Népszava, 2007. március (134. évfolyam, 51-76. szám)

2007-03-03 / 53. szám

5 3 SZOMBAT t metaforája A rendezővel Klimov a belorussziai partizánokról szóló Requiem egy mészárlásért című filmje hatott rám. Az ötvenes évek Fran­ciaországában játszódó második részben pedig Jean-Pierre Melville bűnügyi film­jeinek atmoszférája. - Ön szerint kell-e bármiféle meg­szállottság ahhoz egy rendező részéről, hogy egy megszállottság történetét me­sélje el? - Nem vagyok sem pszichológus, sem olyasvalaki, aki megosztja saját pszi­chológiai problémáit a nyilvánossággal. Egy biztos: a kreativitás bizonyos fokán elkerülhetetlen a szembesülés saját neu­rotikus pontjainkkal, érzelmi problémá­inkkal. Éppen az a zseniális az alkotó­munkában, hogy a filmeken keresztül emberek sok ezrei előtt kifejezhetjük a szorongásainkat. - Közhelyszerűen hangzik, hogy zse­nialitás és őrület között vékony a ha­tárvonal. Számomra úgy tűnik, magát a perverzióba váltó zsenialitás titka iz­gatta. - Leginkább az erőszak motivációi és megnyilvánulási formái érdekeltek, de nem állíthatom magamról, hogy jártas lennék a kriminológiában vagy a lélek­tanban. Egy filmnek sem lehet az a célja, hogy tudományos, szociológiai, pszi­chológiai megfejtésekkel szolgáljon. A zsenialitás őrületbe torkolló tüneteinek kérdésköre nagyon messzire vezet. Elég, ha csak a keresztes háborúkra, az inkvi­zícióra, a vallási üldözésekre gondolunk. A különféle ideológiák köntösébe bújta­tott erőszakra. -Mitől érezte hitelesnek Ullielt az ifjú Hannibal Lecter szerepére? - Gaspard-nak első látásra angyalarca van, de éppúgy hordoz magában valami eredendő gonoszságot, ördögi vonzerőt. Éppen az a vonzó benne, hogy éles kont­rasztot képez az érett Hannibállal. -A hírek szerint elég kemény próbaté­telek elé állította ifjú színészét a szerepre való felkészülés fázisában. - Jó néhány könyvet elolvastattam vele a kínzásokról, és elküldtem őt egy boncolásra Prágában. Szükségét éreztem annak, hogy közvetlenül is szembesül­jön az emberi test anatómiájával éppúgy, mint a japán harcművészetekkel. Min­den várakozásomat felülmúlta a bátorsá­ga, mert ezt követően már magától kérte, hogy részt vehessen egy orvostanhallga­tóknak tartott boncoláson, ahol lehúzták a bőrt egy hulláról. Hiszek abban, hogy egy művész számára megkerülhetetlen a közvetlen találkozás az adott témával, bármi legyen is az, erről Forrás: SPI SZÉP SZÓ Egész Párizs egy nyoszolya Tarján Tamás Az első mozdulatnál eldől minden. A szólót táncoló Kiss István Róbert - pá­lyaudvari takarítónőnek öltözve - úgy nyújtózkodik egy hatalmasat, mesterkél­tet, ahogy azt csak az operettszínpadon teszik. Nem a main: az évtizedekkel ezelőttin, az évszázadnál is régebbin. A táncos felkászálódik, megigazítja tekin­télyes műmelleit, a mozdulat ismétlésé­vel később rá is erősít a hatásra. Holott nem az lenne az érdekes, hogy a Párizsi élet nyitánya alatt férfi rop egy néma kis női szerepet, hanem hogy az orfeu­­mi miliő, a kánkán varázsa, a franciás életkedv még a néptelen pályaudvarra is kiárad. Egy hirtelen, pajkos fuvallat megrázkódtatja a szürke, füstös hétköz­napot, s az élet szegénye, akinek sosem jut a csillogásból, mindinkább nekibáto­rodik a maga örömére, éber félálomban járt vérpezsdítő táncnak­­ fején a vörös tolldísszel, mely csak az