Népszava, 2005. szeptember (132. évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-23 / 223. szám

A szerző újságíró NÉPSZAVA 2005. SZEPTEMBER 23., PÉNTEK VÉLEMÉNY Bolgár György Kolbászos rántotta a fantomházban Szép, megnyerő család, valóban. Ott ülnek kertjükben a legnagyobb példányszámú ma­gyar (bulvár)napilap címoldalán, öt helyes, kedves gyerekkel, a két legkisebb közülük a papa és a mama ölében. Bárki büszke lehetne ilyen családra, bár természetesen nem ezért kerültek a címlapra, hanem azért, mert apuka miniszterelnök volt, és nagy esélye van, hogy négy év szünet után újból az legyen. „Orbán: végre együtt a családom” - ezt or­dítja a főcím (nem értem, mire is vonatkozik ez a „végre”, aztán később megtudom, hogy egész nyáron mindenki máshol nyaralt), majd belül, a teljes második és a fél harmadik oldalon a papa reg­gelit készít, valamint az Orbán család reggelizik. Egész ponto­san, ahogy a néhány hete megje­lent, de csak most kezembe került cikk címe jelzi: „Orbán rántottá­­val várta a Blikket”. Lehet, hogy azzal várta, de az asztalon en­nek nemigen látni a nyomát. Van ugyan két üres tányér, mellesleg evőeszköz nélkül, de abból feltehetőleg az egyik a legnagyobb lá­nyé, aki a képen, állva, kenyérrel kínálja édes­apját. Hogy a laptól kit vártak reggelivel, már csak azért sem derül ki, mert a cikk íróján kí­vül a helyszínen járt egy fotóriporter is, ám valamelyiküknek még evőeszköz nélküli tá­nyér sem jutott. Nem baj, nem ez a lényeg, csak a cím után kissé feltűnő. Maga a bájos tudósítás mindazonáltal megér néhány kere­sett szót. Az újságíró például nem restelli be­vallani, hogy a megbeszéltnél néhány perccel korábban csöngetett be, nyolc óra előtt tehát, ami nemcsak azért kínos, mert egy volt mi­niszterelnök lakására nem érkezünk előbb, hanem azért is, mert sehová sem. Nem illen­dő. Bulvárlapnál ez, úgy látszik, nem számít, mint ahogy az az érdekfeszítő információ sem ér meg egy „pót”-kérdést, hogy Orbán hajnal­ban rétesért is elment a közeli cukrászdába. Nem lehet azt állítani, hogy a mi emberünk lusta volna, de a hajnalban nyitva tartó cuk­rászda sem az. Na mindegy, talán pékség volt, legyünk nagyvonalúak. De ez még nem minden. Mind ez idáig csak arról lehetett tudomásunk, hogy a volt minisz­terelnök kiválóan focizik, ám most az is kide­rült, hogy hegyi kerékpárosnak sem akármi­lyen. „Gáspár fiammal egy 3700 méter magas hegyre tekertünk föl biciklivel - újságolta a politikus, majd csodálkozásunkat látva elis­merte: az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1600 méter magasról indultak.” Superman, nem kétséges. Nem vagyok sem hegyi, sem városi biciklista, de azért ennek olvastán azt mond­tam magamban, hogy egy ilyen fantasztikus teljesítményre csak a legnagyobbak képesek. Lance Armstrong, Széchenyi, Szent István, vagy talán még ők sem. Ám ha Orbán majd­nem négyezer méter magasságban még büsz­kén kerekezett, miután előzőleg kétezer méte­res szintkülönbséget gyűrt le, akkor le a kalap­pal és le a hitetlenkedéssel, tamáskodással, zsi­geri Fidesz-ellenességgel. Látatlanban megér­demli bármely ország miniszterelnöki posztját, és jó utat a jövő évi Tour de France-ra is. Amíg a magyar nyilvánosság nem kényszeríti rá a közélet szereplőit a színvallásra, a tételes elszámolásra, addig minden politikus és maga az egész demokrácia is gyanús marad Még nem vagyunk a végén, ugyanis ez is mellékes. Egyetlen dolog nem lett volna mel­lékes, az viszont hiányzik a képregényből. A ház. Orbán Viktor háza. A magyar belpolitika legvitatottabb háza. Amelyet a volt miniszter­­elnök érdekes körülmények között eladott belvárosi lakásának árából és némi kölcsön­ből vett meg. Amelyet ingatlanosok - látatlan­ban, persze, csupán a helyből, a környékből ítélve - igen jó vételnek minősítenek. Amelyet 2002 óta folyamatosan felújítottak. Amelyet­­ egyetlen nézetből - maga Orbán is föltett honlapjára, közvetlenül az Orbán-bizottság meghallgatása előtt, jól sejtve természetesen, hogy lakáscseréi és -vételei komoly szerepet játszanak majd a vagyonosodási vizsgálatban. Amelyet azonban fölmérhetően, értékelhetően még így sem láthatott senki illetéktelen. Kivé­ve a bulvárlap riportereit. Hogy Orbán azért hívta-e meg őket, hogy alkalmat adjon a szárnyra kelt rémhírek megcáfolására, vagy épp ellenkezőleg, kifejezetten megtiltotta a fotósnak, hogy a házra fókuszálja kameráját, nem tudjuk. Ám egy biztos: akármilyen újság akármilyen riportere kerül egy belpolitikai vi­ta kellős közepébe, nem az a szakmai köteles­sége, hogy a lencsét szemérmesen elfordítsa a kolbászos rántottára, hanem az, hogy enge­délyt kérjen a ház - legalább külső - szemre­vételezésére. És ha ezt nem kapja meg, akkor ezt is megírja. Ez ugyanis alapvető hír és in­formáció. Lett volna. A fotózás ebben az eset­ben nem a magánéletbe való illetéktelen behatolás (lett volna), hanem az igazság kide­rítése egy homályos, egyben alapvető fontos­ságú, Orbán sorsát és a választásokat is érintő ügyben. Mert nem mindegy, hogy Orbán Vik­tor a rendelkezésre állt legális jövedelméből mindenki által követhető módon vett-e és újí­tott-e fel egy svábhegyi házat, vagy esetleg a látottak (pontosabban még mindig nem látot­tak) alapján követhetetlenül. Hogy mindenki értse: nem az a baj, hogy Orbánnak szép háza van. Ha megkereste, megérdemli. Már miért ne lakhatna Magyar­­ország egyik vezető politikusa a főváros egyik legszebb környékén egy normális ház­ban, szép kertben? Kizárólag az a kérdés, hogy vajon ehhez nem a miniszterelnöki tiszt­ségével összefüggő kapcsolatok igénybevéte­lével jutott-e hozzá. Nem kapott-e olyan szí­vességeket, amelyeket vagy ő, vagy a másik fél az ő hatalmi befo­lyásának érvényesítésével, csere­szívességekkel vélt viszonozha­­tónak. Ha tetszenek érteni, mire gondolok. És itt óhatatlanul belép az össze­hasonlítás Gyurcsánnyal. Neki is voltak és vannak kapcsolatai, per­sze. Nyilván barátiak is, üzletiek is, politikaiak is. Az ő esetében ugyan­ez a kérdés, hogy tudniillik a köz­hatalmi befolyását felhasználta-e a saját gyara­podására vagy sem. Mert ha üzletemberként vetett latba kapcsolatokat, akkor ezzel semmi kifogásolhatót nem követett el: nyilván min­den üzletember ezt teszi, bolond az, aki nem, és csak akkor volna tisztességtelen, ha kor­rumpálná, megvesztegetné őket. Ámde ezt Gyurcsányról senki nem állítja. Mint ahogy a felesége lakásának most nyilvánosságra került bérbeadását is csak annyiból érdemes össze­hasonlítani Orbánék belvárosi lakásának bér­beadásával, hogy törvényesen adóztak vagy törvényesen nem adóztak-e utána, mert a min­dennapi, általános ügyeskedést már mindket­tejüknél be- és letudta a közvélemény. Azt akarom mondani, hogy amíg a magyar nyilvánosság nem kényszeríti rá a közélet szereplőit a színvallásra, ez esetben a bevéte­lekkel és kiadásokkal való tételes elszámolás­ra, addig minden politikus és maga az egész demokrácia is gyanús marad. Orbán jól érzé­keli, hogy a magyar demokrácia elvesztette hitelét vagy annak jelentős részét, de éppen ő tehetne sokat azért, hogy visszanyerje. Pél­dául nem a kolbászos rántotta készítésében való jártasságát kellett volna megmutatnia, hanem a házát, hogy mindenki láthassa, és utána levonhassa a következtetést (akár azt is, hogy nincs mit róla tovább kérdezni). Egyébként ház vagy nem ház, kérdés akad újabb is. Mert ha igaz az, hogy a felcsúti Or­­bán-földek azóta és