Népszava, 2009. december (136. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-19 / 297. szám

SZÉP SZÓ 2009. DECEMBER 19., SZOMBAT írópáholy Rónay László Nálunk mindenki Sándor bácsiként emle­gette a múlt század egyik legnagyobb hatá­sú személyiségét, Sík Sándort. Szerencsém volt, ismerhettem személyesen, bár első ta­lálkozásunk emléke máig kínos érzéseket ébreszt bennem. Szívesen járt el hoz­zánk. Apámban bízott, nagyon szeret­te, együtt kormányozták a Vigília bukdácsoló hajóját. Amíg az Egyház­ügyi Hivatal meg nem unta. Apámat mint Sík Sándor „rossz szellemét” és „a fiatalok” hátráltatóját eltávo­lították, erre Sík Sándor is lemondott posztjáról, de válogatott fenyegetésekkel maradásra bírták. A hercehurcába azonban belerokkant, egyre gyakrabban betegeskedett. Nem csoda, megviselték rendje súlyos problémái, melyek jórészt az ő gyönge vállára nehezedtek. Végigszenvedte a szerzetesek elhurcolását, de már előtte is meg kellett élnie az iskolák álla­mosítását, amelynek mozgatója egykori kedves szegedi tanítványa, Ortutay Gyula volt. Ortutay most megjelent Naplójában jegyezte föl az 50-es években: találkozott professzorukkal, akivel évek óta nem tudott emberi szót váltani. Csoda? Mit mondhatott volna neki Sík Sándor? „Köszönöm, kedves fiam, hogy a piarista iskolákat is szétzúz­tad”? Ilyet azonban nem mondott, végtelenül sze­líd jóságos ember volt, Szent Ferenc-i lélek. Szóval nálunk vendégeskedett azon az estén. Talán Eckhardt Sándorékkal, a francia nyelv és irodalom kiváló tudósával és feleségével. Már bú­­csúzkodtak, amikor felfedezett. „Hoztam neked valamit”­­ és megsimogatta arcomat. „Mondd csak, hogyan szól a negyedik parancsolat?” A nagy megtiszteltetés hatására teljesen üres lett az agyam, huhogni sem tudtam. Apám kétségbees­ve mutogatott magára a háta mögött, mire végre világosság gyúlt agyamban, és kinyögtem, tisz­telnem és szeretnem kell szüleimet. Elmosolyo­dott. „Úgy legyen” - mondta, és kezembe nyo­mott egy imakönyvet. Köszönetfélét rebegtem, s amikor elmentek, akkor mertem kinyitni. A le­gendás, legtöbb kiadásban megjelent imádságos könyvet tartottam kezemben, amelyet használói „Sík-Schütz”-nek neveztek, mert Schütz Antallal együtt állították össze. Dedikálva hozta: „Rónay Lacinak szeretettel.” Rengeteget hallottam róla, azokban az évek­ben folytonos harcot vívtak az éber cenzorokkal, akiknek figyelmét egyetlen gyanús mondat sem kerülte el. A Vigília szerkesztése állandó pergő­tűzben folyt. 1951-ben piarista diák lettem. Amikor először találkoztam vele a homályos folyosók egyikén, békesség támadt szívemben - ezt a matematika- és fizikaórák folyvást feldúlták­­, mosolyogva köszöntöttem. Megtorpant, kérdőn, pontosabban tanácstalanul tekintett rám. „Ismerlek valahon­nan?” - ez volt a nézésében. Elrebegtem a neve­met, mire felderült: „Persze­ persze! No, és hogy megy a tanulás?” Olyasmit dadogtam, megyeget, ez láthatóan megnyugtatta. Ez a bemutatkozás és kérdezz-felelek szertar­tás sokszor megismétlődött. Elképesztően szóra­kozott volt. Sándor-napon sok-sok tisztelője mellett a gim­názium tanulói nevében is köszöntötték. A szobá­jában kis hordó sör terpeszkedett, és házi sütésű pogácsák illatoztak. A gimnázium küldöttsége sajnos nem enyhíthette szomját a habzó nedűvel. Hatalmas barna zacskóból ragacsos savanyúcuk­rot emelhettünk ki. „Vigyétek a többieknek is!” - mondta, mivel jó mélyen nyúltunk a zacskóba. A köszöntésére érkezők között ott volt egy másik szegedi fiatal, Baróti Dezső. Ő később a Petőfi Irodalmi Múzeumban lett a főnököm, s profes­­­szorához hasonlóan kedves és szórakozott volt. Évről évre a legnagyobb eseménynek minő­sültek a lelkigyakorlatok beszédei. Mindenfajta szónokiasság hiányzott belőle, mégis lenyűgözte hatalmas hallgatóságát. Akkor már a piaristákat kiebrudalták Duna-parti vendégházukból, a Mik­száth Kálmán téri épületben sokkal kisebb volt a kápolna, az érdeklődők a folyosókra és a lép­csőházba szorultak. Szerencséjükre az országos hírű fizikatanár, Horváth Mihály lelkes fiaival gondoskodott erősítőkről, így mindenütt hallani lehetett a kicsit rekedtes hangot, amint birtokosa a szeretetről, hűségről, hitről és reménységről be­szélt. Egyszerűségében is magával ragadó hatást tett a jelenlévőkre. A gimnázium befejezése után sehogy sem tá­rultak szélesre előttem az egyetem kapui. Az Új Suber kiadóhivatalában lettem anyagmozgató. A csomaghordáson és a zsákoláson kívül két bizalmi feladatom volt: kolbászt és kenyeret vi­hettem a kiadóhivatal vezetőjének, és a rettegett cenzorhoz a Vigília következő számába terve­zett kéziratokat. A cenzor egy hölgy volt, szo­bája az Egyházügyi Hivatal Pasaréti úti épületé­nek földszintjén szerénykedett. Két nagy doboz állt az asztalán, egyikbe az elfogadott, másikba a kihagyásra ítélt gépelt lapok kerültek. Olykor elképesztő döntések születtek, az angyali sze­­lídségű Fekete István egyik elbeszélése azért minősült a téeszek elleni uszításnak, mert meg­döglött benne a borjú. A Vigília kormányosai a rendfőnöki szobában várakoztak. Valahányszor visszatértem, a lesújtó végeredmény hatására Sík Sándor elkeseredésé­ben fotelja karfáját csapkodta, apám pedig olyan szavakra fakadt, amelyek sehogy sem illettek egy katolikusnak nevezett költő szájába. Ezek az is­métlődő megaláztatások sem használtak Sándor bácsi egészségének, akárcsak a békepapi összejö­vetelekről való távolmaradása miatt elszenvedett, fenyegető szemrehányások sem. Elsősorban költőnek vallotta magát. Halálos ágyán azt suttogta apámnak: „Nekem is lesz ver­seskötetem.” Áldás címmel jelent meg, de már nem foghatta kezébe. A vasárnap délelőtti mise után félrevonult néhány szívének kedves tiszte­lőjével, és verseiből olvasott fel nekik. Ilyen al­kalommal szalagra vették néhány költeményét, s lemez is készült. Hogy mennyire népszerűek vol­tak ezek a versdélelőttök, talán az is bizonyítja, hogy a lemezemet ellopták. A Sík Sándor-naptár azonban megmaradt, féltett emlékem. Vannak írók, akiknek életem végéig adósa va­gyok és leszek. A piaristák egykori tartomány­főnöke közéjük tartozik. Sokat tanulhattam tőle, s nyilván fogok is. Elsősorban talán azt, milyen jó tanár. Erről ódákat zengtek volna tanítványai, akiket - és nem csak a Szegedi Fiatalokat - telje­sen meghódított Szegeden. Ebben a szerepében is az irodalomtörténet fontos alakja lett, hiszen szinte apa-fiú kapcsolat fűzte egybe őket Radnó­ti Miklóssal. Megragadóak és ma is érvényesek pedagógiai írásai, amelyek egy részét cserkész­­vezetők tapasztalataiból merítette. Szerencsém volt: kötetnyi beszédet rendezhet­tem sajtó alá! Közben megtanulhattam, milyen az alázatos, reménykedő, minden önteltségtől men­tes hívő magatartás, melynek elengedhetetlen eleme a keresztény alapértékek kitartó követése, megvalósítása és hirdetése. Leginkább Krisztus mindenfelől című költeményét szeretem. Arról szól, hogy bármerre tekint is rendfőnöki szobá­ja ablakából, mindenütt templomra lát, s szobája mellett is kápolna van. Valóban „bekerítette Is­ten”, s ő készségesen engedett a hívásnak, s szólí­tott erre az útra másokat is. Hosszan lehetne méltatni az irodalomtudóst, aki sokat tett például Ady Endre befogadásáért, az esztétát. Esztétikájáról a hozzáértők írtak el­ismeréssel, tanulmányait és egyéb írásait. Az én emlékezetemben egy áldott ember él, aki egész életével azt bizonyította: szép dolog embernek lenni, ha tényleg azok vagyunk. C/5 Uh­lopq <1 N 09 W­ow zwoq Egy szabad ember Dobos szerette a nőket és a focit. Továbbá érdekelte a törté­nelem, és szeretett politizálni. Utóbbival kapcsolatban kü­lönösen, de általában véve az élet minden területén szabad emberként aposztrofálta magát. Szerette hangoztatni, hogy őt nem kötik gúzsba idegen nézetek, senki és semmi nem befolyásolja, kizárólag a saját véleménye és elvei szerint él, cselekszik, gondolkodik, és csakis ezeknek ad hangot. „Az én legnagyobb kincsem az, hogy szabad vagyok” - jelentette ki előszeretettel mások előtt. Szerette a társaságot, szerette hallatni a hangját, élvezte a ráirányuló tekinteteket. Tanárként szokott hozzá az őt övező figyelemhez, s később is, amikor a megyei lap szerkesztőségére cserélte a katedrát, imádott középpontban lenni. Mindenről volt véleménye, történelmi kérdé­sekről és futballról éppúgy, mint az ország általános gazdasági-po­litikai állapotáról és lehetőségeiről. A férfiakkal mindig tanárosan beszélt: leereszkedő vállveregetéssel, atyai hanghordozással; azt pedig kutya kötelességének érezte, hogy a nőknek folyton udvarol­jon­­ olykor egy-egy tréfásnak szánt pikáns bókot is megengedett velük szemben magának. Amikor letartóztatták az ismert filmrendezőt, és kollégáinak je­lentős része felszólalt a védelmében, sürgetve szabadon bocsátását, Dobos rögtön értesülésére adta szűkebb környezetének, miszerint igencsak fölháborítónak tartja, hogy egyesek azt gondolják, hogy pusztán azért, mert „egy bizonyos néphez” tartoznak, mentesül­hetnek az igazságszolgáltatástól. A szűkebb környezet - ezúttal a megyei lap szerkesztősége - hallgatott, egyedül egy ifjú kolléga kérdezte meg félszegen tőle, ő is már csak munka után, amikor hazafelé menet Dobos rávette, hogy igyanak meg egy sört a sarki talponállóban, hogy pontosan mit értett „egy bizonyos nép” alatt. - Ne kerteljünk - felelte Dobos. - Nem akarok én mellébeszélni. Te is nagyon jól tudod, hogy mire gondoltam. Viszont szeretném hangsúlyozni, hogy nem érzek haragot vagy gyűlöletet egyik faj ellen sem. - Ezt egy percig se hittem - jelentette ki a fiatalember, akinek különben Gáspár volt a neve. Azonban hogy közben mire gondolt, azt nem mondta ki. - Csupán látom, amit látok - Dobos tekintete a csaposnő kibug­­­gyanó keblein nyugodott. - Ne tetessük magunkat se vaknak, se hülyének. Te is nagyon jól tudod, hogy van egy nép, amelynek bi­zonyos fiai azt hiszik, hogy bármit megengedhetnek maguknak. S eszerint cselekednek is. Gáspár követte Dobos tekintetét, majd belekortyolt a sörébe. - Viszont az összetartást nagyon irigylem tőlük - sóhajtott Do­bos. - Ez az, ami belőlünk nagyon hiányzik. Képtelenek vagyunk összefogni és kiállni egymásért. Meg önmagunkért. Emiatt va­gyunk folyton idegen érdekeknek kiszolgáltatva. A továbbiakban nemzeti sorskérdésekről és (a sör fogyásával párhuzamosan) a női orgazmus titkairól egyaránt szó esett, majd azzal váltak el egymástól, hogy folytatják a különben meglehető­sen egyoldalú beszélgetést. Ez néhány nappal később következett be, amikor egy író nyilatkozata adott okot arra, hogy Dobos ismét fölemlegesse azt a „bizonyos népet”. - Tökéletesen rájuk vall ez a duma - hajolt oda bizalmaskodva Gáspárhoz a fiatalember szerkesztőségi szobájában. - Nem akar­nak közibénk tartozni. Ne is akarjanak. Mi se akarjuk őket. Már az is sokatmondó, ahogyan ezt az írónak titulált egyént ajnározzák. Én egy sort se olvastam tőle, de nem is fogok, mert aki ilyeneket mond, attól semmi jóra nem lehet számítani. Már csak tudom, hi­szen az irodalom az életem: most effélét csinálok a lapnál, azelőtt pedig tanítottam. Onnantól fogva Dobos egyik elsődleges feladatának tekintette Gáspár pallérozását. Továbbra sem mondott le arról, hogy véle­ményét fennhangon kinyilvánítsa a többiek előtt, a legmagvasabb­nak szánt gondolatokat azonban Gáspárnak tartogatta. Ebben az se akadályozta meg, hogy időnkénti noszogatásai ellenére az ifjú kolléga ódzkodott attól, hogy saját nézeteit kinyilvánítsa önkéntes nevelője előtt. - A szabadság a legnagyobb érték, fiam - jelentette ki Dobos egy este, megint csak a talponállóban, a csaposnő kebleinek szemlélése közben. - Mindnyájan szabadnak születtünk. Merj hát te is az len­ni, úgy, mint én! S ne hagyd, hogy korlátok közé szorítson mások véleménye, meg holmi előítéletek. Onnantól fogva jobbára a szemközti falra fölszerelt tévében nyo­mon követhető futballmeccsre koncentráltak. Laposan csordogált a mérkőzés, így Dobosnak módjában állt kifejteni, hogy mennyi­vel jobb volna hazai tehetségeket játszatni a bajnokságban a sok idegen szívű helyett. „Elvégre akkor volt jó a futballunk, amikor a mi fiaink rúgták a bőrt a mi pályáinkon” - tette hozzá magya­rázatképpen. Ám Gáspár ezúttal is csak hallgatott. Ő a hallgatás szabadságát választotta a beszéde helyett.

Next