imént landolt a lába előtt. Aligha van gát, amelyet ebben az önfeledt percben ne törne át. Aztán észhez tér, a szelecske tovaszáguld. A főalakok beszivárgásával, megérkezé­sével indulhat a „nagykép”. A táncos becsületesen tette a dolgát, a közönség máris az első tapsra ragadtathatta magát. Csak éppen azt vette el tőle a rendezés, amit adni akart. A jelképes mozgássort, a megidézett valóságot, mely a ragyogó, féktelen, nagyszerű, felvillanyozó pári­zsi élet alatt húzódik. A zenés erotika műfaji titulust kapta az előadás. Való igaz, sokat célozgatnak az intenzív nemi tevé­kenységre, főleg az orális szexre. Egy kis szoknya alá bújással, sliccre hajlással Éőcsei Jenő koreográfiája is mintha merész lenne. De mozgásnak, játék­nak ezek az elemei csak akkor érnének valamit, ha Jacques Offenbach opera-ope­rettjét (opéra-bouffe-ját) magas színvo­nalon muzsikálnák és énekelnék el a Bu­dapesti Operettszínházban. A Makláry László vezényelte zenekar azonban az árokban hagyja a dallamok kígyózóbb, rafináltabb hangzásait, s egyetlen meg­ragadó énekesi teljesítménye sincs a be­mutató első szereposztásának. Bizonyos szerepkörökben hiány, másokban fölös létszám mutatkozik a társulatnál, kevés a vérbeli - és zenitjén levő - operettista. Az énekesi próbára alig tett, méteres varkocsú Faragó András (Alfonz inas) éri be a legkevesebb ósdi patronnal. A közhelyeket is malíciózus méltósággal alkalmazza. Lehoczky Zsuzsa (Quimper Karadek grófnő) felvonásokat várat ma­gára, hogy - ha nem is régi fényében - temperamentumos nagynéniként el­lentmondást nem tűrően birtokba vegye a színpadot. Ő legalább jelenlétével, stí­lusának ökonómiájával mozgósítja a többieket, akik nem dinamizmu­sukkal tűnnek ki. Nem számítva a homlok­ba hulló hajú Szabó P. Szilvesztert (Bobinet), aki szokásához híven akkor sem maradna veszteg, amikor ez a lendületességben segí­tené, és Földes Tamást (Gondremark báró), aki igyekszik kiaknázni a nagypapás jelmez és a fickós hajlandóság üt­köztetéseit. A produkció fősze­replője Túri Erzsébet nagyszabású díszlete, melyre a közeli, az Eiffel cég tervezte Nyugati pá­lyaudvar szerelvényei is befuthatnának, s melyet körúti Grand Hoteljeink is bérbe vehetnének. A magasból alá­­bocsátott, terített lakomaasztal, az egy rövid epizód kedvéért megépített für­dőszoba, a négy égtáj felé szétspriccelő figurákat az „alvilágba” elutaztató „kör­vonat” bőséges bámészkodásra nyújt le­hetőséget. Ha Béres Attila neve nem szerepelne a színlapon, nemigen találnám ki, hogy évekkel ezelőtt néhány visszhangos, új­szerű színrevitel az ő pályakezdéséhez kötődött. Itt a terjengős első részben le­tűnt operettsablonok világába forgatja vis­­­sza a lomha időt, mely felett a díszlet termé­szetesen nem járó pá­lyaudvari nagy órája őrködik egy darabig. A második rész vala­mivel mozgalmasabb, s a humor sem csak az erőltetett régi viccek­ből csepeg. Nü­anszai, rendezői fricskái is életképesebbek. Ma­lackodásában véletlenszerűen feltüne­dezik némi filozófia is. Offenbachnak önmagával - egy másik örökzöldjével - való összefuttatása, a revükép magába olvasztja az egész Operettet. A kirakati harsányságú, a zenés szín­ház művészeténél az idegenforgalmi csalogatást jobban szolgáló Párizsi élet Füzér Anni által gazdagon öltöztetett közreműködőit is sokszor a