Népszava, 2007. március (134. évfolyam, 51-76. sz.)

2007-03-03 / 53. szám

Amikor idén januárban két hónap után becsukott az Ernst Múzeumban a (M)érték – Világhírű‍ magyar fotográ­fusok című‍ kiállítás, amelyen Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy­Nagy László és Martin Munkácsi fény­képeinek eddigi legbő‍vebb válogatását tekinthette meg a hazai közönség, ak­kor néhány tanulság szinte azonnal le­vonható lett. Az egyik, hogy a magyar fotómű‍vészek legkiválóbbjai joggal foglalnak el nem akármilyen helyet a mű‍faj világtörténeté­ben. A másik, hogy erre a mű‍vészetre mekkora „kereslet” van idehaza is: az öt világhírű‍vé lett ma­gyar származású fo­tográfus tárlatát több mint húszezren tekin­tették meg, többen, mint korábban bármi­kor bármilyen más fo­tókiállítást. Harmad­részt pedig, hogy a magyar fotográfiának bizony van idehaza egy mú zeuma, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múze­um, amelynek hatalmas gyű‍jteménye világhírű‍. Mármost a fentiek nyomán két kérdés is felvető‍dhet: egyrészt, hogy mi van a (M)érték-tárlaton bemu­tatott ötnél kevésbé világhírű‍ magyar fotográfusokkal, másrészt meg, hogy vajon az Ernst Múzeumban megfor­dult több mint húszezer látogató kö­zül vajon hányan jártak már valaha a kecskeméti múzeumban? Vagy ha nem is jártak, legalább tudják-e, hogy ott a hazai fotográfia legkorábbi kezdeteitő‍l, az 1840-es évek elejétő‍l máig csaknem egymillió eredeti pozitívot, negyed­millió negatívot, 150 ezer diát ő‍riznek; hogy legalább negyvenezer fotográ­fiával foglalkozó személy életrajza szerepel az adatbázisukban? És akkor arról nem is szóltunk, hogy gyű‍jtemé­nyüknek mind nagyobb része érhető‍ el a neten is digitalizáltan. Ha azonban valaki most felmegy a múzeum hon­lapjára, ott nem a valóságot fogja talál­ni a „jelenleg látogatható kiállításunk” cím alatt, ami ezzel szemben az, hogy Máté Olga képeibő‍l látható bemutató a kecskeméti múzeumban. Máté Olga 1879-ben született, 21 éves volt, amikor megnyitotta első‍ mű‍termét, 1907-tő‍l két éven át Ber­linben tökéletesítette a tudását, majd hazatérve rendszeres résztvevő‍je lett a hazai és a nemzetközi fotókiállítá­soknak. 1912-tő‍l a Veres Pálné utcai mű‍teremlakásában dolgozott; a Tanács­köztársaság bukása után itt bújtatta Lu­kács Györgyöt, amíg az üldözött filozófust ki nem menekítették az országból, s itt készítette híres port­réit Kaffka Margit­ról, Balázs Béláról, Babits Mihályról, Osvát Ernő‍rő‍l, és persze férjérő‍l, az el­ső‍ világháború alatt fiatalon elhunyt Zalai Béla filozófus­ról. Portréi mellett készített város- és épületfényképeket, valamint több rek­lámfotót is. Kapcsolatai révén az egyik első‍ fényképész volt, aki hazai tánc- és mozgásmű‍vészeti elő‍adókat örökített meg, sok aktfelvételt is készített, de kora mindennapi életének megörökíté­sére is szívesen vállalkozott. Nem lett ugyan olyan világhírű‍, mint az Ernstben látott öt kortársa (igaz, amikor ő‍k Nyugatra távoztak, ő‍ itthon maradt), de nagyszerű‍ fotómű‍­vész volt, aki úgy is jelentő‍set alkotott a hazai fotográfiában, hogy élete utolsó húsz évében (1961-ben halt meg) szinte már kezébe sem vette a fényképező‍gé­pet. De amit addig csinált, annak egy – mindenféle értelemben jó – része most éppen látható Kecskeméten. Megér egy kirándulást. SZÉP SZÓ 2007. MÁRCIUS 4 MARTOS GÁBOR Van egy kis retrós hangulatú vendéglő‍, melyet az alapítók a francia író, költő‍, jazz-zenész Boris Vian regényéhez, a Tajtékos napokhoz címeztek. Vian azt írja a mű‍ elő‍szavában, hogy „csak két dolog van: a szerelem meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A töb­binek el kéne tű‍nnie, mert a többi rút…” Minthogy most csak a laza fílinghez illő‍ gépzene szól, szerelem se sistereg a levegő‍ben, nézzük azt, ami kedé­lyesen „rút”. Közepén a „mű‍vész zongorája” áll. Azt beszélik, ez a különös instrumentum koktélokat