Népszava, 2009. december (136. évfolyam, 281-305. szám)
2009-12-19 / 297. szám
SZÉP SZÓ 2009. DECEMBER 19., SZOMBAT írópáholy Rónay László Nálunk mindenki Sándor bácsiként emlegette a múlt század egyik legnagyobb hatású személyiségét, Sík Sándort. Szerencsém volt, ismerhettem személyesen, bár első találkozásunk emléke máig kínos érzéseket ébreszt bennem. Szívesen járt el hozzánk. Apámban bízott, nagyon szerette, együtt kormányozták a Vigília bukdácsoló hajóját. Amíg az Egyházügyi Hivatal meg nem unta. Apámat mint Sík Sándor „rossz szellemét” és „a fiatalok” hátráltatóját eltávolították, erre Sík Sándor is lemondott posztjáról, de válogatott fenyegetésekkel maradásra bírták. A hercehurcába azonban belerokkant, egyre gyakrabban betegeskedett. Nem csoda, megviselték rendje súlyos problémái, melyek jórészt az ő gyönge vállára nehezedtek. Végigszenvedte a szerzetesek elhurcolását, de már előtte is meg kellett élnie az iskolák államosítását, amelynek mozgatója egykori kedves szegedi tanítványa, Ortutay Gyula volt. Ortutay most megjelent Naplójában jegyezte föl az 50-es években: találkozott professzorukkal, akivel évek óta nem tudott emberi szót váltani. Csoda? Mit mondhatott volna neki Sík Sándor? „Köszönöm, kedves fiam, hogy a piarista iskolákat is szétzúztad”? Ilyet azonban nem mondott, végtelenül szelíd jóságos ember volt, Szent Ferenc-i lélek. Szóval nálunk vendégeskedett azon az estén. Talán Eckhardt Sándorékkal, a francia nyelv és irodalom kiváló tudósával és feleségével. Már búcsúzkodtak, amikor felfedezett. „Hoztam neked valamit” és megsimogatta arcomat. „Mondd csak, hogyan szól a negyedik parancsolat?” A nagy megtiszteltetés hatására teljesen üres lett az agyam, huhogni sem tudtam. Apám kétségbeesve mutogatott magára a háta mögött, mire végre világosság gyúlt agyamban, és kinyögtem, tisztelnem és szeretnem kell szüleimet. Elmosolyodott. „Úgy legyen” - mondta, és kezembe nyomott egy imakönyvet. Köszönetfélét rebegtem, s amikor elmentek, akkor mertem kinyitni. A legendás, legtöbb kiadásban megjelent imádságos könyvet tartottam kezemben, amelyet használói „Sík-Schütz”-nek neveztek, mert Schütz Antallal együtt állították össze. Dedikálva hozta: „Rónay Lacinak szeretettel.” Rengeteget hallottam róla, azokban az években folytonos harcot vívtak az éber cenzorokkal, akiknek figyelmét egyetlen gyanús mondat sem kerülte el. A Vigília szerkesztése állandó pergőtűzben folyt. 1951-ben piarista diák lettem. Amikor először találkoztam vele a homályos folyosók egyikén, békesség támadt szívemben - ezt a matematika- és fizikaórák folyvást feldúlták, mosolyogva köszöntöttem. Megtorpant, kérdőn, pontosabban tanácstalanul tekintett rám. „Ismerlek valahonnan?” - ez volt a nézésében. Elrebegtem a nevemet, mire felderült: „Persze persze! No, és hogy megy a tanulás?” Olyasmit dadogtam, megyeget, ez láthatóan megnyugtatta. Ez a bemutatkozás és kérdezz-felelek szertartás sokszor megismétlődött. Elképesztően szórakozott volt. Sándor-napon sok-sok tisztelője mellett a gimnázium tanulói nevében is köszöntötték. A szobájában kis hordó sör terpeszkedett, és házi sütésű pogácsák illatoztak. A gimnázium küldöttsége sajnos nem enyhíthette szomját a habzó nedűvel. Hatalmas barna zacskóból ragacsos savanyúcukrot emelhettünk ki. „Vigyétek a többieknek is!” - mondta, mivel jó mélyen nyúltunk a zacskóba. A köszöntésére érkezők között ott volt egy másik szegedi fiatal, Baróti Dezső. Ő később a Petőfi Irodalmi Múzeumban lett a főnököm, s professzorához hasonlóan kedves és szórakozott volt. Évről évre a legnagyobb eseménynek minősültek a lelkigyakorlatok beszédei. Mindenfajta szónokiasság hiányzott belőle, mégis lenyűgözte hatalmas hallgatóságát. Akkor már a piaristákat kiebrudalták Duna-parti vendégházukból, a Mikszáth Kálmán téri épületben sokkal kisebb volt a kápolna, az érdeklődők a folyosókra és a lépcsőházba szorultak. Szerencséjükre az országos hírű fizikatanár, Horváth Mihály lelkes fiaival gondoskodott erősítőkről, így mindenütt hallani lehetett a