amiatt értékelődtek föl jelentős mértékben, hogy az Orbán-kormány hatalmas állami pénzt adott a térségben víz­­elvezetésre, és ha igaz az, hogy nemrégiben ő maga szólt a falu önkormányzatának, ne­hogy véletlenül belterületté nyilvánítsák az ő, egyébként is szépen felértékelődött földjeit (hiszen azzal rögtön a sokszorosukat érnék), akkor íme, még egy példa arra, hogyan nem függhet össze a személyes gyarapodás a hiva­tali hatalommal, így. Ha igaz. A barátság Ma csak azért lehetünk itt, mert huszonöt évvel ezelőtt voltak magya­rok, akik szembefor­dultak a hiva­talos propa­gandával és készek és ké­pesek voltak a hagyományos len­gyel-magyar barátságért és szoli­daritásért cselekedni. Akkor ez nem volt éppen veszélytelen, s valljuk be, akkoriban nem volt éppen a legnépszerűbb. Utólag elmondhatjuk, hogy ezek a bátor férfiak és nők átmentették a len­gyel-magyar barátságot és szoli­daritást a legnehezebb időszak­ban. Egy kicsit megmentették Magyarország és a magyarok be­csületét Lengyelországban is. Az akkori pártvezető, Kádár János a Hazafias Népfront 1981. márciusi kongresszusán beszélt a lengyelországi változásokról. Megvető lekicsinyléssel szólt a Szolidaritás hatására megélénkült - a lengyelekkel szolidáris - ha­zai ellenzéki megmozdulásokról. A pártállam teljhatalmú feje - miközben az 1956-os forradalom 25. évfordulójának évében jól­ átmentés esően nyugtázta a javában kiüre­sedő kádári közmegegyezés meg­létét - határozottan fellépett azok ellen, akik - mint mondta - „dest­ruktívat­ támadták” a pártállami rendszer vívmányait. Kádár és a hatalom a nevéhez köthető társa­dalmi egyezséget minden eszköz­zel fenn kívánta tartani, miköz­ben tudjuk, hogy a magabiztos hatalmi arrogancia mögött valódi félelmek álltak. Leginkább az döbbentette meg a vezetést, hogy Kelet-Európa leghatalmasabb, autonóm mozgalma alapvetően munkásmozgalom volt. Vagyis nem imperialista ügynökök, nem „osztály- és nemzetidegen” értel­miségiek aknamunkájának követ­keztében jött létre és vált sosem látott méretűvé a szovjet blokk leghatalmasabb autonóm moz­galma, a Szolidaritás szakszerve­zet. Az akkori vezetés értetlensé­gében elsősorban a zsigerekbe mindörökre beivódott 1956-os emlékek játszottak szerepet, ahogy a korszak egészében, 80- ban is. Ennek megfelelően hatá­rozottan és minden eszközzel felléptek azok ellen, akik elutasí­tották a kádári közmegegyezést, akik valóban mertek szolidárisak lenni kelet-európai sorstársaik iránt. Hogy ez a fellépés mit is takart valójában, milyen is volt az ál­lamszocialista rendszerek titkos­­szolgálatainak szolidaritása, azt éppenséggel a ma kitü­ntetendők tudják a legjobban. Az államszocialista kádári re­formok belső - pszichológiai­­ korlátait épp 1980-81 mutatta meg a leghatározottabban. A gaz­dasági reformok politikai válto­zások nélkül hatékonyan már nem voltak folytathatók. Ez a hatalmon lévő generációt, amely­nek meghatározó élménye épp 1956 októbere-novembere volt, félelemmel töltötte el. Érezték a zsigereikben, hogy Lengyelországról, a Szolidaritás­ról beszélve Magyarországról, 1956-ról és a kádári rendszerről szólnak. Ezért vált a Lengyelor­szágról való hivatalos propagan­da olyan álságossá és hangossá, különösen a hadiállapot beveze­tését követően. A híradóktól a kabaréig minden hivatalos hul­lámhosszon folyt a rosszhiszemű lengyel- és Szolidaritásellenes propaganda. Akadtak olyan ma­gyarok, akik ellenálltak a propa­gandának, szembe mertek menni a hazugságokkal. Tájékozódtak és tájékoztattak Lengyelország­ban és Lengyelországról Magyar­­országon, szervezetten éppúgy, mint magányosan segíteni igye­keztek a hadiállapot sújtotta Len­gyelországon, lengyel gyereke­ken, ismerős és