ké­szít a zene dallamára. Ezt ugyan nem próbáltuk ki, de messze hangzó koncer­teket, vagyis hangos koktélokat „mixel­nek” itt jazzfanoknak jobb estéken. A pódium a télutó sápadt, délutáni fényében úszik. Ha nincs rendezvény, a dobogó a csendesen füstölgő‍ vendé­gek helye. Otthonos kuckó, ahonnan rálátni a nagy zenei etalonok képeire, az eklektikus berendezésre, mely het­venes évekbeli családi ebédlő‍t idéz. Ám legkevésbé sem franciás. Ez az étlapra és az itallapra is igaz, bár ren­geteg könnyű‍, mediterrán jellegű‍ ételt tartanak, melyeket hófehér, négyszög­letes tányérokon ele­gáns kompozícióként tálalnak. Vian koktél­jainak sem látom nyo­mát, vagy csak az én étlapomból hiányzik ez az oldal. Közvet­len, barátságos, ifjú hölgy fogad, aki imád beszélgetni derű‍s dolgokról, mígnem a legkomorabb vendég is megenyhül, s olyan érzése támad, mintha nem is Pesten, de a világ jobbik felén volna. Tíz perc múltán megérkezik a ka­kukkfüves vasalt csirke zöldcitromos vajjal, díszítve friss zöldpaprikával, kígyóuborka-szeletekkel, naranccsal. Igazán szép látvány, félve nyúlok hoz­zá, mintha egy idillikus tájképet vágnék át késsel. Pedig csak a nagy mű‍gonddal pácolt húst aprózom, s ahogy a nagy könyvben meg van írva, omlós, minden falatnak másként van jó íze. Ám a kö­ret, a szappanos állagú „fáradt olajjal” telített tepsis krumpli éppolyan illúzió­romboló, mint a friss zöldségek mellett a szárított petrezselyem halotti hamvai. Ettő‍l az üde fogás komolytalan, íze, stílusa megtörik. A gyümölcssaláta mentaszirupban fürdő‍ körte ananász­kockákkal, banánkarikákkal, almával koronázva – tajtékos tejszínhab födte csúcsaival valóban finom, fenséges és komoly benyomást kelt. Az alapjában jó, de vegyes színvonalú étkek különös ellentmondásait pedig feloldja Vian megfellebbezhetetlen filozófiai alapve­tése, mely illik a hely szelleméhez: káp­rázat a világ, emlékezetünkben minden egyenértékű‍vé válik, a komoly és ko­molytalan végül már egy és ugyanaz. Viani ebéd a Tajtékosban EVETKE Van egy álmom a magyar irodalom megmentésére. Hogy megalakítjuk a Magyar Irodalmi Ligát. Könyvkiadók lennének benne, saját istállóval. Úgy mű‍ködne, mint az NB I. Lenne profiliga, másodosztály (Tirpák csoport, Pannon csoport), járási, körzeti bajnokság, kerületi csoport, társasházbaj­nokság. A tizenkét csapatos profiligában „istállónként” 24 író szerepelne, fix fizetésért és mondatpénzért. Egy közepes író mondjuk havi hárommilliót keresne, aláíráspénz húszmillió, ajándék lakás Parnasszusra néző‍ lakópark­ban, autó az élménygyű‍jtéshez, számítógép, korlátlan internethasználat, sa­többi. Sztárok lennének az írók. Olyanokat tudnának leírni, hogy: haza és haladás. Földet vissza nem veszek. Nindzsa teremtésben vesztes, csak én. Máma már a gumibot is aluszik, nem hasad tovább. Egy jó mondat tízezer forint lenne, egy szép szonettért járna százhúszezer. Hasonlat ötezer, jelző‍­pénz kettő‍. Lenne pontpénz is. (.) Tizenkét istálló huszonnégyes kerettel, az 288 író. A másodosztállyal együtt 864. Ennyi író élne a létminimum felett. Az állam jóvoltából. Létrejönne a kiadórekonstrukciós program, minden kiadó háromszázmilliót kapna. Beszállna az OTP (a lila gő‍zösöket támogatná), a T-Com, a MÁV, a Tirpák csoportot a Borsodi Sörgyár szponzorálná, a Pan­nont a Soproni Ászok. No így gondolom én a jövő‍t. Vasárnap reggelenként a napilapok így tudósítanának: Osiris Kiadó–Móra Kiadó: döntetlen. Buda­pest Sportaréna, 12 435 néző‍. Jók: Lázár E., ill. Janikovszky É. Magvető‍– Palatinus: döntetlen. Kongresszusi Központ, 5264 néző‍. A Magvető‍ frontem­bere, Kertész hiányzott, külföldi próbajátékon van. Az Európa Kiadó meccse elmaradt, a Liga még vizsgálja, szerepeltethet-e a kiadó ennyi idegenlégióst. Persze az utánpótlásra is gondolni kell. Egymilliárdból beindulna a Bozsik program, Bozsik Péter vezetésével. Legyen az irodalom