forgószínpad, az emelő, esetleg a szokatlan testhelyzet hozza az énekesi megszólalás kedvezőbb pozícióiba. Homonnay Zsolt (Gardefeu) egy ruhafogashoz kötözve (bizarr szex!) a legjobb játékban és tónusban is, Ka­locsai Zsuzsa (Gondremark báróné) hangjának méze akkor csordul, amikor a különleges teák mestere, Alfonz emelet­nyi magasból pislant le rá. Szendy Szilvi igyekszik tűzről pattantani Metellát, a félvilági művésznőt. Fischl Mónika és Vadász Dániel a kéz- és lábiparművészet (a kesztyű- és cipőkészítés) területéről érkező fiataljai kézzel-lábbal is sokat dolgoznak Gabrielle-ért és Frickért, akik a szereplista szerint egymás kedvesei, ám felbukkanhatnak más kezek és lábak fonadékában is. Alighanem az ő „szín­ház a színházban” szerepük viszi a leg­messzebbre a Romhányi József nevével fémjelzett magyar szöveget (dramaturg: Ari-Nagy Barbara) Henri Meilhac és Ludovic Halévy 1866-os eredetijétől. Kit érdekelne ma már, ha két csóró fia­tal özvegyasszonynak és katonatisztnek álcázza magát? (Az úgynevezett brazil nagykövetségen lefolyó maszkabál a leg­kínosabb néznivalók egyike.) A mű cselekményéről nem szükséges számot adni, hiszen jószerivel valamen­­­nyi zsák törekvése csakis arra irányul, hogy mielőbb megtalálja a maga foltját. Minden nő lel répát (vagy teát...), és a férfiak is úgy tapasztalják: egész Párizs nyoszolya. Egy éjszakára. Sajnálatos, hogy az ifjúi hév és a kacajos, ricsajos er­kölcstelenség konvencióinál többet nem látott bele a rendező és a színészcsapat. Annál magasabbra hágott a premieren a színház direktorának nem szűken mért szavakba foglalt elégedettsége. Nagy kár, hogy vezető közjogi méltóságaink közül ezen az estén csak egy volt jelen, mert így csak őt kereshette a köszöntő reflek­tor az előadás „negyedik felvonásában”, a hagyományossá váló hosszas, nyilvá­nos, tirádás önünnepléskor. Milyen szép lett volna, ha a színészek után még egy seregnyi operettkedvelő politikust is kü­­­lön-külön megtapsolhattunk volna! Jacques Offenbach: Párizsi élet Budapesti Operettszínház Rendező: Béres Attila Ambrus Judit A vitrinbe zárt idő édes-szépre fakult nippjeit elővesszük, sokáig nézegetjük őket, finoman lefújjuk róluk a port, elgondolkodunk róluk, megpróbáljuk felidézni, mióta tároljuk elménk em­lékketreceiben őket, megpróbálunk visszaemlékezni minden velük kap­csolatos dologra, szomorúra és hu­morosra egyaránt, s gyávaságunkhoz vagy bátorságunkhoz mérten feleleve­nítjük a hozzájuk kapcsolódó vicceset és a drámait is. Ha így, vitrinből szedegetjük elő a tárgyakat, semmiféle sorrendiség nem béklyóz minket, az idő kecses porce­lánfigurái után rögvest elővehetjük a robusztus agyagmedvét, selyempiroska után a farka­ törött műanyag kutyát, az összeszáradt mézesszív után a valaha­­friss­ volt mikulásállatot, az ezüstsze­lence után az üveggolyót. Mindegyik elindíthat bennünk emlékeket, emlék­képpé szelídült vagy épp csak zavaros­sá ülepedni tudó álmokat. Hogy megtörtént-e, nem történt-e meg, ha megtette valaki, vajon ki tette, s pontosan mit, hogy az időnek, időnk­nek ki lenne, kik lennének a főszerep­lői, lényegtelen. Hogy azért emléke­zünk-e, hogy ezzel egy másik emléket elfedjünk, szintén nem érdekes. Hogy bűntudatunkat akarjuk-e édes emlékek paplanéba ágyazni vagy konkrét törté­nések huzatába húz­va védjük