ismeretlen csalá­dokon. A lengyel állam, a lengyel poli­tika e kitüntetéssel elismeri az akkori ellenzékiek bátorságát, te­vékenységét. Nekünk is nyilvánvalóvá kell tennünk: egyszer és mindenkorra szakítottunk a kádárizmura jel­lemző mentalitással, és az egy­kori Kádár-Jaruzelski, a ma­gyar-lengyel belügyi szolidaritás számunkra visszamenőleg is vál­­lalhatatlan. Bármit gondoljunk is az 1989— 90 utáni Szolidaritásról, 1980-81- ben - és egész a rendszerváltásig - nélküle nem lett volna rendszer­­váltás Magyarországon, vagy ha mégis, nem így zajlik az átmenet. S még két dolgot hadd jegyez­zek meg az évforduló kapcsán. Az egyik, hogy bár a Szolidari­tás mozgalom politikai szabad­ságot hozott, de a szolidaritás értékének társadalmi érvényesíté­séért a szabadság elérése után is folyamatosan küzdeni kell. A másik, hogy lehet egy ünnepet méltóságteljesen, higgadtan, tör­ténelmi érzékkel, a napi politikai aktualitásoktól mentesen is ünne­pelni. Remélem, jövőre mi is ezt követjük majd, az 1956-os forra­dalom és szabadságharc fél év­századik évfordulóján. Szili Katalin (Az Országgyűlés elnök asszonyának, a lengyel-magyar szolidaritás 25. évfordulóján elmondott beszédéből.) 7 Hősök?! Végre kisütött a nap, az idő is megenyhült. A békés délutáni sé­tának az újságosstandra kitett, egyébként Orbán Viktor által ajánlott Magyar Demokrata legújabb számának címlapja vet véget. A magát konzervatívnak nevező hetilap ugyanis egy fe­jét kendővel álcázó férfit talált méltónak arra, hogy hősnek ti­tulálja. Azt írta a fotó fölé: „Hősök útja”, s hogy ne legyen sen­kinek kétsége, miről van szó, meg is magyarázza, amikor az iraki ellenállás valódi arcáról, a megszállók elleni szabadság­­harcról, hősi halálról ígér exkluzív interjút. Azzal a kifejezett céllal, hogy az információk végre ne az európai és amerikai hír­­ügynökségek szűrőjén keresztül jussanak el hozzánk, hanem meghalljuk a másik oldal hangját is. „A Demokrata olvasóinak most Magyarországon - s talán Európában is - elsőként nyílik lehetőségük arra, hogy betekintsenek a hírek mögé, és megért­sék, hogy mi is zajlik valójában Irakban” - írja a lap. Rögtön szögezzük le, minden olyan törekvést üdvözölni kell, amely megpróbál mélyebbre ásni, és feltárni az irakiakat az amerikaiakkal és egymással is szembeállító ellenségeske­dés gyökereit és valós okait. Csakhogy a Demokrata nem ezt teszi. Igyekszik rokonszenvet kelteni azok iránt, akik nap, mint nap szörnyű terrorcselekményekkel, ártatlan emberek, asszonyok és gyerekek lemészárlásával akarják megakadá­lyozni a kibontakozást, és ezzel tulajdonképpen a külföldi csapatok távozását is. A megszólaltatott 19 éves mudzsahedet Szíriából dobták át Irakba. Harcostársai között sincsenek irakiak. A lap úgy véli, segítségével kerek képet kaphatunk az iraki ellenállásról, a sorsokról, érzelmekről és indítékokról. Szavai azonban csak a gyűlöletről és az elszántságról árulkodnak. Arról, hogy csak azt sajnálja, hiába áll készen a halálra, nem robbanthatja fel magát, mert rajta kívül még ezrek várnak önmaguk felrobban­tására. Még azt sem tudja, kik szervezték be, s kik állnak a hát­térben. Mégsem habozik, amikor ölni kell. Megölni az általa amerikainak vagy zsidónak nevezett ellenséget. Mert hogy szerinte „mindenki tudja, hogy ők mozgatják a megszállókat. Aki nekik dolgozik, eggyé válik velük”. Ez volna a másik oldal hangja, amelyre oda kell figyelni? A 19 éves mudzsahed útja lenne hősi?! Mindenre elszánt, fa­natikus társai képviselnék a jobbik oldalt az iraki drámában? Barabás Péter Biztató, hogy az autómentes nap és a biciklisták felvonulá­sával kapcsolatban eddig egyetlen említést érdemlő bot­rány keletkezett: biciklisek el­leni