányba belevágtak volna, elfe­ledték magukban az alábbi dialógust lejátszani. Van 50+1 százalékos parlamenti többségünk? - Nincs. - Hopp, akkor kell egy szövetségest keresnünk az elnökválasz­táshoz. Milyen szerencse, hogy van viszont egy koalíciós partne­rünk. Nosza állapodjunk meg vele a jelöltben, aztán taps, siker, kávé, konyak, szivarfüst.” Minthogy ez a belső párbeszéd elma­radt, alig több mint egy évvel a választások előtt a kormány­pártoknak sikerült kialakítaniuk azt a benyomást, hogy képte­lenek a komoly politikai konszenzusokra, egymással veszeked­nek ahelyett, hogy dolgoznának, s egyúttal bezsebelnék a politi­kai profitot a közösen megválasztott elnökjelölt mosolyával. Ehelyett százalékokban mérhető veszteségeket okoztak maguk­nak; dicsőség helyett vircsaft és a „mentsük a menthetőt” hangu­lat uralkodik. Ráadásul bárki lesz immár a köztársasági elnök, alaposan megnehezítették az első hónapjait. S a bajt tetézendő, a hisztérikus állapotot egyesek alkalmasnak látták arra is, hogy szembemenjenek friss miniszterelnökükkel. Ami pedig azért kártékony, mert a részben az SZDSZ, részben a szocialista párttagság által kormányfői pozícióba segített Gyurcsány Ferenc az egyetlen esélye mindazoknak, akik a kö­vetkező ciklusban valódi reformokat, prosperáló információs társadalmat és versenyt szeretnének, selyemzászlók, revánspoli­­tika és nacionalista retorika helyett. Rengeteg munka kell még hozzá, de a miniszterelnök képes lehet szavazatokat szerezni a bizonytalanoknak abból a rétegéből, akik hisznek a versenyben és az esélykiegyenlítésben, a szabad demokraták pedig elmoz­dultak abba a modern liberális tartományba, amely szavazásra serkenthet olyanokat is, akik számára eddig semmi fontosat nem nyújtott a jelenlegi közpolitikai tér. Vagyis van némi esélyük a kormánypártoknak a „duplázásra”. De ha eközben a szocialisták megeszik egymást reggelire személyes pozícióharcaikban, akkor mindez mit sem ér. A hétvégén szerencsére az MSZP választmánya észbe kapott, és a választmányuk felhatalmazta a Hiller Istvánnal és Lendvai Ildikóval kiegészült tárgyalódelegációt arra, hogy több jelöltről is tárgyaljon a magyar liberális párt képviselőivel. Szili Katalin pedig minden valószínűség szerint nem lesz köz­­társasági elnök, ám vesszőfutása nem az ő felelőssége. Miképp nem a különböző szocialista platformok felelőssége, ha ezek után csalódottnak érzik magukat. A felelősség azoké, akik elfe­lejtették megszámolni, hány mandátumuk van az Országgyűlés­ben. Remélhetőleg az elnökjelölési procedúrának mihamarabb happy end lesz a vége. De utána viharsebesen rendezni kéne a soraikat, nem kéne kavarni a miniszterelnökkel szemben, hiszen nemsokára nem egy, hanem százhetvenhat jelöltet kell választaniuk. S az sem ártana, ha a második forduló előtt olyan viszonyban lennének az SZDSZ-szel, hogy értelmesen tudjanak tárgyalni a kölcsönös visszaléptetésekről. Már feltéve, ha győzni akarnak. Petri Lukács Ádám Szegény József Attila Sajnos József Attilára is igaz az a literátusi körökben széltében­­hosszában terjesztett mondás, amely szerint az irodalom iga­zán posztumusz foglalkozás. A tintával öntözött vetésből ma­napság nemhogy jó tíz év múl­tán - miként azt Balzac gon­dolta -, de sokkal később lesz aratás. (Ráadásul az is szegé­nyes). József Attila, a korábban főként értelmiségi körökben is­mert költő igazán a halála után lett ismert. Szomorú, de a szó­kimondó, néha nyers költőt csak azután vette szárnyra a hír, hogy véget vetett életének. A magyar irodalomtörténet­­írás, nem beszélve közéletről és kultúrpolitikáról, ráadásul már régebben sem arról volt hí­res, hogy önmagában próbálta volna megérteni klasszikusai költészetét. József Attila élet­műve is csak olyanná lett, mint a Biblia. Mindenfélét megpró­báltak kiolvasni belőle. Sze­gény József Attilából is lett ha­marjában Kosztolányi-követő, Ady-imitátor, kommunista el­lenálló és akit megkísértett az erős kezű rend eszméje, isten­kereső és istentagadó, tévelygő és önmagát megtaláló, avant­gárd és egzisztencialista. Ma­napság pedig csodák csodájára valamilyen posztmodern értel­mezést próbálnak kanyarítani köréje - reméljük, ezt is túléli majd költészete. Valósághős korunk sajnála­tos módon új jelenséggel lepte meg az irodalmi hagyományt, így József Attilát is. Míg két­ségbeesett kísérletekkel pró­bálkozik, hogy eszményi be­vásárlóközpontjába beemelje az irodalmat is, legkülönfélébb szavazójátékokkal próbálko­zik (Nagy Könyv), hogy ráve­gye az egyszeri polgárt a be­tűkkel való ismerkedésre, fel­nőnek generációk, akiknek nemhogy József Attila versei, neve sem mond már semmit. Neves egyetemi oktatók pa­naszkodnak rendre elhűlve, hogy a bölcsésznek készülő diákság, a literátus értelmisé­ginek készülő sokaság is alig vesz kezébe könyvet. Olyan jelenségeket kell megmagya­rázniuk, amelyre korábban ál­mukban nem gondoltak. Egy­szerűen nem értik a szövege­ket, hiányoznak az alapok, a hivatkozások megfejtése. A példának okáért Rejtő Jenő bo­nyolult szöveg lett jelenkorunk diákságának kezében. Oly sok kisajátítási kísérlet után elérni látszik József Atti­lát a legnagyobb rész: dacára a százéves évfordulónak, az igaz koszorúknak, maratoni versfe­lolvasásnak - egy nép lassan elfelejti. Az irodalmi kultúra kopott kabátos arisztokráciája érti már csak verseit. Podhorányi Zsolt 7 NÉPSZAVA --------------SaiSBiHWS 1­873-BAN-------------­Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapigazgató: MUZSLAI KATALIN ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, szerkesztők: GYÉMÁNT MARIANN (Mozaik), PODHORÁNYI ZSOLT (Kultúra), PÓR VILMOS ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Sportszerkesztőség vezető: SIMON ANDREA, A Sportszerkesztőség partnere: MobilPress ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJOSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Marketingvezető: KOVÁCS MÁRTA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetési igazgató: VITKOVICS MERCÉDESZ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága. Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapkézbesítőknél, Budapesten a Hírlap Területi képviseleteken és a kiadónál. További információ: hirlapelofizetes@posta.hu, 06/80-444-444 vagy 06/80-200-502. Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1­2­4­8­1­6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti

Next