magunkat, szintén érdektelen. Folyik az emlékára­dás, és olykor hazug emlékeket teremt, olykor igaz története­ket hoz elő. Én mondom, Te mondod, O mondja vagy X. mondja, tu­lajdonképpen mind­egy, ahogy az is, hogy egy képzelet­beli szájról olvassuk-e le az egészet, hallgatjuk a történeteket, mint egy hosszú-hosszú, indázó mesét, nevet adunk a történetmondónak, mint egy kívülállónak, legyen Félix, Andor, Róbert a mesélő. Ő, aki valójában Te vagy. Akkor ő mesél, ő magyarázza meg a megmagyarázhatatlant, ő pré­sel át arca törmelékén mindent, az ő mondatágyaiból lóg ki a nem-így-volt párnacsücske. És aztán ő az, aki jót nevet az egészen. Meséli a történetet, hogy „nem hittek a nevükben, nem hittek a név azonosító erejében, minél többször változtattak nevet, annál közelebb kerültek a nirvánához, ám egyszer összeta­lálkoztak egy kötél­­hídon, szó­csinak és csengnek hívták őket, a híd közepén már su­han és pu­li voltak, pu­li azt mondta, ha nem tudjuk eldönte­ni, melyikünk térjen ki, itt fogunk éhen halni, tévedsz, mi csüng, mondta teng leng, ha nem tudjuk eldönteni, melyi­künk térjen ki, mielőtt éhen halnánk, előrántom a tőröm és ledöflek. pu­csics erre azt mondta, tévedsz, su­nyi, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen halunk, vagy előrántod a tőröd, és ledöfsz, az alkotó végtelen kegyelmében megkönyörül rajtunk, és átsétálunk a hídon, anélkül, hogy kitér­nénk, teng­erre megkérdezte, hogyan lenne az lehetséges, mire csont, ahogy az őszi eső átszűrődik a kunyhók elfek­vő füstjén...” Mint látjuk, hu­mor és bőr cseng alapjában nem hittek a név azonosító erejében, mindig megváltoztatták a nevüket, hogy közelebb kerülhesse­nek a Nirvánához, kivéve egyszer, Pu Li ugyanis egyszer mégis megtartotta önazonosságát. Ahogy a metaXa egész történetfolyamában az áradásnak nem állja semmi útját, nem zárja pont a mondatokat és nem nyit a mondatok­nak nagy kezdőbetű ajtót, folynak, zubognak a hol humoros, hol szomorú történetek, és ha csak nem új fejezet kapujában állunk, nem találunk benne nagy betűt, kivéve egyszer, Karcsinál, a lázadónál (110. o.), aki mégiscsak va­lahogy kiemeli magát a szövegfolyam­ból. Garaczi új regénye is mintha vala­miféle lázadás volna. Lázadás az el­len, amilyennek eddig láttuk a szerzőt, amilyennek eddig láttatta ő magát: könnyednek, viccesnek, olyannak, aki egy mondatban elnyom három tréfát, s pompázó járművein mindig a ne­­ m vitrinbe zárt idő nippjei vetés kapaszkodójába fogódzhatunk. A Metaxa, illetve a metaxa százféle szövegdarabból van összerakva, és persze vannak benne könnyed, vicces és humoros részek is, de az egész mű igen súlyos olvasmány. Az emlékezés­ről és a felejtésről és azoknak a lelki egyensúlyt megőrző helyes arányáról, szerelemről és csalárdságról, az élet és a halál morbid eseményeiről. A szerző könyve elején ezt találjuk: „nem aka­rok semmit megérteni, nem akarok vezekelni, mindent leviszek a pincébe, mint egy teli bőröndöt, és soha többé nem megyek oda, a múlt be van te­metve, el van felejtve, vége, a múltnak befellegzett, üszők és korom” - majd eljutunk az: „és most élővé akarod beszélni, élővé akarod élni, a bőrébe bújsz, hogy elnémítsd a bűntudat dé­monait” - mondatig. S ami közte van, sűrű és... Garaczi László: Metaxa Magvető, 2006., 150 o., 2290 Ft.

Next