kicsit rekedtes hangot, amint birtokosa a szeretetről, hűségről, hitről és reménységről beszélt. Egyszerűségében is magával ragadó hatást tett a jelenlévőkre. A gimnázium befejezése után sehogy sem tárultak szélesre előttem az egyetem kapui. Az Új Suber kiadóhivatalában lettem anyagmozgató. A csomaghordáson és a zsákoláson kívül két bizalmi feladatom volt: kolbászt és kenyeret vihettem a kiadóhivatal vezetőjének, és a rettegett cenzorhoz a Vigília következő számába tervezett kéziratokat. A cenzor egy hölgy volt, szobája az Egyházügyi Hivatal Pasaréti úti épületének földszintjén szerénykedett. Két nagy doboz állt az asztalán, egyikbe az elfogadott, másikba a kihagyásra ítélt gépelt lapok kerültek. Olykor elképesztő döntések születtek, az angyali szelídségű Fekete István egyik elbeszélése azért minősült a téeszek elleni uszításnak, mert megdöglött benne a borjú. A Vigília kormányosai a rendfőnöki szobában várakoztak. Valahányszor visszatértem, a lesújtó végeredmény hatására Sík Sándor elkeseredésében fotelja karfáját csapkodta, apám pedig olyan szavakra fakadt, amelyek sehogy sem illettek egy katolikusnak nevezett költő szájába. Ezek az ismétlődő megaláztatások sem használtak Sándor bácsi egészségének, akárcsak a békepapi összejövetelekről való távolmaradása miatt elszenvedett, fenyegető szemrehányások sem. Elsősorban költőnek vallotta magát. Halálos ágyán azt suttogta apámnak: „Nekem is lesz verseskötetem.” Áldás címmel jelent meg, de már nem foghatta kezébe. A vasárnap délelőtti mise után félrevonult néhány szívének kedves tisztelőjével, és verseiből olvasott fel nekik. Ilyen alkalommal szalagra vették néhány költeményét, s lemez is készült. Hogy mennyire népszerűek voltak ezek a versdélelőttök, talán az is bizonyítja, hogy a lemezemet ellopták. A Sík Sándor-naptár azonban megmaradt, féltett emlékem. Vannak írók, akiknek életem végéig adósa vagyok és leszek. A piaristák egykori tartományfőnöke közéjük tartozik. Sokat tanulhattam tőle, s nyilván fogok is. Elsősorban talán azt, milyen jó tanár. Erről ódákat zengtek volna tanítványai, akiket - és nem csak a Szegedi Fiatalokat - teljesen meghódított Szegeden. Ebben a szerepében is az irodalomtörténet fontos alakja lett, hiszen szinte apa-fiú kapcsolat fűzte egybe őket Radnóti Miklóssal. Megragadóak és ma is érvényesek pedagógiai írásai, amelyek egy részét cserkészvezetők tapasztalataiból merítette. Szerencsém volt: kötetnyi beszédet rendezhettem sajtó alá! Közben megtanulhattam, milyen az alázatos, reménykedő, minden önteltségtől mentes hívő magatartás, melynek elengedhetetlen eleme a keresztény alapértékek kitartó követése, megvalósítása és hirdetése. Leginkább Krisztus mindenfelől című költeményét szeretem. Arról szól, hogy bármerre tekint is rendfőnöki szobája ablakából, mindenütt templomra lát, s szobája mellett is kápolna van. Valóban „bekerítette Isten”, s ő készségesen engedett a hívásnak, s szólított erre az útra másokat is. Hosszan lehetne méltatni az irodalomtudóst, aki sokat tett például Ady Endre befogadásáért, az esztétát. Esztétikájáról a hozzáértők írtak elismeréssel, tanulmányait és egyéb írásait. Az én emlékezetemben egy áldott ember él, aki egész életével azt bizonyította: szép dolog embernek lenni, ha tényleg azok vagyunk. C/5 Uhlopq <1 N 09 Wow zwoq Egy szabad ember Dobos szerette a nőket és a focit. Továbbá érdekelte a történelem, és szeretett politizálni. Utóbbival kapcsolatban különösen, de általában véve az élet minden területén szabad emberként aposztrofálta magát. Szerette hangoztatni, hogy őt nem kötik gúzsba idegen nézetek, senki és semmi nem befolyásolja, kizárólag a saját véleménye és elvei szerint él, cselekszik, gondolkodik, és csakis ezeknek ad hangot. „Az én legnagyobb kincsem az, hogy szabad vagyok” - jelentette ki előszeretettel mások előtt. Szerette a társaságot, szerette hallatni a hangját, élvezte a ráirányuló tekinteteket. Tanárként szokott hozzá az őt övező figyelemhez, s később is, amikor a megyei lap szerkesztőségére cserélte a katedrát, imádott középpontban lenni. Mindenről volt véleménye, történelmi kérdésekről és futballról éppúgy, mint az ország általános gazdasági-politikai állapotáról és lehetőségeiről. A férfiakkal mindig tanárosan beszélt: leereszkedő vállveregetéssel, atyai hanghordozással; azt pedig kutya kötelességének érezte, hogy a nőknek folyton udvaroljon olykor egy-egy tréfásnak szánt pikáns bókot is megengedett velük szemben magának. Amikor letartóztatták az ismert filmrendezőt, és kollégáinak jelentős része felszólalt a védelmében, sürgetve szabadon bocsátását, Dobos rögtön értesülésére adta szűkebb környezetének, miszerint igencsak fölháborítónak tartja, hogy egyesek azt gondolják, hogy pusztán azért, mert „egy bizonyos néphez” tartoznak, mentesülhetnek az igazságszolgáltatástól. A szűkebb környezet - ezúttal a megyei lap szerkesztősége - hallgatott, egyedül egy ifjú kolléga kérdezte meg félszegen tőle, ő is már csak munka után, amikor hazafelé menet Dobos rávette, hogy igyanak meg egy sört a sarki talponállóban, hogy pontosan mit értett „egy bizonyos nép” alatt. - Ne kerteljünk - felelte Dobos. - Nem akarok én mellébeszélni. Te is nagyon jól tudod, hogy mire gondoltam. Viszont szeretném hangsúlyozni, hogy nem érzek haragot vagy gyűlöletet egyik faj ellen sem. - Ezt egy percig se hittem - jelentette ki a fiatalember, akinek különben Gáspár volt a neve. Azonban hogy közben mire gondolt, azt nem mondta ki. - Csupán látom, amit látok - Dobos tekintete a csaposnő kibuggyanó keblein nyugodott. - Ne tetessük magunkat se vaknak, se hülyének. Te is nagyon jól tudod, hogy van egy nép, amelynek bizonyos fiai azt hiszik, hogy bármit megengedhetnek maguknak. S eszerint cselekednek is. Gáspár követte Dobos tekintetét, majd belekortyolt a sörébe. - Viszont az összetartást nagyon irigylem tőlük - sóhajtott Dobos. - Ez az, ami belőlünk nagyon hiányzik. Képtelenek vagyunk összefogni és kiállni egymásért. Meg önmagunkért. Emiatt vagyunk folyton idegen érdekeknek kiszolgáltatva. A továbbiakban nemzeti sorskérdésekről és (a sör fogyásával párhuzamosan) a női orgazmus titkairól egyaránt szó esett, majd azzal váltak el egymástól, hogy folytatják a különben meglehetősen egyoldalú beszélgetést. Ez néhány nappal később következett be, amikor egy író nyilatkozata adott okot arra, hogy Dobos ismét fölemlegesse azt a „bizonyos népet”. - Tökéletesen rájuk vall ez a duma - hajolt oda bizalmaskodva Gáspárhoz a fiatalember szerkesztőségi szobájában. - Nem akarnak közibénk tartozni. Ne is akarjanak. Mi se akarjuk őket. Már az is sokatmondó, ahogyan ezt az írónak titulált egyént ajnározzák. Én egy sort se olvastam tőle, de nem is fogok, mert aki ilyeneket mond, attól semmi jóra nem lehet számítani. Már csak tudom, hiszen az irodalom az életem: most effélét csinálok a lapnál, azelőtt pedig tanítottam. Onnantól fogva Dobos egyik elsődleges feladatának tekintette Gáspár pallérozását. Továbbra sem mondott le arról, hogy véleményét fennhangon kinyilvánítsa a többiek előtt, a legmagvasabbnak szánt gondolatokat azonban Gáspárnak tartogatta. Ebben az se akadályozta meg, hogy időnkénti noszogatásai ellenére az ifjú kolléga ódzkodott attól, hogy saját nézeteit kinyilvánítsa önkéntes nevelője előtt. - A szabadság a legnagyobb érték, fiam - jelentette ki Dobos egy este, megint csak a talponállóban, a csaposnő kebleinek szemlélése közben. - Mindnyájan szabadnak születtünk. Merj hát te is az lenni, úgy, mint én! S ne hagyd, hogy korlátok közé szorítson mások véleménye, meg holmi előítéletek. Onnantól fogva jobbára a szemközti falra fölszerelt tévében nyomon követhető futballmeccsre koncentráltak. Laposan csordogált a mérkőzés, így Dobosnak módjában állt kifejteni, hogy mennyivel jobb volna hazai tehetségeket játszatni a bajnokságban a sok idegen szívű helyett. „Elvégre akkor volt jó a futballunk, amikor a mi fiaink rúgták a bőrt a mi pályáinkon” - tette hozzá magyarázatképpen. Ám Gáspár ezúttal is csak hallgatott. Ő a hallgatás szabadságát választotta a beszéde helyett.