támadásokra szólított fel a Bumeráng című rádióműsor két műsorvezetője. Majd meg­tudjuk, hogy közösség elleni izgatás vagy minősített időt­lenség arra biztatni az embere­ket, hogy drótot húzzunk ki a bringások elé - így lehet jól le­vágni a fejüket -, vagy üssük el őket, netán az a leghatéko­nyabb módszer, ha bezárjuk szegényeket a garázsunkba, és beindítjuk az autót. Ha már a két kiválóság nincs tekintettel azokra a százakra és ezrekre, akiket az utóbbi években au­tókkal öltek meg az utakon, to­vább is fejleszthetik a gázos módszert: dobozos teherautóra kell rakni a biciklistákat, a ki­pufogógázt be kell vezetni a dobozba, és máris lehet őket vinni a tömegsírokhoz. A náci halálgyártás kezdetleges tech­nikája volt ez, a gázkamrák föltalálásáig. Jó lenne, ha a sajtó nem segítené azt a ten­denciát, amelyben a bringások lassan a közlekedés zsidajai lesznek azon az alapon, mint amit Boros és Bochkor oly fel­­készülten mond: a biciklisták nem valók egy világvárosba. Szerintem meg az autók nem valók, hogy mást ne mondjak, dacára annak, hogy autóval járok. A biciklisták előbb voltak itt, most csak szeretnék visszaszerezni a jo­gaikat, ami adott esetben - és ezt minden dramatizálás nél­kül mondom - az élethez való jog. A mi fővárosunk tragé­diája, hogy területének jelen­tős részét nem autókra, pláne nem ekkora autóforgalomra tervezték. Hanem lovas ko­csikra. A múlt század végén készült is egy tanulmány, amelyben a szerző azon aggó­dik, hogy mi lesz, ha az addi­gi ütemben növekszik a lovas kocsik gyarapodása. Arra a következtetésre jut, hogy ha­marosan az egész várost fél­méteres magasságban lótrágya fedi majd. Ezt amúgy művelt szerzők a fejlődés jóslásának lehetetlenségére szokták pél­daként említeni. „Szerencsé­re” jöttek az autók, és így csak a kutyatrágyával kell számolnunk - bár látva, amit azzal kezdünk, el se tudom képzelni, mi lenne itt, ha az eredeti jóslat bejön. Az autók a szerves ürüléknél ravaszabb módon szennyeznek és valódi gyilkosok akkor is, ha veze­tőik egyáltalán nem fülelik a Bumerángot, és nem elmebe­tegek, hogy hallgassanak a tréfamesterekre. Ezért van szükség ilyen napokra. Hogy legalább néha lássuk, hogy igenis otthon lehet hagyni az autót, és levegősebb lehet a város. És talán az is jót tesz, ha biciklisták ezreit látjuk együtt, egy dugómentes vi­lágvárosban, és fölismerjük, hogy van abban valami mél­tatlan, ha ennyi ember sem képes az érdekeit érvényesí­teni. Andrassew Iván NÉPSZAVA -----IS1 1873-BAN----­Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapigazgató: MUZSLAI KATALIN ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, szerkesztők: GYÉMÁNT MARIANN (Mozaik), PODHORÁNYI ZSOLT (Kultúra), PÓR VILMOS ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN ■ Sportszerkesztőség vezető: SIMON ANDREA, A Sportszerkesztőség partnere: MobilPress ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, KOCSI ILONA, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: VERESS JENŐ ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJCSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Marketingvezető: KOVÁCS MÁRTA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetési igazgató: VITKOVICS MERCÉDESZ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága. Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapkézbesítőknél, Budapesten a Hírlap Területi képviseleteken és a kiadónál. További információ: hirlapelofizetes@posta.hu, 06/80-444-444 vagy 06/80-200-502. Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT vezérigazgató-helyettes ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1­2­4­8­1­6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti­­ iwESZ

Next