a szenvedélyed. Ne szívj, ne igyál, költsd a zsebpénzedet könyvre. Hát ilyeneket szoktam én álmodni hajnalonta. FICSKU PÁL A Magyar Irodalmi Liga tervezete Tajtékos napok étterem IX., Ráday utca 3. Ebéd egy személyre 3000 Ft Valami szerethető‍t szeretne letenni a mozgóképek bő‍ségasztalára az angol Peter Webber. A számos díjra jelölt Leány gyöngy fülbevalóval rendező‍je nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy visszatekintsen a krimiirodalom és mozitörténet legnagyobb szörnye­tegének múltjára. A pályafutását do­kumentumfilmesként kezdett Webber esztétikai mű‍gonddal, a vámpírtör­ténetek és a hitchcocki borzongás elegyítésével készítette el a Hannibal ébredése című‍ horrorthrillert, melyet a hazai mozik március 8-án mutatnak be. Az emberevő‍ sorozatgyilkossá váló litván árva bosszúhadjáratát a II. világháborúban elszenvedett ke­gyetlenségekkel magyarázza a nagy sikerű‍ Hannibal Lecter-regények írója, Thomas Harris, aki első‍ként vett részt forgatókönyvíróként a filmváltozatban. A Hannibal mozilegenda (A bárányok hallgatnak, Hannibal, A vörös sárkány, Hannibal ébredése) felett a hollywoo­di filmmogul, Dino De Laurentis és felesége, Martha De Laurentis produ­cerek bábáskodnak. Anthony Hopkins Hannibal-nimbuszával a huszonhárom esztendő‍s Gaspard Ullielnek birkózott meg, akit A hosszú jegyesség című‍ Jeunet-filmben Audrey Tautou partne­reként fedeztek fel. Az angol–francia– cseh produkcióban készült Hannibal ébredése európai premierjét a nagy sikerű‍ amerikai fogadtatás után Prá­gában tartották. Peter Webber rendező‍ a bemutató elő‍tt nyilatkozott a magyar és a cseh sajtónak. – A Leány gyöngy fülbevalóval mű‍vé­szi esztétikája után mi késztette arra, hogy ennyire eltérő‍ mű‍fajban tegye próbára képességeit? – A kihívás és Hannibal Lecter sze­mélye. A Leány gyöngy fülbevaló­val egy kis független film volt, ezzel szemben a Hannibal ébredése igazi mainstream mozi. A Vermeer fl amand festő‍ életének képzeletbeli epizódját felidéző‍ Leány gyöngy fülbevalóval után számtalan ajánlatot kaptam halott festő‍k életének megfilmesítésére Leo­nardótól Caravaggión át Van Goghig. Mindegyikre nemet mondtam, mert más irányban akartam továbbmenni. – Milyen irányban? – Mondjuk kortárs történetek nyomá­ban, sok akcióval, hanghatással, robba­nással. A Hannibalban mindez megvan. Kevés benne a dialógus, de így is sok ahhoz képest, amit elképzeltem. Én va­lójában képekben szeretek elmesélni tör­téneteket, a tiszta filmezés izgat. – Ösztönző‍leg hatottak önre az elő‍ző‍ Hannibal filmek vagy inkább elbátorta­lanították? – Egyedüli felelő‍sségem az volt, hogy ne okozzak csalódást a Hannibal-rajon­góknak, hogy méltó maradjak különösen A bárányok hallgatnakhoz. Nem mintha a sorozat a nagy kedvenceim közé tartoz­na, de A bárányok hallgatnak a maga ne­mében remekmű‍, kiváltképpen Anthony Hopkins alakítása okán. Hannibal va­lamiféle szintézise a zsenialitásnak és a gonosznak, ám túl egyszerű‍ volna elin­tézni azzal, hogy szélső‍ségesen erő‍sza­kos, manipulatív, pszichopata. Thomas Harris regényein keresztül felfedeztem, hogy Hannibal az emberi létállapot me­taforája a maga összes képességével és gyengeségével. Elég, ha csak azokra a diktátorokra, katonákra gondolunk, akik kínzásokat, csonkításokat végeztek a há­borúkban Boszniától Irakig. – Milyen festészeti és mozgóképes ha­tásokat sző‍tt bele a film képiségébe? – Delacroix háborús freskói éppúgy beindították a képzeletemet, mint az orosz filmek vagy a francia film noir. Különösen a történet első‍ részében Elem Az emberi létállapo Prágai találkozás Peter Webber SZENTGYÖRGYI RITA Eredendő gonoszság és ördögi vonzerő – A főszereplő Gaspard Ullielben éppen az a vonzó, hogy éles kontrasztot képez az érett Hannibal Lecht Egy „ráadás” fotográfusnő‍ Máté Olga: Két dáma kutyával (1918)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék